Honey Planet, Northumberland Nemzeti Park, június eleje

Domb dombot követett, és a széles mezőkön foltokban vadvirágok ringatóztak a szélben. Miranda jó húsz perce hajtott már a kátyúkkal tűzdelt úton, és elképzelni sem bírta, hogy valaha civilizációba botlanak. Pedig a GPS szerint jó helyen jártak, és tíz percet írt érkezési időnek. A térkép tetejét egy chat-értesítés takarta ki, amiben Leyton biztosította, hogy átestek az ebéden, és Katie alig panaszkodott közben. Óránként jelentenie kellett az otthoni állapotokat.

A költözés kisebb súrlódásokkal, de lezajlott, igaz a dolgaik nyolcvan százaléka még mindig dobozokban állt. Leyton megígérte, hogy ő a konyhán, míg a lányok a szobáikon dolgoznak, míg Miranda távol van, a nő viszont úgy tippelte, legalább a következő hét elejéig rendelt kaján fognak élni.

Még két nap maradt hátra, hogy a JAG-től értesítést kapjanak, de kevésbé nem is érdekelhette volna a lányokat a felvételi eredménye, amióta megtudták, hogy egy jelképes vizsga letétele után évismétlés nélkül, a régi osztályukban folytathatják a tanulmányaikat a Green Acresben. Katie már megígértette a szüleivel, hogy a születésnapján óriási bulit akar rendezni a kertben, Harry Potter tematikával.

Steve is mindennapos vendégük lett, a délutánjait a félkész konyhájukban a laptop fölé görnyedve töltötte Leytonnal. Miranda zömében távolról figyelte őket, miközben notóriusan számolta fel a dobozokat, és migrálta a tartalmukat a szekrényeikbe, ezért nem tudta, miről ment a beszélgetés, csak egy-egy szót csípett el, amiből arra következtetett, hogy Leyton kapcsolatrendszerét felhasználva összeírták a potenciális vevőiket, és elkezdték összeállítani az új vállalkozás profilját, megtervezni az átállást.

Jó érzés volt újra ilyen lelkesnek látni a férjét, az a hat hét épp elég volt rá, hogy kezdje elfelejteni, milyen az aktív, cselekvésre kész Leyton, mégsem tudta magában elnyomni a nyugtalan hangokat.

Egy megtestesült álomnak tűnt. Steve a tökéletes partner volt Leyton számára, és Damiennél megfelelőbb befektetőt keresve sem találhattak, mégis...

Nem pont ugyanígy kezdődött a Landonokkal és a befektetőjükkel is annak idején? Három fivér vágott neki a vállalkozásnak és hatalmas szerencséjükre az a vén milliárdos, Coventry, tőkét biztosított nekik, hogy valóra válthassák az álmukat.

Leyton nem arra készült épp, hogy megismételje a történelmet?

– ... és akkor azt mondja nekem az a köcsög, hogy kutyakajára.

Elkalandoztak a gondolatai, és fogalma sem volt, Brenton miről beszél éppen.

– Aham...? – válaszolta bizonytalanul.

– De az én fizetésem, érted? – kérdezett vissza Brenton, és Miranda már kezdte kapizsgálni, miről lehetett szó.

– Ez a dundee-i exed, aki egyszer viccből bezárt a vécébe egy napra?

– Nem, a birminghami. A rohadék Elliott.

– Ó, igen, a pincsivel.

– Csivava, de majdnem.

Lassan három órája ültek egy kocsiban, ezért Miranda közepes szinten kiművelődött Brenton élettörténetéből, ami a tizenhét év dacára bőven rejtegetett tragédiát és meglepő fordulatokat egyaránt. Megtudta, hogy a fiú szintén Dundee-ből származik, és talán csak azért nem esett le neki ez előbb magától, mert húsz éven keresztül igyekezett megszabadulni a saját dialektusától. Az anyja egy elviselhetetlen szipirtyó volt, ezért a vérszerinti apja hamarabb elhagyta őket, mint hogy Brenton emlékeket tudott volna megőrizni róla, utána pedig kétesebbnél bajosabb alakok váltották egymást, ezért a fiú kezdetektől a lehető legkevesebb időt töltötte otthon. Majd jött a „fasz Hunter", a bevallottan homofób mostohaapja, akiről a fiú beszédesen keveset mesélt, és aki miatt alig négy hónap után úgy döntött, nincs többé maradása. Összelopkodta a házból az összes készpénzt, és könnyen eladható ingóságokat, majd nekivágott délnek. Egyedül. Több megállót is közbeiktatott, míg Londonban nem kötött ki, valamennyinél sikerült egy Alexhez hasonló zűrös kapcsolatba is keverednie, amikről készségesen beszámolt.

Miranda nagyon remélte, hogy ebben a Honey Planet nevű intézményben végre a fiú egy állandó állomásra talál, megérdemelte volna.

A reggeli köd nem szállt fel rendesen, ezért csak az utolsó pár száz méteren szúrta ki az út mellett felsejlő kőkerítést, majd mögötte a komor házat is. Nem volt parkoló, vagy beálló, de amerre csak a szem ellátott mezők húzódtak, a távolban egy-egy fa sejlett fel a felhők közül, az út szélén sötét autó állt.

Miranda leparkolt az út szélén, majd bizalmatlanul mérte végig a romos épületet, és szinte biztos volt benne, hogy Leyton nemcsak az esetleges rosszindulatú lakóközösség, hanem a ház állapota miatt sem engedte volna belépni. Egyedül az autó és egy laminált fehér lap „bejárat hátulról" felirattal utalt rá, hogy nincs elhagyatva. Miranda Brenton arcáról is bizonytalanságot olvasott le, ahogy felpillantott a Honey Planet táblára, amely vitathatatlanul jelezte, jó helyen járnak.

– Hát... biztos hátulról fotózták, mert a honlapon jobban néz ki – szólt bátortalanul a fiú, miközben hátára kanyarította a dugig megpakolt hátizsákját, abban minden cuccával.

– Bemegyünk, körbenézünk. Ha nem tetszik, visszaviszlek Manchesterbe, és amíg nem találunk ki valamit, megkapod Spike volt szobáját – biztatta Miranda. A majdnem három órás út alatt az ő nyelve is megoldódott, ezért Benton tudott róla, hogy Spike jelenleg a vér szerinti apjánál lakott, és ezen nem is akart változtatni.

– Oké – fújta ki a fiú idegesen a levegőt, majd elindult amerre a nyílt mutatott. Miranda felpillantott a repedt ablakokra, a második emeletre hevenyészve felhúzott tetőre, és magában már gyűjtötte az érveket, miképp győzi meg a családját, hogy szállást kell biztosítaniuk Brentonnak rövidtávra, vagy hogyan veszi rá Katie-t, hogy felvegye dolgozni a szakadt fiút a drága öltönyszalonjába.

Szerencsére hátulról már bizalomgerjesztőbbnek nézett ki a hely. Tágas terasz fogadta őket, mögötte gondozott veteményeskerttel, egy kőkerítésen túl gyümölcsfákkal, és végre pár lakóval is találkoztak. Két fiatal dohányzott a rattan székeken, és gyanakodva méregették őket.

– Öhm, üdv – intett feléjük Miranda félszegen. – Veronica Reidhez jöttünk, meg tudnátok esetleg mondani, merre találjuk?

– A másodikon van az irodája – válaszolta egy lány, és a teraszajtó felé bökött a fejével.

Miranda akaratlanul is végigmérte. Húsz körül lehetett, a nyirkos időhöz túl vékony öltözéket viselt, és zárkózott, megrovó pillantással vette számba Miranda ruháit.

Ez az utazás nemcsak a térképen volt hosszú neki, hanem időben is. Amikor először olvasta a Honey Planet leírását, villanásszerűen belehasított az elkeseredett irigység. Mit meg nem adott volna egy ilyen helyért húsz éve, ahol ételt és fedelet biztosítanak neki, miközben mindössze annyit várnak el tőle, hogy hozzájáruljon a közösség fenntartásához. Mennyi borzalmas, elhibázott döntéstől kímélte volna meg magát és a környezetét is.

Majd tudatosította magában, hogy akkor Spike nem lenne, és valószínűleg Leytonnal sem találkozott volna soha.

Viszont máris bánta, hogy reggel a Charlotte-tól megörökölt, mélykék garbó és hamuszürke szövetkabát kombinációja mellett döntött. Minden bizonnyal módos nő benyomását keltette, és legrosszabb esetben akár azt is feltételezhették róla, hogy a törvénytelen gyerekétől akar ilyen kacifántos módon megszabadulni.

– Köszönjük – szólt zavartan, majd maga előtt terelgette Brentont, mint egy szédelgő bárányt.

Odabentről még biztatóbban festett az épület, láthatóan csak az utcafronttal nem foglalkoztak, talán, hogy elriasszák a betörőket? De ha valaki eddig kimerészkedett, már célirányosan akart fosztogatni, nem igaz? Mindenesetre az óriás épület jó részét nem használták, ezért többször is zárt ajtókba botlottak, mire a második szinten végre megtalálták Veronica Reid irodáját. Közben még két lakóval találkoztak, és Miranda megkönnyebbülten állapította meg, hogy eddig legalább egyetlen megesett fiatallal sem futottak össze.

Ő kopogott az ajtón, majd halk cipőkopogás után feltárult előttük az iroda, és Miranda most először találkozott olyan emberrel, akinek nem csalt a Facebook-profilja, és a valóságban legalább olyan lenyűgözően nézett ki, mint a képén.

– Brenton és Mrs. Landon, ha nem tévedek. Jöjjenek beljebb, és foglaljanak helyet! – mosolygott Veronica. Kinézetre és stílusra mintha Katie alacsonyabb és fiatalabb verziója lett volna a világ legmegnyugtatóbb hangjával.

Szürke díványra ültette őket, majd rögtön megkínálta őket teával az asztalon gőzölgő kannából. Miranda megörült neki, így lett mivel elfoglalnia a kezét, és talán nem neki kellett vezetnie a beszélgetést.

– Szóval csatlakozni szeretnél hozzánk, Brenton. – A nő a fiúhoz fordult. Brenton hivatalos közegben azonnal lámpalázas lett, ezért még az otthonosan berendezett iroda látványától is megszeppent. Lesütött szemmel ült Miranda mellett, és idegesen szorította magához a táskáját az ölében, pedig Veronica még széket is mutatott neki, ahová letehette volna. Miranda majdnem visszaesett a régi szokásába, hogy még a tizenkét éves Spike helyett is ő válaszolt a gyerekorvosok „Hol fáj?" kérdésére, de türtőztette magát.

– Aham, olyasmi. Jól hangzott a neten. Miranda is megnézte, és arra jutottunk, hogy nem kamu a dolog... és hát eléggé megszorultam mostanában anyagilag, de Miranda már elmondta a telefonba, ugye?

Meg sem lepődött, hogy Veronica szeme rárebbent, mert sokszor felmerült a neve még Brenton rövid monológjában is.

– Természetesen megfelelsz a kritériumoknak, és miután elolvastad a szerződést, elfogadtad a tartalmát, majd kitöltötted a megfelelő adatokkal, csatlakozhatsz hozzánk. Mindössze egyetlen apró bökkenő van. Ha jól tudom, még nem múltál el tizennyolc.

– Még... nem – szólt a fiú félve.

– Ez jogi oldalról okozhat némi gondot, mert törvényesen nem rendelkezhetsz magadról. Ez akkor lehet probléma, ha a törvényes nevelőid megjelennek.

A fiú láthatóan elfehéredett.

– Úgy érti, ha anyám beállít ide a pasijával, simán magukkal vihetnek?

– Amíg be nem töltötted a tizennyolcat, sajnos igen.

– De ez már csak néhány hónapig probléma – vetette közbe Miranda. – Mondtad, hogy szeptemberben betöltöd, ugye, Brenton?

– Hát...

– Hazudtál? – kérdezte hitetlenkedve.

– Ja, tizenöt voltam, amikor megérkeztem Londonba. De ha bevallom, még John se adott volna állást, és így beragadt, hogy eggyel idősebbnek hazudom magam – vallotta be Brenton felhúzott vállakkal.

– Viszont mostantól nem maradhatsz teljesen láthatatlan – vetette közbe Veronica. – Regisztrálnom kell a jelenléted, de személyes kérésre maradhatsz anonim. Meglehetősen kicsi rá az esély, hogy a szüleid rád találjanak, de úgy gondolom, jobb tudnod róla, hogy továbbra is joguk van rendelkezni rólad.

A fiú nagyot nyelt, és bólintott.

– Oké, ha van is kockázat, vállalom. Meg minden melót is, tudok ám dolgozni! A leggányabb cuccot is rám oszthatja, amit senki se akar megcsinálni!

Veronica egészen melegen mosolygott rá Brentonra.

– Ebben biztos vagyok. Akkor térjünk rá a hivatalos részre – szólt, majd fürgén felpattant, és néhány nyomtatványt vett elő az íróasztala fiókjából. – Ezeket kellene átolvasnod, a megfelelő adatokkal kitöltened és aláírnod. Ezzel hivatalosan is a Honey Planet munkatársává válsz.

A fiú mohón vette át a papírokat, majd belefeledkezett az olvasásba. Miranda ölbe tett kézzel, csendben ült mellette, majd egészen zavarba jött, amikor rájött, hogy Veronica már őt figyelte.

– Remélem, nem tolakodó a kérdésem, de megtudhatnám, milyen kapcsolatban áll Brentonnal?

Nem volt tolakodó kérdés, hiszen nemsokára Veronica a fiú főnökévé vált, gyakorlatilag Miranda a gondjaira bízta.

– Egy bárban találkoztunk egy közös ismerősön keresztül, és ez a kapcsolat... megmaradt. – Miranda magabiztosan vágott bele, majd meglehetősen esetlenül fejezte be. Tényleg furcsa párost alkottak, hiszen technikailag Brenton a fia lehetett volna, te jó ég, épp annyi idős volt, mint Spike! – Öhm, láttam, hogy segítségre van szüksége, ezért néha-néha kisegítettem, főleg anyagilag.

Brenton fél füllel figyelt rájuk, és elvörösödött olvasás közben. Veronicán tisztán látszott, hogy tudja, Miranda rengeteg dolgot hallgatott el, mégsem kezdte vallatni.

– Köszönöm, hogy nem hagyta magára, és elhozta hozzánk.

– Annyira nem volt nagy dolog...

– Higgye el, az emberek jó részének túl nagy áldozat lenne.

Brenton közben végezhetett, mert lesimította maga elé a lapot, és nekilátott a nyilatkozat kitöltésének. Miranda megbizonyosodhatott róla, hogy tényleg egy évszámmal többet írt a lapra, hogy valóban Dundee-ban született, és...

Anyja neve: Alison Taylor.

Ott állt feketén-fehéren a név, amitől Miranda zsigerei görcsbe rándultak, és a lábai lezsibbadtak.

– Nem azt mondtad, hogy a vezetékneved Marley? – kérdezte fátyolos hangon.

– Ja, de, az apám után. Anyám Taylor.

Persze, lehetett véletlen egybeesés is. Mind az Alison, mind a Taylor gyakori nevek voltak. Mégis erőszakosan ott zúgtak Miranda fejében az anyja utolsó szavai, amiket életében intézett hozzá, miután kétségbeesetten, a körülötte összeomló világban az utolsó bizonytalan kapaszkodó után nyúlva felhívta, hogy tizenkilenc évesen terhes lett egy férfitól, aki minden bizonnyal el fogja hagyni:

Én is. Fiú lesz.

– Mi a születésnapja az anyádnak? – szegezte Miranda Brentonnak a kérdést sürgetően, mintha levegőhöz se tudott volna jutni, míg meg nem kapja a pontos dátumot.

– Február tizenkettő... – válaszolta a fiú rémülten. Minden bizonnyal látszott Mirandán, hogy az összeomlás szélén áll. A dátum hallatán hitetlenkedő nyögés hagyta el a száját, és nem értette, hogy lehetett eddig ilyen vak. Hiszen kezdettől ismerősnek találta Brentont, a szív alakú arc, a gubancos, göndör tincsek, a gödröcskék az arcán... ugyanazok a vonások, amik a tükörben neki is visszaköszöntek, és évek alatt tudta csak elfogadni őket, hiszen ezek is hozzá tartoztak. – Ismered anyámat?

– A leánykori nevem Miranda Taylor.

– Te vagy a hálátlan cafka?! – hördült fel Brenton. Meglepetésében hosszú vonalat húzott a papíron, és még az asztalt is majdnem fellökte, ahogy felugrott a kanapéról. Miranda a megnevezésen nem lepődött meg, már akkor ezen a néven futott, amikor otthon lakott. De válaszolni nem tudott, a felismerés letaglózta, majd felháborította, hogy ezek szerint az a nő semmit sem változott. Tönkretette a gyerekkorát, majd megváltásként élte meg a szökését, mint ahogy a tulajdonos is megkönnyebbül, amikor az engedetlen kutyája kirágja a kerítést, és egy szomszéd sem hozza haza.

Mirandának rég rá kellett volna jönnie, hogy az emberek képtelenek ekkorát változni. Horace Landon és Alison Taylor mind ugyanabba a sormintába tartozott, és mindig az ártatlanok, a gyerekeik itták meg a levét.

– Ilyesmivel sem találkoztam még a pályafutásom során – állapította meg Veronica csendesen, miközben komoly arccal fürkészte mindkettőjüket. Szavaitól Miranda is felocsúdott a bénultságából, és rájött, cselekednie kell. Az anyja borzalmas tetteit neki kellett valahogy jóvá tennie, ha már a sors kegyes volt hozzá, és tíz év vergődés után egy valódi családot ajándékozott neki.

– A féltestvérem vagy, Brenton – szólalt meg remegő hangon, mert hangosan megfogalmazva a sejtése tényleg bizonyossággá vált.

– Baszd ki, én meg megloptalak!

– Nem kell itt maradnod – folytatta Miranda gyorsan, mielőtt a fiú minden viseltes dolgát Veronica elé tárta volna első megrökönyödésében. – Spike szobája felszabadult, csak a hétvégéket tölti nálunk, addig pedig elalszik Leyton régi dolgozójában. Költözz hozzánk! Megoldjuk!

Belülről akármilyen bíztatón nézett ki ez a hely, hiába tűnt Veronica hűvösen profinak, akkor sem hagyhatta itt a testvérét! Az egyetlen rokonát, akivel akarná tartani a kapcsolatot! Akiről több mint tizenöt évig megfeledkezett, mert az tűnt a legkényelmesebb megoldásnak! Életében először képes lett volna ideiglenes, vagy akár állandó otthont is biztosítani neki!

Brenton arcán is látta, hogy örül a felajánlásnak, de a fiú aztán mégis lesütötte a szemét.

– Ne szórakozz, Miranda, rohadt sok bajt hoztam már rátok, és most a férjed is munkanélküli meg beteg. Nem kellek a nyakatokra.

– De Brenton...

– Baromi jólesik, amit felajánlottál, ugye tudod? De akkor is egy vadidegen vagyok neked, ez meg egy jó lehetőség. Szóval öh... kérhetnék egy másik lapot, Miss Reid? – pislogott a nőre felmutatva az elrontott belépési nyilatkozatot.

Veronica válaszképp egy új lapot vett elő.

– Természetesen.

Miranda leginkább csalódottságként tudta körülírni az érzéseit, miközben azt figyelte, hogy Brenton ezúttal helyesen és malőrök nélkül töltötte ki a belépési nyilatkozatot, majd aláírta, és átnyújtotta Veronicának.

– Pompás! Mindjárt hívok valakit, hogy megmutassa a szobád, Brenton.

Egy magas fiú kísérte el, és Miranda egy finomabb verzióját élte újra át annak, amikor Spike-ot kipakolta Hankék háza előtt. Enyhén feszülő űr támadt a mellkasában, ahogy a fiú eltűnt a folyosón.

– Ez most teljesen úgy néz ki, mintha le akarnám adni a zűrös rokonom, de higgye el, ha tudok róla, hogy Brenton a féltestvérem, eszembe sem jutott volna őt idehozni – tört ki belőle, miközben lángolt az arca, és égette a bőrét a drága pulóver, meg sült le a képéről a bőr az épület előtt parkoló hibrid autó miatt. Brenton miért nem mondott igent?! Tényleg vészesnek hangzott, hogy jelenleg kereső ember nélkül maradtak, de Miranda azt is hozzátette, hogy a férje épp cégalapításon dolgozik, és nem egy albérletet akart Brentonnak adni, csak egy szobát a házukból...

– Ne aggódjon, itt nem szokásunk rögtön ítélkezni.

– Ha az anyánk utána keresne, kérem azonnal szóljon nekem, és elviszem Brentont – folytatta. Veronica megértőn biccentett. – És csodálatosnak tartom, amit itt véghez vitt, sokat megadtam volna érte, ha létezik ilyen hely, amikor Brentonnal voltam hasonló korú – tette hozzá.

– Igen, a rövid beszélgetésünkből leszűrtem, hogy hasonlókon ment keresztül, mint az itt élők legtöbbje.

– De ennek már vége, higgye el, messze nem olyan vészes a helyzet, mint amilyennek Brenton lefestette – tette hozzá gyorsan. – Nekem szilárd lábakon áll az életem, és ezt annak köszönhetem, hogy mindig volt a közelemben valaki, akiben meg tudtam kapaszkodni...

Néha túlságosan is kihasználva a helyzetet. Rossz döntéseket hozva, másokat magával rántva, de a pár hónapos terápiával a háta mögött, és Leyton kitartó támogatásával is kevésbé érezte magát egyedüli bűnösnek ebben. Még ha Horace-nak és az anyjának soha nem is tudott megbocsátani, magának már elkezdett.

Ez felszabadító érzés volt. 

---------------------------------------------------------

Ez a rész, és voltaképp az egész regény nem jöhetett volna létre  @11ish_ segítsége nélkül. A Honey Planet intézménye, és Veronica (Miss Reid) karaktere is az ő szellemi tulajdona, és nagyon remélem, hogy nem sokára ti is olvashatjátok majd a regényét, mert 7 előolvasott rész után csak azt mondhatom, hogy megéri rá várni, fantasztikus lesz! Amint nyilvánosan is olvasható, beszerkesztem majd ide a linkjét!

És itt is van: 
https://www.wattpad.com/story/386861283-honey-planet

Szóval köszönöm, hogy beleírhattam a regényembe, és így lezárhattam Brenton, meg egyben Miranda szálát is!