St Bartholomew kórház, London, május eleje

Leyton kedd reggelre kapott zöld utat. Nem hitte volna, hogy ép elmével még egy napot át tudott volna vészelni. Vasárnap lakótárs érkezett mellé, a hetvenes Johnt, akitől napi háromszor kellett végighallgatnia, hogy mindkét infarktusát a harmadik neje okozta, az elsőt az esküvőjük lagziján, és most a másodikat a válásuk tárgyalásán. Valamint horkolt is éjszaka, méghozzá úgy, mintha egy gombóc akadt volna a torkán, amitől tízpercenként majdnem megfulladt. De ő csak hab volt a tortán. A hajnali ötkor rákapcsolt villanyok, a végeláthatatlan vérvételek, vizsgálatok és a tény, hogy az állandó személyzetcsere miatt mindig egy vadidegen mosdatta, kötözte, és kezdetben még ágytálazta is, kezdett az idegeire menni. Ha pedig az egyetlen visszatérő nővérke, Layla, megjelent az ajtóban, már a látványára is fájdalom nyilallt a mellkasába, mert tudta, hogy fizikoterápia következik. Vagyis a nő kegyetlen határozottsággal kiültette az ágy szélére, kezébe nyomta a vörös, kemény és morbid módon szív alakú párnát, majd utasította, hogy szorítsa magához, és sóhajtson mélyeket, miközben már a felületes légvételektől is csillagokat látott.

De ennek ma vége lesz. Hazamehet.

Tíz perc öngyőzködés után lassan, nagyon lassan felült az ágyban, majd lecsúsztatta a lábait. A bordái azonnal viaskodni kezdtek ellene, de abban igaza volt Laylának, hogy minden egyes nappal egy kicsit enyhült a fájdalom. Megkapaszkodott az ágykeretben, és várt, hogy a szédülés elmúljon. A vérnyomása labilisabb volt egy kártyavárnál, de dr. Chopra azt ígérte, hogy legkésőbb a következő hétre stabilizálódni fog. Az éjjeliszekrényén már ott várta a ruhája szépen összehajtogatva, Miranda készítette neki oda előző este. Vizsgafeladatként kapta meg az orvostól, hogy egyedül kell aznap felöltöznie. Minden napra új célt tűztek ki neki: üljön ki az ágy szélére, álljon meg percekre az ágy mellett, menjen egyedül mosdóba.

És aznap a ruházkodást. Az alapoktól kellett újraépítkeznie, lassan, fokozatosan. Leyton pedig ezt tudomásul vette, máskülönben csak elodázta volna a hazamenetele időpontját.

Otthon könnyebb lesz – mondogatták neki, és ő makacsul hitt is ebben. Ráért ott újra kihúzni a fiókot, ahova első nap beszuszakolta az összes aggályát a jövőjével kapcsolatban.

A kézfejét és könyökhajlatát tenyérnyi sötétlila foltok tarkították a branülcserék és az irdatlan mennyiségű vérhígító miatt, ezért örült a hosszúujjú ingnek. Leginkább felkínlódásnak lehetett nevezni, ahogy magára húzta a ruhadarabot. A mellkasa már égett, holott deréktól lefelé még hozzá sem látott a műveletnek. Latolgatta magában, hogy mégis nővéri segítséget kér, de végül félig ülve, félig a földön állva magára húzta a nadrágot is, bár egy ponton elakadt a vastag kötésben a combján. A mellkasa szabályosan lüktetett közben, pedig búcsúajándékul megint kapott Sevredolt.

Harmadik elhatározásra lassan elindult. Mint John a mosdóba, úgy csoszogott ő is át papucsban a tolószékbe, görnyedten, minden lépést megfontolva, majd amint lehetett, belekapaszkodott a karfába, és egy elfojtott nyögés kíséretében ereszkedett le. A zokni és a cipő kikészítve várt rá, de egyelőre elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaha képes lesz segítség nélkül felvenni őket.

– Hali apa! Nem is nézel ki olyan szarul, mint amire számítottam – ütötte meg a fülét egy ismerős hang. Tudott róla, hogy Spike is érte jön, ezért nem érte felkészületlenül a jelenléte, mégis nyugtalanul pillantott fel rá. Hirtelen zavarni kezdte, hogy nem bírta rendesen betűrni az ingét a nadrágjába, hogy még mindig papucsot viselt a sportcipője helyett, és hogy öt napos borosta keretezte már az arcát. Szóval el nem bírta képzelni, mihez képest nem nézett ki szarul.

Spike lesütött szemmel toporgott az ajtóban, majd egy halk köszönést motyogott el, amikor kiszúrta a hortyogó Johnt a másik ágyban, és csak utána sétált közelebb. Miranda ott loholt a sarkában egy tekintélyes méretű paksamétával a kezében, ami minden bizonnyal Leyton zárójelentését tartalmazta.

A férfi legszívesebben felpattant volna, hogy eléjük siessen, de még az ülést is kihívásként élte meg. Spike végül fél lépésnyire állapodott meg tőle, kijelentése ellenére Leyton ijedt megrökönyödést olvasott le az arcáról, miközben zsebre vágta a kezeit.

– Öh... mit pakoljak?

– A maradék ruhát ki a szekrényből – utasította Miranda azonnal. – Egyedül öltöztél fel? – kérdezte utána Leytontól csodálkozva. Ő zavar jelét nem mutatta, de a négy nap alatt már hozzászokott a kórterem hangulatához. Miután eltette a papírokat, nekilátott kiüríteni az éjjeliszekrény fiókjait.

– Igen... Félóra alatt – ismertette Leyton a teljes igazságot, majd kihúzta magát a székben, mert már megint akaratán kívül görnyedni kezdett, de mintha az izmok kiszakadtak volna a helyükről a mozdulatra. Minden igyekezete ellenére összerándult az arca. – A cipőhúzással azért megvártalak – préselte ki magából.

– Még szerencse. – Miranda közben kiürítette a minihűtőt is. A közeli abc talán teljes joghurt kínálatát behordta a kórházba, de Leyton még a kórházi fejadagját se bírta megenni, ezért valamennyi pohár érintetlenül állt a hűtőben. Próbálta az étvágytalanságát a legalább öt gyógyszerre fogni, ami állandóan keringett a véráramában.

– Fordul a kocka, mi? – mosolygott rá Miranda, miközben leguggolt elé, és a kezébe vette a zoknikat. – Amynél te segítettél a végén felhúzni a cipőt.

– Meg Katie-nél is – tette hozzá Leyton.

– Arra már nem is emlékeztem.

– Pedig Amynél kevesebbszer kellett, akkorára dagadt a lábfejed, hogy papucsot viseltél az utolsó hónapban.

– Régi szép idők... – Közben Miranda végzett, Leyton lábán öt nap után újra cipő virított, és ettől egy kicsit, egész kicsit kevésbé érezte csupasznak magát. Igyekezett megfogni a helyzet humoros oldalát, most mégis egy pillanatra eltöltötte az elkeseredés. Alig egy hete képtelenségnek tartotta volna, hogy egy ilyen egyszerű művelet, mint a cipőhúzás ennyire lehetetlen vállalkozásnak tűnjön. – Nem túl szoros, ugye?

– Jó lesz – válaszolta elnyomva magában a keserű felhangokat. Hazamehetett, és a családja körében folytathatta a felépülést. Ki tudja, a hét végére talán már egyedül is felhúzza a cipőjét.

– Szeretnéd tolni, Spike? – ocsúdott fel Miranda kérdésére.

Szemlátomást Spike gondolatai sem itt jártak, mert csak pillanatnyi habozás után felelt:

– Aha, hogyne! Nagyon! – Lelkesen a szék mögé lépett. – Hogy működik? Ez a fék, ugye?

Elindultak. Spike óvatosan tolta, Leyton gyomra mégis összeszorult, miközben elsuhant mellette először a kórterem ajtaja, majd a nővérpult, aztán a folyosó is, mintha a fia a megengedett sebességhatárt is átlépte volna.

Tényleg hazamegy most.

És rájött, nem önti el a megkönnyebbülés, aminek kötelezően kellett volna. Ellenkezőleg, ahogy búcsút intettek az osztály nővéreinek, Leytonban úgy nőtt a szorongás és a zavarodottság saját visszás érzései miatt. Miért nem volt boldog? Miért nem volt felszabadult? Végre maga mögött hagyhatta ezt a rémálmot.

Aztán félresiklott előttük a liftajtó, és Leytont valósággal mellbe verte az egész alakos tükörképe a felvonóban. Dehogy hagyott ő hátra bármit, ellenkezőleg, kénytelen volt bedobozolni, mint ahogy Miranda is elpakolta a joghurtokat egy táskába, majd hazacipelni, hogy ott aztán úgy nyissa fel, mint Pandora szelencéjét. Keddig még hihette azt, hogy ez a lidércnyomás csak rá és Mirandára tartozik, ezért sem kérdezett utána, mi folyik a kórház falain kívül, csak a gyerekei érdekelték. De ennek most vége szakadt. Vissza kellett térnie a valóságba, és miközben farkasszemet nézett saját vitathatatlanul viharvert és igenis szarul festő ábrázatával, erősen kételkedett benne, hogy neki ehhez van ereje.

Talán valamennyire az arcára is kiültek az érzései, mert Miranda biztatóan megszorította a vállát, és Spike is kommentár nélkül a mélygarázs szintjére nyomott.

A fia közvetlenül az autó mellé parkolt le a székkel, szélesre tárta az ajtót, majd Leyton mellett téblábolt, míg ő erőt gyűjtött a felkeléshez.

– Egyedül is menni fog – szólalt meg első ízben azóta, hogy elhagyták a kórtermet. A hangja zaklatott volt, tudta ő is.

– Persze, de azért itt maradok, ha valami lenne, érted.

Leyton értette, mégis elképesztően frusztrálta, hogy az alig tizenhat éves fia aggódó pillantásától kísérve kellett átszenvednie magát egy tolószékből az autójuk anyósülésére. Mindössze egyetlen szitokszó szaladt ki a száján, amikor a tervezettnél keményebben érkezett meg az autóba.

– Minden oké, fiúk? – hajolt be Miranda a vezetői oldalon, miután bepakolt hátulra, utána pedig úgy kötötte be Leyton övét, ahogy magát a terhességeinél, csak az öv derékrészét fűzte a férfira.

Erős fájdalomcsillapító ide vagy oda, a hazaút pokolian fájt neki, pedig Miranda úgy vezetett, mintha három étkészletnyi porcelánt szállított volna hátul. Leyton minden csatornafedélnél vagy erősebb fékezésnél összerándult. Miranda kezdetben még próbálta a könnyednek szánt, felületes csevejt fenntartani Spike-kal, majd inkább feladta, és ezért a férfi nem tudott elég hálás lenni, meg azért sem, hogy Steve és családja előző este hazautazott, ezért a lányokon és az anyján kívül más nem várta otthon. Csukott szemmel és összeszorított fogakkal vészelte át a hazautat, miközben azt mantrázta magának, hogy már csak három kanyar van hátra, már csak egyetlen utcán kell végigmenniük.

Közben azért rimánkodott, hogy a lányok ne rettenjenek meg úgy tőle, mint Spike, dacára annak, hogy videocseten többször is beszéltek.

A kocsibeálló és a bejárati ajtó között nem lehetett harminc méternél több a távolság, de mire belépett az előtérbe, már zihált, és a lábai remegtek alatta, de ez még talán annyira nem is zavarta, viszont az eddigi szúró érzést égő és nyomó fájdalom vette át a mellkasában. Egy pillanatra elöntötte a pánik, a fülében hallotta lüktetni a pulzusát, a szája kiszáradt, és a folyosó falai táncra perdültek előtte.

– Gyere, segítünk levetkőzni. Szólj, ha szédülsz – hallotta Miranda hangját tompán, miközben a nő megragadta a karját.

– Jól esne már leülni – szólt rekedten.

– Spike, kérlek hozz egy széket a konyhából! – utasította Miranda. – Mindjárt itt lesz, jó?

Leyton megváltásként élte meg, amikor végre lerogyhatott arra a székre. Az égő érzés valamelyest enyhült, és így benne is a pánik, mert ez jót jelentett. Talán mégsem kellett azzal a lendülettel visszarohanniuk a kórházba.

– Biztos, hogy jól vagy? Nagyon elsápadtál – hajolt oda hozzá Miranda, és megsimította az arcát, de mielőtt Leyton válaszolhatott volna, fülsértő sikítás rázta meg az előteret. Mire a férfi beazonosíthatta volna a hang forrását, Amy jelent meg előtte egy ballisztikus rakéta energiájával. A becsapódás előtti utolsó pillanatban mégis lefékezett, szélesre tárta a karját, és tőle idegen módon lassan, óvatosan ölelte magához a férfi törzsét.

– Apa, hiányoztál! Tényleg kaptál egy szív alakú párnát?

Kerekre tágult szemekkel, és gyermeki lelkesedéssel pillantott fel rá. Megrettenésnek Leyton árnyékát se fedezte fel az arcán, amitől könnyebben lélegzett.

– Igen, itt van a bőröndben – simított bele a lánya lehetetlenül puha és gubancos hajába.

– Anya azt mondta, nekem fogod adni!

– Igen, ha már nem lesz szükségem rá.

– Jó, de az mikor lesz már?!

Katie valamivel megszeppentebben araszolt közelebb hozzájuk. Leyton végül odahúzta magához, hogy puszit nyomjon homlokára, és ez azonnal hatott, mert Katie felélénkülve kérdezte:

– Ugye megnézhetjük a sebed? Anya azt mondta, rohadt nagy.

– Én nem így fogalmaztam – jegyezte meg Miranda a fejük felett.

– Biztos nagyon durván néz ki. Látni akarom.

– Ennek a kötésnek most maradnia kell pár napig, utána láthatod – válaszolta a férfi.

– Juj, apa, megint szőrös vagy! Ugye levágod? – érkezett Amy következő kérdése, miközben megpaskolta Leyton arcát. És a lányok természetes viselkedése láttán a fériban végre feléledt a remény, hogy tényleg könnyebb lesz otthon.

– Egy darabig biztosan nem.

– Jól van lányok, irány ebédelni! Spike, felvinnéd kérlek a bőröndöt? – oszlatta Miranda a csoportosulást. Mindkét lány kelletlenül forgatta a szemét.

– Apa, ugye te is jössz? – pislogott rá Amy óriási szemekkel, majd egészen enyhén, de húzni kezdte a karját a konyha irányába.

– Inkább pihenj le, majd viszünk be neked valamit később – ragadta meg Miranda a vállát, lehetőséget sem adva neki, hogy feltápászkodjon.

– De anya, ne már! – csattant fel Amy.

– Ebéd után nyugodtan szórakoztathatod apádat, most irány kezet mosni.

Amy feltartott kézzel, teljes felháborodottságban, de elvonult a mosdóba, miközben Miranda átkísérte Leytont a nappaliba. Egy kicsit átrendezték, a dohányzóasztal és fotelek a falhoz kerültek, Charlotte tengernyi díszpárnája megfogyatkozott, hogy kényelmesen végig lehessen nyúlni a heverőn. És Leytonnak pontosan ez volt a terve, meg talán egy rövid alvás is, míg a lányok megebédeltek.

– Pihenj csak, és ha valami kell, rögtön szólj – nyomott Miranda rövid csókot az ajkaira, majd elment intézni a gyerekeket, Leytont pedig hamarabb elnyomta az álom, minthogy a feje a párnákhoz ért volna.

Aztán felébredt, úgy ítélte meg, nem olyan sokára. A nyaka és a válla tehetett róla, már napok óta kínlódott velük. Majd felfogta, hogy nincs egyedül.

– Anya? – kérdezte kásás hangon, Charlotte homályos, kosztümös körvonalait vélte felfedezni egy közeli székben. Óvatosan felült a kanapén. – Vége már az ebédnek?

– Úgy hiszem, a desszertnél tartanak. Jaj, édesem, nem lesz ez így jó! – szólt az anyja, és fürgén felpattant a helyéről, majd Leytonhoz lépett. – Nem mondták a kórházban, hogy polcold fel magad alváshoz? Aztán ha fulladozva ébredsz, meg leszel lepve!

– Nem gondoltam most visszaaludni...

– A jövőre nézve mondom! – vágott Charlotte a szavába, majd egymásra rakodta a párnákat a kanapé egyik sarkában. – Remélem, a hazajövetel körüli izgalom nem feledtette el veled, hogy bevedd a gyógyszereid!

– Miranda leszedett valami applikációt, és mindet beletöltötte, majd szól, ha bármi esedékes – válaszolta Leyton kissé összehúzott szemöldökkel, miközben az anyja továbbra is ott tüsténkedett körülötte, és teljesen feleslegesen eligazgatta a pokrócot a kanapén, majd felrázta a legfelső párnát.

– Megnézném majd azt a listát. Tudod, többféle alternatíva is létezik, és nem mindnek ugyanolyan rosszak a mellékhatásai.

– Rendben, de mielőtt átgyógyszerelnél, azért megkérdezném róla a kezelőorvosom is.

– Ez csak természetes – válaszolta Charlotte, majd összepréselt ajkakkal finoman Leyton álla alá nyúlt, és finoman maga felé fordította az arcát. A férfi hagyta neki, és meg sem lepődött, hogy az anyja nagyon rosszul burkolt kétségbeeséssel szemlélte. De ez valamiért kevésbé fájt neki, mint amikor Spike zavartan pislogott rá a kórterem ajtajából. – Látom, újra szakállat növesztesz.

– Egyelőre praktikusabb választásnak tűnik.

Charlotte ajka megremegett.

– Alistairnek is volt egy kis időre, borzalmasan állt neki, inkább én magam borotváltam meg.

Most már az anyja keze is remegett, inkább elengedte az állát, és visszaereszkedett a székbe, mintha ez a kicsi rendezkedés is kifárasztotta volna.

– Most már túl vagyok a nehezén, anya – szólalt meg végül Leyton, miközben hátát a kanapénak vetette.

– Bárcsak így lenne – válaszolta Charlotte olyan csendesen, hogy Leyton talán nem is jól értette a szavait. De mielőtt visszakérdezhetett volna, nyílt a szalon ajtaja.

– Ebéd! – jelentette ki Katie határozottan egy gőzölgő tányér társaságában, de nem csak ő állt az ajtóban. Spike a lányok fa laptopasztalkáját tartotta a kezében, Amy pedig egy könyvet ölelt magához.

– Szerintem húzzuk vissza a dohányzóasztalt, arra felhajíthatod a lábad, és úgy kényelmesebb lesz kajálni – állapította meg Spike tűnődve.

Mire Leyton észbekapott, már felpolcolt lábbal, az ölében felállított asztallal, előtte az aznapi ebéddel ücsörgött a fotelben. Amy továbbra is a könyvet szorongatva túrt helyet mellette a párnák között.

– Azzal mi a terved? – kérdezte Leyton lepillantva rá, miközben az első brokkolit felszúrta a villájára.

– Természetesen olvasni fogok neked, hogy ne unatkozz – válaszolta a lánya, majd komoly arccal fellapozta a kötetet. – Micimackó egy meleg nyári napon u-úgy dönt-döntött, hogy meglát-látogatja Malackát...

Leyton csendben hallgatta, és egy hete először a tányérja majdnem kiürült. Amikor már egy falatot sem bírt legyűrni magába, a lánya hajával játszott. Amy megdöbbentő kitartással a második mesébe kezdett bele a könyvből.

Tényleg kicsit könnyebb volt itthon. 

----------------------------------------------------------

Ezzel véget ért a 12. rész, ígérem, hogy a folytatásban már kicsit javul a hangulat. A következő pár fejezetben megtudjuk, hogy hogyan reagáltak Leyton alkalmazottai a hírre, és Leyton mikor, milyen minőségben tért vissza a LÉN-hez. Egyáltalán visszatér? És mit szól ehhez Cynthia?

Köszönöm, hogy kitartóan olvastok!

A következő rész címe:

13. Családi túlvállalkozás