Temze partja, London, február vége

Miranda leállította az autót, majd meredt ki a szélvédőn, miközben a jármű lassan kihűlt körülötte. Mégis mi a franc volt ez? Miért csak néhány szó erejéig tudtak civilizáltan kommunikálni egymással, aztán Leyton hirtelen, mint amikor a Simsben az emberek ruhát váltanak, átvedlett CEO-ba, és onnantól nem Mirandához szólt, hanem lebeszélt hozzá. Mintha valami gyakornoka lenne, aki a projektfeladatát összecsapva és két hét késéssel adta le, ezért az elkövetkező tíz évben fénymásolásnál komolyabb feladatot nem kíván rátestálni.

A felesége volt, csessze meg!

És Miranda most rádöbbent, hogy ez kurvára nem jelentett semmit. Talán sosem jelentett semmit. Leyton elzárkózása nem a LÉN problémáinál kezdődött. Eltitkolta, hogy a Manchesterben tíz év alatt felépített életüket ő csak átmeneti megoldásnak szánta, és amint adódott lehetősége, hogy visszaléphessen a régi, megszokott körforgásba, azonnal élt vele. Anélkül, hogy Mirandától egyáltalán megkérdezte volna, ő kész-e néhány hét türelmi idő után mindent maga mögött hagyni. Leyton talán már akkor is úgy érezte, hogy "ezzel nem kell őt terhelnie", egyedül is meghozhat egy ekkora horderejű döntést.

Cynthiának igaza volt. Tényleg nincs egyenlőség egy férfi-nő kapcsolatban. Miranda hiába próbálta átpréselni magát a résnyire nyitva hagyott ajtón, hogy végre megtudja, a férje milyen démonokkal küzd a túlsó oldalon. Nem, Leyton már ezt a lehetőséget is elvette tőle, az orrára vágta az ajtót, majd jól hallhatóan elfordította a kulcsot a zárban.

Talán Miranda tényleg csak egy újabb kipipálandó tétel volt a sikeres férfiak életében a menő diploma, menő állás, biztos anyagi háttér mellett, ahogy Pierre is rámutatott.

A nő a kormánykerékre borult, csípték a szemét a könnyek. El kellett fogadnia, hogy hiába tepert az elmúlt két hétben, a gondok nem most kezdődtek, csak most kerültek a felszínre. Még erősebben szorította a kormánykereket, a bütykei már elfehéredtek. Dühítően tehetetlennek érezte magát. Legszívesebben üvöltve verte volna a műszerfalat, de az sem oldott volna meg semmit. Bármit tett, nem oldott meg semmit.

Közben háromnegyed három lett. Lassan ki kellett volna szállnia a kocsiból, de a gondolatra a gyomra is háborogni kezdett.

Két kezén se tudta volna megszámolni, hányszor akarta Damiennek megírni, hogy felejtse el, és mégse tette meg. Mély beszélgetésekbe nem bocsátkoztak, Damien csak arról érdeklődött, hogy Miranda hol van most, hogy megy a munka, vagy ráérne-e egy kávéra. Ő mindig más várost kamuzott Anglián belül, meg hogy húzós a hete, majd finoman visszautasította az ajánlatot, mert "épp nem tartózkodott Londonban". Minden leírt szótól bizseregtek az ujjai, mintha gumikesztyű nélkül nyúlt volna a tisztítószerbe, a bőrét marták a hazugságok. Mégsem bírt vele leállni. Közben pedig egyre erősebben gyötörte a nyugtalanító gondolat, hogy ezzel a folytonos visszautasítással előbb vagy utóbb el fogja veszíteni a férfi érdeklődését.

Pedig nem akarhatott tőle többet azon a pár táncon és a felszínes bókjain kívül! Házas nő volt, csessze meg! Pierre még ha rá is tudta beszélni, hogy enyhén, egészen enyhén nyisson más férfiak felé, most zárnia kellett volna a kapuit, hagyni, hogy ez a halovány kapcsolat elsikkadjon.

De képtelen volt rá.

Aznap reggel Damien kései ebédre hívta körhajózással egybekötve. Ő visszaírta neki, hogy nem tartja vonzó ajánlatnak, hogy a Temzén, erős szélben, tíz fok alatti hőmérsékleten, átfagyott ujjakkal próbálja elfogyasztani a csirkemelles salátáját.

Aztán Damien visszaírta neki, hogy ne aggódjon, az apja hajóján az étkező zárt, fűtött, és hogy vette a rendelését jércemellre salátaágyon.

Miranda csaknem megütközött a szemtelenségen, a gazdagságon már annyira nem.

El akarta utasítani a meghívást, mégis hagyta a levegőben lógni egészen míg Leyton újra világosan a tudtára nem adta, hogy Miranda többé nem érdemes a bizalmára.

Szóval rohan a következő férfi karjaiba? Tényleg, Miranda?

Dehogy! Csak azért jött, hogy végre tiszta vizet öntsenek a pohárba. Sokkal tisztességesebb élőben, mint egy lelketlen üzenet formájában.

Igen, csak a vallomás miatt volt itt.

Kiszállt az autóból. Kezdett kegyetlenül átfagyni a kocsiban, és a találka időpontja vészesen közeledett. Magára öltötte a vászonkabátját, ami nem a legmegfelelőbb öltözék volt ilyen hidegben, viszont a pufidzsekije borzalmasan állt volna a szereléséhez. Kezdett Katie-be átmenni, akinek a kinézet többet nyomott a latba a kényelemnél.

Fázósan összehúzva magát sétált ki a mólóhoz, és ahogy sejtette, a folyó mellett a szél tovább erősödött. Belekapott a majd fél óra alatt beszárított hajába, megcibálta a kabátját, még az orrlyukait is kicsípte, ahogy ideges, mély levegőt vett. De a látvány szép volt. A hideg idő miatt kibújtak a ködből az épületek. Nem messzire tőle a túlparton a London Eye magasodott, épp utasok nélkül, mozdulatlanul állta a hideg szél ostromát. Miranda körül a csípős idő ellenére turistacsoportok masíroztak fel-alá élénk eszmecsere közepette. Öt percet várakozott csupán, de vagy három taxi lassított le az út mellett, hogy utasokat pottyantson a sétányra.

- Szőke Miranda! - hallotta meg a "nevét". A gyomra ugrott egyet, miközben a hang irányába fordult. Eddig a pillanatig még elhitethette magával, hogy Damien csak felültette, és a találkozó sosem fog megtörténni. De nem, a férfi kényelmes léptekkel, szövetkabátja zsebébe dugott kézzel közeledett felé a sétány kopasz platánfái alatt. - Pedig arra számítottam, hogy senkit sem találok itt!

Miranda szája megrándult, ahogy a saját gondolatait hallotta visszhangozni a férfitól.

- Ilyen kiszámíthatatlan nőszemélynek tűntem? - kérdezett vissza.

- Inkább csak elfoglaltnak az üzeneteid alapján. - Damien alig fél méterre állt meg tőle. A válla felett lezseren átvetett sálat és kalapot viselt. Enyhe borosta keretezte az állát, és Miranda jól emlékezett rá, hogy nemcsak a szája, a teljes arca mosolygott, amitől rokonszenvet keltett az emberben.

Épp, mint George - emlékeztette magát. De George-dzsal ellentétben Damien középmagas, sportos testalkatú volt, aligha lehettek komplexusai a külsejével kapcsolatban. És az imént biztos füllentett, egy ilyen férfinak pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy esetleg randipartner nélkül marad.

- Gyere, a Temze gyöngye már kikötött. A kapitány ránk vár.

- Temze gyöngye? Tényleg ez a neve? - mosolyodott el Miranda a nem túl kreatív, de annál beképzeltebb névválasztáson.

- Nem én neveztem el. A mostohaanyám volt. Ha névválasztások terén nem is túl kreatív, a berendezéshez van szeme, majd meglátod.

Miranda mellé lépett, és kitartóan mosolyogva kínálta fel a karját.

Most vagy soha. Gyerünk, Miranda! - futott át a nő agyán a gondolat pánikszerűen. Nem habozhatott tovább, most már tényleg színt kellett vallania Damiennek, hogy mennyire rossz lóra tett.

Felpillantott a férfi mosolygós, meleg barna szemébe, majd le a hívogatóan felkínált karjára. Egy kellemes estét ígért neki, ami alatt legalább pár órára megfeledkezhetett róla, hogy itt állt harmincöt éves eltartottként, hónapokat töltött el vele, hogy lerombolja az életét, majd heteket, hogy mentse a menthetőt, és végül minden próbálkozása kudarcba fulladt.

Lassan és óvatosan fűzte a férfi karja köré az övét. Hú, Damien tényleg gyakran látogathatta az edzőtermet, vagy Miranda világéletében csak pálcikakarú férfiakba karolt bele.

- Remélem, nincs túl messze, lefagynak a virgácsaim.

- Viszont milyen formás jéggé dermedt virgácsok.

- Egy idősebb hölgyismerősöm mondja mindig, hogy ki kell tenni, amivel az anyatermészet megáldott minket - idézte Miranda Charlotte szavait.

- Bölcs hölgy lehet - kacsintott rá Damien. Miranda idegenkedése egyre apadt.

Elindultak, és azonnal visszább kellett fognia a tempót. Leyton sokkal lendületesebben sétált, ezért a nő rendszerint szaporán kapkodta mellette a lábát, terhesen meg tüntetőleg elengedte a férje kezét, és duzzogva állt meg, hogy legyen rá tekintettel. Akkor Leyton észbe kapott és lelassított, vagy viccesen felajánlotta, hogy majd cipeli. Bár a cipelés részével nem viccelt, és Miranda mindig rácsodálkozott, hogy tényleg képes rá.

Szerencsére nem kellett messzire sétálniuk. Faberakásos, sárga gömbégőkkel kidíszített hajó várta őket. Előtte marcona arcú, magas férfi strázsált. Miranda idegessége ismét fokozódott, arra nem számított, hogy a találkájuknak szemtanúja is lesz.

- Ő a szakács? Vagy egy ismerős? - kérdezte óvatosan.

- Nem, csak Jack, a testőröm. Apám ragaszkodik hozzá, hogy kíséret nélkül ne menjek sehová. De ha feszélyez, el is küldhetem.

- Dehogy, nem kell - válaszolta Miranda gyorsan, bár legszívesebben megragadta volna a felkínálkozó lehetőséget. Testőr?! Leytonnak még milliomos korában sem volt. Mégis mennyi pénze lehet ennek a Damien Wardnak?

Jack a kezét nyújtotta neki, és Miranda újra megingott az elhatározásában. Amint felszáll a hajóra, nincs többé menekvés, csak ha a Temzébe veti magát. El bír később számolni a lelkiismeretével?

De hát ez csak egy vacsora, az ég szerelmére!

Jack segítségével fellépett az imbolygós pallóra, és kellett is neki a biztos kéz a magassarkú csizmájában. Damien a túloldalon várta. Miranda felé nyújtotta a kezét, hogy segítsen lelépnie, de a férfinak más tervei voltak. A derekát ragadta meg, majd egyszerűen lekapta a pallóról. Miranda röviden felsikkantott.

- Bocs, de így egyszerűbb. Milyen könnyű vagy!

Újabb bók, és Mirandának még csak ki sem kellett csikarnia belőle.

A hajón még két egyenruhás alak várta őket. Egyik tányérsapkában a kapitány lehetett, míg a másik férfi talpig feketében, fehér kötényben a pincér. Miranda zavartan állt egyik lábáról a másikra, és nem tudta eldönteni, bemutatkozzon-e, míg Jack a pallóval és a kötéllel bíbelődött, hogy el tudjanak indulni.

- Gyere, Miranda! - ragadta meg Damien a csuklóját, és a hajó fara felé vezette, ahol pácolt fából készült belső tér várta őket mélybarna hajópadlóval és lambériával, valamint padlótól plafonig érő ablakokkal és tengernyi fényfüzérrel.

Baromi romantikusan nézett ki.

Miranda mégis inkább beletörődve állapította meg amikor felbőgött alattuk a hajómotor, hogy mostantól akár a szerveit is kipakolhatják.

Ha Damien forgatott is ilyesmit a fejében, előtte jól akart lakni, mert odabent behűtött pezsgő, és két lefedett tányér várta őket. Miranda próbálta leplezni a megszeppentségét, miközben leereszkedett az asztalhoz.

- Minden lánynál ennyit készülsz egy vacsira? Le vagyok nyűgözve - állapította meg őszintén. Válaszképp Damien újra magára öltötte a megnyerő mosolyát, és intett a pincérnek, hogy töltsön nekik pezsgőt. - Bocs, de vezetek.

- Akkor alkoholmentest. Ne aggódj, mindenre fel vagyunk készülve.

Ezúttal a férfi mosolya kicsit megváltozott, rejtett jelentést bújatott mögé. A hajó gyomrában talán egy szépen vetett franciaágy és beépített hifi várta türelmesen a vacsora egyik lehetséges kimenetelét.

Hiába.

- Hogy a kérdésre is válaszoljak, nem az első alkalom, hogy idehoztam valakit. De ne aggódj, egyszerre csak egy vasat tartok a tűzbe.

Vagyis legalább hármat. Miranda is randizott anno párhuzamosan több férfival. Aki aktívan ismerkedett, bolond is lett volna kivárni minden induló kaland végkimenetelét, mielőtt egy másik potenciális jelöltet cserkészett be. Régi nem-olyan-szép idők...

- És mivel foglalkozol? Meg mit is mondtál, mi a vezetékneved?

Miranda nem mondta meg, mi a vezetékneve, de nem tudta eldönteni, Damien erre az apróságra tényleg nem emlékezett, vagy direkt tettette az értetlent.

- Miranda Morrison - válaszolta, miközben egy biccentés kíséretében átvette a pezsgőt. Kicsit habozott, majd úgy döntött, ilyen balszerencséje nem lehet, hogy még egy dúsgazdag, facér mérnökkel hozza össze a sor: - Építészmérnök.

- Nem semmi - füttyentett Damien elismerően. - Én egy közgazdász diplomát préseltem ki magamból az apám nyomására, de bevallom, még nem dolgoztam a szakmában.

Vagyis egy percet se dolgozott még.

Miranda megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, hogy nem bukott le azonnal. És ha Damien laikus, még egy darabig nem is fog. Tíz éve hallgatta minden vacsoránál egy építészmérnök élménybeszámolóit, úgy érezte, ha megerőlteti magát, elég meggyőző tud lenni.

Kötelező jelleggel a következő kérdés Damientől Miranda egy átlagos napjára vonatkozott, és hogy min dolgozik épp. A nőnek meglepően meggyőzően és folyékonyan sikerült előadnia egy nem létező irodaház építési munkálatait Birminghamben. Még a LÉN egyik konkurens tervezőirodájának a neve is beugrott neki, ezért kapásból bedobta a munkahelye neveként, amikor Damien erre is rákérdezett. Ha kiderül róla, hogy nincs Londonban irodája, majd azt hazudja, hogy a szüleit látogatni jött a fővárosba...

Egyre szövevényesebbé vált a hazugsága, ezért gyorsan témát váltott:

- És te mivel töltöd a napjaid? - kérdezte. Közben nekiláttak a vacsorának, és természetesen mennyei volt, még úgy is, hogy Miranda közel sem rajongott annyira a salátákért, mint a férje.

Miranda megtippelni sem tudta, mivel locsolták le a salátáját, de mennyei volt. Még egy vegán igényeit is kielégítette volna.

- Ó, én részvényezek, edzek, sétáltatom a kutyám, összefutok ismerősökkel, és ha kedvem szottyan, meg persze van kivel, akkor utazgatok.

- Van kutyád? - próbálta továbbfűzni a beszélgetést, nehogy visszaterelődjön rá a téma, és újabb hazugságokat kelljen kitalálnia.

- Igen, egy golden retriever kislány, gyönyörű jószág. Lassie a neve, tudom, nem túl kreatív, de kölyökkoromban odavoltam a könyvért, néhányszor meg is ríkatott.

- Akkor miért nem skótjuhász?

- Az volt a terv, de aztán elkeveredtem egy menhelyre, ő meg ott gubbasztott az egyik kennel sarkában. Szerelem első látásra. A goldennel kicsit túloztam, valószínűleg negyedrész németjuhász. Ha szereted a kutyákat, legközelebb elkísérhetsz minket a Battersea Parkba, az a törzshelyünk.

- Ez nagyon édes történet, de sajnos nincs kutyám. Sosem volt.

- Tényleg? Nem engedték meg a szüleid?

- Az anyám, utána pedig túl kicsi lakásban laktu... laktam, hogy megengedhessem magamnak - kapott észbe időben.

Amy akart nagyon kutyát, és Leytonnal még előző év tavaszán beszélték, hogy karácsonyra akár kaphatna is egyet. Leyton az idősebb kitestű keverék kutya mellett kampányolt. Meg egy tréner mellett, mert egyikőjük sem volt rutinos kutyatulajdonos. Mirandának tetszett az ötlet, mivel a reggeli séták rövidúton áttestálódtak volna Leytonra, aki végre megkaphatta volna a fix futótársat magának.

Csak aztán... másképp alakultak a dolgok.

- És macska? Állatbarát vagyok hidd el, de valahogy a macskák nem a haverjaim.

- Egy akad, Princess a neve.

- Pedig olyan jól alakult ez a randi, de attól tartok, áthidalhatatlan ellentétre derült fény az imént közöttünk - szólt Damien teátrálisan mellkasára szorítva a kezét. Miranda kényszeredetten elmosolyodott.

- Szóval ez egy randi? - kérdezte óvatosan.

- Persze, szerintem elég egyértelműek a szándékaim.

- Tényleg nem rejted véka alá őket - válaszolta, és érezte, hogy egyre erőltetettebbé válik a mosoly az arcán. Ő is tudta, hogy ezzel a szóval lehet egyedül körülírni a találkát, mégis most érezte csak igazán a súlyát.

Labilis talajon mozgott, a megcsalás ingoványán, ahova még gondolatban sem tévedett eddig. Csak iszogattak és beszélgettek, ezt még a legkonzervatívabb szemlélődő is legfeljebb szemöldökráncolással figyelhette, de Miranda tudta, hogy egyetlen rossz megjegyzés, és Damien gyorsabb tempóra kapcsol, amivel ő nem akar lépést tartani. Csak az ingyen ebéd meg a kellemes társaság miatt jött.

De tényleg így volt? Mert be kellett ismernie, jól érezte magát a férfi fesztelen társaságában. Ebben az épp csak alakuló kapcsolatban még nem álltak a háttérben kötöttségek, egy évtizede gyűjtögetett sebek, ki nem mondott sértések garmadája. Alig egyórányi beszélgetést tudhattak a hátuk mögött, nem csoda, hogy Miranda könnyűnek és gondtalannak érezte magát.

- Sokat még nem tudok rólad, de szimpatikus vagy. Olyan határozott csajnak tűnsz, aki pontosan tudja, mit akar, de van benned tartás, meg körbeleng némi misztikum, mintha nem mondanál el mindent, de ez tetszik.

A nő majdnem félrenyelte a jércemell egy darabját a túlságosan is találó megfogalmazáson.

- Hidd el, messze nem vagyok olyan érdekes.

- Ó, és tetszik a szerénységed is, meg a humorod! És hogy még csak puhatolózni sem kezdtél, mennyi pénzem van pontosan. - Damien közben ledöntötte a pezsgőt. A második pohárral, ezért kezdhetett egyre kendőzetlenebbül fogalmazni. - Hidd el, volt, aki ilyenkor már rég kifaggatott, hány kocsim és lakásom van, és hány számjegyű az összeg a számlámon.

- Nem utazom a pénzedre....

- Tudom, és ne aggódj! Ha rákérdezel, szívesen mesélek, az ingóságaimról. Mellesleg... szabad vagyonom nincs olyan sok. Apám ragaszkodik hozzá, hogy fektessem be az örökségem, ezért most állandóan cégtulajdonosokkal ülök unalmas banketteken, majd ugyanezen cégek kimutatásait bogarászom naphosszat. Rémesen fárasztó meló.

Damien még jobban ráerősített az aranyifjú sztereotípiára, amikor tovább ragozta, hogy milyen lélekölően hosszú vacsorát kellett végigszenvednie múlt héten London egyik ötcsillagos éttermében egy akkumulátorgyártó cég vezetőjének a társaságában. Közben újabb pohár pezsgőt töltött magának, és Miranda idegesen meredt a poharára. Nem tetszett neki, hogy a férfi a nyelve lazítása érdekében ilyen iramban tölti magába az alkoholt, félő volt, túlságosan felbátorodik más irányban is.

Már csak pár falat maradt a tányérjaikon. Miranda gyorsan eltüntette. Ideje volt, hogy búcsút intsen Damiennek, majd törölje a számát, és elfelejtse ezt a találkozót, ha már gerince nem volt szembesíteni a férfit az igazsággal.

Pedig élvezte az estét (eltekintve a hazudozós résztől), de neki ennyi jutott. Egy icipici szelet egy gondtalan életből. És még ezt sem érdemelte meg, még ezért is tilosban kellett járnia, és beszennyeznie az amúgy sem makulátlan becsületét.

- Köszönöm a vacsorát, mennyei volt - szólt már a száját törölgetve a szövetszalvétával. - Most viszont szeretnék visszatérni a partra.

- Nem gondolhatod komolyan, hogy alig egy óra után lelépsz! Még nem is gyönyörködtél a kilátásban!

Egy ketrecbe zárt madárnak érezte magát. Komolyan elgondolkozott rajta, van-e elég állóképessége, hogy úszva megtegye azt a talán ötven métert a partig.

- Felveszem a kabátom, és vethetünk rá egy pillantást - adta be a derekát.

- Ez a beszéd!

Mást úgysem tehetett, tehát vette a kabátját, majd miután Damien gálánsan ajtót nyitott neki, a fedélzetre lépett. Megremegett a csípős széltől, és igyekezett a fején tartani a horgolt sapkáját. Benne rekedt a levegő egy pillanatra, mert a Temze gyöngye épp akkor siklott át a Tower Bridge alatt, mintha Damien direkt így időzítette volna. Miranda álmélkodva nézett fel a híd pilléreire.

- Most kérdezni fogok valamit, kérlek, ne vedd tolakodásnak... - szólalt meg a férfi mellette. - Itt van egy harminc...

- Öt.

- Fiatalabbnak hittelek. Mindegy. Szóval itt van egy okos, kedves, csinos, harmincöt éves nő, mégis szingli. Hogy lehet ez?

Úgy, hogy nem az - válaszolta Miranda magában, és mintha felizzott volna a gyűrűje a kabátzsebében. Elérkezett a tökéletes pillanat, hogy bevallja az igazságot, és reménykedjen, Damien nem löki mérgében a Temzébe. El kellett mondania, hogy ő csak egy unatkozó anyuka egy döglődő házasságban, aki újra... vagyis legalább egyszer meg akarja élni, milyen egy fényűző randin lenni.

Aztán beül az autójába, hazavezet, befekszik az ágyba Leyton mellé, és úgy tesz, mintha ez az egy alkalom meg sem történt volna, ugye?

- Nemrég vagyok túl egy hosszú... nagyon hosszú kapcsolaton - hazudta inkább.

- Ó! - kerekedett el Damien szeme. - Őszintén sajnálom, és mit követett el a pali? Megcsalt?

Kezdett Damien fejébe szállni a pezsgő, különben biztos nem kérdezett volna ilyen nyíltan rá a dologra.

- Választania kellett köztem és a munkája között. A munkáját választotta.

- Munkamániás, na azok nem egyszerű esetek. Mostanában csupa ilyen alak vesz körbe - állapította meg Damien bölcsen. - Kösz, Miranda, hogy ezt elmondtad, így sok dolog helyre került a fejemben.

- Micsoda? - kérdezett vissza bátortalanul, majd összerándult, ahogy Damien a keze után nyúlt. Legszívesebben elrántotta volna a karját.

- Hogy miért nem akarsz közeledni, és miért rettensz vissza, amikor én közeledek - válaszolta a férfi lágy hangon. - Láthatóan még a gyász stádiumában vagy, nem tudtad elengedni azt a férfit. - Miranda gyomra beleremegett Damien szavaiba, annyira kedvesnek és megértőnek hangoztak, és a kezét is úgy tartotta, mint egy szárnyaszegett kismadarat. - Szóval az a tippem, hogy ha most nyomulni kezdenék, azonnal lekoptatnál. Igazam van, vagy igazam van?

- Igazad van - válaszolta Miranda, és hiába húzta mosolyra a száját, belül újra undorító féregnek bélyegezte meg magát, amiért nem tudta kiadni Damien útját. De egyszerűen képtelen volt rá.

Annyira kapaszkodott ebbe a látszatba, ami a végtelen párhuzamos univerzumok egyikében talán még valóság is lehetett volna.

- De azért egy randinak elment, nem? - hunyorított rá a férfi játékosan.

- Egynek igen.

- Benne lennél a folytatásban is?

Habozott. Látta Damien arcán, hogy neki semmi kifogása nincs a folytatás ellen, és magában még arra is választ talált, Miranda miért fogadta ilyen vonakodva a közeledését.

- Meglátjuk, az időbeosztásom mit enged meg - tett kitérő választ.

Damian szólt a kapitánynak, ezért a hajó lustán visszafordult a kikötő felé. Miranda megkapaszkodott a jéghideg korlátban, és lenyűgözve figyelte az elsuhanó partot, bár továbbra is didergett a széltől.

- Fázol? - kérdezte Damien, aki eddig csendben ácsorgott mellette, majd Miranda mellé lépett, fél kezével a korlátba kapaszkodott, a másikkal pedig lágyan átkarolta a nőt. - Sok?

- Nem - lehelte Miranda, bár legszívesebben kiugrott volna a férfi öleléséből. Damien karja túl vaskos volt, és Miranda orrát idegen kölni illata csapta meg.

Semmi kivetnivalót sem találhatott Damien viselkedésében, külsejében vagy épp illatában, mégis ahelyett, hogy belesimult volna a férfi ölelésébe, csak egyre inkább tudatosult benne, mennyire nem való oda. A gondolatait elözönlötték az emlékek.

Az esti lábujjhegyen osonások a nappaliba, nehogy valamelyik gyerek felérezzen. Egy sorozatrész behívása, popkorn a kézben, kóla a kisasztalon, hogy Miranda ne aludjon be már a főcímen. Majd elfészkelődés a vékony, de erős karok ölelésében, beszívni a fantasztikus illatot, hallgatni az elképesztően dögös, mély, zengő hangot, ahogy arról magyaráz, mennyire kiütése van már a bugyuta gyerekmeséktől. Vagy csak hullafáradtan feküdni az ágyban, az orrát az ugyanilyen illatú mellkasba fúrni, hallgatni a lassú, ütemes szívverést, és a mély szuszogást, miközben kettőjük közé egy kis, meleg test szorul, mert Mirandának arra már nem volt ereje hajnali négykor, hogy visszavigye Katie-t a kiságyba.

Kikötöttek, és Jack, a testőr újra előresietett, hogy átsegítse Mirandát a pallón. A nő alig tért vissza az emlékeiből, csak arra eszmélt, hogy újra a járdán áll, és a kézitáskáját görcsösen szorongatva búcsúzkodik.

- Majd írj! - intett Damien vidáman. Miranda meg sem lepődött, hogy újra felpattant a hajóra.

Ő pedig visszasétált az autóhoz, de amikor beült, már tudta, hogy nem fog hazamenni. Damien illata ott ült a kabátján, a hajában, a pórusaiban.

Úgyhogy a férje szolgálati lakása felé vette az irányt. Beállt a mélygarázsba, felrohant a lépcsősoron a lift helyett, és amint bezárult mögötte az ajtó, már hántotta is le magáról a kabátot, blézert, blúzt, míg végül csak az alsóneműjében állt a szoba közepén. Sietős léptekkel vetette be magát a zuhany alá, és elsőre felszisszent, mert túl forróra állította a víz hőmérsékletét. Mégis megkönnyebbült, mintha a kivörösödött bőréről egy idegen réteg is leolvadt volna. Utána a fejét a vízsugár alá dugta, és hagyta, hogy az arcán végigfolyjon a víz. Talán a könnyek is.

Valamivel megkönnyebbültebben lépett ki egy törölközőbe csavarva. Levetette magát a konyhaasztal egyetlen székébe, amit nem dobáltak tele mappákkal, vagy nem feküdt rajta egy öltönyzsák, és fejét a háttámlának vetve bámult fel a túl élesen világító ledlámpára.

Mit műveltél már megint, Miranda?

Az eufória rég elpárolgott belőle, a helyét ugyanaz a zsibbasztó nyomottság vette át, mint amit a klinika után érzett. Még annak dacára is, hogy Damien ölelésében egy messzi kellemes helyre, a múltba repült vissza. Majd beleőrült sóvárgásba, hogy ez most már nem lehet az élete része. Már nem tudta elképzelni, hogy Leyton újra úgy ölelje magához, mint évekkel ezelőtt a kanapén egy közepes minőségű film nézése közben. Sosem fog olyan szeretetteljesen nézni Mirandára, ahogy alig fél éve tette. Tehetett ő bármit. A mély sebek nem így gyógyultak, sosem tűntek el nyomtalanul, először varsodtak, majd hegesedtek. Örökké láthatóak maradtak. Az ő házasságukon ejtett vágások még csak a varasodás fázisáig jutottak le, és amilyen jól kezelték a helyzetet, csak ronda, nagy forradások lesz belőlük.

És ez a legjobb megoldás, hm? Ugrani a következő kapcsolatba, hátha azt nem bassza el?

Lehunyta a szemét, nem tudta eldönteni, hogy az erős fény, vagy a könnyek csípték. Nem akart előre ugrani az időben, sem arra a fenyegető, V-betűs szóra gondolni. De talán nem is kellett, elég volt mindig csak a következő percre, órára, esetleg napra koncentrálnia.

Most például arra, hogy szívesen inna valami erőset.

Feltépte a szekrényeket és a hűtőt, majd csalódottan konstatálta, hogy a filmes estéjük óta sem változott a helyzet. Csak Pierre félbehagyott ciderjét találta meg a hűtőben. Nem csoda, hogy Leyton nulla sportolás és nonstop ülőmunka mellett is tartotta a súlyát, ha csak vegetálni járt fel a lakásra! Bezzeg a Váliumból újabb tabletták hiányoztak.

Miranda egyre jobban felhúzta magát. Mintha tíz évet visszautazott volna az időben, csak akkor legalább volt egy Martha, aki telepakolta a hűtőt, és rendet tartott Leyton körül. Miranda újabb ékes bizonyítékát látta Leyton rendszerezési problémáinak: mappák, fóliába dugott A4-es papírok és szabad lapok átláthatatlan rendszerben terültek el szétszórva a konyhapulton, az asztalon, de jutott belőlük a kanapéra és a székekre is. A kupacok mintha jelentősen nőttek volna az utolsó alkalom óta, hogy Miranda itt járt.

Döntött. Felkapta a tárcáját és a telefonját, a sapkája alá gyűrte félig megszáradt tincseit, majd otthagyta az élhetetlen lakást, és a legközelebbi nagyobb bolt felé vette az irányt.

A következő fél órát azzal töltötte, hogy kitalálja, Leyton vajon mit hajlandó megenni minden körülmények között. A joghurt mellett tette le a voksát, bár tíz év alatt sem bírta megérteni, hogy rajonghat valaki ennyire érte. Még vegán opciót is talált, és tíz pohárnyit elrakott a kosarába. Bár mérgelődve állapította meg, hogy kisebb a kalóriatartalma ezeknek a növényi vackoknak, mint a tejből előállított társaiknak. Még néhány gyümölcsöt és pár csomag teljes kiőrlésű kekszet is a kosárba dobott, amikről remélte, hogy nem rohadnak el az asztalon, vagy járnak le a polcon heverve.

Beállt az egyik hosszú sor végére. Nagy erővel veselkedett neki a bevásárlásnak, mégis nevetségesen kevés dolog hevert a kosarában. Tenni akart valamit, de megint csak egy erőtlen próbálkozásra telt, épp úgy, mint az összes békülési kísérleténél. Mindig visszapattant valamin, hol Leyton lekezelő modorán, hol az elképesztően válogatós természetén...

Vagy csak ismét kibúvókat keresett, miért csinál megint valamit szarul.

- Azt nem fogadom el - csattant fel a pénztáros. Már csak két vásárló állt Miranda előtt.

- Na ne vicceljen már, London belvárosában vagyunk - válaszolta egy ismerős hang.

- Ki van írva, hogy a külföldi valuta csak euró lehet - bökött a deres hajú, testes hölgy a pénztár felett álló táblára.

- De nekem csak kápém van...

- Akkor álljon ki a sorból, és próbálkozzon máshol. Dollárt nem vehetek be.

Miranda óvatosan kihajolt a sorból. Amint meglátta az apróbb termetet, a kamaszosan előreesett vállakat és a göndör tincseket, azonnal leesett neki a tantusz.

- Brenton! - köszönt vidáman, majd bocsánatot kérve megelőzte az előtte ácsorgó öregurat. - Mi a helyzet? Vagy inkább, mi a probléma?

- Le vagyok égve, csak dolcsijaim vannak, de azokkal nem fizethetek - hadarta a srác lesütött szemmel. Kisebb halomban álltak a száraztészták és konzervek a szalag végén, Brenton egy egész havi bevásárlása lehetett. És ránézésre aligha terhelte meg a Landon számlát.

- Majd én kifizetem a fiatalembernek, ezeket is számolja hozzá! - szólt, és a szalagra emelte a kosarát.

- Nehogy már... - ellenkezett Brenton erőtlenül.

- No de kérem, megelőzött! - fortyogott mögötte az öregúr.

- Szeretné Ön kifizetni? - fordult felé Miranda, mire a férfi morgott valamit a bajsza alatt. Miranda a terminálhoz érintette a kártyáját, és segített Brenton viharvert táskájába és szatyraiba pakolni a rengeteg konzervet. Kiléptek a boltból, a srác dühödten meredt a dollárbankókra a kezében. A pénz mennyiségéből Miranda úgy tippelte, ha tudott volna fizetni, maximum centek maradnak vissza neki.

- Baszd ki, nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz ettől megszabadulni - mérgelődött Brenton inkább csak magának. - De ha beváltom, rengeteget veszítek rajta.

- Hány dollár van nálad? - kérdezte a nő, miközben előhúzta táskájából a pénztárcáját.

- Ne viccelj, így is tartozom már a cuccok árával!

Közben leszámolta az összeget, amit a boltban fizetett.

- Hidd el, nem olyan nagy pénzről van szó. A barátom sokat utazik, az államokba is, ő majd elhasználja - szólt, majd a fontokat kiterítve Brenton felé nyújtotta. Jól tippelhetett az összeget illetően, mert a srác csak rápillantott a pénzre, majd a szemét lesütve és elvörösödve nyújtotta át Mirandának a dollárokat.

- Egy életre az adósod vagyok.

- Ez csak pénz.

- Tényleg ezer hála. Végre ki tudtam fizetni a februári lakbért, de azt hittem, márciusban már nem eszem - tette hozzá könnyed hangnemben, bár Miranda úgy sejtette, alig ferdített a valóságon. Ő is megtapasztalta, milyen egy idegen városba vetődni. Mintha viharos gyorsaságú patakban, az árral szemben akart volna az ember gyökeret ereszteni.

- Éhes vagy? - kérdezte, majd meg sem várta a választ egy pékség felé intett a fejével.

- Nem-nem, szó sem lehet róla!

- Majd, ha már lesz saját lakásod és egy menő állásod, visszafizeted - válaszolta. Eltette azt a néhány tízdollárost a tárcájába, és megragadta Brenton karját.

Tíz perc múlva a fiú két fánk, Miranda pedig egy kávé társaságában ereszkedett le a pékség flair székeire.

Brenton két harapás között legalább háromszor megköszönte Miranda segítségét, holott ő csak Leyton pénzéből adakozott ilyen jótékonyan. Bár sejtette, hogy ezt a tettét a férje sem kifogásolta volna.

- Ha már így összeakadtunk, szeretnék feltenni neked egy kérdést, Brenton - szólt. Igyekezett nem szigorúnak tűnni, de a srác így is felhagyott az evéssel, és megilletődötten pislogott rá az asztal túloldaláról. - Hány éves vagy?

- Ez miért olyan fontos?

- Bármilyen számot mondasz, nem lesz következménye.

Válaszképp a srác elgyötörten fújta ki a levegőt.

- Tizenhét. De ősszel töltöm a tizennyolcat! - tette hozzá gyorsan. Miranda erre a válaszra számított, mégis megborzongott, amikor meghallotta a számot.

- Szóval kiskorú.

- Az, de ez maradjon titok, oké? Csak te meg a főnököm tudja a bárban. Ha ez kiderülne, cseszhetném az állást.

- És hogy bérelhetsz lakást?

- Az exem bérli, én csak betársulok az összegbe. - Nagyot harapott a fánkból. - De tényleg nem tudódhat ki! Ha kirúgnak, nekem végem. Mégis hol tudnék dolgozni?

Miranda is gyám nélkül maradt tizennyolc éves kora előtt, de szerencséjére Hank már betöltötte a húszat, amikor leléptek Dundee-ből, így ő bérelhetett lakást, csinálhatott bankszámlát, dolgozhatott rendes melóhelyen. Miranda addig hasonlóan Brentonhoz borítékokban kapott jelentéktelen összegeket hozott haza, amik legfeljebb pár hétnyi bevásárlásra voltak elegek.

Brenton viszont egyedül volt.

- Még ezt a háromnegyed évet kell kihúznom, és végre rendesen dolgozhatok, szerződéssel. Ne aggódj, alig iszom alkoholt, pedig hidd el, rengeteg vendég akar itatni.

- Szóval egy rendes munka kellene?

- Ezzel sincs baj..., a főnököm tényleg rendes pali, csak mert legálisan nem dolgozhatnék neki, nem fizethet ki rendesen.

Miranda ebben érzett némi csúsztatást, és továbbra sem tetszett neki, hogy Brenton kiskorúként dolgozott egy bárban.

- Figyelj, körbekérdezek a munkahelyemen. Hátha lenne valami meló.

- Úgy érted a LÉN-nél dolgoznék? - nézett rá a srác hitetlenkedve. Miranda sejtette, csak azért nem nevette arcba, mert nem volt hozzá mersze. - Hát, ha elintézed, szentté avatlak még életedben! Simán ellennék a büfében, neked sütném a világ legjobb rántott sajtját!

Miranda szintén majdnem felnevetett a srác lelkesedésén. Még megvárta, hogy Brenton magába gyűrje a másik fánkot is, majd elköszönt, és visszatért a lakásra. Miközben berakodta a joghurtokat a hűtőbe újra elfogta a félsz. Most is ugyanazt tette, mint a béranyás felkérésnél. Csak azért segített Brentonon, hogy magát jobb fényben tüntesse fel mások előtt, és a saját háborgó lelkiismeretét csillapítsa.

És ismét Leyton segítségére kellett támaszkodnia. De talán a férfi még annyira nem hidegült el tőle, hogy ne teljesítsen egyetlen szívességet egy szerencsétlen fiúnak.

----------------------------------------------------------

Elérkeztünk a 8. rész végére is, és annyit elárulhatok, hogy a 9. sorsdöntő lesz Miranda és Leyton (meg Damien) kapcsolata szempontjából, amelynek címe: Mindenkinek van egy jótanácsa

Az első részben pedig Leytonnak szintén "randija" lesz Damiennel, míg Miranda megpróbál segítséget kérni Katie-től a kapcsolati válságában.

Két hét múlva találkozunk! Addig is köszönöm az olvasásokat, csillagokat, és ha megosztjátok velem a véleményeteket <3