Manchester kertvárosa, Landon-ház, október vége

Miranda háromszor megfordult a kocsival, ezért Spike azt hitte, legfeljebb kettő vagy három doboz lehet még vissza az ingóságaiból, ehhez képest az ötödiket pakolta tele. Izgatottnak kellett volna lennie, mert visszaemlékezni sem tudott rá, milyen rég töltött ennyi időt együtt az apjával, távol a két zsibongó húgától, meg a túlkombináló anyjától, mégis inkább elcsigázottnak érezte magát, mint egy igazán vért izzadós edzés után. Egy izomláz a lelkében. Pedig olyan fene sok emlék még nem kötötte ebbe a házba, hiszen az építkezés is alig fél éve ért véget, a kamra felét glettes zsákok, az udvar egy részét lefóliázott cserepek, téglák foglalták el, a fű épp csak kezdett kibújni a munkagépektől legyalult kertben. Korántsem egy régi, gyermekkori otthon benyomását keltette, mégis vonakodva rakodta be a ps5 töltő kábelét és a fejhallgatóját egy dobozba, az ágy alatt megtalált képregényeit a másikba. Mire végzett, már nem is érezte sajátjának a szobáját, lekerültek a poszterek, kiürültek a polcok, Miranda még az ágyneműjét is elcsomagolta, csak a matrac és az ágykeret maradt.

Halk kopogásra ocsúdott fel, amikor lezárta az újabb doboz tetejét. Azt hitte, az anyja lesz az, hogy induljanak az utolsó körre. „Alig várta", hogy fél órán keresztül nézze az anyja küszködését, ahogy próbál úgy tenni, mint aki nincs megrendülve, miközben összepréselt szájjal, felhős szemmel koncentrál a vezetésre.

Nem ő volt, Katie állt az ajtóban. A szürke, gyapjas pulóverébe burkolózott és meglepően szigorú képet vágott. Spike automatikusan ugrott a következtetésre, hogy valamiért le fogja szúrni, talán épp azt rója fel neki, hogy az összes pulcsit magával vitte, és nem marad húgára semi oversize öltözék, amiben idehaza a téli hónapokban parádézhat.

– Anya küldött? Mindjárt végzek, még leragasztom a cuccot, és mehetünk.

– Ja nem, apával a költöztetővel tárgyalnak.

Igaz, nekik is menniük kell. Még a hétfő is az átcuccolással telik nekik, mert Leyton kedden kezd a LÉN-nél. Bár Charlotte kezében ismét megszaladt a bankkártya és a vendégszobáit úgy felcicomázta, hogy Spike két húgának legfeljebb a ruhákat kell magukkal vinniük.

De ha nem Miranda küldte, akkor...?

Mire befejezhette a kérdést gondolatban, benne rekedt a levegő. Katie úgy szaladt neki, mintha le akarta volna tarolni, majd egy csontrepesztő ölelésbe zárta.

– Erre nem számítottam – vallotta be, de mielőtt elgondolkodhatott volna rajta, hogy viszonozza-e Katie meglepően szenvedélyes gesztusát, a lány már el is lökte magától.

– Nehogy azt hidd, hogy ilyen könnyen megszabadulsz tőlünk! – mondta húga kicsit orrhangon, de ez volt az egyetlen, ami elárulta, hogy zaklatott, a pillantása továbbra is rettenesen szigorú volt. Az apja szemét örökölte, de Leytonnal ellentétben Katie nemcsak meredt az emberre vesébe látó pillantással, hanem tényleg elkapta, mi járhat az ember fejében. Spike jogosan tartott tőle, hogy a szavai burkolt fenyegetéssel érnek fel.

– Nem gondoltam, hogy elvágom ezzel a köldökzsinórt, anya hiába parázik ettől.

– És te, te egyáltalán nem parázol tőle?

Legszívesebben visszakérdezett volna, hogy mégis mit hadovál össze, de egy kicsit tényleg tartott az elválástól. Mostantól meghatározhatatlan időre lekerül a Landon család radarjáról, vagy ideillőbb kifejezés, hogy kiröppen a fészekből. Talán sohasem tartozott bele a Morrison vezetéknevével. Mint egy kakukkfióka.

Összerezzent, mert Katie a mutatóujjával megbökte a hasfalát.

– Hozzád beszéltem! Ugye nem gondolod, hogy boldogan hagyunk hátra?

– Ha elfelejtetted volna, én akartam Hankhez költözni.

– Nem felejtettem el – emelte húga az égnek a szemét. – Csak nehogy abba a melák fejedbe vedd, hogy amint eltűnik az utolsó dobozod is, konfettit bontunk. Hiányozni fogsz.

Spike meglepetten pislogott le rá, hogy Katie ilyen jól átlátta a helyzetét, és olyan érzéseket is meg tudott fogalmazni szavak formájában, amik benne még csak homályosan kavarogtak.

– Videócsetelnünk kell. Minden nap – tette Katie hozzá.

– Hé! Nem akarsz te egy kicsit sokat? Nem ígérek meg olyat, amit úgysem tudok betartani.

– Akkor legalább hétvégén, annyi még belefér a te baromi zsúfolt napirendedbe is – vonta fel a szemöldökét, és Spike iménti kellemes meglepettségét bizonytalanság vette át. Történetesen a hétvégére volt programja, egy második randira hívta el Clare-t. Mozizást tervezett és utána egy vacsit a pláza egyik kajáldájában, és ha nem lesz pocsék idő, sétát a parkban.

– Mintha annyira tisztában lennél a napirendemmel.

– Hát tudok egy s mást.

A rossz előérzet most már minden négyzetcentiméterét bizsergette.

– Mégis mit tudsz? – kérdezett vissza aggodalmasan, mert gyanúsabb lett volna, ha egy ilyen direkt válasz után elkezdi terelni a szót.

– Tudok Clare-ről.

Na, ennyire konkrét tippet mégsem várt és csak meredt Katie-re, mintha épp be is invitálta volna a reménybeli barátnőjét a szobába.

– Feltörted a telefonom?!

– Ne nézz már ennyire stalkernek – válaszolta húga csípőre tett kézzel. – A vaknak is feltűnt, hogy ábrándos fejjel pötyögsz a telefonodba, szóval rákérdeztem Joshnál.

– És Josh rögtön köpött?!

– Arról nem én tehetek, hogy rosszul válogatod meg a barátaidat – vonta meg a vállát teátrálisan, miközben Spike még mindig az állát kereste a bajtársiasság hiánya hallatán. Bezzeg amikor neki kellett behazudnia Josh anyjának, hogy igen, a fia náluk készül a matek dolgozatra, miközben a Greg nevű sráccal, vagy kivel találkozott a város túlsó sarkában...?

– Megölöm.

– Ugyan már, azért néhány napig zaklatnom kellett, mire mesélt erről a lányról. Amúgy szimpinek tűnik.

– Le is csekkoltad?!

– Hé, a bátyámra hajt, persze, hogy ránéztem.

– Kinek mondtad még el? – tette fel végül a kérdést, amitől a legjobban tartott.

– Senkinek.

– Nem veszem be, fogadok, Grace-szel ezen szakadtok már napok óta.

Válaszképp Katie csak megemelte a szemöldökét.

– Nem szoktunk rólad beszélni, annyira nem vagy érdekes.

– Még Amynek se mondtad el el?

Katie csak grimaszolt egyet.

– Amyt ez a téma teljesen hidegen hagyná, kivéve, ha ennek a Clare-nek van cicája, de ahogy néztem, nincs.

– Szóval tényleg...

– Képzeld, tudok titkot tartani – válaszolta most már karba tett kézzel. – És meg is tartom, ha te is tartod a szavad, és legalább heti kétszer hívsz. Ja és kérek helyzetjelentést is.

– Nem fogok a húgommal a szerelmi életemről csevegni.

– Akkor majd csevegsz anyával, mert első dolgom lesz elmondani neki – eresztett meg Katie egy keskeny mosolyt.

A kis szaros olyan simán sarokba szorította, hogy Spike legfeljebb parkour tudással bírt volna kiszabadulni.

– Oké – szűrte a fogai között, olyan lelkesedéssel, mintha egy gyomortükrözésre mondott volna igent.

– Akkor ezt megbeszéltük – állapította meg Katie fülig érő vigyorral.

Spike pedig igyekezett elképesztő bosszús lenni, meg sulykolni magába, hogy az ilyenek miatt is vágyik el ennyire ebből a házból, de nem ment. Inkább megkönnyebbült, hogy a titka mélysége csökkent. Jó, még nem mondták ki Clare-rel, hogy járnak, de második randira készültek, és az első sem sikerült olyan rosszul...

Arra viszont még messze nem állt készen, hogy kitálaljon Miranda előtt. Nem gondolta, hogy anyja bármi kifogásolni valót találna Clare-ben, valószínűleg tök jól kijönnének, együtt sütögetnének, megbeszélnék az egyik épp futó netflixes sorozatot, vagy ilyesmi... Ó mégsem, hiszen jövőhéten Miranda már nem lesz itt. Technikailag be sem kell neki mutatnia...

Még ennek a gondolatnak a kábulatában ácsorgott, amikor az anyjuk kopogtatott az ajtókereten.

– Spike, mehetünk. Összepakoltál mindent?

– Ja, igen.

– Akkor szólok Leytonnak, hogy segítsen levinni a dobozokat – válaszolta és újra eltűnt az ajtóban, mielőtt Spike utánaszólhatott volna, hogy nem nehezek, akár Katie is lecipelheti őket.

Közben húga újra átölelte a derekát, de megint csak egy pillanatra, ezért Spike ismét elhalasztotta az alkalmat, hogy viszonozza. Katie dühösen megdörgölte az orrát.

– Emlékezz rá, amit mondam neked! Ha nem hívsz, én se tartom a szám! – vágta hozzá dühösen, majd kiviharzott a szobából.

Végül Amy is lelkesen segített a dobozokkal, és Spike-nak leesett, hogy ez az utolsó körös cipekedés csak egy alibi, hogy mind (mínusz Katie) összegyűljenek a kocsi körül búcsúzkodni.

– Katie merre van? Így nem tud elköszönni – állapította meg Miranda és aggodalom ült ki az arcára.

– Már megtette – igyekezett Spike megnyugtatni, Katie ambivalens érzéseiből épp elég volt ennyi. Közben megdörzsölte Amy vállát, aki bezzeg nem csak egy pillanatra szorította magához, már vagy tíz perce rajta csüngött és összetaknyozta a farmerját.

– Úgy sajnálom, hogy nem jössz velünk! – pityeregte a kishúga. – Anya, én se akarok menni!

– Charlotte-hoz költözünk, Amy – emlékeztette az apja.

– Jaj, akkor akarok menni!

Amy érzései az elválással és költözéssel kapcsolatban így libikókáztak egész nap.

Közben Leyton is megszorította Spike vállát.

– Remélem, minél hamarabb meglátogatsz minket.

– Persze, látni akarom anyát meg a lányokat – válaszolta, miközben finoman lefejtette magáról Amy karját. Már besötétedett, és nem akart még kilenckor is pakolni az apjánál, ideje volt indulnia. Amy könnyektől csillogó szemmel törölte az orrát a pulóvere ujjába és hátrébb lépett, majd megragadta az apja kezét. – Hát akkor... sziasztok!

Beültek az anyjával az autóba, majd kitolattak az utcára. Katie is leért a ház elé és lelkesen integett, miközben ők a belváros felé vették az irányt.

– Ez azért nem volt szép, Spike – jegyezte meg Miranda, miközben ő már a gondolataiba merülve bámult ki az ablakon, ezért pár másodperc után ocsúdott fel, hogy a megjegyzés neki szól és nem egy harmadik, szellemalaknak az autóban.

– Mármint mi?

– Hogy Leytont kihagytad.

Spike még mindig nem értette, Miranda mire célozgat, míg vissza nem pörgette magában a búcsúzó szavait, és le nem esett neki, hogy valóban, nevelőapja megjegyzésére az volt az automatikus válasza, hogy csakis az anyja és a húgai miatt látogatna Londonba.

– Tudom, hogy még mérges vagy rá, és remélem, amikor ellátogatsz hozzánk, elsimítjátok egymás között a dolgot.

– Jaj már, anya, túl nagy jelentőséget tulajdonítasz egy nyelvbotlásnak!

De tényleg így volt? Csak egy nyelvbotlás, vagy Spike tudatalattija szólt közbe? Mert dühös volt Leytonra, hiszen a nevelőapja döntése kényszerítette ki a helyzetet, hogy külön kell költöznie a családjától. Az első kirohanása után még egyszer nem emlegették fel a dolgot, és kulturált emberekként ültek le minden esti étkezésnél egymással szemben... hogy kábé egymáshoz se szóljanak, míg újra fel nem állnak. Eddig is volt közöttük fal, de most kapott magára egy zajgátló réteget is. Spike tartott tőle, ha szóba elegyednének, a téma a költözésre terelődne, és megint felhúzza magát...

Hogy a nevelőapja LÉN-es fixációja miatt a csaja garantáltan nem tud együtt sütögetni az anyjával.

Úgyhogy inkább meghúzta magát, minek belerúgni valamibe, ami amúgy is ingatag lábakon áll, és csak fájdalmat okozna mindenkinek, ha összedőlne. Miranda maga alatt lenne, ha csak megsejtené, hogy nem tökéletes minden közte és Leyton között, míg a húgainak is nehezebben csúszna a kaja a sok elfojtott indulattól. Nem utálja Leytont, de eldöntötte, nem is akar tőle semmit. Totál külön világok, amik között ha van is egy dimenziókapu, még nem találta meg és már nincs kedve tovább keresni. Van apja. Hankkel jól kijönnek, megértik egymást, neki Clare-ről is könnyen, gátlások nélkül tud mesélni.

Talán a nagy távolság jót tesz majd a kapcsolatuknak Leytonnal. Végre rájön, van-e az életének olyan területe, ahonnan hiányzik a nevelőapja. Egyelőre viszont úgy érezte, el tud nélküle lavírozni.

De a lányok és Miranda tényleg hiányozni fognak.

Úgyhogy bár nem látszott az arcán, nehéz szívvel pakolta fel az utolsó dobozokat, majd hagyta, hogy az anyja a nyakába boruljon és összekönnyezze a vállát.

– Minden nap hívj!

– Katie-vel megbeszéltem, hogy heti kétszer videócsetelünk, ne várj el többet – válaszolta, bár érezte, kezdetben naponta hívni fogja az anyját. Fura lenne, ha nem hallaná, ahogy kéretlen tanácsokat ad neki a maga buldózer módján.

– Oké, tudom, de azért el ne felejts minket!

Most úgy érezte, többet is fog gondolni rájuk, mint amikor még a szomszéd szobában zajongtak.