London, Horace Landon birtoka, október

A hagyatéki tárgyalás pontosan úgy zajlott, ahogy Leyton várta. Horace még a nevét sem említette meg, pedig a sofőrjére is hagyott valamit. Azért reménykedett benne, hogy ennyire nem lesz kicsinyes a bácsikája.

Horace dolgozószobájában álltak, egy impozáns, félkör alakú teremben. Padlótól mennyezetig érő ablakok engedték be a délutáni napfényt, mellettük súlyos könyvespolcok sorakoztak, szakkönyvektől, atlaszoktól és szaklapoktól roskadozva, angol, francia, német és orosz nyelven. A nehéz dolgozóasztalon épp Harry rendezte össze a papírjait és Sammel beszélt fojtott hangon. Az ügyvéd már nem dolgozott a cégnél, nyugdíjba ment két éve, de Horace végrendeletét még elvállalta. Deborah és Harold már távoztak, utóbbi kiváltképp virágos hangulatban, nemrég tudta meg, hogy Horace jachtját ő örökölte, de a volt Mrs. Landon sem lehetett elégedetlen a dél-franciaországi villával.

Leyton ritkán járt ebben a szobában, gyerekként tabunak számított. Tervektől és egyéb, a LÉN szempontjából kulcsfontosságú papíroktól roskadozott mindig az az asztal kusza rendezettségben. Horace a plafonon lett volna, ha egyen is foltot ejtenek, meggyűrik a szélét vagy csak elmozdítják a pozíciójából.

– Gratulálok az új házadhoz, Cynthia – fordult inkább nosztalgiázás helyett unokatestvéréhez, utalva rá, hogy a Horace-birtok ettől a pillanattól az ő birtokát képezi. Leyton remélte, a hangjából nem hallatszik ki a frusztráltsága. Már elcsigázott is volt, hajnali ötkor keltek, hogy a gyerekeket össze tudják készíteni és tízre a szertartásra érjenek. Most elmúlt négy, épp ideje lett volna visszaindulni, hogy este tízkor már mindenki a saját ágyában feküdjön.

Közben kitartóan fájt a feje, az a pohár bor pedig csak erősített rajta.

– Mindig is utáltam, el fogom adni – válaszolta Cynthia. – Talán elég lesz az összeg rá, hogy végre ki tudjuk teljesen vásárolni a Garrisonokat a cégből.

Áh, igen, Cynthia volt férjének családja jelentős részvényesük volt.

– Hallottam, hogy nehéz időszakon vagy túl – vágta zsebre a kezét.

– Nagy volt a nyomás rajtam, igen. Te meg látom, jól belehelyezkedtél a kertvárosi apa szerepbe.

Leyton szemöldöke megrezzent, de már várta, hogy Cynthia mikor köt belé, egészen sokáig bírta, és a folytatásra se kellett sokáig várni.

– Tudom, hogy nem vet fel a pénz, de mi ez a kopott zakó? A cipő sem megy hozzá. Borotvára viszont biztosan lenne pénzed, a hajadat meg gondolom, Miranda nyírja...

– Így szeretnéd újra összekovácsolni a családunkat, hogy megjegyzéseket teszel rám? – szólt közbe. Pedig reménykedett benne, hogy Cynthia viselkedésére pozitív hatást gyakorol, hogy nincs Horace, aki ráerőltethetné a véleményét. Igaz, legalább olyan betegesen meg akart felelni neki, mint Leyton, ha nem jobban.

Hiszen arról a nőről beszélünk, aki már az egyetemi évei alatt összeházasodott Anglia egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb családjának egyik tagjával, majd kitüntetéses diplomával elvégezte az egyetemet, pár év munkaviszony után kötelességszerűen megszülte az utódokat és rohant is vissza dolgozni a LÉN-hez, nehogy megtörjön a karrierje.

– Valamikor muszáj pótolnom őket, miután tíz évre elnyelt a föld.

– Ezt úgy mondod, mintha fogalmad sem lenne, miért kellett elhagynom a céget. Vagy mintha lett volna választásom.

– Választásod, Leyton? – kérdezett vissza Cynthia élesen. – Ha jól emlékszem, nem kirúgott Horace, csak nem tett igazgatóvá, te meg gyerekes dacból azonnal felmondtál.

Leyton teljes törzsével a nő felé fordult a hirtelen sértés hallatán, olyan váratlanul érte, hogy fel sem bírta kapni a vizet. Vagy csak túl zsibbadt volt hozzá a temetés és a pohár bor után.

– Kettőnk közül nem hiszem, hogy én viselkedtem gyerekesen – mondta végül békítőleg. Cynthiából a gyász beszél, hiszen nemrég temette el az apját.

– Én is tudom, milyen volt az öregem. Gyorsan dühbe gurult, és szeretett haragtartónak mutatkozni, de szerinted mennyi idődbe telt volna, hogy kiengeszteld? Évek? Hónapok?

Minden igyekezete ellenére Leyton kezdte elveszíteni a hidegvérét, és természetesen Harry meg Sam is egyre átlátszóbban tettette, hogy nem követik a beszélgetést.

– Mi van, ha nem akartam kiengesztelni? Miért kellett volna a kedvében járnom egy olyan alaknak, aki az első botlásomért azonnal a sarokba állított, mint egy taknyos kölyköt?

– Talán azért, mert ő volt a családod feje, és mert felelősséggel tartozol a családodért.

– Eddig a cégről beszéltünk.

– A kettő egy és ugyanaz, ezt te is tudod. Szóval igenis volt választásod, és te ezt a Mirandát, meg a zabigyerekét választottad.

Leyton egészen eddig a pontig tűrte unokatestvére szavait, hiszen épp sérülékeny állapotában volt, de most átlépett egy határt. A férfi keze ökölbe szorult az oldalán, migrénje úgy lüktetett a koponyája alatt, mintha Cynthia esett volna neki egy ütvefúróval a fejének. Nagy levegőt vett annak tudatában, hogy amit most a nő fejéhez vág, azután a következő családi eseményről még e-mailben sem fog értesítést kapni.

– Jól van, Cynthia, ebből elég lesz – szólalt meg Sam csendesen pár lépésre tőlük. Leyton csaknem összerezzent a hangjától, észre sem vette, hogy ennyire közel került hozzájuk. – Örüljünk, hogy Leyton újra itt van közöttünk.

Leytonban pedig benne szorult a tiráda, még kényszeredetten nyelt is egyet, nehogy mégis kibukjon belőle.

– Nem látod, bácsikám? Majd szétvet az öröm – válaszolta Cynthia mély szarkazmussal, de Leyton harci kedve elillant. Csak el akart húzni, mielőtt olyat talál mondani, amivel nemhogy tovább mélyül a családok közötti hasadék, hanem el is távolodnak egymástól, mint a tektonikai lemezek, és a köztes rést fortyogó láva tölti fel. – Mennem kell, a lányok már biztos várnak.

Sarkon fordult, majd szokásos határozottan kopogó lépteivel elhagyta a szobát.

Leyton még mindig kicsivel sűrűbben vette a levegőt a normálisnál.

– Nekem is ideje indulnom, mert hosszú az út, és Miranda utál sötétben vezetni – szabadkozott azonnal, bár nem bírta elrejteni az ingerültséget a hangjában. – Örülök, hogy újra láthattalak, Sam.

Ezt legalább őszintén mondta.

– Egy-két szót mindenképp váltanék veled, Leyton, mielőtt elmész. Harry, ha lehetséges lenne...

– Természetesen, már épp indultam – válaszolta az ügyvéd, majd felkapta az aktatáskáját. Leytonhoz sétált és kézfogásra tartotta a kezét. – Jó volt újra találkozni, Leyton, gyönyörű a családod.

Ő volt az első, akinek el is hitte a dicséretet. Megszorította az idős ügyvéd kezét.

– Jó egészséget, Harry.

– Elkél, az biztos! – nevetett fel Harry kurtán, és kisétált a szobából. Leyton is legszívesebben az ajtó túloldalán lett volna, ez a látogatás már így is túl hosszúra nyúlt. Pedig egy ponton még élvezte is, például amikor a régi ügyfeleivel és nem a rokonaival beszélgetett. A volt teamje valamennyi tagja is megszólította, aki még a cégnél dolgozott. Megtudta, hogy Julia már három gyereknél jár, hogy az örök facér Robertson végre megnősült, és hogy egyként lélegeztek fel, amikor Garrisonnak végre kitették a szűrét.

Az utolsó információ kiváltképp jólesett neki.

Visszafordult Sam felé, aki közben visszatért Horace dolgozóasztalához, és kettő kristálypoharat vett elő a közeli vitrinből, majd valami méregdrága viszkivel töltötte fel.

Leyton nem ellenkezett, bár világéletében sör- és borpárti volt. Egy biccentéssel vette át a felkínált üveget.

– Mi az alkalom? – csúszott ki a száján. – Gratuláljak a vezérigazgatói kinevezésedhez?

Sam arca megrándult a szó hallatán és összevonta a szemöldökét. Leytonnak pedig sajogni kezdett a mellkasa, mert így elképesztően emlékeztette Horace-ra, csak az aranykeretes, orrán megsüllyedt szemüveg hiányzott a képből.

– Arra, hogy újra együtt a család – válaszolta, és finoman nekikoccintotta poharát Leytonénak.

– Már hiányzott Cynthia kritikája, Manchesterben zavaróan kevesen szólnak bele az életembe.

– Nézd el neki, nehéz...

– Igen, párszor már hallottam, és sajnálom, hogy így alakult az élete, de nem én tehetek róla, hogy az a farok Garrison megcsalta, majd majdnem kisemmizte a céget is. Én mondtam Horace-nak már az elején, hogy Gerard egy segg.

– Inkább igyál.

Így tett, és az ő arca is összerándult, épp mint Samé az imént, amikor az új pozícióját emlegette neki.

– És jól megy a sorod Manchesterben?

– Meglehetősen, mióta a tulaj nyugdíjba ment, szabad kezet kaptunk az üzlettársammal, bár egyébként is nagy volt a mozgásterünk.

– Mivel foglalkoztok?

– Családi házak és sorházak, zömében új építésűek, de nem egyszer volt rá példa, hogy felújításhoz kellett terv.

– Hmm-hmm – hümmögött nagybátyja hangosan, majd hangos koppanással tette vissza az asztalra a félig kiürített poharát. – Figyelj, Leyton, tudod, hogy nem értek a kerteléshez, én a világos szavak embere vagyok.

Leyton akaratlanul is rászorított a pohárra, majd kortyolt még egyet a viszkiből, hátha megszerette időközben. Nem szerette meg. Ő is tudta, mennyire alibi beszélgetésként indult ez az érdeklődés a bácsikája részéről a jelenlegi munkája iránt.

– Állást szeretnék ajánlani neked – folytatta Sam.

Ahogy sejtette.

– Ha jól tudom, a pozíciómat már betöltötte valaki. Marad Gerardé, de ő a gazdasági igazgatóhelyettes volt, ahhoz a részhez nem értek – utasította vissza finoman. De miért ellenkezett azonnal?

– Nem Gerard pozíciójába vennélek fel – válaszolta Sam rezignáltan és talán kissé feszélyezetten? – Hanem az enyémbe.

– Minőségbiztosítás? Nincs róla papírom, de...

– Édes fiam, mikor lettél ilyen nehéz felfogású? – sóhajtott Sam, majd teljes törzsével Leyton felé fordult. – Én most a vezérigazgatói állásról beszélek.

Leyton több szívdobbanásnyi ideig nem jutott szóhoz, de talán nem is dobogott a szíve, ott helyben megállt a döbbenettől.

– Te most... mármint... azt hittem, hogy... miért is? – hebegett épp úgy, ahogy Katie szokott a „Miért ordít Amy?" kérdésre válaszként.

– Röviden és velősen: több mint negyven év munkaviszony után ideje, hogy nyugdíjba vonuljak. Én nem akarok Horace sorsára jutni, hogy az igazgatói székből cipeljenek át a hullaházba.

– Miért én?

– Nem világos? Még mindig te vagy a legalkalmasabb jelölt, és ezt Horace is nagyon jól tudta, különben rég nyugdíjba vonult volna. Csak csökönyösebb volt egy tucat öszvérnél is.

– Cynthia épp úgy alkalmas a pozícióra, ha nem jobban, tekintve, hogy több mint tizenöt éve dolgozik a cégnél, és jelenleg is részben Horace-t helyettesíti.

– Leyton – sóhajtott fel Sam ismét. – Mondd meg kérlek, mi a fenéért visszakozol folyamatosan?

– Most hallottad az érveimet...

– Tényleg így képzeled el az életed? Hogy egy kisvállalkozásban tervezel szabvány családi házakat életed végéig? Te egy világot látott, négy nyelven beszélő...

– Igazat megvallva, eléggé megkopott a...

– Hagyd már, hogy végre befejezhessem! – csattant fel Sam, Leyton pedig hátrahőkölt tőle. Egyszer sem hallotta megemelni a hangját, ő mindig inkább a háttérben meghúzódó, csendes tanácsokat osztogató típus volt, az a pár év igazgatói pozíció sokat edzett rajta. – Milliárdos projekteket vittél legalább három kontinensen, több tucat ember megfordult a kezed alatt, mire elérted a harmincat, nem érzed, hogy kicsit elfecsérled most a tehetséged?

– Mondd meg, melyik jelző nem igaz Cynthiára.

– Ez még mindig Horace-ról szól, ugye? Nem vetted észre, hogy legalább olyan csökönyösen viselkedsz most, mint ő akkor? Hogy a sértett büszkeségedbe kapaszkodva nem vagy hajlandó racionálisan gondolkodni?

Leyton szabad kezével már a poharán zongorázott, ezért gyorsan abbahagyta. Tényleg úgy viselkedett volna, mint a bácsikája? Tényleg csak azért akarja elutasítani Sam ajánlatát, hogy elégtételt vegyen, mert neki is tíz éve nemet mondtak?

– Tegyük fel, hogy hajlandó lennék visszatérni a céghez – kezdte óvatosan. – De semmiképp sem az igazgatói pozícióba.

– Rendben, tegyük fel – szusszantott Sam fáradtan. – Megtudhatnám, hogy miért?

– A hiányzó tíz év miatt. Fogalmam sincs most a viszonyokról gazdaságilag, üzletileg, személyi állomány terén... És őszintén, valószínűleg kijöttem a rutinból is, össze sem lehet hasonlítani egy multinacionális céget egy családi vállalkozással.

Sam ahelyett, hogy újra mérgesen felsóhajtott volna, csak halványan elmosolyodott.

– Szóval továbbra is Cynthiát tartom a megfelelő jelöltnek, míg újra felveszem a ritmust. Évek múlva visszatérhetünk erre a kérdésre.

– Rengeteget értél, óvatosabb vagy és megfontoltabb. Mindkét tulajdonság remek igazgatóvá tehet. – Újra töltött magának. – Őszinte leszek veled, Leyton, szakmailag én is jó választásnak tartom Cynthiát, talán még kicsit jobbnak is nálad, neki nem szokása, hogy nyomás alatt meggondolatlan döntéseket hozzon. De talán te is leszoktál róla.

Lezárt tárgyalás és kifizetett bírság ide vagy oda, Leyton is tudta, hogy a béranyás fiaskó kitörölhetetlen nyomot hagyott a múltjában. Ezért is lepte meg, hogy bár Sam tudatában volt a botlásának, mégis tálcán kínálja fel neki a pozíciót.

– De ez sem változtat a tényen, hogy te egy családos férfi vagy, míg Cynthia egy elvált nő.

– Mi köze a családi állapotunknak a kompetenciánkhoz?

– Ezen a szinten igenis sok, egy tárgyaláson sokszor nem a szakértelmeddel kell lenyűgöznöd a megrendelőd, a látszat többet számít. Te egy karizmatikus, bár tény, hogy néha kicsit nyers személyiség vagy, Leyton, biztos vagyok benne, hogy eredményesen tudnád képviselni a LÉN-t.

– Nem tudom...

– Szerinted mégis mennyi időbe tellne, hogy újra belerázódj a LÉN életébe? Hetek? Hónapok? Ha pedig Cynthia miatt aggódsz, nem gondolod, hogy az ő helyzetében nem inkább le kellene venni a terheket a válláról, ahelyett, hogy újabbakat pakolsz rá?

Leyton vészesen fogyott ki a szavakból, míg Sam érvei rég rést találtak az elutasító pajzsán. Már elültette a bogarat a fülében, és ott zsongott a koponyájában a nyugtalanító kérdés: tényleg, miért akar annyira görcsösen ellenállni? Mi tartja vissza? Mitől fél? Harminchárom évesen határozott meggyőződése volt, hogy ő az egyetlen alkalmas jelölt az igazgatói székre, hiszen minden megvan benne, ami alkalmassá teheti a pozícióra: szakértelem, tapasztalat, kiállás. Még az ostoba mesterkedése ellenére is hitte, hogy tudná vezetni a céget, mit tudná, jól tudná vezetni!

Tagadhatatlanul legyezgette a hiúságát, hogy ennyi kihagyott év után is Sam ennyire megrendíthetetlenül bízik benne.

Tényleg, mi tartotta vissza?

Miranda.

Nem szó szerint a felesége, bár jelenleg elképzelése se volt, mit reagálna a hírre, de amikor évekkel később újra felelevenedett benne az utolsó beszélgetése Horace-szal, és más és más kimeneteleket vízionált magának, mindig ugyanarra a következtetésre jutott: jól tette, hogy akkor kilépett.

Talán, ha a belét is kidolgozza, újra Horace jobb oldalára kerülhetett volna, de ez mit sem változtatott a tényen, hogy bácsikája Miranda és Spike minden megmozdulását hasonló megvetéssel fogadta volna, mint Charlotte-ét. Ettől a mérgező légkörtől akarta megóvni akkor Mirandát, Spike-ot és a születendő gyermekét is.

Csakhogy Horace már nem él, így a mérgező légkör is elillanni látszik. Sam teljesen más karakter, mint a bátyja, míg talán Cynthia jelleme is jó irányba változhat most, hogy a gerinctelen férjének és az elnyomó apjának nincs többé befolyása felette.

– Ez egy nehéz döntés – mondta végül, mert rájött, percek óta hallgat és mered maga elé.

– Tudom, de attól tartok, addig nem engedhetlek el, míg meg nem hozod. Félek, hogy újabb tíz évre tűnnél el.

– Nem gondolhatod komolyan, hogy most kell döntenem! – kapta fel a fejét. – Mindenkinek adnak gondolkodási időt! És nem mellesleg, a családommal is beszélnem kell!

– Épp ezt szeretném elkerülni.

– Sam...

– Ha az ambiciózus éned el is ástad az egyik családi házad alapjába, akkor közelítsük meg a kérést egy másik oldalról: mennyit keresel most? Nincsenek anyagi gondjaitok? Ebben a pozícióban bármit megengedhetsz magadnak és a gyerekeidnek, egy apa nem épp erre vágyik?

– Ez kezd átcsúszni lelki zsarolásba – válaszolta Leyton megsüllyedt szemöldökkel, de Sam megint velejére tapintott. Bár nem kellett sohasem válogatniuk az áruházak polcán, vagy lemondani egy új ruháról, az ember mindig tudott volna többet is adni a gyerekeinek.

És talán Mirandának sem kéne olyan őrültségre vállalkoznia, hogy rögtön kettő Pilkington bébit is kihordjon, hanem megkapná azt az anyagi függetlenséget, amiben végre lesz ideje, hogy eldöntse, mit szeretne még kezdeni az életével.

– Nos? – nógatta nagybátyja szelíden.

– Jól van, Sam. Próbáljuk meg.