London, Landon Építési Nagyvállalat, május közepe

– Pontban négyre ott leszek az épület előtt, ha nem érsz ki, majd legfeljebb megyek még egy kört a forgalomban.

– Végezni fogunk addigra, még az is lehet, hogy én fogok rád várni.

– Ajánlom is. Ennek eleve egy online értekezletnek kellene lennie. Arról volt szó, hogy Cynthia tiszteletben tartja a négy hetet, erre alig telt le három...

– Két óráról van szó, Miranda – igyekezett Leyton rövidre zárni a témát, főleg mert nem először zongoráztak rajta végig, előző este a nő majd félórát tombolt miatta.

Leyton úgy ítélte meg, sikerült jól megkötnie a nyakkendőjét, és amikor belebújt a zakójába csak egészen enyhe kellemetlen feszülést érzett a mellkasában. A tükörben ismerős és mégis ismeretlen alak nézett vissza rá. Három hét alatt sikerült visszanövesztenie a szakállat, amit tíz évig viselt, legfeljebb színében lett ezüstösebb, mint amire emlékezett, és az övet is újra meg kellett húznia magán, talán túlságosan is.

– Jól nézel ki – ölelte át Miranda hátulról gyengéden, és a nyakába csókolt. – Az illatod is jó. De azért most már elkezdhetnél kicsit hízni is. Nem örülnék neki, ha holnap reggel ötössel kezdődne a szám a mérlegen.

Leyton étvágya tényleg nem tért még vissza.

– Majd nem veszem be a vízhajtót.

– Leyton, ne már – hördült fel Miranda, de csak még jobban szorította magához, majd végül mégis elengedte. – Na, gyere, menjünk! – Ünnepélyesen felemelte a laptoptáskát az ágyukról, és Leyton felé tartotta az egész pontosan két és fél kilós csomagot, amit egy konyhamérlegen ellenőrzött le.

A lányok, főleg Amy, nyűgösen integették el, mintha két hétre, és nem két órára ment volna el.

– Izgulsz? – kérdezte Miranda, miközben már lefelé tolatott a kocsibeállóról.

Leyton nyugtalan volt, de semmiképp se lámpalázas.

– Nem. Nem hiszem. Nem tudom – adta be végül a derekát, miközben az övet egyelőre a Mirandától ellesett technikával kötötte be magán.

– Nyugodtan lemondhatod, Cynthia tuti megértené.

– Attól tartok, minél tovább halogatom, annál nehezebb lesz visszatérni.

– Szóval visszamész? – kérdezte Miranda óvatosan.

Nem jött fel újra a téma, de érezhetően ott lebegett közöttük, valahányszor a LÉN szóba került. Miranda nem lázadozott látványosan, ha Leyton felnyitotta a laptopját, de borongóssá vált a kedve, és Cynthia jelenlétében is addig maradt szívélyes, amíg unokatestvére rá nem tért a heti jelentésére. Leyton majdnem biztos volt benne, hogy az utolsó két látogatásánál ezt a témát boncolgatták a pszichológusával.

– Igen, de hogy milyen minőségben... Ezt valószínűleg a mai nap dönti el.

A nő egy pillanatra lekapta a tekintetét az útról, és Leyton meglepetéssel kevert megkönnyebbülést olvasott le az arcáról.

– Engem az se zavar, ha visszafokoztatod magad irodai alkalmazottá.

– Nem fogom derékba törni a saját karrierem.

– Persze, persze, tudom...

Amikor Miranda kitette a járdaszigeten, Leyton mégis zaklatottan fújta ki a levegőt. Nyirkos idő volt, apró tűkként szitált az eső, még a kabát alatt is didergett, az épület hideg acél- és üvegszerkezete fenyegetően magasodott fölé, csúcsát elnyelték a megereszkedett felhők. Az alig két és fél kilós laptoptáska már most kényelmetlenül húzta a jobb karját. A majdnem négy hét távollét éveknek tűnt.

Kihúzta magát, majd határozottan megindult az ajtó felé, és igyekezett figyelmen kívül hagyni, hogy minden méterrel enyhén megemelkedett a pulzusa, és már a fülében lüktetett, mire a portához ért.

Sejtette, hogy látványosság lesz. Az emberek megálltak és utána fordultak a folyosón, vagy összesúgtak a mellettük állóval, de tudatában annak, hogy rég híre ment a kényszerszabadsága okának, ez nem volt meglepő. Csak bosszantó. Borzalmasan idegörlő. De ha újra bejár minden nap, az érdeklődés is apadni fog.

Türelmetlenül hívta a liftet.

Egyedül szállt be, de természetesen hamar, már a harmadikon társasága lett. Ráadásul Hodges meg Cobbett szállt be mellé. Pontosabban fogalmazva elsőre megtorpantak, és talán az is átfutott a fejükben, hogy megvárják a másik liftet, de végül mégis odaálltak Leyton mellé.

– Mr. Landon! – biccentettek mindketten zárkózottan, Leyton viszont. Utolsó találkozójuk alkalmával fegyelmivel fenyegette őket, ezért megértette, hogy visszarettentek a jelenlététől. Régen sem cseverészett az alkalmazottaival, a beszédtémáik szigorúan a futó projektekre szorítkoztak, Leyton nem is érezte szükségesnek, hogy olyan felesleges témákra pazarolja az idejüket, mint hogy milyen időjárásra ébredtek, vagy milyennek tartották a reggeli forgalmat Londonban. Most viszont zavarónak érezte a beállt csendet, ami nyolc emeleten keresztül kísérte őket, míg a két mérnök ki nem szállt. Ő is fellélegzett, hogy senki sem érkezett a helyükre.

Cynthia a folyosón várta tőle idegen módon széles mosollyal, nem sokkal mögötte Leopold ácsorgott.

– Leyton! Kértelek, hogy hívj, eléd szerettem volna jönni!

– Nem felejtettem el pár hét alatt a járást – válaszolta Leyton, miközben kezet rázott Leopolddal, és kötelezően átestek a „Hogy érzi magát?", „A körülményekhez képest jól" párbeszédjükön.

– Tudom, nem is ezért mondtam... – mormolta Cynthia maga elé zavartan, majd inkább kinyitotta a tárgyaló ajtaját. – Davidnek még akadt egy kis dolga, de öt perc, és itt lesz, Alan és Mrs. Plummer pedig már bent vannak.

Leyton biccentett, és nem kerülte el a figyelmét, hogy mind Cynthia, mind Leopold árgus szemekkel fürkészték, mintha bármelyik pillanatban összeeshetett volna, úgyhogy inkább határozottan belépett a terembe, és megkereste a helyét.

Ez egy másik tárgyaló volt, de mindet ugyanúgy bútorozták be, ezért kényelmetlenül rohanták meg az emlékek. Nem élénk képek, inkább benyomások: a kávé keserű íze a nyelvén, a fájdalmasan zsibbadt lüktetés a karjában, Mrs. Plummer laptop billentyűzetének halk kattogása...

Szárazon nyelt egyet, majd óvatosan leereszkedett a székébe.

A karfa pereme fájdalmasan vágott a tenyerébe, olyan erősen szorongatta. Közben a mellkasa egyre csak préselődött össze, mintha a Mariana-árok víztömege nehezedett volna rá.

– Kis vizet, Leyton? – Egy pohár érkezett a keze mellé, és a hideg üveg érintése a bőrén az utolsó pillanatban rántotta vissza, mint egy bungee jumping kötele. Pislogott párat, miközben a gondolatai újra a felszínre emelkedtek, kitisztultak, a fehér zaj oszlott a fejében.

Majdnem elkapta egy epizód. Már megint. Pedig azt hitte, végre megszabadult tőlük.

– Köszönöm. – Remélte, senki sem vette észre, hogy remegett a keze, miközben a poharat a szájához emelte.

Az igazgatótanács a szokásos menetrend szerint zajlott. Cynthia ismertette a napirendi pontokat, de több esetben Leopold segítette ki a szükséges információkkal. Leyton alig tíz perc után rájött, hogy Mirandának igaza lett, a jelenlétére nem volt szükség. Cynthiával órákon keresztül rágták át, hogy milyen direktívákat tart fontosnak, és a nő példásan, mégis a megfelelő rugalmassággal tartotta magát hozzájuk. Látszott rajta a rutin, hogy hogyan őrizze meg az autokrata személy helyét, miközben voltaképp minden intézkedést és döntési helyzetet kivett a kezéből, csak a látszatot tartotta fenn. Esélyesen Horace-nél tanult bele ebbe ilyen jól.

És ami nagy különbség volt közöttük: még valahol élvezte is ezt csinálni, elevenében volt, hogy átláthatta a cégstruktúra szövevényes szálait, mint egy pókhálót. Leyton mindig úgy érezte, mintha egy széthúzó legénységet kellett volna rávennie, hogy kikerüljék a zátonyokat. Cynthia viszont nem egy szigorú egyenruhába bújtatott kapitánynak tűnt a hajó tatján, hanem karmesternek, akiről sugárzott, hogy hisz benne, közös munkával mesterművet alkothatnak.

De meddig tartott volna ki ez a lelkesedés, ha valós hatalmat kap a kezébe? És valóban együttműködőnek bizonyul a zenekar, amint őt nevezik ki igazgatónak?

Valószínűleg igen, ismerte be Leyton magának vonakodva. Akármilyen változások álltak be a cég vezetésében, Cynthia mindig ott állt a háttérben, hogy bármikor az igazgató helyére ugorhasson. Ő nem egy tíz év után visszahívott jöttment volt, akit már megelőzött a rossz híre, hanem a LÉN egyik alapköve.

– Mindenképp beszélnünk kell még – hajolt oda hozzá Cynthia az értekezlet végén. – Leopolddal még ezeket a dokumentumokat le kell vinnünk, de kérlek várj meg!

– Addig felmegyek az irodámba – adta be Leyton a derekát.

– Jövök magával! – pattant fel Mrs. Plummer is a helyéről, és rögtön mellé szegődött a hóna alá csapott laptopjával. – Nagyon örülök, hogy újra itt van, uram! Remélem, most már sokkal jobban érzi magát!

– Igen, köszönöm az érdeklődését, Mrs. Plummer – válaszolta Leyton megilletődötten, nem emlékezett rá, hogy titkárnője valaha is ilyen szívélyesen viselkedett volna vele.

– Nagyon megrázott a dolog – folytatta a nő. – Tudja, a férjemnek is volt egy infarktusa alig öt éve, két sztentet is ültettek be neki, de szerencsére azóta jól van.

– Ezt jó hallani.

– Szerencsétlen apám nem volt ilyen szerencsés, hiába mondtam neki, hogy le kellene tennie azt a büdös cigarettát, meg mérsékelnie az ivást. Nem hallgatott rám. Édesanyám a kertben talált rá, már nem lehetett rajta segíteni.

– Ezt pedig sajnálattal hallom...

– Borzalmas, mennyire meghanyatlott az emberek egészsége az utóbbi évtizedekben! De nem is csoda, szinte már csak feldolgozott élelmiszert vehetünk, és ülő életmódra vagyunk kényszerítve – folytatta Mrs Plummer töretlenül, és még ha Leyton egyet is értett a szavaival, nagyon szívesen kihúzta volna magát a beszélgetésből. – Senki sincs biztonságban, az egyszer biztos!

Felértek a lifttel az épület legfelső emeletére, de a folyosó nem üresen ásított az iroda bejáratáig, helyette egy kosztümös, középkorú nő sétálgatott benne fel-alá nyugtalanul, majd amikor megpillantotta őket, hirtelen megtorpant.

– Mr. Landon?

Leyton most már felismerte benne Juliát. Sokat vágatott a hajából, mióta Leyton utoljára látta, és úgy tűnt, hiába mondta el minden egyes találkozójukkor, hogy ejtsék a Mr. Landonozást.

– Julia, minek köszönhetem a látogatást? – kérdezte valószínűleg feleslegesen, minden bizonnyal a nő puhatolózni jött, hogy Leyton mikor áll újra munkába. Mindenesetre sokkal jobban örült a volt teamje egyik tagjának, mint bárki másnak a cégtől.

– Zavarom most?

– Dehogy, még van félórám. – Vagy legalábbis addig volt ideje, amíg Cynthia meg nem érkezett.

Mrs. Plummer készségesen nyitotta nekik az ajtót.

– Az nagyon jó – válaszolta a nő, és Leytonnak akkor tűnt fel, hogy zavarban van, mert inkább a cipőjét méregette, minthogy a szemébe nézett volna. – Nem akarom sokáig rabolni az idejét.

Az iroda továbbra is óriásinak és idegennek érződött, Leytonnak hat hónap alatt sem sikerült belaknia, az alig maroknyi nagyságú, aláírásokkal tarkított makettet kivéve az íróasztala sarkában semmit sem érzett a magáénak benne. A falak Horace szellemét lehelték magukból, a vaskos, praktikátlanul nehéz bútorok az ő szellemiségét sugározták. Leyton végül csak megállt az asztal mellett, ahelyett, hogy megkerülte volna, hogy a bútort maga és Julia közé ékelje.

– Ez még megvan? – kérdezte a nő őszinte meglepettséggel, miközben hezitálva nyúlt a makett után, majd mégis megállt a keze a levegőben.

– Természetesen, bár sajnos egy-két homlokzati dísz már letört – vallotta be Leyton. – A gyerekek miatt.

– Nem kell bemutatnia nekem – mosolygott a nő, de végül nem vette a kezébe a látványtervet. – Nem hittem volna, hogy még néha visszagondol a régi teamjére.

– Pedig előfordul.

Nem csak előfordult. Egyetlen lehetséges alternatívának tartotta, hogy ha nem igazgatói minőségben térne vissza a LÉN-hez, akkor talán visszafordíthatná az óra mutatóit azokra az időkre, amikor még őszintén élvezte a munkáját.

– Mégis elbocsátotta Ryant.

Julia épp csak maga elé suttogta a szavakat, de az iroda csöndjében Leyton kristálytisztán hallotta őket.

Igen, tényleg kirúgta a volt teamje egyik tagját, méghozzá hezitálás nélkül. És amikor Cynthia könyörgött neki, hogy változtasson a döntésén, homokba dugta a fejét.

– Ne-nem felelősségre akarom vonni, uram! – habogott a nő. – Higgye el, é-én úgy hiszem, hogy amikor együtt dolgoztunk, jól kiismertük egymást. És egy nagyon korrekt embernek tartom. Amikor attól rettegtem, hogy kirúg, mert Marie-t vártam, mások példájából indultam ki, és rácáfolt a várakozásaimra. Őszintén sajnáltam, amikor elment tőlünk, és örültem, amikor visszatért. Bárki kérdezett, elismerően nyilatkoztam magáról, de amikor megtudtam, hogy kirúgta Ryant én... én...

– Hibát követtem el, Julia. Nem jól ítéltem meg a szituációt, és elvesztettem a hidegvérem.

– Tudom, hogy valamennyire kiprovokálták, uram – folytatta a nő. – Meg azt is, hogy Barbara Bonnet kémkedett magának, hogy értesüljön róla, mi zajlik a háta mögött.

Leyton zavarában inkább zsebre vágta a kezét.

– De ez csak a jéghegy csúcsa volt – folytatta a nő, és egészen aggodalmasan, megtörten pillantott fel Leytonra. – Tudom, hogy alig egy hét múlva visszaáll dolgozni, és amikor meghallottam, hogy ma is bejön, úgy gondoltam, hogy... – Az ajkába harapott. – Szeretném, ha ezt azért megnézné.

Előhúzta a telefonját a zsebéből, majd óvatosan Leyton felé tartotta. A férfi vonakodva hajolt a készülék fölé. Tartott tőle, mit lát majd rajta.

Egy homályos képet mutatott neki a nő, a mentőhordágyat és körülötte három méregzöld ruhás mentőst lehetett kivenni rajta, ahogy a liftre vártak a tárgyalók folyosóján. Alatta fekete alapon fehér felirat díszelgett:

Instant karma, ugye?

Leyton nehezen pislogott, az agya rozsdás fogaskerékként zökkent egyet, ahogy sikerült magát a hordágyon fekvő alakkal azonosítania. Az a felvétel róla készült, abban a pár órában, ami csak szilánkosan maradt meg a fejében. Mások viszont képet is készítettek róla, hogy örök emlék maradjon.

Hiszen szerintük rászolgált, hogy ez történjen vele.

– Leyton! – kapta el valaki a könyökét, mire feleszmélt. Megkapaszkodott az asztalában, és rettenetesen zúgott a feje. Nem a telefon képernyőjét látta maga előtt, hanem a lift homályos mennyezetét, a maszk gumija ismét fájdalmasan vágott az arcába.

Ez már megint csak egy emlék.

– Jöjjön, üljön le! – kísérte Julia a legközelebbi székhez.

– Jól vagyok.

– Egyáltalán nem úgy tűnik, mint aki jól van! – csattant fel az alkalmazottja, miközben finoman belenyomta a karfás fotelbe. – Ugye nem fog elájulni?

– Nem, Julia, tényleg jól vagyok – válaszolta Leyton, és megmasszírozta az arcát. Igen, újra itt volt, az irodájában. A pulzusa dübörgött a fülében, a mellkasa enyhén feszült, az ujjait jéghidegnek érezte az orrnyergén. – Ilyen epizódok még előfordulnak, ne aggódjon.

– Ezzel most egy szemernyit sem nyugtatott meg! Te jó ég, nem kellett volna megmutatnom a képet!

– Jó, hogy tudok róla.

– Nem mindenki van ilyen véleményen magáról, higgye el! Csak vannak páran, és mindig ők a leghangosabbak ...

– Értem, Julia, és köszönöm, hogy megmutatta – szólt még mindig kábán, de már egyre biztosabban kapaszkodva a jelenbe. A pulzusa is kezdett visszatérni a normális tartományba.

– Te jó ég, Leyton, minden rendben?! – ütötte meg a fülét Cynthia hangja, majd unokatestvére futva érkezett meg mellé, és figyelmeztetés nélkül a homlokához nyomta a kézfejét, másik kezével pedig a csuklóját szorította meg.

– Csak leültem, Cynthia, mert hosszútávon még kellemetlen állni – füllentette, de már tényleg jobban érezte magát. Julia arcán látta, hogy csak az igazgatói titulusa miatt nem cáfolt rá a szavaira.

Cynthia kifújta a levegőt, majd újra kiegyenesedett.

– Örülök, hogy meglátogattál – fordult vissza a férfi az alkalmazottjához.

– Jobbulást kívánok, Leyton – szólt a nő cérnavékony hangon. A telefont még mindig úgy szorongatta az oldalán, hogy félő volt, bereped a készülék képernyője. Óvatos pillantást vetett Cynthia felé, majd elhagyta az irodát.

– Lemaradtam valamiről? – kérdezte Cynthia gyanakodva. Leyton válaszképp felkászálódott a székről, és mivel a lábait még mindig erőtlennek érezte, helyet foglalt az íróasztala mögött.

Talán utoljára ült benne?

– Úgy érzem, eredményes megbeszélést tudhatunk a hátunk mögött – ugrott a nő a látogatása mikéntjére, miközben hivatalosan összekulcsolta a kezét a háta mögött. – Mint látod, a távollétedben sem tértem le az útirányról, amit kijelöltél a cégnek. – Leyton biccentett, ezért Cynthia felbátorodva folytatta. – És mivel említetted, hogy jövő hét kedden mész vissza kontrollra... véletlenül se érezd úgy, mintha bármire köteleznélek, viszont, ha az orvos áldását adja rá, kész vagyok szerdától visszaadni a gyeplőt.

Leyton hátradőlt a súlyos székben. Hihetetlen, ifjú korában mennyit álmodozott róla, hogy majd egyszer ő ül benne, mennyit jártatta rajta az agyát, hogy mit tudna másképp, vagy épp jobban csinálni, mint a nagybátyja. Aztán milyen gyorsan kiderült, hogy valami hiányzik belőle a cégvezetéshez, és talán sohasem szerezhette meg. De a hosszú évek alatt belénevelt kényszer elhitette vele, hogy fel kell küzdenie magát a LÉN élére, különben nem élhet teljes életet.

– Nagy hibát követtem el a nyáron, amikor elfogadtam ezt a pozíciót. Erre már hónapokkal ezelőtt rá kellett volna döbbennem.

Cynthiának ijedten kerekedett el a szeme, és gyors magyarázkodásba kezdett:

– Kész vagyok radikálisan változtatni a viselkedésemen, hiszen megígértem! És tudom, hogy Miranda aggódik, a helyében én sem tennék másként, de hidd el, én sem akarom, hogy ez az eset megismétlődjön! Nem fog megismétlődni – ismételte meg konok határozottsággal. – A teljes együttműködésemről biztosítalak!

Ez remekül hangzott, Leyton alig egy hónappal ezelőtt bármit megadott volna érte, hogy végre találkozzon Cynthia kooperatív oldalával is.

Nagy levegőt vett.

– Ezt megkönnyebbülés hallgatni, Cynthia, és remélem, kitartasz majd az elhatározásod mellett, amikor társigazgatót választasz magad mellé. Leopoldot ajánlanám.

– Ne viccelj, Leyton, Sam... – hebegte a nő.

– Sam nyugdíjazta magát, nincs beleszólása többé a LÉN dolgaiba. Esetleg nevezzelek ki, hogy ne utasíthass vissza?

– Jogom van megvétózni a döntésed.

– És ha kilépek a cégből?

Cynthiában benne rekedt egy pillanatra a levegő, majd rémülten folytatta:

– Remélem, ez csak egy idétlen tréfa.

Nem, nem az volt. Egy hete ott zakatoltak Leyton fejében és a mellkasában is Miranda szavai. Még mindig nem tudta eldönteni, hogy mi alapján definiálja magának a sikeres karriert, ezért úgy döntött, a földig rombol mindent, és onnan kezd építkezni. Szóval feltette magának a legalapvetőbb kérdést:

Szereti-e a munkáját most?

A válasz egyértelmű volt. Nem. Gyűlölte. Többé nem foglalkozhatott azzal, amit szeretett csinálni, és olyan feladatokra kellett koncentrálnia, amikhez nem volt érzéke, amikre képtelen volt. És ahelyett, hogy idejében felismerte volna ezt, hagyta kicsúszni a kezéből az irányítást, hibát hibára halmozott, és teljesen eltávolodott nemcsak a kollégáitól, barátaitól, családjától, a feleségétől, hanem még önmagától is.

– Nézd... tudom, hogy rengeteg támadás ért, az én részemről is, teljesen érthető, hogy besokalltál tőle...

– Nem csak erről van szó, Cynthia.

– ... de nem léphetsz ki – folytatta Cynthia könyörgő hangon. – Landon vagy. Ha nem is maradnál igazgatónak, amit megértek, még mindig visszatérhetsz a régi pozíciódba. Tudom, hogy a teamed több régi tagja is szívesen dolgozna veled együtt. Ez kellő szabadságot adna, nem gondolod?

Az igazgatóvá választása óta Leyton ott dédelgette magában a reményt, hogy visszanyerheti még ugyanúgy és ugyanazt a teamet, amelyet a pályája kezdetén maga rakott össze, és amely szakmailag a legtöbbet jelentett neki, de most be kellett látnia, mindössze a múltja egy délibábját kergette. Évtizedek teltek el, már nem ugyanaz az ember volt, már nem ugyanabban a világban élt, és minden egyes munkanappal csak távolabb sodródott a számára ideálisnak vélt munkától. Most Cynthia látszólag ezt ajánlotta fel, de kit akart Leyton becsapni? Azok után, amit elkövetett a cégen belül, és amilyen elánnal sikerült lerombolnia a megbecsülését, nem kellett volna meglepnie, hogy az alkalmazottai alig mutattak empátiát iránta. És el kellett ismernie magának, hogy amióta betette a lábát az épületbe, egy autópályán ténfergő vadnak érezte magát. Szabadulni akart innen. Talán vasakarattal és lassú hozzászoktatással megszabadulhatott volna a borzalmas képektől, de tényleg végig akarta szenvedni ezt az utat?

– Ez egy igazán nagylelkű ajánlat, de attól tartok, nem tudok élni vele.

Unokatestvére összepréselte az ajkait, még talán kissé el is sápadt, és a vállai megereszkedtek.

– Kérlek, ne hagyj el... Képtelen lennék nélküled vezetni ezt a céget!

Látva az elkeseredését, Leyton majdnem visszakozott. Voltaképp épp cserbenhagyta Cynthiát, és a nő pokoli nehéz hónapok elé nézett miatta.

De ez most nem csak a cégről szólt. Az átszenvedett hetekért cserébe Leyton úgy érezte, megengedhetette magának, hogy most önző legyen, és magára gondoljon meg a gyerekeire, mert akárcsak Miranda, ő sem akarta, hogy félárván maradjanak.

– Biztos vagyok benne, hogy rá fogsz cáfolni majd a szavaidra – szólt végül. – És a kilépésem nem azt jelenti, hogy minden kapcsolatot meg akarok veled szakítani. Ha a tanácsomra van szükséged, bármikor fordulhatsz hozzám, viszont szeretném, ha a saját utadat választanád meg, és nem másét egyengetnéd.

Őszintén remélte, hogy a nő nem kezd el könyörögni. Az elhatározása egyelőre ingatag lábakon állt, nagyon kevés győzködés hatására kihátrált volna alóla.

– Egészen szentimentálissá tett ez az infarktus – állapította meg a nő. Láthatóan elérzékenyült, de beletörődött Leyton döntésébe.

– Ha te is azzal jössz, hogy már papírom van róla, hogy van szívem, és össze is lehet törni...

Cynthia akaratlanul is felnevetett.

– Fogadok, Miranda mondta ezt.

– Eltaláltad.

– Szóval újra munkanélküli leszel.

– Úgy néz ki – ereszkedett meg a székben Leyton, mintha Cynthia szavai felértek volna egy legépelt, kinyomtatott és lepecsételt szerződéssel. Talán fel is értek.

– Ha anyagi segítség kell, csak szólj.

– Kösz, Cynthia, de megoldjuk.

– Koncentrálj a felépülésre.

– Matekpéldákra fogok koncentrálni, mert úgy néz ki, a lányok tanár nélkül maradtak, miközben nyakunkon a felvételi.

Cynthia értetlenül vonta össze a szemöldökét.

– Úgy tudtam, hogy volt az az Alfonz...

– Charlotte érzékeny búcsút vett tőle, így Arthur is a lányok tanításától.

– Charlotte sosem változik.

Leyton is kezdte úgy érezni, hogy a világában ez volt az egyetlen univerzálisan állandó pont. Újra mélyet lélegzett, tényleg szentimentális lassúsággal simított végig a szék karfáján, az érzelmek kavarogtak benne, de a keserűség nem vegyült közéjük, és mintha az állandó szorítás is enyhült volna a mellkasában. Felkelt, majd óvatosan kezébe vette az operaház makettjét az asztaláról, és az unokatestvéréhez lépett.

– Gratulálok a kinevezésedhez, remélem nem haragszol meg, ha a körülményekre való tekintettel nem koccintunk semmivel – szólt, és a jobbját nyújtotta a nő felé. Cynthia könnyes szemmel pislogott rá, majd hezitálva kezet rázott vele.

Nem sokkal később Leyton távozott az irodából. Csak a makettet vitte magával. Miranda érkezéséig még bő negyedórája maradt, de látta, hogy a nő egy érdeklődő, „Minden oké?" üzenetet már írt neki. Felhívta.

– Előbb végeztél? – kérdezte a felesége. – Már úton vagyok érted.

– Rendben, és utána beülhetnénk valahová.

– Öhm, oké, és milyen alkalomból? – kérdezte zavartan.

Leyton pedig miközben már a liftet hívta, valószínűleg utoljára, habozás nélkül vágta rá:

– Ünnepelni. 

----------------------------------------------------

Talán érződik, hogy közelítünk a végéhez. Ezzel a résszel vége lett az utolsó előtti fejezetnek, így már csak egyetlen fejezet van hátra. De azért nem kell kétségbe esni, az még tovább 5 részből fog állni, szóval lesz rá tér, hogy minden szálat elvarrjak, és remélhetőleg minden kérdés meg legyen válaszolva a Landon család jövőjével kapcsolatban :D. 

A következő fejezet egy hét múlva érkezik, 14. Hosszútávú kilátások címmel!