London, Horace Landon birtoka, október

Horace birtoka majd egy órányi kocsiútra terült el a temetőtől. Az autó hátsó ülésén viszonylagos béke honolt: Spike a telefonjába pötyögött, a két lány pedig képeket csinált magáról Katie mobiljával, majd effekteket nyomtak rá egy applikációval, és hangosan vihogtak az eredményen.

Leyton az ablakban könyökölt és próbált megfeledkezni migrénjéről, ami azóta kínozta, hogy kiszálltak a temető parkolójában.

A szertartás után Mirandával kéz a kézben sétáltak vissza az autóhoz. Egy „Jól vagy?" kérdést szegezett neki, amire automatikusan rávágta, hogy „Igen", holott mindketten tudták, ezzel az egy szóval nem lehet körbeírni a hangulatát. Gyakorlatilag a hír óta nehezen tudta definiálni, de a „jó" semmiképp sem illett rá. Szomorú? Nem igazán, közel sem érezte azt a bénító gyászt, mint amikor az apját elvesztette. Döbbent? Semmiképp, az emberek nem élnek örökké, és Horace már túl volt egy komoly infarktuson, csoda lett volna, ha megéli a nyolcvanat. Megrendült? Talán.

Vagy leginkább azt a csalódottságot érezte, mint az első nagy volumenű projektjénél; egy uszoda komplexumot kellett volna megterveznie, de beletört a bicskája, és a határidő is fenyegette. Horace egyszerűen elkérte tőle a tervet és befejeztette Sam embereivel.

Igen, határozottan az a csalódott kiüresedettség töltötte el, amikor elmarad a kielégítő befejezettség érzése. Az ő kapcsolata is így ért véget Horace-al. A tíz év alatt többször eljátszott a gondolattal, mit mondana nagybátyjának, ha újra kereszteznék egymást az útjaik. Újra magukból kikelve üvöltöznének, vagy felnőtt emberekként megbeszélnék a dolgokat?

Ha halványan is, mindig ott derengett a lehetőség, hogy egyszer kibékülhetnek, de ezt a reményt most épp úgy másfél méter frissen hantolt föld takarta, mint a koporsót.

– Ígérd meg, hogy csak addig maradunk, amíg feltétlenül szükséges – törte meg a köztük beállt csendet Miranda.

– A hagyatéki tárgyalást meg kell várnunk, aztán mehetünk.

– Szerinted örököltél valamit? – csillant fel Miranda szeme, Leyton magában jót mulatott rajta.

– Nem akarom letörni a lelkesedésed, de erősen kétlem, hogy egy szöget is rám hagyott volna. Azért kell ott lennem a tárgyaláson, mert tizennyolc éves koromig hivatalosan ő volt anyám mellett a másik gyámom.

– Elképesztő, hogy lehet valaki ennyire haragtartó... várj, úgy érted, jogilag is a nevelőapád volt? Nem gondoltam volna, hogy ennyire hivatalosan jártak el.

– A Landonok mindig hivatalosan járnak el.

– Kivéve, ha béranyákat fogadnak fel – szúrt oda Miranda, és Leyton nem bírta megállni, elmosolyodott. – Végre, már kezdtem aggódni.

Egyértelműen a semmilyen hangulatára utalt, Leyton pedig sóhajtott.

– Egy-két dolgot fel kell most dolgoznom – vallotta be.

– Tudom, és azt is, hogy menni fog – válaszolta Miranda. – Ez az egyik erősséged. Várj, ez most azt jelenti, hogy oda tartunk, ahol felnőttél?

– Tizenegy éves koromtól igen. – Seregnyi emlék rohanta meg, és a kellemetlenek voltak túlsúlyban. – Épp ezért fogjuk ezt a látogatást a minimálisra korlátozni.

*

Ha nem is csalódottságot, Miranda némi meglepettséget érzett, ahogy a GPS a kertvárosba irányította őket, és sorra hagyták maguk mögött a dísztéglával kirakott, szépen nyírt sövényű házakat. Nem arról volt szó, hogy Horace elképesztő gazdag? Ez a környék alig különbözött attól, ahol most éltek Manchester mellett...

Aztán elhajtottak a "magánút" feliratú tábla mellett, ahol frissen aszfaltozott úttest vezetett tovább, kétoldalt sárguló levelű, óriás tölgyekkel. Hatalmas kovácsoltvas kerítés várta őket az út végén, amely most nyitva állt, mögötte macskaköves út, emeletmagas fazonra nyírt bokrokkal...

És egy kicseszett nagy kastéllyal!

Miranda hitetlenkedve hajtott be a kapun, el a diszkréten csobogó szökőkút mellett, majd követte egy öltönyös figura utasításait, hogy hová parkoljon le a murvával felszórt udvaron. Az ő nyolc éves hibridjük nevetségesen kopottnak nézett ki a rengeteg Porsche, Jaguár, felsőkategóriás BMW és még ki tudja, milyen autók mellett.

– Nézd, Katie, egy igazi kastély! – visongott Amy majdnem letépve nővére karját, ahogy kiszálltak az autóból.

– Ugye nem mondod komolyan, hogy te itt nőttél fel? – kérdezte Miranda, miközben visszakapta magára a fekete blézert. – És ki a szomszéd? Anna hercegnő?

Leyton elvigyorodott a megjegyzésen, majd a karját tartotta neki.

Az eső továbbra is szemerkélt, és a szél meg-meg tépte a ruhájukat, ahogy a terrakotta köveken végigkopogtak a cipőikkel, és egyre csak nőtt előttük a szürke kőből rakott épület, karcsú, fehér ablakaival, halványvörös oszlopaival és borostyánnal befutott, nyugati falával.

Miranda két emeletet és vagy két tucat ablakot számolt. Mekkora lehetett ez a kastély? Charlotte házát is vérlázítóan túlzónak tartotta, de ez... az ő szerény otthonuk ennek a monstrumnak egy szárnyában elfért volna, a régi lakásuk pedig akár a fogadóteremben is.

Felsétáltak a pár lépcsőfokon, majd egy pillanatra Mirandában a levegő is benne ragadt, ahogy meglátta az óriás hallt. A ház archaikus külseje ellenére belül modern, letisztult külsőt rejtett, mozaikos márványpadlóval, égbe törő, fehér, karcsú oszlopokkal, óriás led fényekkel, és a két emelet magas fogadóterem közepén egy elképesztő nagy, szikrázó csillárral.

Miranda utoljára a banketten látott ekkora fényűzést. Fekete öltönybe öltözött, ünnepélyes arcú személyzet várta őket odabenn is. A kabátokat, esernyőket azonnal elkérték, helyét ital vette át. Tea, kávé vagy alkohol, épp amire az embernek szüksége volt.

Miranda leginkább egy nagy pohár töményre vágyott, annyira mellbe vágta a letagadhatatlan tény, mennyire más társadalmi osztályból származnak Leytonnal. Pedig már épp kezdett róla megfeledkezni, amióta férjét is többet látta melegítőben, mint öltönyben. Na és ott motoszkált Mirandában az a fránya irigység is: ha nincs Horace, meg az az elképesztően csökönyös természete, talán ebből a gazdagságból nekik is csurran-cseppen.

Jaj Miranda, mintha lenne mire panaszkodnod!

Épp úgy viselkedett, mint egy elkényeztetett gyerek, akinek három piros autója van már otthon, mégis a földre veti magát a boltban a következőért. Megvolt mindenük, vagy pontosabban fogalmazva, Leyton így is megteremtett nekik mindent.

– Fogadja őszinte részvétem Horace Landon miatt, nagyszerű ember volt – ocsúdott fel a hangra. Egy ősz, szakállas férfit szorította meg Leyton kezét. Ezek szerint nem állt be abba a hosszú sorba a temetőben, és sokan mások se. Mögötte már várakozott a következő részvétnyilvánító és utána a következő.

Miranda kicsit hátrébb lépett, mert látta, ez eltart egy ideig. Az öregúr a kötelező részvétnyilvánítás után sem távozott, helyette meglepően személyes kérdésekkel kezdte el bombázni Leytont, mint hogy hol dolgozik és hol él most. De Miranda miért lepődött meg ezen? Leyton viharos gyorsasággal és magyarázat nélkül távozott a LÉN-től, majd többet vissza sem nézett.

Úgyhogy Miranda teret adott neki, hadd nosztalgiázzon. Úgyis körmére kellett néznie a gyerekeknek, akiket a nagyanyjuk vette felelőtlen szárnyai alá. Közben Miranda összeszed valamit a hidegtálakról, majd Leyton kezébe nyomja, és megfenyegeti, hogy addig nem indulnak haza, míg meg nem ette.

A gyerekeket természetesen a büféasztal mellett találta meg Charlotte-tal. A hidegtálakat elegánsan figyelmen kívül hagyták, helyette az aprósüteményekre és macaronokra vetették rá magukat.

– Ezt kóstold meg, ez mogyorókrémes! – visongott Amy épp egy fokkal hangosabban, mint ami már nem volt illendő.

– Nekem a mentás tetszik – válaszolta Katie.

– A panna cottát el ne felejtsétek, vétek lenne kihagyni! – okította őket a nagyanyjuk egy üveg pezsgő társaságában. – Egyik legfontosabb képesség, amit el kell sajátítani, hogy mindig mértékletesen egyetek, kivéve, ha más állja a fogyasztást!

Miranda megcsóválta a fejét és odalépett hozzájuk.

– Azért csak óvatosan, nehogy valaki taccsát is fel kelljen törölni erről a méregdrága márványpadlóról.

– Anya-anya, láttad, hogy az egyik teremben medence is van?! Miért nem hoztunk fürdőruhát? – kérdezte Katie némi felháborodottsággal.

– Valószínűleg azért, mert erről a tényről egészen eddig a pillanatig nem tudtam, és mert halotti toron nem szokás strandolni.

– Ó igen, Horace csodás wellness részt épített ki, mennyit úsztunk a medencében Leytonnal, és mennyit használtam a jakuzzit más férfitársasággal – kacsintott rá Mirandára anyósa, ő pedig forgatta a szemét.

Azért a lányok előtt visszafoghatta volna magát.

– Jut eszembe, merre van az édes kisfiam?

– A részvétnyilvánításokat fogadja.

– Érdekes... én még egyet sem kaptam – biggyedt le kicsit Charlotte szája. De tényleg meg van ezen lepve? – Talán sírnom kellene? Deborah az a vén csoroszlya is mennyi műkönnyet hullatott, pedig amikor elváltak Horace-szal, jól megkopasztotta, még gyerektartást is kiharcolt, pedig Harold is elmúlt már tizennyolc!

– Tényleg, Spike merre van? – nézett gyorsan körbe Miranda, és egy pillanatra páni félelem fogta el, hogy sehol sem látja a fiát. – Együtt jöttünk be az ajtón!

– Csigavér, Miranda, nagyfiú már, valószínűleg kihasználja az alkalmat, hogy illegálisan minőségi borhoz juthat.

Miranda is remélte, hogy csak erről van szó, de azért benne maradt a félsz. Spike akart a legkevésbé jönni a temetésre, nehogy valami őrültség jusson eszébe...

Végül kiszúrta fiát, és kissé feljebb szaladt a szemöldöke, amikor valóban egy totálisan illegális pohár bor társaságában találta meg a hidegtálak mellett. Miranda óvatosan utat tört magának a fekete öltönyös és kiskosztümös emberek között, majd közvetlenül Spike háta mögött állt meg.

– Ugye tudod, hogy nem ihatod meg az egészet.

Spike ijedtében majdnem magára öntötte a bort.

– Basszus, a frászt hoztad rám...

– Akkor sem ihatsz, tizenöt vagy, Spike.

– Szerinted nem ittam még a hátad mögött?

– Ez a lényeg, a hátam mögött. De most a szemem előtt vagy. Inkább tömd te is magad drága süteménnyel.

– Hát tényleg semmi szórakoztató nincs ebben a buliban.

– Ez továbbra is egy halotti tor – súgta oda neki dühösen, mert láthatóan méhe valamennyi gyümölcse erről hajlamos volt megfeledkezni. Közben visszakísérte a két testvéréhez. Mindkét lány már fülig csokis volt, de Katie legalább tett egy meddő próbálkozást, hogy letakarítsa a szurtos ujjait. – Leyton még mindig nem ért vissza? Megbeszéltük, hogy csak egy órára ugrunk be, és még el se kezdték a hagyatéki tárgyalást...

– Jaj, Miranda, ne legyél ilyen ünneprontó – lapogatta meg finoman a vállát Charlotte. Hát tényleg ő volt egyedül a családban, aki legalább látszólag próbált igazodni az esemény hangulatához? – Hadd élvezze ki egy kicsit a helyzetet.

Élvezze? Leyton nem épp úgy festett a temetésen, mint aki egy percet is élvez belőle.

Miranda lázasan keresni kezdte a szemével férjét, és gyorsan kiszúrta, legfeljebb pár métert mozdult el ugyanabból a pozícióból, mint ahol az a szakállas úriember letámadta. Miranda arra számított, hogy egyedül találja, esetleg valami távoli rokon társaságában, ezért meglepetten szaladt fel a szemöldöke, amikor Leytont több tucat ember gyűrűjében látta viszont. Ahogy az is, hogy a mélabúnak már az árnyékát sem fedezte fel benne, vigyorgott, és tőle idegen módon széles gesztusokkal magyarázott valamit, amiről talán a másik kezében szorongatott, félig üres borospohár tehetett.

Mindenesetre Miranda rég látta ennyire... elevennek.

– Miért van az a benyomásom, hogy Leyton valami rocksztár lenne, aki épp most tért vissza az önkéntes száműzetéséből.

– Végül is messze neki volt a legszélesebb megrendelői köre a LÉN-nél – jegyezte meg Charlotte. – Nagy űrt hagyott maga után, amikor kilépett.

Oh. Így már érthető volt, miért vették körbe ennyien. Talán nem is a Horace iránt érzett sajnálatukat akarták annyira közölni vele, hanem egy hirtelen eltűnt, majd most végre megkerült ismerőst üdvözöltek? Miranda el tudta hinni azt is, hogy fájó lyukat égetett a LÉN rendszerében, amikor távozott, nem is azért, mert olyan elképesztő népszerűségnek örvendett, de Leytonban minden megvolt, amit egy megrendelő szerethetett: precizitás, megbízhatóság, szakértelem. Ez pedig az üzleti életben valószínűleg többet ért, mint hogy remek poénokkal szórakoztassa a tárgyalófeleit, vagy betéve tudja mindenkinek a családfáját és a találkozónál megérdeklődje, hogy haladnak a gyerekeik tanulmányai.

Miranda gyomrába bizonytalan érzés költözött, mintha valaki egy rá sértő, mondjuk szőke nős viccet sütött volna el a társaságában és most elvárná, hogy hangosan nevessen vele. Talán az bántotta, hogy Leyton közel sem érezte magát olyan rosszul, mint Miranda várta? Talán kicsinyesen elvárta tőle, hogy ő is egy rianásveszélyes jégtáblaként tekintsen erre a látogatásra, ahol a béke csak átmeneti, elég egy rossz lépés, már fut is a repedés, és az ember nyakig merül a sértegetések mocsarába?

– Melissa Landon, ha nem tévedek? – ütötte meg a fülét egy határozott női hang, és elszakította a tekintetét Leytonról. Az unokatestvére állt meg mellettük, egy magas, szögletes állú, vállas férfi és két lánya társaságában. Cynthia arcáról már felszáradtak a szertartás alatt elhullajtott könnyek, és most azzal a tipikus, Landon tekintettel mustrálta végig, amitől anno Mirandát kirázta a hideg, majd megtanulta, hogy Leytonnak inkább csak az arcberendezése része, rosszindulat nincs mögötte.

Az unokatestvére esetében nem volt ennyire biztos.

– Igazából Miranda – válaszolta automatikusan. Hát jól kezdte ezt a beszélgetést.

– A nevekkel mindig hadilábon állok – válaszolta a nő. Nem jött zavarba, pedig ő követte el a hibát. Miranda már most irigyelte a magabiztosságáért. – Ők pedig Leyton gyerekei, ha nem tévedek?

– Katie, Amy és Spike, köszönjetek – kapott Miranda a legközelebb eső gyereke karja után, épp Katie-t sikerült megragadnia.

A lányok félszegen és minősíthetetlenül koszosan köszöntek, míg Spike morgott valamit az orra alatt. Még mindig a borospoharat szorongatta, Miranda remélte, Leyton unokatestvére ugyanolyan jól informált a gyerekek korával kapcsolatban, mint ahogy a nevét eltalálta. Charlotte meg persze időközben felszívódott, egyedül hagyva őt a bajban.

– Elbűvölőek – Hogy bírta ilyen hátborzongatóan ejteni ezt a szót? – Ők az én lányaim, Caroline és Victoria, illetve Leopold Courtenay.

A szakasztott ugyanolyan két lány megeresztett egy-egy keskeny mosolyt. Mindketten örökölték az anyjuk szemét, és az apjuk kapafogait. Kifogástalanul festettek a fekete selyemruhájukban, bolerójukban, és lakkcipőjükben. Hajuk is szakasztott ugyanolyan, feszes kontyba volt fésülve, mint az anyjuké.

A Leopold nevű fazon szélesen mosolygott, miközben valami elképesztően fehér, szabályos fogak villantak elő a szájából. Miranda nagy összegben mert volna fogadni rá, hogy napi szinten gyakorolja a tükör előtt a megnyerő vigyorát.

– Örülök, hogy végre megismerhetem, mert tudja, jelenleg én vagyok a LÉN stratégiai igazgatóhelyettese.

– Aha, oh, ez nagyon... érdekes. – Fogalma sem volt, Leopold ezt miért közli vele.

– Ez volt Leyton pozíciója – segítette ki Cynthia egy leereszkedő mosoly kíséretében.

– Így már világos – fogadta a férfi szivélyes kézfogását is, amit ugyanúgy gyakorolhatott, mert akárcsak a mosolya, ez is tökéletes volt: épp annyira szorított rá a kezére, hogy határozottnak tűnjön, de kellemetlenséget még ne okozzon.

– Rengeteget hallottam a férjéről, remélem, nemsokára vele is megismerkedhetek – folytatta Leopold. – Sosem hálás dolog, amikor egy megüresedett pozícióra vesznek fel, hiszen állandóan az elődödhöz hasonlítgatnak.

– Szerintem tökéletesen álltad a sarat – lapogatta meg mosolyogva a nő Leopold karját. Talán tényleg igazak voltak a pletykák, hogy formálódik közöttük valami, hiába Cynthia jelző nélkül mutatta be a férfit. – Főleg azok után, hogy az unokabátyám gyakorlatilag bedobta a gyeplőt a lovak közé.

Hogy mi?! Még szerencse, hogy Miranda részt vett egy önfegyelmezési tréningen, és ezt előhívva lassan elkezdett számolni magában, különben már rég Cynthia, és továbbra is tökéletessége teljes tudatában mosolygó Leopoldra ordított volna. Tényleg így csapódott le a nőben Leyton távozása a cégtől? Hogy cserben hagyta őket, pedig voltaképp...

Voltaképp eldobott mindent, ami akkor fontos volt neki. Horace nem tette vezérigazgatóvá, de Leyton zavartalanul folytathatta volna a munkáját ugyanabban a pozícióban, ő mégis a kilépés mellett döntött, és nem azért, mert annyira fájt a foga az igazgatói székre.

Hanem Miranda és Spike miatt. Épp az ehhez hasonló, kedves megjegyzésektől és a halálosan mérgező légkörtől akarta őket óvni, cserébe pedig mindent feladott, amit valaha ismert: házát, munkáját, még a családját is.

És neked mit kellett közben feláldoznod?

Amy közben súgott valamit Katie fülébe, mire ő hangosan vihogni kezdett. Bezzeg Cynthia gyerekei csendben álltak és szürcsölgették a narancsdzsúzukat.

– Ez neki sem volt könnyű választás – válaszolta Miranda végül, és büszke volt magára, hogy a hangja nem remegett a méregtől.

– Meglehet – válaszolta Cynthia és szeme egy pillanatra Spike-ra rebbent. – Viszont nem azért jöttem, hogy a múltunk sebeit nyalogassuk együtt. Ahogy Leytonnak is mondtam, örülnék, ha közeledni tudnának egymáshoz a család tagjai, mert bárhogy is nézzük, eggyel kevesebben lettünk.

– Őszinte részvétem... – kezdte Miranda.

– Köszönöm, de ezt épp elégszer hallgattam már. Örülnék, ha túllépnénk végre az apámon, épp elég megterhelő volt lelkileg az utolsó pár hónap.

Miranda csaknem újra megjegyezte, mennyire sajnálja, de még időben észbe kapott. Cynthia arcán tényleg fásultság suhant át, ha a szülei ilyen régen és ennyire viharosan váltak el egymástól, akkor a haldokló apjáról neki kellett gondoskodnia.

Úgy, hogy mellette volt két kiskorú lánya, egy hűtlen férje és egy teljes embert vagy még inkább másfél embert igénylő állása.

Annyira nem is tűnt meglepőnek, hogy Cynthia választékában egy-két ősz hajszál is kikandikált. És talán az sem, hogy neheztelt Leytonra. Az ő szemszögéből tényleg úgy tűnt, mintha unokatestvére faképnél hagyta volna őket, miért is? Egy sehonnan jött kis nőcskéért.

Miranda rettentően visszavágyott már az autójukba, hogy maga mögött hagyja ezt a házat, és családi összefonódás ide vagy oda, lehetőleg újabb tíz évre ne kelljen ezzel a nővel találkoznia.

– Tényleg jó ötlet lenne, ha a gyerekek is kicsit jobban megismernék a másod-unokatestvéreiket, ugye lányok? – hazudta homlokegyenest az ellenkezőjét, mint amit gondolt.

Remélhetőleg Cynthiából is az illem beszélt, és esze ágában sincs a kifogástalan pedigréjű gyermekeit keverni az ő kölykeivel.

– Anya, hazamehetünk már? – bukott ki Amyből, ő még túl fiatal volt a színjátszáshoz.

– Apátok mindjárt befejezi a beszélgetést, tárgyal bácsikkal, és indulunk – morogta oda neki, majd rájött, ez elég tiszteletlenül hangzott, ezért gyorsan hozzátette hangosabban: – Nagyon sajnálom, hogy nem maradhatunk tovább, de messzire van Manchester...

– Attól tartok, egy kicsit még maradnotok kell – eresztett meg a nő egy újabb keskeny mosolyt. – A hagyatéki tárgyalás utána Sam bácsikánk beszélni akar Leytonnal. Munkaügyben.

Miranda épp kétségbeesetten ötletelt magában, hogy üthetnék el az időt a gyerekkel. Látva Amyt, aki újabb aprósütit nyúlt le közben az asztalról, ki kell vinnie őket a kertbe sétálni, különben valaki hazaúton bele fog hányni az autóba.

De mit is mondott Cynthia, miért akar Leytonnal beszélni az egyetlen élő nagybátyjuk?

– Munkaügyben? – kérdezett vissza az utolsó szóra. – Mármint valamilyen együttműködést szeretne Leytonék vállalkozásával?

Cynthia röviden felnevetett, majd a kezét a szája elé kapta, a Leopold fazon is újra kivillantotta a tökéletes fogsorát. Mégis mi volt olyan mulatságos abban, amit mondott?

– Ugyan, kérlek, mégis mit akarna a LÉN egy családi vállalkozástól? – Miranda arca felforrósodott, pedig kevés dologgal lehetett már zavarba hozni. – Mivel azt a semmirekellő férjemet ki kellett rakni, és Horace is távozott közülünk, Sam pedig vezérigazgató lett, egy-két pozíció megürült a LÉN-nél...

Vagyis...

– Szóval Sam úgy döntött, ideje elásni azt a csatabárdot, és visszacsábítani Leytont a LÉN-hez.