London, LÉN irodaépület, január eleje

- Mr. Landon, itt vannak! - kiáltotta el magát Mrs. Plummer a szomszéd irodából, Leyton megugrott a székében az éles hangtól. Féltucatszor megkérte a titkárnőjét, hogy ne így adja a tudtára, ha látogatói érkeznek.

- Köszönöm, Mrs. Plummer - válaszolta, miközben felkelt az asztalától. Két fiatal kollégája már belépett az irodába. - Mrs. Hodges és Mr. Cobbett, ha nem tévedek?

A magas, vállas nő és fél fejjel alacsonyabb férfi félszegen bólintott, láthatóan megrettentette őket a szoba mérete, most járhattak itt először. Leytont az egyetemista énjére emlékeztették. Az első éve után gyakornokként dolgozta végig a nyarat, és a nagybátyja irodájának egyik sarkában kapott asztalt. Elveszve érezte magát oz óriási térben, pedig azaz iroda négyzetméterben kétharmada sem lehetett a mostaninak, és alatta is fele annyi emelet sorakozott, mint a LÉN jelenlegi székhelyén.

Ha szívélyes akart volna lenni, hellyel és kávéval kínálja a két alkalmazottját, csakhogy nem akart szívélyes lenni.

- Miben lehetünk a segítségére, uram? - szólalt meg végül Cobbett első ízben.

Leyton csaknem felsóhajtott csalódottságában. Valahol azt remélte, megspórolhatja magának a szembesítést.

- Nézzék, nekem is kellemetlen ez a szituáció - válaszolta, miközben megkerülte az asztalt, majd karba tett kézzel nekitámaszkodott. - Történetesen tudok róla, hogy már az ünnepek előtt elküldték a végső tervet a megrendelőnek. Módosítások és az engedélyem nélkül.

Barbara karácsony reggelére időzítette ezt az információt, hogy Leyton egy közepesen erős migrénnel szenvedje végig huszonötödikét. A nő elmondása szerint másodkézből tudta meg egy másik ügyintézőtől. A hölgy (a nevét Barbara nem kötötte Leyton orrára, bár könnyedén utána nézhetett volna) némi italozás közben jókedvűen újságolta, hogy miképp játszották ki a háta mögött.

Nem túl meglepően mindkét alkalmazott arca megnyúlt a döbbenettől, hogy Leyton mégis rajtakapta őket.

- És mivel tudom, hogy a projekt leadási határideje ez év elejére esett, kíváncsian várom a magyarázatot, miért érezték szükségesnek, hogy sietve, egy összecsapott és a cég új direktívájának nem megfelelő tervet tárjanak az egyik megrendelőnk elé.

- Uram, az a terv már minden ellenőrzési körön túljutott - szólalt meg ezúttal Mrs. Hodges. - A volt igazgató is rábólintott egy régebbi verzióra.

- Minden ellenőrzési körön, engem kivéve. Nem emlékszem rá, hogy megszívlelendő javaslatokat tettem volna konkrét utasítások helyett

- Uram, jelentősen át kellett volna strukturálni az épületet, amikor már voltaképp kész volt, majd egy hetet vett volna még igénybe...

Helyben voltak, ha Cobbett nem is mondta ki egyenesen, Leyton könnyedén ki tudta következtetni a szavaiból, miért érezték szükségesnek, hogy a háta mögött járjanak el.

- Megértem, hogy nehéz egy paradigmaváltást átvészelni, mégsem hiszem, hogy erre az a legjobb megoldás szembemenni az igazgatójukkal, csak mert két ünnep között nem akarnak dolgozni.

Huszonhatodikán hétfőn ezzel szembesült, amikor felkereste a teamet: a titkárnőn kívül mind a tizenkét fő kivette a szabadnapjait. Mint megtudta, ez náluk bevett szokás volt, és nem akarták felrúgni, csak mert a háklis, új igazgatónak nem tetszett a projekt.

Legalábbis Barbara szerint így indokolták a döntésüket a team tagjai. Leyton egészen kíméletesnek érezte magát, hogy nem az újévi partira időzítette a szembesítést.

- Uram... - kezdte Cobbett rekedten. Hodges is megrettenve állt egyik lábáról a másikra, de Leyton ha megfeszült, sem tudott együttérezni velük. Ez tényleg pusztán lustaság volt, ráadásul a LÉN procedúráját tekintve illegális.

Az új generáció pénzéhes, de restek dolgozni érte - szajkózta bácsikája mindig, és Leyton mennyire utálta érte. Elhessegette a kellemetlen gondolatot.

- Már csak azt nem értem, honnan vették a bátorságot azt állítani, hogy minden ellenőrzési körön túljutottak. Tudomásom szerint ahhoz, hogy késznek tekintsünk egy tervet, egy felsőbb vezető hozzájárulása szükséges, amit értelemszerűen nem kaptak meg.

Egy dolgot nem döntött még el: milyen megtorlást alkalmazzon. Legszívesebben maradt volna a szóbeli figyelmeztetésnél, de érezte, hogy egy egyszerű ejnye-bejnye kevés, itt nem egyszerű bliccelésről volt szó, hogy megússzanak némi túlórát. Ez a személye elleni támadásnak minősült.

- De... de uram, mi kaptunk jóváhagyást - szólalt meg Mrs. Hodges felcsúszott hangon. - Cynthia Landon jóváhagyta a tervet még karácsony előtt.

Leyton valószínűleg épp olyan döbbenten meredt a munkatársaira, mint ők rá a lelepleződés után.

- Igen, Ms. Landon szignózott mindent - tette hozzá Cobbett hevesen bólogatva. - És mivel az igazgatótanács tagja, úgy gondoltuk, ennyi elég. Nem sejtettük, hogy az igazgató úrral nem egyeztetett előtte.

Leyton érezte, hogy erős csúsztatást rejtenek a munkatársai szavai, mégsem tudta ezt szavakba formálni. Csak állt ott lefagyva, egyedül pislogni és levegőt venni nem felejtett el hosszú másodpercekig. Hiszen jól sejtette, tényleg a személye elleni támadásnak lett szemtanúja, csak sokkal magasabb szintről érkezett, és sokkal fenyegetőbb volt, mint eddig hitte.

- Ez esetben köszönöm, hogy időt szakítottak rám. Elmehetnek - találta meg végül a hangját.

Már zárult az ajtó, amikor dühödten megmasszírozta az orrnyergét. Nem ezt kellett volna mondania. Hagyta az irányítást kicsúszni a kezéből, és már-már puhapöcs benyomását keltette a beszélgetés végére. Még csak annyit sem adott a tudtukra, hogy még egy ilyen kihágást nem tűr el. Horace nem így járt volna el.

Leyton előtt olyan élesen jelent meg nagybátyja képe, mintha egy projektorral vetítették volna ki a szomszédos falra. Orrán megereszkedett szemüveggel, vizenyős tekintettel, petyhüdt szemhéjjal, de mégis olyan áthatóan meredt rá, hogy Leytonnak megugrott a gyomra. Horace sosem tűrte el, hogy a döntéseit megkérdőjelezzék, vagy a tekintélyét támadják. Az emberek tartottak tőle, felnéztek rá, az ő vezetése alatt meg sem fordult volna a fejükben, hogy átvágják.

Leyton szerette volna Cynthiát azonnal szembesíteni a tetteivel, de mint megtudta a titkárnőjétől, épp házon kívül tartózkodott, ezért egész délelőttjét dekoncentráltan, az aszpirin bevétele után is fejfájással vészelte át. Többször azon kapta magát, hogy harmadszorra fut neki egy e-mailnek, de alig fog fel valamit a tartalmából, vagy ugyanazt a szerződést másodszorra akarja aláírni, bár nem emlékszik rá, miről szólt a dokumentum. Aztán dél környékén végre Mrs. Plummer értesítette, hogy az unokatestvére megérkezett, és úgy pattant fel az asztal mögül, mintha térdelőrajt lenne.

Ugyanebben a pillanatban a telefonja is megcsörrent a zakója zsebében. Indulatosan rángatta elő, miközben feszültséglevezetés céljából a lépcsőház felé tartott.

Miranda hívta.

Lázasan kutatott az emlékei között, mégis miért keresheti a felesége, majd beugrott neki: aznapra volt időpontja a klinikán.

Egy pillanatra megtorpant, és a készülékre meredt. Sejtette, hogy Miranda megerősítést vár tőle, vagy épp arra fogja kérni, mentse meg mégis a beültetéstől. Hihetetlen, hogy még a célegyenesben is képes lett volna átnyújtani neki kormányt. Ugyanígy Leyton gyanította, ha most felveszi a telefont, elszalasztja Cynthiát és a szembesítés lehetőségét.

Nem, egyszerűen most nem volt ideje Miranda bizonytalanságaival foglalkozni.

Némította a készüléket, és tovább folytatta az útját a lépcsők felé. Miranda felnőtt, harmincöt éves nő, és már rég döntött, amit elég félreérthetetlen módon hozott Leyton tudtára. Talán csak unatkozott a váróban, és Pierre épp nem vette neki fel a telefont.

Leyton meg sem lepődött, hogy féltucat szem szegeződött rá, amikor belépett a Cynthia fennhatósága alá tartozó csapat irodájába. Való igaz, mióta CEO lett, alig mozdult el a legfelső emeletről, legfeljebb a tárgyalókig jutott, a tervezők szintjére be sem tette a lábát. Talán ezért is verte mellbe egy pillanatra, mennyire hasonlított a részleg az ő valahai teamjének az irodájára két szinttel lejjebb. Mintha az ajtón átlépve tíz évet ugrott volna vissza az időben: ugyanazok a széles ablakok, az álmennyezetet megszakító ledek és szellőzők, néhol kaspók, amelyekből zöld futónövények lógtak alá. Hosszú, cseresznyeszínű asztalok metszették el keresztben a teret, széles képernyőkkel, forgószékekkel, alattuk kulccsal zárható, kerekes fiókos szekrényekkel. A nyomtató akkor is zúgott az egyik sarokban, míg a másikban rákontrázott a kávéfőző daralása.

Könnyen megtalálta Cynthia irodáját is, pontosan ugyanott feküdt, ahol anno az övé pár emelettel lejjebb.

- Leyton, minek köszönhetem a látogatást? - kérdezte unokatesvére, amikor benyitott hozzá. A hangja nem volt szívélyes, csak a szavai.

- Épp elég köntörfalazást hallgattam ma, nincs türelmem még egy körre, Cynthia - válaszolta Leyton, miközben behúzta maga után az ajtót, és megindult a nő asztala felé.

Rokona vérlázítóan érzelemmentes arccal nézett vissza rá, miközben csupán annyit kérdezett:

- Kitől tudtad meg?

- Barbarától.

- Ez nem Barbara projektje volt.

- Nem, de majdnem az összes üzletkötő összeült karácsony előtt iszogatni, és képzeld, ez volt az egyik téma, amit nevetve kitárgyaltak - válaszolta Leyton. Hiába az eltelt két óra, a lépcsőzés, mire odaért Cynthia asztalához, legalább olyan feldúltnak érezte magát, mint amikor először olvasta Barbara üzenetét a telefonján. Indulatosan a nő asztalára támaszkodott. - Remélem, most biztosítani fogsz róla, hogy félreértés történt, és nem tudtad, hogy előzetesen én már visszadobtam a terveket átdolgozásra.

Dehogy, meglepettségnek vagy megbánásnak írmagját sem látta Cynthia tekintetében, a nő helyette dacosan felszegte a fejét.

- Heteket ültél azon a terven, majd képes voltál közvetlenül karácsony előtt visszaküldeni több oldalas hibalistával, holott tudtál róla, hogy újév a határidő.

- Végezhettek volna újévig.

- Feltéve, ha az ember dolgozni akar két ünnep között, és hidd el nekem, Leyton, az emberek többsége ilyenkor veszi ki a szabadságát.

- Én is benn voltam.

- Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy te nem vagy az emberek többsége.

- Mindez mondjuk nem történt volna meg, ha kicsit is figyelnek, miről koptatom a számat a projektmegbeszéléseken hetek óta. Az új direktívák közül egyetlen pontnak sem felelt meg az a terv! - Akaratlanul is megemelte a hangját, ahogy újabb hullámban tört rá a tehetetlenség. Hiába keresett ő a cégnek új irányelveket, hiába igyekezett elkeseredetten átnyomni a bürökrácia sűrű szőttesén, a befektetőik hülyének nézték, az emberei pedig kiskaput kerestek, mert nem volt kedvük egy nyomorult terven még pár napot, esetleg hetet dolgozni!

- Csakhogy tisztán lássuk a helyzetet, ez a projekt jóval az igazgatóságod előtt lett megrendelve, és az akkor kötött szerződés minden pontjának megfelel. Nem várhatod el az emberektől, hogy egyik napról a másikra egy új szabályrendszert abszorbeáljanak. Inkább lehetnél hálás, amiért igyekszem elsimítani a belső feszültségeket, és nem hagyom, hogy sérüljön a renoméd. Pedig elhiheted nekem, az emberek többsége csak arra vár, mikor mutatkozik meg az igazi természeted.

És megint ezzel jött, Leyton sötét és elviselhetetlen oldalával, mintha valami láncra vert szörnyeteg lenne, ami bármelyik pillanatban a felszínre törhet, hogy kiüsse a LÉN támfalait, és a nyakukba omlassza az épületet.

Leyton torkig volt a helyzettel. Nyolc hete dolgozott a cégnél, és ebből hétben a napja jelentős része abból állt, hogy a döntéseit Cynthia előtt magyarázta ki. De ezúttal már erre sem adott neki a nő lehetőséget, inkább megkerülte.

- Szerinted az a legmegfelelőbb módszer, hogy inkább megvétózod a döntéseimet ezúttal a hátam mögött is? - kérdezte Leyton, és némi elégtételt érzett, amikor a nő szenvtelen álarca végre megrendült egy pillanatra. Cnythia enyhén összevonta a szemöldökét. - Ha tetszik, ha nem, én ülök az igazgatói székben.

- Ezzel tisztában vagyok.

- Mégis úgy tűnik, hogy képtelen vagy elfogadni ezt a tényt. - Leyton közben újra kiegyenesedett. - Tudom, hogy dühös vagy rám, amiért Sam engem kért fel az igazgatói pozícióra, és nem téged, viszont ha már így alakult, a legjobb tudásom szerint akarom vezetni ezt a céget, viszont nehéz, mondhatni lehetetlen, ha a jobb kezem állandóan utasítgat, megkérdőjelez, vagy egyenesen felülbírálja a döntéseimet.

- Ez nem igaz...

- Akkor a mostani húzásodat minek neveznéd? Vagy amit az igazgatói tanácsokon művelsz? Folyamatosan ellenem szavazol - tárta szét a karját. - Ha felvetném, hogy továbbra is víz folyjon a csapokból, és levegő keringjen a légkondicionálókban, még akkor is megvétóznál.

Cynthia szorosabban préselte össze az ajkát, mint ahogy a haját felkötötte. Talán Leyton szavai végre kezdtek elérni hozzá? A férfi nem hagyhatta annyiban a dolgot, mert vonakodva bár, de be kellett látnia, hogy egy hatalmi játszmába keveredett. Ha valóban vezetni akarta a céget és nem konstansul megvezetve lenni, zöldágra kellett vergődnie Cynthiával. Már az igazgatói tanácsok hangulatára is rányomta a bélyeget, hogy folyamatosan összeütközött a véleményük. Sam és David láthatóan feszengtek, míg az új fiú, Leopold, aki a rossz pletykák szerint nyáron összeszűrte a levet Cynthiával, egyre nyíltabban fogta a nő pártját. Ha így folytatódott, Leyton bábszerepbe kényszerült, és Cynthia láthatóan már a háta mögött is felhúzta a frontvonalakat.

- Ha a helyzet így eszkalálódik tovább, attól tartok, képtelenek leszünk együtt dolgozni.

Cynthia élesen szívta be a levegőt.

- Ezt vegyem fenyegetésnek? - kérdezte halkan.

Leyton pedig majdnem hangosan elkáromkodta magát, amikor megérezte a mobilját rezegni a zsebében. Ennél alkalmatlanabb időpontban nem is zavarhatták volna.

- Én sem akarom, hogy elfajuljon a helyzet, mert szükségem van rád - folytatta, miközben igyekezett figyelmen kívül hagyni a hívást, bár egyre nehezebben ment. - Ezért csak figyelmeztetlek.

Remélte, hogy ennyivel lezárhatják a témát, de ahelyett, hogy meghunyászkodva sütötte volna le a szemét, unokatestvére hátradőlt a székben, és szinte kihívóan fonta karba a kezét.

- Tényleg azt feltételezed, hogy nélkülem egy percig is vezetni tudnád a céget? És nem akarod felvenni a telefont?

- Mint látod, fontosabb dolgom is van - válaszolta Leyton, miközben a mobil elhallgatott. Bárki is kereste, feladta. - Rengeteget lendítene a munkám minőségén, ha nem kellene közben állóháborút folytatnom veled.

Most már inkább megvetőnek tűnt Cynthia arca.

- Felettébb kíváncsi vagyok, hogyan oldod meg egyedül a kialakult helyzetet. Óvatosan akartam felvezetni, de mert látom, hogy te sem vagy ma kíméletes kedvedben, én sem leszek - válaszolta hátborzongatóan nyugodt hangon, amitől Leyton szinte érezte, hogy megugrik a vérnyomása. Hallgatott, és feszülten várta a folytatást. - Úgy hírlik, hogy Conventry el akarja adni a részvényeit.

- Mi az, hogy "úgy hírlik"? Ez most egy ostoba pletyka, amivel meg akarsz ijeszteni?

- Vannak forrásaim... Ezt közvetlenül az egyik pénzügyi asszisztensétől hallottam.

Ahogy az előbb felment, most legalább olyan erővel zuhant le a vérnyomása, legalábbis Leyton erre következtetett abból, hogy megszédült. Kis híján meg kellett kapaszkodnia Cynthia asztalában.

- Milyen fantasztikus pénzügyi megfontolásból válik meg a részvényeitől egyetlen megjegyzésem miatt? - kérdezett vissza rekedten.

- Itt nem csak a faragatlan viselkedésedről van szó. Conventry egy dörzsölt üzletember, és mellesleg turizmusban utazik. Te magad mondtad, hogy új irányt akarsz kijelölni.

- Mintha nem lenne már így is épp elég szálloda a világon...

- Viszont a LÉN-es projektek nyolcvan százaléka ez! Hiába akarod megmenteni a bolygót, nem tudunk egyik napról a másikra átállni ökocentrumok meg biorezervátumok tervezésébe, mert nem értünk hozzá!

- Nem magyarázom el újra, hogy hogyan kívánom ezt kivitelezni, te is ott ültél a projektmegbeszéléseken.

- Hát akkor én sem magyarázom el, hogy egy pénzügyi szakértő miért nem akar egy olyan cégben maradni, ahol a profit láthatóan csökkenni fog. Ha sötétzöld akarsz lenni, akkor menj, és a szabadidődben vágd ki a tengeri teknősöket a halászhálókból, vagy még jobb, keress saját befektetőket!

- Már írjuk a pályázatokat...

Cynthia horkantva felnevetett.

- Hónapokba telik, mire elbírálják őket, ha nem évekbe, Coventry viszont heteken belül kilép, és akkor egy éven belül két jelentős befektetőnket veszítjük el! És elhiheted nekem, Wardot sem nyűgözted úgy le a vacsorán, hogy rögtön a teljes vagyonát nekünk adja.

Ez nem hangzott jól. Sőt, kétségbeejtően hangzott?

- Nem tudom, mennyire jött át neked, de Ballard sokat ad Coventry véleményére, ha pedig ő kilép, Ballard sem biztos, hogy marad. És ha ez bekövetkezik, el kell gondolkoznunk, a felhalmozott vagyonunk mekkora hányadát forgassuk vissza, hogy legalább az emberek bérét állni tudjuk.

Leyton majdnem felnevetett a megjegyzésen kínjában.

- És neked nincs vagyonod, amit visszaforgathatnál - tette hozzá Cynthia, mintha csak meghallotta volna a gondolatait.

Pár perccel ezelőtt Leyton harciasan nyitott be Cynthia irodájába, végre egy ütős lappal a kezében, amivel szembesíthette a nőt, hogy kettejük közül ő az, aki nem csapatjátékos. Most viszont ráébredt, mennyire értéktelen a lapja valójában, és a kártyajáték szabályai milyen dinamikusan változnak napról-napra.

Mert mit számítottak az elvei, a tekintélye, ha a tulajdonosok inkább üresre seprik a LÉN kasszáját, minthogy minimálisan is kockáztassanak? Egyetlen tanulságot lehetett ebből levonni: hogy ő, Leyton alkalmatlan a pozíciójára...

Elszabadult hajóként sodródtak a part felé, hogy utána tehetetlenül a homokra boruljanak, és ezt nagyrészt Leyton elhibázott döntései okoztak. Mintha ő hajította volna a csavarkulcsot a motorba.

Vajon ugyanilyen lehetetlen helyzetbe került volna a cég, ha Cynthia kerül az igazgatói székbe?

De ha lemondana a javára, az nem érne fel egy megfutamodással? Kihátrálna a helyzetből, aminek a kialakulásáért majdnem száz százalékban ő felelt? És ha ki is nevezné Cynthiát a helyére, mit érne el? A befektetők talán jobban hallgatnának az unokatestvére szavára? Aligha. Ballard láthatóan tenyészkancáknak tekintette a nőket, míg Conventry igazi konzervatív üzletember volt, aki csak a férfiakat vette számításba üzleti partnerként. Leyton már értette, Sam miért ragaszkodott annyira az ő személyéhez az unokatestvérével szemben. Ha most bedobná a törölközőt, az csak a saját kényelmét szolgálná, feltéve, ha tudna még aludni a cég cserbenhagyása után.

Vagyis nem futamodhotott meg ilyen könnyen. Nem először futott össze szakmai kihívásokkal az életében, ezt is akként kellett felfognia. Coventry és Ballard személyét egy projektnek is tekinthette, ahol a cél egyértelmű, maradásra kell bírnia őket, csak a teljesítéshez szükséges eszközöket kell megtalálnia.

- Beszélek a befektetőkkel.

- Az a múltkor is katasztrofálisan alakult.

- Nem a cég ügyeiről fogok velük beszélni. Elmegyek akármilyen társadalmi eseményekre, amiket ők úgy szeretnek. - Remélte, az undor nem hallatszik ki a hangjából. - Emlékszem, hogy Horace folyton lóversenyekre jár Conventryvel.

Cynthia arca elgondolkodóvá vált.

- Igen, bárhogy is nézzük, a személyes kötődés sokszor felülírja a pénzügyi érdeket, szerinted én mégis miért házasodtam össze Gerarddal?

És milyen fantasztikusan alakult a házasságuk - tette hozzá Leyton magában, mert láthatóan Cynthia is úgy döntött, hogy egyelőre félreteszi a nézeteltéréseiket, és a maga módján igyekszik konstruktív lenni. Talán értett Leyton burkolt fenyegetéséből is, amiről a férfi sem tudta, mennyire gondolta komolyan.

Horace mennyivel türelmesebb volt nála.

Leyton állandóan ellent mondott neki, rengetegszer avíttnak nevezte a gondolkozását, akár a többi igazgató előtt is, Horace mégsem fenyegette meg soha, hogy kirúgja.

Még a béranyás húzása után is megtarthatta volna a pozícióját.

A felismerés egészen fájdalmasan érintette, ezért késve eszmélt rá, hogy Cynthia újra beszélni kezdett:

- Jut eszembe, Ballard egyik lánya talán épp a te nevelt fiaddal egyidős.

- Ezzel meg mit akarsz mondani? - kérdezett vissza Leyton élesen. Nem tetszett neki, hogy épp ilyen szövegkörnyezetben merült fel Spike neve.

- Akár őket is össze lehetne ismertetni, hiszen a jó viszony...

- Nem fogom kiházasítani a fiam, nem a kicseszett középkorban élünk!

- Ezt egy szóval sem mondtam - válaszolta Cnythia védekezőn, viszont látszott az arcán, hogy pontosan erre gondolt. - De mivel Ward kijelentette, hogy neki más gyereke nem kell...

- Benned tényleg felmerült, hogy kavarni kezdesz Warddal, hátha akkor szívesebben fektet a cégbe? - kérdezte hitetlenkedve.

Cynthia válaszképp megvonta a vállát.

- Elég kétségbeejtő a helyzetünk, és szerintem minden lehetőséget meg kell ragadni.

Elképesztő volt, hogy Cynthia minden tekintetben a céget helyezte maga elé. Ilyen mentalitással pedig nem lehetett igazgató, ki tudja, meddig ment volna el, csak hogy megmentse ezt a rohadt vállalkozást, ami tönkretette a gyerekkorát, az egyetemi éveit és a házasságát is.

- Egyelőre inkább ne essünk drámai túlzásokba - válaszolta Leyton. - Senki sem jön össze senkivel. Megpróbálom jobb belátásra bírni azt a vénembert.

- A bájcsevej nem tartozik az erősségeid közé.

Újra megrezzent a telefon Leyton zsebében, talán már a negyedik alkalommal, amióta belépett Cynthia irodájába, és mivel Leyton megcáfolni nem tudta a nő szavait, pótcselekvésként előhúzta a zsebéből.

George hívta.

Leyton automatikusan ki akarta nyomni, de balsejtelem nehezedett a gyomrára. A nem fogadott hívások között Miranda után egy számára ismeretlen szám, majd George-é szerepelt többször is. Valamiért kétségbeesetten próbálták elérni.

- Bocsánat, ezt fel kell vennem - mondta vonakodva, és a füléhez emelte a telefont. - Itt...

- Leyton, hol a francban van a nejed?! Nem jelent meg, és a telefonja sem elérhető! Ha megint szórakoztok velünk, megyünk a bíróságra, és ezúttal egy kurva fontod se marad! - ordított George, majd lecsapta a telefont, mielőtt Leyton szóhoz juthatott volna.

Bénultan meredt a kijelzőre, miközben elkeseredetten igyekezett feldolgozni a hallottakat. Nem lehetett, hogy ismét megtörtént. Képtelenség, hogy már megint ez történt!

Pedig minden jel erre mutatott. Miranda otthagyott mindenkit a nagy szarban. És Leytontól várta, hogy ragadjon egy kibaszott szivacsot, majd lásson neki utána takarítani!

*

London, New Hope klinika, január eleje

Miranda a váróban ült. A térdén egy újság feküdt kiterítve, a szalagcím magas, fekete betűkkel hirdette, hogy az álompár, Harry Styles és Olivia Wilde, kapcsolatának viharos gyorsasággal vége lett. Hiába meredt a sorokra, nem hordoztak jelentést számára a szavak, mintha más nyelven íródott volna a cikk. És aligha létezett most olyan híresség, akinek a magánélete jobban érdekelte volna a sajátjánál.

A doktornő délre ígérte magát. Egy-két tájékoztatójellegű kérdés után Mirandát levetkőztetik deréktól lefelé, felültetik arra a kényelmetlen székre, hogy végre valahára megtörténhessen a beavatkozás. Az embriók már ott vártak rá valamelyik ajtó mögött, talán csőre töltve, és visszafogott osztódással várva, hogy a helyükre kerüljenek. Aztán pár nap, és jöhet a teszt. Mire vége a januárnak, Miranda büszkén mondhatja el magáról, hogy ezúttal nagy eséllyel kettő gyereket hordoz a szíve alatt.

Igen, minden szépen alakult a tervek szerint.

Remegve fújta ki a levegőt, sokadszorra az elmúlt alig öt percben. A betűk táncoltak előtte az újságban, rájött, azért, mert a térdei is remegtek. Inkább lapozott egyet, és az újság vékony papírja azonnal átázott, annyira izzadt a tenyere.

Alig aludt valamit az éjjel. Csak feküdt a mennyezetet bámulva, sűrűn pislogva a sötétbe. A szoba csendjét csak Leyton motozása zavarta meg. Bár nem horkolt, rengeteget forgolódott, és néha még halkan motyogott is valamit, amiből Miranda csak a "Cynthia" nevet értette ki. Amikor reggel hatkor megszólalt az ébresztője, és felült az ágyban, Leyton enyhe meglepettséggel konstatálta, hogy Miranda már fenn van. Ő azt felelte egy kényszeredett és élettelen mosoly kíséretében, hogy Princess ébresztette fel.

Leyton többet nem szólt hozzá, csak csendben összekészült. Pedig Miranda némán kérlelte a szemével, hogy legalább annyi érdeklődést mutasson felé, hogy rákérdezzen, mikor lesz a beavatkozás pontosan.

De hát Leyton megmondta, hogy nem szól többet bele a dolgaiba. Ezt ő harcolta ki magának. Örülnie kéne, és a férje passzív hallgatásából is a bátorítást kellene kiéreznie. Tessék, Miranda, pár perc, és megkapod az elismerő mosolyokat, a babérkoszorút, hogy különb vagy az emberek többségénél, és nem csak azért, mert van egy működő méhed.

Újra lapozott. Erősebben a kelleténél, és a papír szakadása térítette magához. A kezében ragadt a rohadt lap fele, rajta a gyönyörű pár férfi tagjának fél felsőtestével. Újra nagy levegőt vett, mint egy fuldokló, és lopva az órára pillantott. Még nyolc perc...

Voltaképp mindig kihasználta a teste adottságait, nem? Ez a helyzet most miben más? A méhe egy eszköz volt, hogy megkapja, amit akar. Először Hanket láncolta vele magához.

Még mindig ott lebegett előtte a kép, ahogy a fogamzásgátló kis tablettái szörfözve tűntek el a lefolyóban. De akkor úgy érezte, nem tehet mást, Hank viselkedése megváltozott, már más szemmel nézett rá, és gyanúsan sokat lógott a telefonján. Miranda pedig piócaként akaszkodott rá, mert úgy érezte, ő az egyetlen, aki maradt neki a világban. Hogy ő mentette meg az anyjától, ő jelentette neki a jövőt, a talajt a lába alatt, és ha elveszíti, ő is feloldódik a kilátástalan kétségbeesésben, mint a pirulák a lefolyóban.

Hála a mesterkedésének végül is sikerült neki megtartani Hanket, nem? A férfi vele maradt, nem tehetett mást, túl erkölcsösre nevelték a szülei hozzá, hogy magára hagyja a szegény, megesett barátnőjét, akinek se rokona, se megélhetése, se fedél a feje felett. Pedig ha akkor Miranda elengedi, mennyi évnyi szenvedéstől kímélte volna meg. Előbb kezdi el és fejezi be az egyetemet, talán előbb ki is bújik a szekrényből, vagy most Ivannal három vietnámi árvát nevelgetne, mert nincs egy becsúszott fia, aki miatt túl sok komplexust szedett össze a saját család alapításához...

De ez más helyzet, igaz? Most Miranda önzetlenségből döntött így. Nem az ostoba, élhetetlen ragaszkodása, vagy a könnyű pénzkeresés miatt plántál életet a méhébe. Nem azért, mert fogalma sincs, mivel töltse az előtte álló éveket.

Ugye...?

Nem kellett mást tennie, csak kivételesen nem szétcincálni mások életét, hanem ellenkezőleg, pont neki teljessé tenni.

De tényleg képes lenne rá? Ő, aki csak rombolni tudott. Aki már akkor tönkretette az anyja életét, amikor még meg sem született. Aki plusz terhet akasztott Hank nyakába a megkérdezése nélkül.

Ő, aki felforgatta a férje életét, aki kikényszerítette belőle, hogy megszámlálhatatlan sok áldozatot hozzon. És miért? Hogy utána Miranda így hálálja meg? Csüng rajta, húzza vissza ismét, mint egy picsogó holtteher, amit az ember képtelen levetni magáról, mert amikor egy szálat elvágna, még tízzel kapaszkodik a húsába.

Tényleg jobb ember lesz a béranyaságtól? Vagy csak újra felvesz egy szerepet a zabigyerek, a leányanya és a kitartott után, ami nem jó másra, mint épp csak elfedni a valóságot. Nyerhet vele pár hónapot, esetleg évet, míg a környezete rá nem döbben, hogy parazitaként csüngött egész életében másokon.

Összeszorította a szemét, de nem csordultak ki a könnyei. Szerette volna sajnálni magát, amiért ilyen reménytelen helyzetbe került, de képtelen volt rá. Már Leyton végtelen türelmét is kezdte felőrölni. Elég volt csak a karácsonyra visszagondolnia. Minden férjével átvészelt percet úgy élt meg, mintha közben a lélegzetét is végig vissza kellett volna fojtania.

Már csak percei maradhattak, de nem merte megnézni az időt. Nem tudta, az óra ketyegése vagy a szíve lüktetése zakatol-e erősebben a fülében. Próbált úrrá lenni a légzésén, de a levegő félúton megakadt a mellkasában, mintha el sem jutott volna a tüdeéig. Becsukta a pletykalapot, és csak meredt a boldogan mosolygó nőre, és a törzsét vesztett párjára a kudarcba fulladt kapcsolatukkal.

De talán a sajátját még megmenthette. Nem volt más dolga, mint lerázni a félelmeit, és a kétségeit, amik szinte fojtogatták. Hiába érzi magát kevésnek a feladathoz, vagy a Pilkingtonokat túl fenyegetőnek. Ő akarta ezt. Megharcolt érte. Dacolva Leytonnal, fittyet hányva rá, hányszor mondhatott volna következmények nélkül nemet.

Lassított felvételként húzta elő a telefonját a táskájából, és csak meredt az üres képernyőre hosszú percekig. A mobil hűvösen ült a tenyerében.

Pedig nem akarta felhívni Leytont. Reggel már eldöntötte, hogy ezúttal egyedül csinálja végig. Mégis úgy érezte, a férje hangja lehetett az a pár korty levegő, amitől újra fellélegezhetett.

Reszketve sóhajtott, és kétségbeesetten próbált legalább egy mondatot összeeszkábálni a fejében, mire Leyton felveszi.

A búgás megszakadt, és Miranda számára is idegen, magas, remegős hangon törte meg a váró csendjét.

- Leyton, ne haragudj, hogy zavarlak, de szeretném...

Majd rájött, hogy a férje nem felvette a telefont, hanem kinyomta.

Előfordult valaha is, hogy kinyomta a hívását?

Egy alkalomra sem tudott visszaemlékezni.

Talán tizenhat éve a vécén ülve érezte ennyire elárvulva magát, pozitív terhességi teszttel a kezében, annak biztos tudatában, hogy a barátja megcsalta egy másik férfival.

A teste minden porcikája sajgott, a szíve úgy zakatolt, hogy a bordakosara már belülről zúzódott tőle.

Leyton miért nem vette fel?! Tényleg ide jutottak, hogy már szóba állni sem akart vele?! Tényleg ennyire totálisan magára hagyta?! Tényleg egyedül kellett ezt az egészet végigcsinálnia?

Nyugi Miranda, felnőtt nő vagy. Elég régóta felnőtt, meg tudod csinálni.

A mobil kijelzőn megpillantotta az időt, és egy feneketlen lyuk nyílt a gyomra helyén, amikor konstatálta, hogy már csak két perce maradt hátra. Két perc, és új fejezet nyílik az életében, egy újabb bizonytalan, zűrös fejezet, aminek a végén aligha várja boldog befejezés.

De ő akarta ezt.

Majdnem felsikkantott ijedtében, ahogy megszólalt a kezében a telefon.

Lepillantott a kijelzőre, reménnyel telve, ami azonnal el is illant. Nem Leyton nevét írta a kijelző, Pierre kereste.

Az ujját a piros ikon fölé emelte, de végül mégis a zöldet húzta el. Óvatosan a füléhez emelte a készüléket, mintha Pierre tudta volna megsúgni neki, tényleg jó döntést hoz-e, ha hagyja beültetni a Pilkington embriókat.

- Szia, Miranda, kicsit korábban végeztünk, meg amúgy is eltelt egy hónap, mit szólnál hozzá, ha...?

- Persze, mikor és hol? - vágott a szavába gondolkodás nélkül, remegő hangon.

Mit művelsz, Miranda?

- Akár most? Én ráérek...

- Oké, mondj egy címet és odamegyek, autóval vagyok - szólt felhős hangon.

Mi a francot művelsz, Miranda?!

Felpattant a kanapéról, pedig azt hitte, ha a doktornő megjön, és fel kell emelkednie, a lábai azonnal felmondják a szolgálatot. Most viszont egyre könnyebb és gyorsabb léptekkel sietett a lépcsőház felé.

A feje úgy zsibongott, és a szíve is úgy lüktetett a szegycsontja alatt, hogy alig bírta felfogni Pierre szavait, miközben a férfi bemondta a kávézó címét. Már tudta, mit művel, de képtelen volt megakadályozni magát benne.

Menekült. Újra.

Gépiesen pakolta maga elé a lábait, és tudta, ha most kinyílik a lift, és kilép rajta a doktornő, azonnal összeesik. De nem nyílt, és ő remegő kézzel lökte be a lépcsőház ajtaját, majd sebesen szaladt lefelé, meg sem állva a parkolóház szintjéig. Úgy törte át a parkolóba vezető ajtót, mintha a hurok is lekerült volna a torkáról. Elkeseredetten szívta magába a nehéz, benzingőzös levegőt, amit mégis édesebbnek, felszabadítóbbnak érzett, mint bármit az elmúlt pár hónapban. Minden megtett lépéssel, ha csak egy egész kicsit is, de könnyebbnek érezte magát.

- Akkor ott tali! - köszönt vidáman Pierre, és letette a telefont.

- Ott tali - visszhangozta Miranda is, bár már csak magának.

-----------------------------------------------------
Sziasztok!

Ezzel a fejezettel vért izzadtam, és mondhatni felért nekem egy írástechnikai tréninggel, mert a hosszú belső monológok nem tartoznak az erősségeim közé. Épp ezért nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, és arra még inkább, szerintetek mi lesz ezek után? Vajon Leyton megérti Miranda döntését, és végre tovább tudnak lépni? A Pilkingtonok megbékélnek a helyzettel és új béranya után néznek? Vízválasztóhoz ért a történet, szóval igyekszem, hogy minél előbb, lehetőleg 2 hét múlva hozzam a folytatást!

Köszönöm, hogy kitartóan olvastok! És a rengeteg kommentet is, ezek motiválnak engem <3