London, Brompton temető, október

– Anya, én is megnézhetem a hullabácsit?

– Amy, nem tudtad, hogy ha halottat látsz, akkor kísérteni fog?

– Amy, ilyet nem mondunk, Katie, te meg honnan szedted ezt a baromságot? – sziszegte oda Miranda nekik mérgesen, és remélte, hogy ebből a párbeszédből semmit sem hallott a gyásznép. Folyamatosan zúgott a lágy zene a háttérben, talán elég volt hozzá, hogy elnyomja a hangjukat. – Spike, tedd már el a mobilt! Nem illik.

– Jó, mindjárt – válaszolta fia flegmán, amitől ha lehet, Miranda csak még dühösebb lett, már így is ők voltak messze a legzajosabbak, ráadásul majdnem az első sorban, a közeli rokonok között foglaltak helyet. Mennyivel praktikusabb lett volna valahol hátul ácsorogni az elképesztő nagy tömeggel, a rengeteg, mustráló tekintettől elrejtve...

– Megnézem apával! – döntötte el Amy, majd kiviharzott a sorból. Miranda hiába rendelkezett gyors reflexekkel, a lánya karja helyett csak a levegőt markolta meg.

– Amy! – suttogta dühödten, de hiába.

– Hagyd csak, Miri, olyan kis kíváncsi – válaszolta a balján Charlotte, aki valamiért jól szórakozott rajta, hogy az unokái neveletlenül viselkednek. – A gyerek viselkedjen gyerekként.

Neki viszont épp ideje lett volna elkezdeni felnőttként viselkedni... Még a temetésre is testhezálló, csupacsipke ruhakölteményt választott megspékelve egy tollas kalappal, de legalább fekete színben.

Amy szerencsére pontosan azt tette, amit bejelentett és nyílegyenesen Leytonhoz rohant, bár Miranda előtt lepergett közben néhány horrrorisztikus forgatókönyv: feldönti az egyik elegáns vázát a sok közül, amelyekben hófehér kálák, liliomok és krizantémok illatoztak, beleesik a koszorúhegyekbe, vagy felrúgja a mécseseket, és lángra kap először a súlyos, bordó szőnyeg, majd minden más, gyorsan urnás temetésbe fordítva az eseményt.

Helyette Amy felkéretőzött az apja karjába, és együtt álltak tovább a nyitott fedelű koporsó mellett. Miranda csak Horace petyhüdt állára látott rá, így is kirázta a hideg és inkább elkapta a tekintetét. Miért nem lehet már lezárni a fedőt?

– Nocsak, nocsak, Harold is visszarepült – suttogta közben Charlotte Miranda bal oldalán. – Ő Horace fia, és egészen egy buddhista templomig menekült az apja elől. Szerzetesnek állt, és turistáknak tolmácsol.

Az előttük lévő sor felé nézett, ahol az egyetlen ismerős, szigorú kontyú Cynthia mellett egy talán Mirandával egykorú, zömökebb férfi ült, és a nővel ellentétben valóban nem tűntek kisírtnak a szemei. A nő másik oldalán két, Katie-nél alig idősebb lány és egy idős, köpcös asszony foglalt helyet. Minden bizonnyal Horace özvegye és unokái.

– Cynthia férje nincs itt – vonta össze Miranda a szemöldökét –, mi is volt a neve...?

– Gerarddal elváltak körülbelül egy éve. Azt mondják, megcsalta a közös titkárnőjükkel. Elég ronda ügy, mert azokban az időkben Garrisonék az egyik legnagyobb részvényesei voltak a LÉN-nek, úgyhogy nemcsak Cynthiának fájt a szakítás.

Mirandát nem taglózta le a hír, hogy egy gazdag és sikeres férfi félrekacsintgat. Látva a temetés körüli rongyrázást, annyira mégse roppantotta meg anyagilag a LÉN-t az a szétválás.

– Szegény Cynthiára rájár a rúd – folytatta Charlotte suttogva, mintha kötelességének érezte volna, hogy Mirandát még a szertartás előtt felzárkóztassa a LÉN tíz évnyi pletykájával. – Nem elég, hogy még mindig pereskedik a férjével, át is kellett vennie a cég vezetését Sammel. Tudod, Horace egészsége évek óta hanyatlott. Bár elvileg Cynthia Leopolddal, az új stratégiai vezérigazgató-helyettessel vigasztalódik...

– Azt hittem, a Landonok imádnak főnökök lenni – jegyezte meg Miranda.

– Sam nem. Ő csak nyűgnek éli meg a cégvezetést, már rég nyugdíjba vonult volna, ha Horace hagyja.

Közben Amy gyermeki rácsodálkozással hajolt előre Leyton karjában, mintha egy szarvasbogarat vizslatna a fűben és nem tudná eldönteni, visszarettenjen vagy elcsodálkozzon a méretétől. Leyton pedig...

Az arca nem árult el érzelmet, de már vagy tíz perce ácsorgott a koporsó mellett szobormerev arccal, és ez beszédesebb volt, mintha most egy selyemkendőbe zokogna, mint Horace özvegye az első sorban. Bácsikája különben sem érdemelte meg, hogy egyetlen könnycseppet is hullajtson érte.

Ha valaha el akarták ásni a csatabárdot, már késő volt. Elég késő.

Miranda tudta, hogy halottról jót vagy semmit, de képtelen volt megbocsátani Horace-nak. Ő nem Leyton, aki parádésan túlteszi magát a dolgokon, benne még mindig ott fortyogott az a tíz éve lassú tűzön bugyogó indulat, amit a LÉN épülete kicsit magasabbra, majd a temetés híre maximum fokozatra tekert fel.

– Tényleg nekünk is mennünk kell?

Szombat este volt, épp csak megérkezett Londonból, és a feje még az ikerterhesség rémisztő gondolatával volt tele, amikor Leyton szembesítette a tényekkel: nagybátyja ma reggel meghalt, kedden lesz a temetése, amire mind hivatalosak. Bőven vacsoraidő után járt az idő és két nyakig pizzás lány fogadta. Leyton, a konyhatündér úgy döntött, ez a legegyszerűbb módja a gyerekek megetetésének.

– A nevelőapámról van szó – válaszolta Leyton hátradőlve a székben. Előtte csak egy pohár almalé állt, és Miranda élt a gyanúperrel, ennyivel intézte el a vacsorát. – A gyerekek nagyapjáról.

– Akivel életükben nem találkoztak, és te sem beszéltél tíz éve.

– Te is tudod, hogy a temetések nemcsak a halottról szólnak.

– Melyik másik rokonoddal beszéltél az utóbbi pár évben? Leszámítva Charlotte-ot.

– Alig egy órája Sammel és Cynthiával.

– Sam? – kérdezett vissza Miranda az ismeretlen névre.

– Samuel, a most már egyetlen élő nagybátyám.

Miranda épp kezdett rácsodálkozni, hogy az Alistair és Horace után Leyton nagyszüleinek elfogyott a kreativitása, és egy szimpla "Sam"-re futotta.

– Te is tudod, hogy mire gondolok – tért vissza az előző témára.

Illetlenül reagált a hírre, megrendültnek kellett volna tettetnie magát, de csak arra tudott gondolni, hogy miután Horace évekig tojt rájuk, semmilyen lelki, fizikai vagy akár anyagi támogatást sem nyújtott nekik, most a Landonok elvárják tőlük, hogy magukra öltsék a gyászleplet és ott zokogjanak a sír mellett?

– Apa, ki az a Cynthia? – kérdezett közbe Katie, miközben sebészi pontossággal operálta le a sajtot a pizzája tetejéről.

– Az én unokatestvérem, neked a másodnagynénéd.

– Ahha... és Charlotte is ott lesz?

– Minden bizonnyal.

– Akkor menjünk! – derült fel Katie azonnal, és Amy is lelkesen bólogatott. Mindketten imádták a nagymamájukat, bár ezzel a megnevezéssel nem illethették. Nem csoda a nagy rajongás, Charlotte legalább olyan bőkezűen szórta el rájuk az özvegyi vagyonát, mint saját magára.

– Nekem ugye nem kell mennem? Én nem vagyok rokon... – morogta Spike az orra alá, miközben egy pillanatra sem nézett fel a mobiljából.

– Természetesen jönnöd kell, te is a család része vagy – vágta rá Leyton.

– Ne már! Nincs is fekete öltönyöm.

– Felveszed az enyém, kis igazítással jó lesz rád.

Miranda majdnem kapásból rávágta, hogy ez elvetélt ötlet, majd rádöbbent, hogy Spike-nak már régen nem tud a szemébe nézni, és talán ha öt centivel marad el magasságban Leytontól. Jövőre valószínűleg túl is nő rajta, hiszen Hank hosszú végtagjait és széles vállát örökölte.

Te jó ég, Spike tényleg rohamosan nő.

– És ha egyszerűen nincs kedvem?

– Spike, ne kötözködj Leytonnal – szólt közbe Miranda.

– Az előbb még te is azt mondtad, hogy minek megyünk, és igazad van! Leyton családja rohadtul nem volt eddig kíváncsi ránk, hát akkor minket mit érdekel, hogy meghalt az a vénember? Nem azt mondtad, hogy téged egy kis hülye fruskának, engem meg valami zabikölyöknek tartott, és többek között Leyton ezért lépett le?

– Spike, vigyázz a szádra! – Tényleg mondott ilyeneket. Nem először került elő Leyton bácsikájának a neve, és megtörtént, hogy Miranda kicsit indulatosabban nyilatkozott róla, de nem gondolta volna, hogy Spike ebből bármit is megjegyez. Azt főleg nem, hogy ennyire alkalmatlan időpontban eleveníti fel az emlékeit!

– Legfeljebb akkor nem egy gyökér, ha rád hagyta legalább a vagyona felét – pillantott fia Leytonra.

– Spike, inkább menj fel a szobádba – válaszolta Miranda hűvösen. Legalábbis remélte, hogy annak hangzik, mert inkább szégyent érzett, hogy Spike minden szavával egyetért, pedig nem illene.

– Hát jó, ti nyugodtan lehettek hipokraták, de tőlem ne várjátok el, hogy részt vegyek a műsorban.

Megcsikordult a szék a konyha kövén, ahogy Spike felemelkedett, mérgesen hátradobta a haját a szeméből, majd elcammogott az emeletre.

Csend ereszkedett a konyhaasztalnál maradottakra, csak Amy halk csámcsogása törte meg.

– Apa, ugye nem kell megennem az egészet és felmehetek a szobámba? – törte meg végül a hallgatást Katie.

– Menj csak.

– Én felvihetem a maradékot? – kérdezte Amy teleszájjal.

– Viheted – engedte meg ezt is az apja, és Miranda sem állt le vele veszekedni, hogy Katie alig evett valamit, Amy pedig el fogja pusztítani a maradékkal az ágyneműjét, a jelenet már így is elég kínos volt. Úgyhogy csendben követte végig a tekintetével, ahogy a két lány is eltűnt a lépcsőn.

– Csak hogy teljesen őszinték legyünk egymással, én sem értem, miért szükséges ott lennünk – szólalt meg némi habozás után. – Tényleg megszűntél létezni a családodnak. Charlotte meg nem számít, mert őt se tekintik családtagnak.

– Tudom – válaszolta Leyton, és Miranda figyelmét nem kerülte el, hogy az almalé üvegén zongorázott az ujjaival. Ha feszült volt, mindig ezt csinálta. – De talán ideje lenne elásni azt a csatabárdot.

– Már megbocsáss, de nem neked kellene nyitni feléjük, hanem fordítva.

– Talán tudod, miről beszéltem Cynthiával?

Miranda elhúzta a száját, mert kiérezte Leyton hangjából az élt.

– Nem, nem tudom. Miről beszéltetek?

– Elsőre én is visszautasítottam a részvételünket, de megkért, hogy bíráljam felül a döntésemet. Úgy fogalmazott, Horace múltbeli döntései miatt nem kéne örökre széthasadnia a családunknak.

– Nagyon költői, de nem emlékszem rá, hogy Cynthia a múltban bármikor is keresett volna téged – fonta össze Miranda a karját.

– Honnan tudod, hogy a bácsikám nem tiltotta meg neki? – pillantott rá Leyton sokatmondóan. Miranda csak érintőlegesen ismerte Horace-t, mégis kapásból elfogadta, hogy talán tényleg ő tiltotta meg a teljes családnak, hogy bármilyen formában kapcsolatba lépjenek a férjével. Volt valami Leyton hangjában, ami végül meggyőzte, hogy ne kötözködjön tovább. Talán nem is a kötelesség miatt ragaszkodott annyira ahhoz, hogy tiszteletüket tegyék a bácsikája temetésén. És látva most azt az ünnepélyes hallgatást, amibe burkolózva állt a koporsó mellett, Mirandának az az érzése támadt, hogy Leytonnak számtalan elképzelt, de már nem megvalósítható párbeszéd pereg most le a fejében.

Végül újra helyet foglaltak mellettük Amyvel, Katie pedig azonnal letámadta a húgát, hogy milyen volt a hulla. A zene elhalkult, a koporsó elé egy pap sétált be, majd megkezdődött a szertartás.

Miranda eddig úgy tudta, hogy a Landonok nem vallásosak. Szóval ez az egész műsor a londoni elitnek szólhatott, többen is tiszteletüket tették a temetésen.

– Egész helyes az atya, nem? – hajolt oda hozzá Charlotte, biztosítva Mirandát arról, amit már egyébként is erősen sejtett, hogy az anyósa ritkán kulcsolhatja imára a kezét. – Róla legalább biztosan tudja az ember, hogy szingli.

Miranda csaknem hangosan felnevetett, de még idejében a szája elé kapta a kezét.

A pap imát mondott, énekelt, keresztet vetett, megint kántált, újra keresztet vetett, Miranda pedig próbálta visszafogni a lányait, akik egyre jobban fészkelődtek a helyükön a hosszas szertartás alatt. Leyton úgy ült a sor végén, mintha saját viaszbábu mása lenne, és a leghalványabb megerőltetést sem tette, hogy kontrollálja a lányait, pedig elkelt volna a segítsége.

Az egyik szervező lépett a mikrofonhoz, amikor Miranda épp tizedszerre kérte meg Amyt, hogy ne rugdossa a szék lábát.

– A család búcsúzó szavait Leyton Landon olvassa fel.

Oh. Erről nem szólt.

Leyton magától idegen módon, megfontoltan sétált ki a pulpitushoz, most hiányzott az energikusság a lépteiből. Egy bordó mappa várta, benne a kész szöveggel. Vajon mikor kerített rá időt, hogy megírja azt a szöveget? Egyáltalán miért őt kérték fel? Újra elöntötte Mirandát a düh a vérlázító pofátlanság láttán, hiszen minden Landon, és a LÉN valamennyi alkalmazottja tudta, hogyan váltak el az útjaik egymástól...

– Tisztelt gyászoló család, munkatársak, és barátok. Nemcsak a Landon Építési Nagyvállalat volt alkalmazottjaként, hanem megrendült családtagként, fogadott gyermekként állok itt, tudván, hogy a fájdalom enyhítésére kevés bármilyen szó, bármennyi könny vagy ölelés...

Na ezt a szöveget biztosan nem ő írta – állapította meg Miranda. Sokkal valószínűbb, hogy a továbbra is lenyűgöző orgánuma miatt kérték fel, hogy ő mondja el a gyászbeszédet. Miranda néha elgondolkodott rajta, hogy titokban felveszi az estimeséket, majd feltölti Youtube-ra... Leyton hangja olyan elképesztően selymes, mély regiszterben szólt, olyan precízen ejtette a szavakat, hogy még az ő szemébe is könny szökött, holott fikarcnyi sajnálatot sem érzett a halott iránt. A tömegben egyre több helyen kerültek elő a selyem zsebkendők, még Charlotte is a szemét törölgette, holott Miranda kételkedett benne, hogy őt bármennyire megérintette az elhunyt halála.

– Olyan fess, és annyira borzasztóan öregíti az a szakáll.

Á, nem, csak Leyton megjelenésén hatódott meg.

A beszéd végeztével megérkeztek a temetkezési vállalat alkalmazottai (még ők is Armani öltönyt viseltek), majd végre lezárták a koporsót.

Újra felharsant a szívet tépő gyászinduló, és a tömeg megfontolt masírozással kísérte végső nyughelyére Horace-t. Miranda bánatára nekik a menet elején, közvetlenül Leyton utolsó nagybátyja és családja, valamint Horace özvegye és gyermekei mögött kellett vonulniuk.

Kiléptek a kétszárnyú, faajtón, és megborzongtak a csípős, hideg széltől. Miranda belekapaszkodott Leyton felkínált karjába, mert elszokott már a magassarkútól és bizonytalanul egyensúlyozott a nedves köveken. Óriás platánfák hajoltak föléjük, sárguló leveleiket zörgette a szél, ők pedig lassú léptekkel megindultak az ösvényen.

– Amy, el ne engedd a kezem! Spike, fogd Katie kezét!

– Muszáj?

– Igen, muszáj – nyomta meg Miranda a második szót sötéten. – És húzd ki magad.

Spike forgatta a szemét, de végre kiegyenesedett. Leyton tippje bejött, tényleg jó volt rá az öltöny, a nadrág szárát kellett csak felhajtani, míg a zakó még egy picit feszült is Spike vállain. Kár, pedig Miranda reménykedett benne, hogy a ballagási szettje is meg lesz oldva.

Cynthia két tinédzser lánya többször is hátrapillantott rájuk, főleg a fiára, majd összesúgtak. Spike is kiszúrta a dolgot, és nem volt lenyűgözve tőle. Miranda se hitte, hogy kedves dolgokat suttogtak volna egymásnak.

– Ki írta a szöveget? – morogta oda Leytonnak.

– Cynthia, de félt, hogy túlságosan elérzékenyülne – válaszolta férje. Meghökkentnek tűnt, valószínűleg azért, mert Miranda rögtön tudta, hogy nem tőle származnak a magvas gondolatok.

– Sejtettem, hogy téged ez a veszély nem fenyeget.

– Miranda...

Az eső szemerkélt, mintha ő is kötelességének érezte volna, hogy egy-két könnycseppet kicsikarjon magából, ha már nemsokára egy újabb Landon kerül az anyaföldbe. Kattanva nyíltak a sötét esernyők.

Miranda még sohasem vett részt temetésen, és eddig a pontig nem is érintette meg az esemény, de amikor szétnyílt a temetkezési vállalat alkalmazottainak fala, és meglátta azt a mély, sötéten ásító gödröt, egy pillanatra a levegő is benne rekedt. Nem kedvelte a nagybácsit, mégis amikor lassan ereszteni kezdték a koporsót, a megmásíthatatlan véglegesség elborzasztotta.

Leyton is élesen vett mellette levegőt. Miranda elengedte Amyt, majd rászorított a kezére. Meg sem lepődött, hogy jéghidegek Leyton ujjai és talán nem csak a csípős hideg miatt.

Automatikusan kirázta a hideg, amikor a pap az első rögöt a mahagóni koporsóra dobta. Döngve ért földet a beállt csendben, mert végre lekeverték a legalább háromszor végighallgatott gyászindulót. Majd az Armani öltönyös sírásók ragadtak lapátot, és hiába a koporsóra terített paplan, még így is fülsértő dübörgés kísérte a műveletet, ahogy lassan eltűnt a szemük elől a fehér lepel és a bedobált egy-egy szál virág. Katie hozzásimult Miranda oldalához, és Amy is görcsösen kapaszkodott a karjába, mintha ugyanaz a borzongás fogta volna el őket.

A végtelenül hosszú részvétnyilvánítás alatt kicsit hátrébb álltak Charlotte-tal és a gyerekekkel, csak Leyton maradt a többi Landonnal, hogy fogadja a milliónyi megjelent szívélyes kézfogását.

Mirandának már hasogattak a lábujjai a kényelmetlen cipőben, és didergett a vékony, fekete blézerében, amit Katie-től kapott kölcsön erre az alkalomra.

Szeme elkalandozott a hosszú, feketén kígyózó embersorról, a két méter magas koszorúhalomra, majd tovább, míg végül Horace sírjának szomszédján akadt meg. Sötét márványból rakott, impozáns építmény volt. A sírkövet aprólékosan kidolgozott oszlopok és súlyos virágtartók ölelték körbe, bennük friss virággal, most is több tucat mécses világított rajta. Aranyozott felirattal állt ott a név:

†

Alistair Landon

Leyton apja – döbbent rá Miranda, és akaratlanul is kicsit elfordult a gyászoló tömegtől, mert a sírkövön egy aranykeretes kép is volt a férfiról. Miranda rájött, soha egyetlen fotót sem látott még a férje apjáról.

Régi kép lehetett, mert nem egy öregember szerepelt rajta. Mirandát szíven ütötte, hogy bár szögletesebb, simára borotvált arc nézett vissza rá, de a keskeny szemek és az a visszafogott mosoly kísértetiesen emlékeztették Leytonra.

Akaratlanul is a szeme újra férjére rebbent, aki épp egy újabb öreg házaspárral fogott kezet.

– Ahogy idősödik, egyre jobban hasonlít rá, ugye? – kérdezte Charlotte halkan, egész lágy hangon. – Nem csoda, ezen a képen épp egy idősek Alistairrel, a halála előtt készült pár évvel.

Pár évvel? Nem egy évtizeddel? – értetlenkedett Miranda, de hangosan nem kérdezett vissza. Helyette a tekintete lejjebb csúszott a sírkövön.

Két döbbenetesen közel eső évszámot látott, majd feketén fehéren ott állt:

Élt 48 évet

Emléke örökké velünk marad

Negyvennyolc?! – hűlt el Miranda bensője a felirat láttán és abban a pillanatban omlott össze benne majd tíz éve fenntartott tévképzete. Az ő fejében Alistair Landon épp olyan köpcös, ráncos, őszhajú öregemberként élt, mint ahogy Horace-t megismerte, és ahogy Sam is festett.

Tekintete újra visszasiklott a képre, a markáns vonásokra, egyenes tartásra, élénk, éles tekintetre. Ez a férfi kicsattant az egészségtől, tervei voltak, és mégis a kép készülte után pár évvel meghalt.

Leyton decemberben tölti a negyvennégyet.

Nem! Erre még gondolni is borzalmas! Hogyan juthatnak ilyesmik eszedbe, Miranda?!

Inkább elkapta a tekintetét a sírról, mintha ezzel minden baljóslatú gondolatát is törölni tudta volna. Majd újra inkább a férjét figyelte, ahogy szálfaegyenes tartással, türelmesen fogadta az ezredik részvétnyilvánítást is.

Leyton egészséges, energikus férfi, kiköpött anyja, és nem mellesleg megszakított minden kapcsolatot ezzel az ostoba céggel, ami ezek szerint felőrölte, majd nevetségesen fiatalon végzett az apjával.

Már csak a tort kellett túlélniük, majd ahogy csukódik az autójuk ajtaja, úgy zárják le ezt a fejezetet is az életükben és folytatják zavartalanul tovább Manchesterben. 

-----------------
Asszem meglepően komorra sikerült ez a fejezet, de lehet, csak én érzem annak :D
Következőben Mirandának és Leytonnak túl kell élnie valahogy a Landonok szívélyes vendéglátását. Kiderül, hogy nem ők az egyetlenek, akik 10 éve dédelgetik magukban a sérelmeiket.