London, Charlotte rezidenciája, október vége

Besötétedett, mire felértek Londonba. Az utcalámpák sárgás fényei sejtelmes színbe vonták a szűk utcát, szerencse, hogy a sok impozáns, fehérre vakolt minikastély közül kitűnt Charlotte új rezidenciája. Vörös téglás falak magasodtak a kerítés túloldalán mediterrán stílust sugározva magukból. Charlotte öt éve döntött úgy, hogy a London agglomerációjában álló luxuskastélyát az óriás birtokkal egy luxusvillára cseréli, ami, bár csak jelképes kerttel rendelkezik, de fél órára fekszik a belvárostól.

Így is potom tizenkétmillió fontot fizetett érte.

A garázst Charlotte Bentley-je foglalta el, ezért a kocsibeállóra parkoltak. A gyerekek kipattantak hátulról, Miranda pedig kiemelte Princess hordozóját, amit a lakója panaszos nyávogással konstatált. Egyszer álltak meg fél órára, hogy a macska kicsit kinyújtóztathassa magát, ezért Miranda maximálisan átérezte a frusztrációját. Leyton csengetett, és a mozgásérzékelős lámpák fényárba vonták, ahogy beleszólt a kaputelefonba. Kisvártatva felharsantak a ház úrnőjének kopogó léptei. Charlotte csak egy köntöst kapott magára és kezeit feltartva tipegett feléjük.

– Jövök már, jövök! Kicsit későbbre vártalak titeket – csicsergett és arcáról sütött az izgalom. Parfümfelhő lengte körbe.

Később? Leyton megírta, mennyi időt mond a GPS, szóval nem kellett volna meglepetésként érnie.

– Miranda gyorsan megvacsorázik a lányokkal, mert utána indulnia is kell tovább. Én addig behozom a dobozokat – intézkedett Leyton, miközben Charlotte teátrális lassúsággal köré fonta a karját.

A legszükségesebb dolgokat hozták magukkal és a macskát, a többi ingóságuk a költöztetőnél pihent, ami másnapra ígérte magát.

– Ne viccelj, édes fiam! Te itt nem fogsz cipekedni, mindjárt szólok Jonathannak – válaszolta Charlotte, miközben egy-egy puszival köszöntötte Mirandát, a lányokat, beköszönt Princessnek a rácson át, majd megperdül a sarkán és visszatipegett a letérkövezett tíz méteren a bejárati ajtóhoz.

Mert Charlotte mindenese, Jonathan, az ötvenplusz évével rátermettebb pakoló ember... Leyton is elengedte a füle mellett a megjegyzést, mert már fordult vissza az autóhoz a cuccokért.

– Jon, gyere kérlek, megérkeztek! – hallotta Miranda Charlotte magas hangját, miközben a lányokat beljebb tessékelte a kapun a falatnyi kertbe, amely inkább óriás teraszként funkcionált, de egy kerti tó, kis vízeséssel és cserepes leanderekkel épp elfért benne.

– Hadd segítsek én is, Charlotte! – szűrődött ki a széles, sötét ajtón egy ismeretlen, Jonathanénál lényegesen fiatalabb férfihang.

– Jaj ne viccelj, Arthur!

Arthur? A személyzet új tagja lehetett, mert ezt a nevet Miranda még nem hallotta.

Közben Jonathan hórihorgas termete megjelent az ajtóban. Miranda eddig csak ingben és vászonnadrágban látta, de úgy tűnt, a nagy költöztetésre praktikusabb öltözéket választott, bár még a melegítőszettje is kínosan jól szabottnak tűnt, és a bőrcipőtől sem vált meg. Kopasz fején megcsillant a sárga lámpák fénye.

– Jó estét, Mrs. Landon.

– Öhm, jó estét, Jon – köszönt vissza félszegen Charlotte becézését használva. Ez tűnt odaillőnek annak tudatában, hogy mostantól egy fedél alatt fognak lakni.

Nem hitte, hogy valaha megbarátkozik a gondolattal, hogy Charlotte személyzetet tart. Jonathanon kívül még egy Marthához hasonló bejárónőt foglalkoztatott, aki takarított és főzött rá, illetve egy másik hölgyet, aki helyette ugrált el a városba intézni az ügyes bajos dolgait, és a tekintélyes bevásárlólistáját.

Jon több szót nem fecsérelt rájuk, helyette elsietett Leytonnak segíteni a kocsinál.

Még egy alak lépett ki az ajtón; magas, gesztenyebarna hajú, vállas férfi, zavarba ejtően izmos és jóképű, igazi díszpéldánya az erősebbik nemnek. Vajon Charlotte új személyi edzőt fogadott fel? A sarkában rögtön megjelent az anyósa is.

– Miranda drága, hát nem tudom lebeszélni róla, hogy ne segítsen. Hadd mutassam be neked Arthur Garfieldot, a lányok magántanárát!

Ha lehet, Miranda zavarodottsága tovább mélyült, ezért automatikusan átvette bal kezébe a cicahordozót és előre nyújtotta a jobbját. Remélte, az arcára nem ültek ki az érzései.

Egyelőre a lányok magántanárok mellett folytatták a tanulmányaikat, mert év közepén körülményes lett volna új iskolában kezdeniük. Charlotte kapta meg a testhezálló feladatot, hogy megfelelő tanerőket keressen az unokáinak. De mit keresett az állítólagos magántanár Charlotte rezidenciáján hétfő este?

A zavarba ejtően kigyúrt tanerő elvigyorodott, megvillantva szabálytalan fogait, mégis rokonszenves mosolyát.

– Matematikát tanítok, de valószínűleg az összes természettudománnyal megbirkózom majd – folytatta a férfi kellemes hanglejtéssel, miközben finoman megszorította Miranda jobbját. Vajon direkt a "birkózni" szót használta?

Tehát nemcsak fürdőruhamodellre gyúrta magát, hanem okos is. Charlotte honnan a fenéből akasztotta?

Közben Arthur kezet csókolt mindkét lánynak, Amy arcára őszinte zavarodottság ült ki a gesztus hatására.

– Arthur elsőként jelentkezett a hirdetésemre – folytatta Charlotte, miközben közelebb lépett a férfihez, majd hogy tovább mélyítse Miranda megrökönyödését, a dereka köré fonta a karját. – Az első interjúnál rájöttem, hogy nemcsak megfelelő tanárt találtam benne a lányoknak, hanem egy fantasztikus társat is.

Hát ez gyors volt, olyan tipikus Charlotte-sebesség.

– Ez remek hír. Akkor mi bemegyünk a lányokkal, és összekészülünk a vacsorához – vágta rá Miranda és büszke volt magára, hogy milyen könnyednek hangzott, pedig most szembesült vele, hogy az anyósa felcsípte a gyerekei magántanárát. Ráadásul ránézésre korban közelebb állt Mirandához, mint a férjéhez.

Közben Leyton is megérkezett az első dobozzal.

– Hadd segítsek! – lépett oda hozzá Arthur és átvette a csomagot. Miranda alig bírta elrejteni a vigyorát, ahogy Leyton gyanakodva végigmérte az új jövevényt. Szinte látta férje fejében forogni a fogaskerekeket, miközben igyekezett pár másodperc alatt összerakni a képet.

– Nem gyászoltad sokáig Johnt – jegyezte meg Leyton, amint Arthur eltűnt az ajtó mögött a dobozzal. Miranda fel nem bírta fogni, hogy tud lépést tartani Charlotte viharos magánéletével.

– John idióta volt, ráadásul a lovai jobban érdekelték, mint én – vonta meg Charlotte a vállát. – Arthur ízig-vérig férfi, szenvedélyes, de mégis gyengéd, és ha tudnád, milyen mesteri...

– Hozom a következő adagot – vágott Leyton a szavába, de Miranda sem volt kíváncsi rá, hogyan érne véget ez a mondat.

– Milyen modortalan vagy, édes fiam, pedig ki tudja, fél év múlva lehet, apának kell majd szólítanod! – jegyezte meg Charlotte Leyton távolodó hátának csevegő hangnemben.

– Ez az egyetlen dolog, amitől nem tartok – vetette fia hátra neki.

Miranda közben gyengéden beljebb terelte a lányokat.

Charlotte lakberendezője enyhe art deco fixációban szenvedett, ezért az előtérben ormótlan, üvegekből kirakott csillárok, nonfiguratív tapéta és sötét bútorok fogadták őket. Jobbra sosem használt stúdiókonyha, de frekventáltan igénybe vett étkező várta őket, mögötte üvegezett terasz, amelyről pazar kilátás nyílt a kertre. Másik irányba nyílt a nappali, az antik bőrkanapék, aranyozott keretes festmények és óriás OLED tévé ellentmondásos hangulatot árasztottak. Miranda előre aggódott, Princess milyen pusztítást végez majd rajtuk a körmével.

Az emeleten kaptak szobát, Charlotte nagyvonalúan a négy hálójából hármat a rendelkezésükre bocsátott, hogy még a lányoknak se kelljen osztozkodnia. Kezdettől madarat lehetett volna vele fogatni, amikor megtudta, hogy bizonytalan időre a fia és családja hozzá költözik. Miranda kezdetben furcsállta, hiszen Leyton még a tizennyolcat sem töltötte be, már elköltözött az anyjától, és Charlotte utána se szorgalmazta, hogy bútorozzon vissza hozzá, de végül rájött az igazságra. A néhány havonta fel-felbukkanó újabb és újabb kitartottjain kívül Charlotte meglehetősen magányos életet élt, és ahogy öregedett, ennek egyre jobban a tudatába került.

– Gyerünk, gyerekek, üssünk valamit össze, mert nekem indulnom kell az agyturkászhoz – terelgette finoman a lányokat a konyha irányába, majd megtorpant a bejáratban, és már csak a lányok elragadtatott sikkantására tért magához.

– Csak nem gondolod, hogy üres kézzel várlak titeket – csipogta Charlotte lazán a konyhapultnak dőlve, miközben Miranda csodálattal vegyes elszörnyedéssel nézett végig a roskadásig megpakolt asztalon, amelyen sült húsoktól, halaktól kezdve, a grillezett zöldségeken át, a vagy ötféle köretig mindent meg lehetett találni. A látványt egy csokiszökőkút koronázta meg. Még Leyton a vegán rigolyájával is találhatott valami fogára valót. – Remélem, éhesen jöttetek.

Mindkét lány, még a válogatós Katie is újra felsikkantott.

– Gyerünk, üljetek asztalhoz, mert hallom, Miranda, neked nemsokára menned kell.

– Egy kicsit túllőttél a célon, Charlotte. Ennyi étel... – kezdte habozva. – Mármint nagyon figyelmes tőled – tette hozzá gyorsan, nehogy anyósa sértésnek vegye a szavait.

– Ugyan már, kedvesem, nektek bármit – válaszolta. – Arthur igencsak nagy étvágyú, és Jon is tud vinni haza a gyerekeknek.

Jonnak legalább egy focicsapatnyi utódra lett volna szüksége ahhoz, hogy az összes kaja elfogyjon, amit Charlotte összerendelt nekik, de Miranda nem akart tovább akadékoskodni. Helyette kihasználta a ritka alkalmat, hogy legalább három fogás közül válogathat, és egyet sem kellett magának megfőznie. Kezdett Leyton környezettudatossági mániája rá is átragadni, hogy elsősorban a szorongás és másodsorban az izgatottság lett rajta úrrá, amikor meglátta a kulináris kánaánt.

– Ez borzasztó pazarlás, remélem, le tudlak majd szoktatni róla – állapította meg Leyton, miközben Jonnal és Arthurral leereszkedtek Charlotte nyolcfős, mégis roskadásig megpakolt asztala mellé.

– Édesem, te sohasem változol – emelte Charlotte az égnek a szemét, szerencsére Leyton is ennyiben hagyta a sopánkodást.

Miranda szinte sajnálta, hogy a vacsora közepén fel kellett emelkednie az asztaltól, de tovább nem odázhatta el a dolgot, a pszichológus kijelentette, hogy az első találkozónak meg kell esnie a szerződéskötés előtt.

Annak a dátumát pedig keddre tűzték ki.

Hiába hárított, nem bírta lebeszélni róla az anyósát, hogy ne Jon vigye be a városba, felállítva így a férfit is a vacsoraasztaltól, amit ő szemrebbenés nélkül tűrt. Miranda megfogadta magában, ha rájuk is szakad a bank, és már azt sem tudják, mire költsék Leyton fizetését, szolgákat akkor sem fog alkalmazni.

Miközben kigördültek az utcára, és a Bentley egy méregdrága hangtompító falként ölelte körbe, hogy az utcai forgalomból vagy a ki tudja hány lóerős motorból is csak halk morajlás érjen el a füléhez, rájött, a Manchesteri életük képébe kapaszkodik. Tudta, mekkora gazdagságban él Leyton anyja, mégsem kapcsolta össze a fejében, hogy mától ők is ebben fürdenek. Hihetetlen volt belegondolni, hogy jövő szeptemberben az ő lányai egy neves magániskolába járnak majd (ha felveszik őket), és a Bentley-vel gördülnek be az iskolakapu elé, hogy a szépen vasalt egyenruháikban, vagy csak sima, méregdrága cuccokban pattanjanak ki az ülésről. A bizonytalanság tovább mélyült benne a képtől. Nem tudott elképzelni ilyen gazdagságot, és Leytonnál is csak az árnyoldalát látta: az anyja a pénz miatt ment hozzá az apjához, az apja meg a pénzért hanyagolta el őket, hogy az életszínvonalat fenntarthassák.

Elsuhantak a LÉN épülete előtt. Odakinn ömlött az eső, ezért Miranda homályos, táncoló vonalakat látott az épületből, de így is ki tudta venni, hogy pár emeleten égett a villany, vagyis az este dacára dolgoztak. Majd gördültek tovább, és eltűnt előle az utcakép, ahogy alábuktak a New Hope mélygarázsába.

Miranda előkotorta a telefonjából az e-mailt, ami a pszichológus nevét és irodájának helyszínét tartalmazta. Neki se lehetett könnyű időbeosztása, ha simán belement a hétfő esti időpontba. A lift bongva állt meg a harmadikon, hajszálpontosan ugyanolyan folyosót tárva fel Miranda előtt, mint amin pár hete George-dzsal és Leával sétált végig. Akkor az izgalom miatt remegtek a térdei, most másfajta érzelem kerülgette. Mintha egy vizsgára sétálna be, miközben a harisnyája papírpuskák tucatjait rejtené. Ilyen érzés lehet a csalás teljes tudatával beülni egy tanterembe.

Túl gyorsan megtalálta a jó ajtót, hogy meg tudjon nyugodni. Az ablak tükröződésében gyorsan végigmérte magát, hogy látszik-e rajta kívülről, mennyire bizonytalan, de legfeljebb kicsit fásultnak tűnt a farmernadrág, sárga kardigán és bőr válltáska kombinációban. Mégis akaratlanul végigszántott ujjaival a haján, hogy ne göndörödjenek kontrollálatlanul az ég felé, de csak rontott a helyzeten. Szegény Amy ezt megörökölte tőle.

Kopogott, és azonnal egy fiatalos, vékony hang szólította az ajtó túloldaláról, úgyhogy nagyot nyelt, és benyitott a pszichológusnő irodájába.

– Üdvözlöm, Mrs. Landon, örülök, hogy végre élőben is találkozunk.

Miranda automatikusan kihallotta belőle a szemrehányást a „végre" szócska miatt. Mosolyra húzta a száját, de sejtette, hogy a szemét nem éri el, és egy pszichológus könnyen átlát rajta.

Feleslegesnek tartotta ezt az egész látogatást. Jelentkezett már béranyának, mi újdonságot mondhat neki ez a Mrs. Werner, amiről ő még nem hallott? Vajon milyen témákat fognak most körüljárni? A terhesség hormonális változásait, amik hangulatingadozással járnak? A test változásának feldolgozását és elfogadását, amiért ezúttal nem jár „jutalom"? Vagy rögtön a legnehezebb résszel kezdenek, az elválasztással?

– Én is nagyon örülök – mondta inkább, miközben félszegen belépett az irodába. Nappal biztos barátságos és napos lehetett a nagy ablakaival és a hófehér szalagfüggönyeivel, de hat után már csak a lámpák világították meg. Bézs, kényelmes fotelek, kis íróasztal, leheletvékony laptop, a szoba minden négyzetméterét mérnöki precizitással számolták ki, hogy nyugalmat és bensőséges hangulatot árasszon. Még a fél méter magas anyósnyelv a sarokban is kellemes zöldben játszott.

A pszichológus meglepően apró, törékeny nő volt, óriási, kerek szemüveggel, ami ijesztően felnagyította a szemeit csontos arcán, mintha azt a hatást lett volna hivatott erősíteni, hogy egyenesen az ember lelkébe lát. A kézfogása is szelíd, pillekönnyű volt, Miranda meg sem érezte a szorítását. És le kellett rá néznie, ez pedig igen ritkán fordult elő vele, feltéve, hogy nem gyerek volt a beszélgetőpartnere.

– Olvastam az aktáját, mindig büszkeséggel vegyes csodálattal tölt el, ha valaki egymás után kétszer is belevág a béranya programba. Bár, ha jól értelmeztem, önnek az első egy csavaros fordulattal végül házasságban végződött – eresztett meg felé egy sejtelmes mosolyt, amiről Miranda nem tudta eldönteni, hogy semlegesnek vagy inkább pimasznak szánja. Inkább zavartan megköszörülte a torkát, remélte, nem kell kimerítő részletekbe bocsátkoznia, hogy az első alkalommal Katie hogyan landolt mégis nála, és miért csípte fel a megbízóját.

– Hát igen, mit is mondanak, az élet írja a legizgalmasabb forgatókönyvet? – húzta vigyorra a száját, miközben lehuppant a zavaróan kényelmesnek tűnő székre. Remélte, ennyiben hagyják a témát, bár valamilyen szinten érdekelte volna, milyen jól tudja leplezni a nő a megrökönyödését, ha hallaná a teljes és nem kozmetikázott verzióját az ő béranyából édesanyává avanzsálásának.

– Ez esetben úgy sejtem, házasodásról szó sem lesz – ugrott szerencsére a nő a következő témára. Miranda arca összerándult a képre, ahogy George mellett ácsorog az oltárnál.

– Nem, dehogy. Ebben az esetben kizárt.

– Ezt jó tudni. Őszinte leszek önnel, Miranda, kicsit meglepett, mennyire elhanyagolták az ügynökségnél, elég szakmaiatlannak tartom, hogy egyetlen, alig egy órás találkozó után magára hagyták.

– Ezt hogy érti?

– Egy rendes lombikprogram során nemcsak a gyermek megfelelő fejlődését ellenőrizzük, hanem ugyanekkora részt tesz ki a béranya mentális egészségének figyelemmel követése.

– Nem hiszem, hogy erre szükség lenne...

– Én úgy szoktam jellemezni, hogy ön most egy olyan maraton előtt áll, ahol nemcsak a teste, hanem a személyisége korlátait is feszegetni fogja – támasztotta Mrs. Werner maga előtt össze az ujjait. – Az első alkalommal edzésterv és megfelelő öltözék nélkül nevezték be a versenyre, de ezúttal ez másképp lesz. Ha jól értesültem az üzenetéből, már elköltöztek Londonba, ezért semmi akadálya a rendszeres találkozóknak.

– Nincsen, de...

– Nem az a célom, hogy megingassam az elhatározásában, eszemben sincs, de meg kell értenie, hogy ez kemény menet lesz. Nemcsak fizikailag, azt a részt valószínűleg nem kell bemutatnom önnek három gyerek után, de mentálisan is. Szerencsés véletlen, hogy a férjével ilyen kalandos úton ismerkedtek össze, és így nem volt szükség megválnia a gyermektől az első alkalommal.

– Igen – préselte ki Miranda magából, mert egy ideje már belé rekedt a levegő. Ha Mrs. Werner nem akarta megijeszteni, elég pocsék munkát végzett.

– Béranyának lenni az egyik legönzetlenebb gesztus, amit egy nő egy gyermektelen pár felé tehet, és a média szereti a procedúrát rózsaszín ködben ábrázolni, de mindketten tudjuk, hogy egy normál terhességnek is mennyi kellemetlensége, hullámvölgye lehet. Ez mégis speciális eset. Talán már barátkozik a gondolattal, vagy egyelőre még nem fogalmazódott meg önben, de pár héten belül egy másik pár gyermekével lesz várandós – döntötte a nő Miranda felé a kezeit és tekintete egyelőre az ő lapos hasfalára esett. – Általában a béranyák az egész útnak csak a végétől tartanak, hogy mi lesz a szülőszoba után. Igazuk van, fontos, mert egy kimerítő és fájdalmas küzdelem után át kell adni a gyermeket, aki kilenc hónapig önökben növekedett. Nem lesz könnyű. De...

Mirandának már ennyi is épp elég volt, és azt kívánta, bár abbahagyná. Szabad óráiban ikrekkel terhes nők videóira keresett rá. Próbálta áltatni magát, hogy csak a kíváncsiság hajtja, de inkább a félelem volt a mozgatórugó. A császárra gondolni sem mert. Még nem műtötték, egy varrásra szoruló vágást vagy sebet sem szerzett soha, minden csontja ép volt, és csak két fogát kellett betömni. Egészséges volt, mint egy ló, mondta viccesen az egyik nővérke itt a klinikán, amikor átnyújtotta neki az aktát a tökéletes vérképével, EKG-görbéjével, és vérnyomásával.

Tényleg ő a hiú, ha nincs kedve egy több mint tízcentis vágással kidekorálni a hasfalát? Tényleg gyáva, hogy elborzad a gondolattól, alig több mint tíz hónap múlva egy orvos majd szikével fölé magasodik, míg ő mellkastól lefelé bénultan fekszik a műtőasztalon, hogy elfutni se tudjon?

Nagyot nyelt, mert kiszáradt a szája a gondolattól. Viszont Mrs. Werner nem végzett.

– Sok béranyaságot követtem már végig, bár az elválás megviseli a nőket, sokkal megterhelőbb érzelmileg az azt megelőző kilenc hónap, és nem, nem azért, mert erre az egy pillanatra várnak. Ahogy már említettem, alig pár hét, és ön egy másik pár gyermekeivel lesz várandós. Egy reménysugár nekik, aki a gyermektelenségből családdá teheti őket, de ez egyben felelősséggel is jár. – Mintha még a szemüveg is megsüllyedt volna az orrán. – Kérem, a mai este gondolja át, képes lesz-e együtt élni azzal a gondolattal, hogy mostantól kilenc hónapig az ön felelőssége, hogy ezt a párt boldoggá tegye.

– Ezt meg hogy érti...?

– Minden terhesség más, és bár a kollégáim mindent megtesznek, hogy zökkenőmentesen menjen, vannak kockázatok, amiket nem tudnak kivédeni, még ha végtelen mennyiségű vizsgálatnak is vetik alá. Nem fogok finomkodni a szavakkal: egy terhesség során számos komplikáció léphet fel, amely vetéléssel vagy nem egészséges gyermek születésével végződik. Bár itt vagyunk, az ön oldalán állunk, tudnia kell, hogy ebben az esetben a pár dühe először a béranyára sújt le.

Miranda karja valahol a második mondatnál kezdett el lúdbőrözni, a hosszú monológ végére már egész testében borzongott, mintha azt a flancos légkondit a feje felett valaki legfeljebb tíz fokra kapcsolta volna be.

Ebbe tényleg nem gondolt bele. Maximálisan megbízott a testében, hogy képes kihordani a Pilkingtonok gyerekét, még ha úgy is fog kinézni a terhesség végére, mint aki lenyelte a fitballját. Pedig Mrs. Werner nem csinált bolhából elefántot, tényeket közölt. És ha neki az általános tapasztalatai azt mondták, hogy egy sikertelen terhesség után a szülők az elkeseredésüket a béranyán vezetik le...

Lea majdnem földönfutóvá tette Leytont, mert George miatta hazudott neki.

Te jó ég, Miranda, már megint mi a francba keveredtél?

– Kér inni? – jelent meg a látóterében egy üvegpohár. – Látom, hogy eléggé elsápadt.

– Ilyesmiken még nem gondolkodtam – vallotta be levegős hangon, miközben a vízért nyúlt.

– Ha ez megnyugtatja, ötből négyszer pontosan olyan reakciókat kapok, mint amit most öntől látok. Leveri a béranyákat a víz, elsápadnak, esetleg még sírnak is, szóval higgye el, eddig jól vett minden akadályt.

Most tényleg vigasztalni akarja?! Közben Miranda felhajtotta a vizet, bár inkább valami töményet kellett volna Mrs. Wernernek tartogatnia egy ilyen szembesítés után. Vagy egy levél nyugtatót is felé csúsztathatott volna az asztalon.

– Ennek a találkozónak ez a célja, a szembesítés – folytatta a nő, és Miranda remélte, újabb sokkoló részleteket már nem tartogat, ami neki nem jutott eszébe a béranyasággal kapcsolatban. – Nekünk az a célunk, hogy a program végén mindkét vagy -három fél elégedetten távozzon, és nem az, hogy a béranya útközben olyan kihívásokkal szembesüljön, amikre senki sem figyelmeztette az elején.

– Hát most sikerült figyelmeztetnie.

Mrs. Werner felkacagott.

– Ne aggódjon, Miranda. Hazamegy, alszik rá egyet, és másnap már egészen más szemmel tekint az itt elhangzottakra, hiszen mindketten tudjuk, bármilyen nagy kihívást is vett a nyakába, ön akkor is egy hős.

Felragyogott az arcán az a mosoly, amit Miranda kezdettől fogva várt, és amiben annyira szeretett fürödni tíz évvel ezelőtt is. De mégsem tudta kiélvezni, egy megfoghatatlan bűnösség járta át, mintha már most bedobta volna a törölközőt.

– Hányan táncolnak vissza egy ilyen beszélgetés után? – bukott ki belőle.

– Pontos számot nem tudok mondani, talán húsz százalék?

Az nem sok, Miranda legalább ötvenre számított. Akkor az ő kihátrálása sem lenne olyan szégyenletes. Nem tudta elhinni Mrs. Wernernek, hogy egy kis alvással kevésbé gyászosan látja majd a megbízatását, kevésbé fél a császártól vagy a Pilkingtonok haragjától.

Utána Mrs. Werner a szokásos szöveggel hozakodott elő, amit Miranda a másik béranyaügynökségnél unásig hallgatott, hogy mekkora áldozatot hoz, hogy jó okkal választották épp őt a megbízói, és hogy higgye el, egy év múlva már csak az a kellemes megelégedettség érzése marad benne, hogy aktívan részt vett egy család létrejöttében.

Igen, valahol a ködön túl ott derengett a cél, ahol megkapja a babérkoszorút a fejére, a plecsnit a mellére és a kupát a kezébe. De minimum egy seregnyi aligátor, mérges szömörce és lávató választotta el tőle. Most ő is úgy érezte, hogy még egy nyomorult térképet sem nyomtak a kezébe, csak annyit mondtak, fusson.

De épp ezért vannak ezek a találkozók, nemdebár?

Abban reménykedett, hogy ugyanazt az elégedett bizsergést érzi majd a mellkasában, mint az első alkalommal, ahol az ötvenezer font mellé grátiszba még meglepetésként meg is dörgölték a szárnyaszegett egóját, hogy ne csak egy ingyenélő, de működő méhhel rendelkező söpredéknek érezze magát. Eltelt tíz év, és még mindig egy működő méhvel bíró, ingyenélő söpredék volt annyi különbséggel, hogy most már tudta, a szép szavakat csak azért kapja, hogy ne meneküljön el a feladat elől. Mert ha realistán nézte a dolgokat, nem páratlan tettre vetemedett, a másik ügynökségbe sem egyetlen béranyaként jelentkezett.

Jonathan türelmesen megvárta a mélygarázsban, hogy véget érjen a találkozó, kiugrott a kocsiból, és kitárta neki a hátsó ajtót, de Miranda nem akart egyedül maradni a borongós gondolataival, ezért bekéretőzött az anyósülésre. Látta a sofőr arcán, hogy nem tetszik neki az ötlet, de nem akadékoskodott, csak újra kihajtott az esti forgalomba.

Még mindig mondhat nemet.

És akkor élhet tovább annak a tudatában, hogy nemcsak ingyenélő, hanem még az egyetlen adottságát sem használja ki. George és Lea gyorsan találnának másik béranyát, aki nemcsak könnyedén kihordana nekik akár egyszerre négy Pilkington bébit is, hanem intézné a vállalkozását, nevelné a saját minimum egy gyerekét és még vinné a háztartást is. Mert ez mindenkinek megy, csak neki nem.

Leytonnak igaza van, tényleg nincsenek céljai, sem hobbijai, csak sodródik, mint egy lomha, végletekig korlátok közé szorított folyó.

Elképzelte magában a jelenetet, ahogy odaáll George-ék elé (bár biztos inkább telefonon hívná őket) és bejelenti a hírt, hogy bocs, berezelt, gyorsan keressenek mást. Nem is kellett igazán élénk képzelőerejének lennie, hogy tisztán lássa azokat a megvető pillantásokat. Végre kapott egy esélyt, hogy valami értékeset, jelentőset tegyen, de még azt is inkább veszni hagyja. Mert ő csak erre jó, ül otthon, takarítgat, vásárol a szomszédnak és költi a férje pénzét. Az egyre több pénzét.

Gratulálok, Miranda, igazi aranyásóvá nőtted ki magad.

Kaparta a torkát a sírás és kétségbeesetten próbált visszaemlékezni, mikor voltak utoljára céljai az életben. Hosszú távú elképzelései, amik pár hónapnál tovább nyúlnak előre, mint hogy megveszi ezt a dolgot a gyerekeinek, vagy kipróbálja azt a receptet a hétvégén. Mikor gondolkodott el utoljára, hogy mit kezd az életével? De hiába törte a fejét, csak pörögtek hátra az évek, és nem talált semmit. Utoljára akkor szövögetett terveket, amikor Leyton felajánlotta neki az egymillió fontot, akkor is a nevetséges „lesz pénzem bepasizni" elképzelésig jutott el.

És most, amikor Leyton minden körülményt megteremtett neki, hogy végre álmokat szövögethessen, csak bámult a Manchesteri Egyetem honlapjára és unottan pörgette végig a szakokat el sem olvasva a leírásokat, miközben folyamatosan kifogásokat gyártott, hogy melyik képzésre miért nem alkalmas. Ez túl száraz, ezt úgysem tudná elvégezni, ehhez nem talál majd gyakorlati helyet, ennél rém ostobán nézne ki a sok húszat alig betöltött gyerek között. A béranyaság legalább ismerős terep volt, lám, mégis az első nagyobb akadálynál újra a kifogásokat gyártja.

Közben megérkeztek Charlotte házához, és bár Jonathan csak annyit kérdezett tőle, hogy sikerült-e mindent elintézni, jól esett neki, hogy csendbe burkolózva, de legalább nem egyedül vészelte át a hazautat.

Nehéz léptekkel baktatott be a házba. Addigra az előtérből eltűntek a dobozok, és meglepő csend fogadta. Csak halk zajokat hallott felszűrődni a lépcsőfordulóból, valószínűleg Charlotte saját moziterméből jöttek. Örült neki, hogy a családja nem szemtanúja, ahogy vert seregként megérkezett. Lerúgta magáról a csizmáját, majd csoszogva és a lépcső korlátjába kapaszkodva húzta fel magát az emeletre, mintha Mrs. Werner nemcsak a lelkét, a testét is meggyötörte volna.

Meglepetésére odafent égett a villany, majd halk csobogás ütötte meg a fülét az egyik fürdő nyitott ajtaja felől. Lábujjhegyen akart elsunnyogni a szoba előtt, hogy utána beleomoljon a franciaágyba bőgni, de Leytont pillantotta meg a tükör előtt, ezért lecövekelt az ajtóban.

Annyira nem lepte meg, hogy a fürdőben találta. Ha nem itt, az új munkalaptopja előtt ülve számított rá. Az viszont meglepte, hogy mit csinál.

– Borotválkozol?

– Persze, elég hosszú volt már, nem gondolod? – fordult felé férje, az arcát vastagon fedte a borotvahab. Mióta együtt voltak, Leyton arcszőrzete az erős borosta és a szakáll között ingadozott.

– Jó, de miért nem csak átmentél rajta a nyíróval, mint szoktál? – kérdezte, és ő sem értette, miért tűnik ilyen megbántottnak a hangja. Leyton válaszképp megvonta a vállát.

– Néha kell a változatosság. Különben is annyira őszül, hogy öregít.

Ezek szerint elfelejtette, hogy anno az ő kedvéért növesztette meg. Vagy csak nem érdekelte? Vagy Miranda a negatív érzéseit már mindenre kivetíti? Megcsóválta a fejét, és már nem is tűnt olyan csábítónak, hogy egyedül telesírja a párnáját.

Leyton mögé lépett, a dereka köré fonta a karját és fél percre a férfi lapockái közé támasztotta a homlokát. Az ismerős, tusfürdős illat segített neki, hogy oldja a gyomrában a görcsöt. Végül felemelte a fejét, és férje válla felett átkukucskálva várta kicsit elszoruló torokkal, hogy Leyton megszabaduljon a habtól.

– Így nem lesz könnyű – jegyezte meg Leyton. Miranda nem mondott semmit, ezért ő visszafordult a tükör felé.

Miranda régi ismerősként üdvözölte a vonásait, ahogy minden húzással egyre több habtól szabadította meg az arcát. Az eltelt tíz év alatt kicsit mélyebbek és egy leheletnyivel élesebbek lettek Leyton szája körül. Miranda most már elfogadta Katie elméletét, hogy a férfiak kora befagy valahol harminc és negyven között, mert valóban, ha a férje helyet cserél a tíz évvel ezelőtti Leytonnal, Miranda legfeljebb azzal gyanúsította volna meg, hogy még kevesebbet aludt, mint szokott. Leszámítva a megszaporodott ősz hajszálakat.

– Továbbra is tartom, hogy a borosta jobban áll.

Leyton közbe felszisszent.

– Megvágtad magad?

– Kijöttem a gyakorlatból.

Miranda próbált sajnálkozó arcot vágni, de belül egy kis elégtételt érzett, miközben a férfi az anyja egyik vattakorongját szorította a nyakára.

– Princess? – kérdezte inkább.

– Elbújt valahová, egész este nem láttam, de tippre az éjszaka közepén ugrik majd be közénk.

– A lányok?

– Charlotte-tal moziznak, ha jól emlékszem, megint a Jégvarázs kettőt nézik.

– Ez komoly? Charlotte Disney mozit néz?

– Él-hal értük. Magát az életre kelt hamupipőkének tartja – válaszolta a férje, miközben szemügyre vette magát, hogy kihagyott-e valamit a nevetségesen nagy tükörben, ami a fürdő fél falát betakarta. Miranda nem értette, hogy lehet ebben a helyiségben öt percnél több időt eltölteni komplexusok nélkül. – Mostohaanya és nővérek nélkül.

– És az apádat is egy bálon ismerte meg?

– Banketten, felszolgáló volt. Már akkor értett hozzá, hogy kitűnjön a tömegből.

Ebben Miranda nem kételkedett. És örült a felkínálkozó témának is, ami elterelhette a gondolatait a találkozóról.

– Mit szólsz az új apajelölthöz? – eresztett meg egy halvány vigyort. Charlotte gubancos szerelmi életénél nehezen lehetett szórakoztatóbb témát találni.

– A kigyúrt matematikusra gondolsz? Ne hidd, hogy nem találkoztam a fajtájával, anyám épp, mint a divat, pár éves ciklusokban ugyanoda ér vissza. Magánedző, üzletember, politikus, állattenyésztő és valami kutató. Most két lépést összevont.

– Azért nálad fiatalabbal szerintem még nem kezdett. Nem aggódsz, hogy ennek az Arthurnak csak Charlotte pénze kell?

– Nem aggódok, mert tudom, hogy így van – válaszolta, miközben már az arcszeszt kereste, elveszett Charlotte tengernyi parfümös üvege között. – Ne aggódj, Charlotte tud vigyázni magára, sem a pénztárcáját, sem a szívét nem nyitja meg akárkinek.

– Nekem pedig úgy tűnt, eléggé odavan ezért az Arthurért – állapította meg Miranda tűnődve.

– Charlotte sokkal eszesebb, mint amilyennek sokan hiszik. Pontosan tudja, mik az Arthur-félék motivációi, és hogy milyen közel kell őket engednie magához, hogy megkapja, amire vágyik.

– És mire vágyik? – tűnődött Miranda hangosan. Egy-két futó kapcsolatba ő is keveredett, de mindig sérülve lépett ki belőlük, mert úgy érezte, többet adott bele, mint amit kapott, vagy elkezdett kombinálni, napok helyett hetekben, hónapokban gondolkodni.

– Szerintem élményekre. Amikor úgy érzi, ebből a kapcsolatból többet nem csikarhat ki, továbbáll.

– Elképesztő, hogy az apáddal mégis ilyen sokáig kitartott.

– Ne felejtsd el, hogy akkor még nem volt semmije és nem léphetett volna sehova tovább. Mellesleg... hozzám kötődik, jobban, mint az apámhoz valaha. Ha nem szül meg, valószínűleg Alistairt is ott hagyta volna.

Okosan csinálta, bár Miranda megérteni sohasem tudta. Ő kiskora óta arra vágyott, hogy valakihez hozzálánc... mármint köthesse magát örök életére.

– Hogy ment a találkozó a pszichológussal? – fordult Leyton felé, és Miranda épp csak kiderülő hangulata újra komor felhőkbe burkolózott.

– Öhm, jól?

– Ezt miért kérdezed?

– Nem mondott semmi olyasmit, amit eleve ne tudtam volna – füllentette. – Viszont elvárja, hogy heti rendszerességgel találkozzunk.

– Kicsit sokallom.

– Én is, de elvileg a protokoll része – válaszolta, és nem értette, miért titkolózik Leyton előtt, miért nem vallja be neki, hogy jól ráijesztettek, és azóta is, ha visszagondolt az irodában elhangzottakra, rátört a pánik. Talán mert nem volt kedve végighallgatni az „én megmondtam" kezdetű monológot, vagy mert biztos volt benne, Leyton egyből lebeszélné róla, hogy folytassa a programot.

Pedig már eldöntötte magában, hogy nem futamodik meg.

Vagy mégis?

– Akkor ezt kell követned – zárta rövidre férje a témát. – Megyek, megígértem a lányoknak, hogy a végét én is megnézem a filmnek. Utána viszont dolgoznom kell, Cynthia annyi dokumentumot küldött át, hogy megszámolni se volt kedvem, és ezeket át kellene néznem holnapra.

– Komolyan leülsz Jégvarázst nézni? Nem láttad már elégszer?

– Amíg nincs kóros dallamtapadásod, nem láttad elégszer.

– Hallottam már tőled, ahogy a „Legyen hót" dúdolod Amynek.

– Az az első rész – javította ki Leyton automatikusan, talán fel sem tűnt neki, milyen szakértő, amin Miranda remekül szórakozott magában. – És legfeljebb az elejét. Nem az én hangfekvésemre írták.

– Jaj, bocsánat, Mr. Tim Storms – vigyorgott Miranda. Leyton szerencsére nem volt se falábú, se botfülű, hiába hitte az ellenkezőjét. Csak fiatalkorában eszébe sem jutott energiát vagy időt pazarolni bármilyen művészeti tevékenységre. Pár éves táncos karrierjük alatt kiderült, hogy Leyton nem reménytelen a táncban, míg gyerekaltatásnál, hogy éneklésben sem, bár érezhetően gyakorlatlan. De Miranda sem tartotta magát pacsirtának és nem sértődött meg rajta, ha a lányok rászóltak, hogy inkább ne énekeljen a rádió mellé.

– De ugye tudod, hogy holnap megyünk az ügyvédhez is – jegyezte meg. Benne is nemrég tudatosult, hogy az a november elsejei időpont milyen vészesen közel van már. Akkor születik meg a hivatalos szerződés közte, a klinika és a Pilkingtonok között, amihez Leytonnak is jelen kellett lennie.

– Nem felejtettem el – Leyton nekitámaszkodott a fürdőszoba szekrénynek. Bár Miranda még siratta a szakállát, el kellett ismernie, tényleg öregített a külsején, és az új látvánnyal gyorsan meg tudott barátkozni. – George meghívott magukhoz, hogy ünnepeljünk.

– Ó, igen? – kérdezett vissza, bár egyelőre kevés ünnepelnivalót talált a helyzeten.

– Biztos, hogy minden rendben?

– Ezt miért kérdezed?

– Mintha a gondolataidat a pszichológusnál hagytad volna, és Jon csak a testedet hozta volna vissza.

Válaszképp megrázta a fejét.

– Csak fáradt vagyok, hosszú volt a nap.

Látta Leytonon, hogy nem hisz teljes mértékben neki, de azt is, hogy nem akarja tovább feszegeti a dolgot. Odalépett hozzá, puszit nyomott a homlokára és elküldte aludni. Ő pedig remélte, ha a pszichológusnál tett beszélgetés nem is nyugtatta meg, talán a szerződés aláírása pozitív hatást gyakorol rá. Hiszen onnantól megpecsételődik a dolog, nem csak a levegőben lebeg majd, és Miranda kóros bizonytalansága is megszűnik.

Vagy tovább fokozódik?

-------------------------------------

Ez egy maratoni hosszú fejezet volt, tudom, de remélem, arra jó volt, hogy tovább árnyalódjon Miranda dilemmája. Mitől fél jobban, a béranyaság következményeitől, vagy hogy örök életére megkapja az "aranyásó" bélyeget?

A következő, nagyobb egység címe "Újra belerázódni a ritmusba" lesz, és figyelemmel kísérhetjük, Leyton hogyan veszi a CEO-ság kihívásait, valamint megszületik a szerződés Miranda és a Pilkingtonok között és utána felöntenek a garatra.

Nem lesz súrlódásmentes egyik sem :D.

De előtte lesz egy hét hiatus, szóval a következő rész időpontja: március 3.

Addig is köszönöm, hogy itt vagytok és olvastok <3