London, Charlotte rezidenciája, május közepe

– Ha Lottie tizenkét szeletre vágja a tortát, és ebből megeszik négyet, akkor az az öh... fele lesz?

– Négy tizenkettede vagy egyharmada – sóhajtott fel Leyton. Fel nem fogta, hol ronthatja el a dolgot, hogy negyedóra kitartó magyarázata dacára Amy még mindig nem értette a feladatot.

– Irigylem Lottie-t, én is akarok tortát enni – állapította meg a lánya a kezéről felpillantva. Leyton azt sem tudta megértetni vele, hogy az ujjai és a torta szeletek száma nem feltétlen feleltethetőek meg egymásnak. – Mikor lesz ebéd?

– Még csak tizenegy van. Próbálkozz meg a másik feladattal – nógatta Amyt. A szalonban ültek, a nap csábítón szűrődött át a függönyön, Leyton megértette, hogy lánya figyelme miért kalandozott el tíz percenként a matekpéldákról.

– Kate né-négy almát vesz a piacon... – olvasta a lány akadozó nyelvvel újra a könyv fölé görnyedve. – Megevett hazafele egyet, akkor hányadré... hányadrésze marad meg? – Hangosan felnyögött. – Kate miért ehet almát, miközben én itt éhezek?!

– Hozok neked valamit – ajánlotta fel Leyton végül. Egy kis szünetet nyugodtan tarthattak, egyébként sem ártott járnia egyet.

– Hagyd apa, úgysem segít – érkezett a lánya meglepően letargikus felelete. Lepillantott Amyre, aki lehajtott fejjel, ölébe ejtett kezekkel ücsörgött a székében. – Nem fog menni.

– Még csak alig egy órája kezdtük a gyakorlást, és én nem vagyok Arthur...

– Ő se tudta elmagyarázni, és már nem is fogja.

Valóban nem. Charlotte megvált tőle, míg Leyton a kórházi ágyat nyomta, bár igazán várhatott volna vele a felvételi utánig. Alig két hetük maradt, és hiába rendelkezett Leyton végtelen szabadidővel, a magyarázás nem tartozott az erősségei közé. Katie a szemébe is mondta előző nap este, hogy mióta ő tanítja, azt sem érti, amit eddig felfogott.

– Apa, mindketten tudjuk, hogy én nem vagyok elég okos ehhez!

– Ez csak egy feladat.

– Amikor átmentünk Vickyhez meg Carrie-hez, totál hülyének éreztem magam – folytatta a lánya töretlenül. – Azt mondták, ők már szorozni is tudtak, amikor annyi idősek voltak, mint én. Meg tudták az összes főváros helyét az Eurepó térképen.

– Európa.

– Igen, szóval azon!

– De nem kérdezik a felvételin.

– Ha nem akarták, hogy értsek valamit, franciául beszéltek egymással, még Katie is alig tudta őket követni – folytatta Amy, és megremegett a szája.

Leyton tehetetlenül ült a lánya mellett, majd Amy vállára simította a kezét bátorítón.

– Én semmiben se vagyok jó... – motyogta lánya az orra alá, ezért a férfi alig értette a szavait. – Meg fogok bukni a felvételin, és csak nekem nem lesz uniformisom! – zokogott fel, majd rögtön bele is törölte az orrát a ruhaujjába.

– Akkor felvesznek máshova.

– De én oda akarok járni, ahová Katie, Vicky meg Carrie! Mint minden Landon-lány!

Leyton gondterhelten figyelte Amyt, ahogy rázta a sírás. Végül közelebb húzta magához, és csak egy kicsit rándult össze, amikor Amy vehemensen a mellkasába fúrta az orrát.

Ez a látogatás nem most történt, hanem hónapokkal ezelőtt. Tehát Amyt ilyen régóta bántották az unokatestvérei szavai, Leyton mégsem tudott róla. Hogy is tudhatott volna, alig töltött időt otthon, és akkor fejben is a LÉN falai között járt. Eszébe sem jutott, hogy a lányait nyomaszthatja a felvételi, hiszen ő magában már előre minden lehetőséget elfogadott. Örült volna, ha bekerülnek egy ilyen jó hírű intézménybe, de nem rázta volna meg az ellenkezője sem.

Akkor Amy miért rettegett ennyire a kudarctól?

Sohasem gyakorolt a lányokra nyomást. Nem örült a rossz jegyeknek, de emlékezett rá, milyen érzés volt, amikor szemrebbenés nélkül azt hazudta, hogy az iskolában felejtette a dolgozatát. Még ha füllentésen is kapták, kevésbé érezte fenyegetőnek, mint odaállni Horace elé a tényekkel, hogy a matekdolgozata már megint épp csak elégséges lett.

Nem akarta, hogy a lányai is skálán meghatározott érték szerint mérjék a saját értéküket. Amy most mégis egy ostoba uniformistól tette függővé a boldogságát?

– Majd varratunk neked is.

– Apa, ezt te nem érted!

– Ha nem is kerülsz be, ami egyáltalán nem biztos, nem leszünk rád dühösek, ellenkezőleg. Büszkék vagyunk rád, mert mindent megtettél.

– De akkor sem sikerült!

– Egy év múlva újra megpróbálod, több évfolyamra is lehet jelentkezni.

– Legközelebb sikerülne? – nézett fel rá Amy vágyakozó szemekkel. – Vicky szerint csak akkor lehetek építészmérnök, ha odajárok.

Leyton próbált nem hangosan felsóhajtani. Meg se lepődött, hogy Cynthia lánya ilyen sületlenséggel traktálta.

– Úgy tudtam, delfinidomár akarsz lenni.

– A sós víz csípi a szemed – válaszolta Amy, mintha ennek a kijelentésnek bármi relevanciája lett volna.

– Ha mégsem delfinidomár lennél, hanem építészmérnök, akkor sem muszáj a JAG-be járnod – tért vissza inkább az előző témához Leyton. – Nem az általános iskolád fogja ezt eldönteni.

Ez végre hatott, mert Amy egy nagyot szusszantott, majd az apja oldalának dőlt ismét.

– Muszáj még matekozni? – kérdezte, miközben kérlelve pislogott fel Leytonra.

– Most inkább pihenj, majd ebéd után megnézzük a maradék feladatot – adta be a derekát, mire válaszképp Amy egy rövid sikkantás kíséretében felugrott.

– A szobámban leszek! Delfin kifutót fogok tervezni! Szólj, ha ebéd van! – ismertette a terveit, majd felrohant a lépcsőn faképnél hagyva az apját. De legalább úgy tűnt, Leytonnak sikerült megvigasztalnia. Ideiglenesen.

A férfi is feltápászkodott az asztaltól, és halványan grimaszolt, amikor kihúzta magát. Még mindig minden felkelésnél és nyújtózkodásnál úgy érezte, mintha az izomrostok egyenként szakadtak volna fel a mellkasában, de muszáj volt dacolnia a fájdalommal, különben a vállai álltak be. És Miranda hiába tanult meg egészen ügyesen masszírozni néhány youtube-videó megnézése után, két napja majd félórájába telt, mire Leyton újra rendesen tudta forgatni a fejét.

Még maradt egy órájuk az ebédig, bár Amyvel ellentétben Leytont nem gyötörte még az éhség. Voltaképp lett is volna mit csinálnia, mert előző este Cynthia beállított a frissen feltört laptopjával, és egy óvatos kéréssel, hogy kezdje el átböngészni a felhalmozódott e-mailjeit. Azóta nem nyúlt hozzá a számítógéphez. Este túl fáradtnak érezte magát, másnap reggel pedig Amy keltette, hogy megígérte, segít neki délelőtt a matekpéldákkal.

Alig több mint két hete még hat órát aludt, most tizenkettőt. Alig két hete stratégiai döntéseket hozott egy majdnem ezer dolgozós cégnél, és ezt természetesnek vették tőle, pár napja pedig Miranda kész eufóriában volt, amiért egyedül fel tudja húzni a zokniját.

Erre mondják, hogy fordul a kocka?

Leyton végül nekiveselkedett a lépcsőnek, mert az az egy óra épp elég idő volt hozzá, hogy belenézzen a levelezésébe. Közel sem diktált olyan tempót, mint Amy, már a harmadik foknál szaporábban vette a levegőt, a lépcsőfordulóra pedig kifulladt, de talán a düh és a helyzet felett érzett frusztrációja miatt nem állt meg, felküzdötte magát azon a pár fokon.

És azonnal meg is bánta, amint felért. Zihálva kapaszkodott meg a korlátban, és egy pillanatra azt hitte, a lábai összerogynak alatta. De legjobban mégis az égő érzés rémisztette meg, ami futótűzként terjedt szét a mellkasában. Ismerte már, az orvos a hazatérése napján felkészítette rá, hogy valószínűleg élete végéig el fogja kísérni, és ha nem is kell feltétlenül megrémülnie tőle, vegye komolyan, mert egyértelmű jele annak, hogy a szíve küszködik, ezért ideje visszavennie a tempóból.

Mármint abból, hogy megtorpanás nélkül meg akart mászni egy nyomorult lépcsőt? Az élete már tényleg erről fog szólni, hogy minden nyilallásnál, nyomásnál arra vár, csillapodik-e, vagy hívjon mentőt?

Szárazon köhögött párat, és szerencsére a fájdalom csillapodni kezdett a mellkasában. A hálóba sétált, majd leroskadt az asztalához a székbe, és egy pillanatra a tenyerébe támasztotta a homlokát. Nem fájt a feje, egyszer sem fájdult meg, amióta elhagyta a kórházat, de úgy tört rá a fáradtság, mintha az energiája egy kád víz lett volna, amiből valaki a tudta nélkül kihúzta a dugót. De nem akart ledőlni, az ég szerelmére, még csak tizenegy volt, Amy alig két órája rúgta rá az ajtót, hogy keljen fel. Mégis alig talált magában ahhoz energiát, hogy felnyissa azt a kicseszett laptopot, és elolvasson néhány e-mailt. Még azt se várták el tőle, hogy válaszoljon rájuk.

De ő tehetett erről az egészről, nem igaz? Több mint két évtizeden ignorált egy problémát, hogy utána kamatostul fizesse meg az árát. Soha életében nem mértek neki normális vérnyomást, de mindig ráfogta valamire. A vizsgaidőszak közepén járt, és két napja kávén élt, persze, hogy összeesett; a projekt hajrájában észre sem vette, hogy a hetvenkettedik óráját kezdte ébren, persze, hogy migrénrohamot kapott; egy négyéves influenzája leterítette, kinek lett volna ilyen körülmények között normális az érték? Aki éveken át ilyen vakon, ostobán viselkedett, megérdemelte, amit kapott.

Megtörölte a szemét, majd nagyot sóhajtva felnyitotta a laptopot. A kesergés nem vitte előrébb, és hiába állította Cynthia, hogy a végtelenségig képesek nélkülözni, ha online elérhető, az igazgatói szék akkor sem maradhatott üresen. Hat hetet mondott végső időpontnak, de az orvosa valószínűleg már négy után is visszaengedte volna, ha megígéri, hogy a liftet használja.

Ismerős háttér ismerős logóval villant fel előtte, majd több tucat mappa szanaszéjjel szórva az asztalon. Projektek, pályázatok, dokumentációk. Egy-kettőn hiába akadt meg a szeme, épp ahogy a laptop jelszava, a pályázatok kódneveinek mögöttes tartalma is kihullott a fejéből.

Inkább rákattintott a levelezésére, majd egy pillanatra benne rekedt a levegő.

Ezernyolcszázhúsz új email mindössze két hét alatt.

Hátradőlt a székben. Hirtelen elviselhetetlenül sajogni kezdtek a bordái, és a maradék erő is kiveszett a tagjaiból. A nehezen összekapart tenni akarása most feloldódott a fáradtságában.

– Apa, ebéd – rezzent össze Katie hangjára az ajtóban. – Anya üzeni, hogy nem hagyhatod ki.

– Mindjárt megyek – válaszolta nem túl nagy meggyőződéssel. Szívesebben maradt volna most a szobában, hogy tovább morfondírozhasson a katasztrofális életvezetési szokásain.

– Fel is hozhatok neked valamit... – szólt a lánya némi hezitálás után.

– Az jó lenne, kösz – kapott Leyton gyorsan a felkínálkozó lehetőség után, majd mielőtt a lánya elindulhatott volna az alsó szintre, utána szólt: – Katie...

– Igen, apa?

– Te szeretnél az JAG-be járni?

Katie-t láthatóan megdöbbentette a kérdés.

– Arról volt szó, hogy oda megyünk. Mármint azért írunk felvételit. Mert az egy jó suli.

– Igen, tudom... – Már Leyton se értette, miért kérdezte ezt meg Katie-től a felvételi előtt két héttel. Lánya zavarodottan és talán kicsit felháborodottan állt az ajtóban.

– Én a Green Acresbe akarok járni – válaszolta. – De már nem Manchesterben lakunk, szóval jó lesz ez is – vonta meg a vállát. Leyton mégis ösztönösen érezte, hogy Katie-nek többet jelent egy vállrándításnál a dolog. Szerette azt az iskolát, sok barátnője volt az osztályból, Miranda állandóan gyerekzsúrokra hordta, és már előző nyár óta rágta a fülüket, hogy a tizenegyedik születésnapjára ő is akar egyet rendezni a kertjükben (Harry Potter-es témával), mivel végre nem téglával meg szigetelőanyaggal volt tele.

Aztán Leyton keresztülhúzta a számításait, de ő nem költözhetett át egy másik apához, hogy a barátaival maradhasson. Be kellett érnie egy új iskola ígéretével, ahová keményen kellett készülnie, és így se volt biztos, hogy felveszik. Mindezt az apja karrierje miatt.

Most pedig értetlenül ácsorgott az ajtóban, várva, hogy végre Leyton kinyögje, mit akar. Már megint türelmesen. Az egész családja túl türelmesen állt hozzá, miközben ő hazárdírozott az életükkel, és a saját egészségével.

– Apa, minden oké? – kérdezte Katie. – Szóljak anyának?

– Nem kell, jól vagyok.

Azt hitte, Katie rövidesen távozni fog, de helyette odasétált hozzá, majd magához ölelte. Már jócskán magasabb volt, mint Leyton ülve, ezért a férfi arcát a mellkasához szorította. Leytonnak minden erejére szüksége volt, hogy ne érzékenyüljön el.

Aztán Katie elengedte, és szó nélkül távozott, miközben behajtotta maga mögött az ajtót.

Leyton pedig megengedte magának, hogy egy picit, egy rövid időre összetörjön.

*

– Úgy gondoltam, inkább felhozok neked valamit, ne kelljen újra megmásznod a lépcsőt – állított be Miranda vacsora után nem sokkal a szobájukba egy tálcát egyensúlyozva. Paradicsom- és feketebab-salátát hozott némi kenyérrel, hátha valamelyik, bármelyik a férje kedvére lesz.

Nem hitte volna, hogy ennyire gyorsan, ilyen könnyedén át fognak állni egy teljesen idegen napirendre. Már nem szorongott az állandó vérnyomásmérésen, és jól eligazodott a gyógyszerek között, holott valamit napi háromszor, mást kétszer, egyszer vagy épp kétnaponta kellett szedni. Egész rutinosan kezelte a véralvadásgátló injekciókat is, bár szinte nagyítóval kellett keresnie Leytonon a bőrfelületet, amit összecsíphetett még, de alig egyhétnyi adag maradt belőle, utána áttérhettek a gyógyszerre. Már megszokta, elfogadta és meg is szerette, hogy reggel ő kelt előbb, és este ő feküdt később, a gyerekek pedig egyenesen imádták, hogy az apjuk állandóan otthon volt, és nem különösebben rázta meg őket, hogy a rohangálós-telefonálós Leyton ücsörgős-tévézőssé vált. Különben sem volt még semmi kőbe vésve. A férje talán kevésbé érezte, de minden nappal kicsit erősödött, és többre lett képes.

Most az ágyban feküdt, fürdőköntösben és egy szál alsónadrágban, kezében könyvvel. A műtéti heg vörösen húzódott végig a mellkasán nagyarasz hosszúságban, de Miranda továbbra is meglepően vékonynak és észrevétlennek találta, ahhoz képes, milyen látványos sebet várt a kötés alatt.

– Gyere, egyél – ereszkedett le az ágyra kezében a tálcával. – Nem kéne azokat éhgyomorra bevenni – bökött a fejével a kis dobozra az éjjeliszekrényen, ami a déli gyógyszereket tartalmazta.

Leyton némán rakta félre a könyvet, és zéró lelkesedéssel húzta az ölébe a tálcát, majd enni kezdett. Rosszkedvűnek tűnt, de fájdalmai nem lehettek most, Miranda megtanulta leolvasni az arcáról, ha a bordái zavarták, azok pedig már csak akkor okoztak neki gondot, ha nagyobb mozdulatokat tett.

Fizikailag tényleg napról napra jobban lett, igen, de a lelki dolgaival kapcsolatban Miranda sokszor csak tapogatózott, és tehetetlenebbnek is érezte magát velük kapcsolatban. Ezekre nem adhatott fájdalomcsillapítót.

Aztán megpillantotta a nyitott laptopot az asztalon, és ha nem is világosodott meg, már tudta, milyen irányba puhatolózzon.

– Dolgoztál egy kicsit?

– Nem – érkezett a rendkívül rövid, mégis beszédes válasz. Legalábbis Mirandának. A tőmondatra váltás mindig azt jelentette, hogy érzékeny témára sikerült tapintania.

– Mi akadályozott meg benne?

– Fáradtság.

Ebben Miranda valamennyire kételkedett, akkor a férjének lezuhanyozni és megborotválkozni se lett volna ereje.

– Senki sem várja el, hogy két héttel egy szívroham után már dolgozz.

– Minél később állok vissza, annál több dolog gyűlik fel.

Miranda legszívesebben egy teátrális mozdulattal lecsapta volna a laptop képernyőjét, hogy utána kihajítsa az ablakon. Helyette egész közel hajolt a férjéhez, hogy rá nézzen, ne az ételt turkálja finnyásan.

– Tudtommal átadtad Cynthiának minden hozzáférésed, ő pedig megosztotta Leopolddal. Kézben tartják a dolgokat.

– Előbb vagy utóbb akkor is vissza kell mennem, és jobb fokozatosan felvenni a fonalat, mint hirtelen.

Nem, nem, nem!

Tudta, hogy Leyton munkamániája előbb vagy utóbb újra a felszínre fog törni, de miért ennyire korán?!

Viszont az arcán nem a szokásos eltökéltséget vagy esetleg bosszankodást látta. Már negyedszerre szedett a villájára a salátából, majd ejtette vissza az adagot a tányérjába.

– Valami bánt. De bevallom, nem tudok rájönni, hogy mi – szólalt meg Miranda végül.

– Gyűlnek a teendők, minden nappal egyre több, és tényleg... neki kellene már látnom legalább az e-maileket átböngészni.

– Mi tart vissza?

Leyton válaszképp élesen felsóhajtott, és még a látszatát is feladta, hogy valaha enni fog. Mirandát pedig azonnal elérte a megvilágosodás.

– Nem akarsz visszamenni.

A férfi most sem mondott semmit, de ez beszédesebb volt még az egyszavas válaszainál is. Egyszerűen nem akarta hangosan beismerni, hogy Mirandának igaza van. A nőnek viszont azonnal megugrott a pulzusa, ahogy feltámadt benne a halvány remény, hogy talán nem is kell véres harcot vívnia a LÉN és egyben a férje ellen.

– Én sem szeretném, hogy tovább igazgató legyél – mondta helyette. El sem hitte, hogy ilyen nyíltan kijelenthette. Majd nem bírta megfékezni a nyelvét, hozzátette: – Nem akarok Charlotte sorsára jutni.

Leyton megereszkedett vállakkal és nem túl nagy meggyőződéssel válaszolt:

– Nem jutsz Charlotte sorsára.

– Nem akarom, hogy a gyerekek a te helyzetedbe kerüljenek.

– Nem fognak.

– Honnan vagy ebben olyan biztos? Az orvos is megmondta, esély van rá, hogy ez újra megismétlődjön, csak legfeljebb csökkenteni lehet a kockázaton. – Miranda hangja egy pillanatra elcsuklott, ahogy a legnagyobb félelmét vágta a férje fejéhez, és összeszorult a gyomra, mert látta rajta, hogy a szavai hatást érnek el. Megrémítik Leytont, hiába próbálja tettetni az ellenkezőjét, mert a kezei megszorultak a tányéron. Miranda viszont azt is tudta, hogy a Landonok végtelenül csökönyösek, és ha most nem lép fel elég határozottan, ha most nem veri át Leyton kemény fején, hogy mennyire fontos döntés előtt áll, és mennyire kihat a jövőjére, akkor mire Miranda észbe kap, újra tíz-tizenkét órában fog dolgozni, és hétvégéken is legfeljebb telefonnal a kezében látja viszont. – Én pedig minimálisra szeretném csökkenteni az esélyeket! Tudom, hogy nem akarod csinálni, tudom, hogy utálod, hát akkor ne csináld!

– Teljesen mindegy, hogy milyen az érzelmi kötődésem a munkámhoz, elköteleződtem mellette...

– Ez egy szar döntés volt, fogd már fel végre! – csattant fel dühödten. – Ha mindenképp a LÉN-nél akarsz maradni, akkor is millió pozícióban dolgozhatsz. Csak ne te legyél az igazgató!

– Épp próbálok megbirkózni a ténnyel, hogy mind a képességeim alapján mind alkatilag alkalmatlan vagyok a pozícióra, amire voltaképp egész életemben készültem – szólt Leyton remegő hangon, és Miranda akaratlanul is megrendült a látványtól, hogy a férje milyen elkeseredetten próbálta titkolni, hogy felzaklatták az elhangzottak, és mennyire kudarcot vallott benne. Sűrűbben vette a levegőt, és láthatóan elfelhősödött a tekintete – Szóval ahelyett, hogy te is csak megerősíted a véleményem, jól esne a támogatás.

– Leyton... – Miranda megsimogatta az arcát, miközben a férfi összeszorított szemmel ült, és láthatóan igyekezett úrrá lenni a légzésén. – Te jó ég, tudod, hogy nem úgy értettem!

Hátrasimított néhány tincset a homlokából. Ő csak ráijeszteni akart a férjére, és még véletlenül sem megbántani!

– Senki sem gondol téged kevesebbnek.

– Nem különösebben érdekel, mi a véleménye másoknak rólam – szólt a férfi, bár mindketten tudták, hogy ez távolabb nem is állhatna az igazságtól. Egy vastag zárójelentés cáfolta meg a szavait. – Viszont le tudom vonni a megfelelő következtetéseket. Ez egy stafétabot volt, Miranda, és én elejtettem. Most próbálom felvenni újra...

Te jó ég...

Leyton tényleg magát tartotta felelősnek a kialakult helyzetért?! Tényleg tragédia helyett kudarcnak élte meg, ami vele történt?!

Miranda borzalmasan érezte magát. Már megint arra a következtetésre jutott, hogy minden lepereg róla.

– Természetes, hogy el vagy keseredve – szólt lágyan. Leyton válaszképp nagyot nyelt, majd inkább levette a szemüvegét, és a fürdőköpeny ujjába törölte a szemét. Még ebben a helyzetben sem akarta megengedni magának a könnyeket, és ettől Miranda még szomorúbb lett. – És nem ejtettél el semmit. Minden ember más, ezért mindenki másban jó.

– Ezeknek tanulható képességeknek kellene lenniük. Több mint egy évtizedig dolgoztam Horace mellett, és most eljött a megfelelő idő, hogy bizonyíthassak...

– Mit? Hogy remekül tudsz naphosszat unalmas tárgyalásokon ülni? És minek? Hogy a halott felmenőidnek bizonyíts, akiket aligha érdekel már, mit művelsz a céggel?

Nagyon kevésszer sikerült elnémítania Leytont, de a férfi most láthatóan hiába kereste a szavakat, csak meredt Mirandára elgyötörten és kicsit elveszetten.

– Magamnak – mondta végül.

– Mert attól értékesebb embernek tartod magad, hogy el tudsz vezetni egy céget?

– Tudom, hogy munkamániásnak tartasz, Miranda, de nem tehetek róla, én ilyen vagyok. Képtelen leszek változtatni magamon, ezért az önértékelésemhez igenis hozzátartozik, hogy sikeres legyek a szakmámban.

És ezt Miranda tudta róla, de közben arra is rájött már, hogy a férje mennyire kényszerpályán mozgott, hogy mennyire nem érezte magát jól a bőrében már a kezdetektől, de kitartott, mert ragaszkodott a döntéseihez, hiszen minden körülmények között állni akarta a szavát.

– Értelek. De nem hiszem, hogy a ranglétra csúcsa lenne egyenlő azzal, hogy sikeresnek tartod magad.

– Egyelőre nem tudom, mi az – vallotta be mérhetetlenül fáradtan. Miranda homlokon csókolta.

– Ha szeretnéd, segítek kitalálni – ígérte, bár még ő sem tudta milyen irányba kell elindulniuk. Viszont nem hagyhatta, hogy Leytont visszarángassák a LÉN-hez igazgatónak. Még egyszer nem hagyhatta, hogy feláldozzák a Landon-féle mánia oltárán.