St Bartholomew kórház, London, április vége

Miranda egy előre csomagolt szendviccsel és a kulacsával felszerelkezve igyekezett szabad padot találni a kórház belső kertjében. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt az alul hálóköntösbe, felül ballonkabátba bújt öregek és a pocakos kismamák között, ezért végül az egyik falnál húzódott meg. Nem volt étvágya, ki akarta hagyni az ebédet, de amikor a kardiológus szélnek eresztette egy köteg brosúra társaságában, a fiatal nővér megállította Leyton szobája előtt, mert a férjét épp átkötözték, és a sebész is rá akart pillantani, ő pedig csak útban lett volna kórteremben.

Étvágytalanul gyűrte magába a szendvicset, miközben elszántan fellapozta a brosúrák közül az elsőt a lényegretörő „7 legfontosabb teendő infarktus után" címmel. Viszont mindössze a második pontig jutott, és a gyomrában szaltót vetett a nehezen legyűrt falat. „Ne nyomjuk el az érzéseinket! Csökkentsük a stresszt!" hirdette a szöveg pofátlan határozottsággal, mintha ez ilyen egyszerű lett volna, mintha ilyen könnyedén változtatni lehetett volna ezen. A kemény határozottság úgy szökött el Mirandából, mint a levegő egy lyukas úszógumiból.

Közben a telefonja csendben remegett a zsebében, emlékeztetve rá, hogy ideje lenne szembesülnie a nem fogadott hívásainak igen hosszú listájával is.

Hasonló csendes pánik kerülgette most a szavakat bújva, mint amikor tizenhat éve egy bömbölő három és fél kilós csomagot és egy alig egy órás gyorstalpalót kapott, ami után természetesnek vették, hogy már haza tud menni, és akár életben is tarthatja a kis lényt, akit pár napja nyomott ki magából. Most ugyanígy nehezedett rá a felelősség, csak egy több mint negyven éves ember bekövesedett szokásait kellett volna valahogy feltörnie, és új, egészségesebb mederbe terelni.

Miközben az életben maradása volt a tét.

– Miranda, te itt?! – csendült fel egy túlzottan ismerős hang, és a nő hitetlenkedve kapta fel a fejét, de a füle nem tévedett. Brenton közeledett hozzá hasonlóan elhűlve és vigyorra görbülő szájjal.

Meg egy vastag kötéssel a fején.

– Te jó ég, veled meg mi történt?! – kérdezte Miranda ijedten. A srác ugyanabban a kinyúlt pulóverben és kopott farmerben parádézott, mint amiben meglepték Leyton lakásán.

– Hát... hosszú, de ha érdekel, elmondom... Szóval miután elmentetek, összebalhéztam Alexszel, mert képzeld, rögtön beköpött a rohadék a főbérlőnknek, és együtt kiraktak, én meg nem akartam menni, ezért kicsit... dulakodtunk – kezdett bele a megszokott, kissé hadarós stílusában. Miranda szeme elkerekedett a „dulakodás" szó hallatán, de Brenton túl gyorsan mesélt, hogy közbe tudjon szólni. – Estem pár fokot, és eléggé odavágtam a fejem, vérzett meg minden, de Alex le se szarta, csak kihajigálta utánam a cuccaim, én meg nem tudtam mit tenni, felhívtam Johnt, a főnököm a bárban, ő mondta, hogy húzzam le a műszakot, és ott is alhatok egy napra. Szóval rendes volt, nekem meg melózni kellett, de aztán már a vonaton éreztem, hogy valami nem okés, és hát oda is rókáztam, meg még legalább háromszor, mire beértem, szóval John behozott ide. Azt mondták, enyhe agyrázkódás, meg összeragasztották a fejem is, bent fogtak estére.

– Brenton, nagyon sajnálom – szúrta közbe Miranda.

– Hát azt én is, hogy ma kitesznek. Ez gáz, fogalmam sincs hová menjek – vakarta meg a tarkóját Brenton. – Gondoltam rá, hogy kicsit megint odavágom magam, érted, nem túl gyanúsan, hátha még egy napot kapok.

– Eszedbe ne jusson!

– Szerinted rossz ötlet, ugye? – nevetett fel idegesen. – Maradandó dolog lenne már belőle, mi?

Miranda alig tudott értelmes szavakat kipréselni magából. A szíve mélyén még neheztelt Brentonra, bár az agya racionális része kezdettől tudta, hogy a srác legfeljebb az utolsó csepp volt a pohárban, nem lehetett felelőssé tenni azért, ami Leytonnal történt. Mindketten életük legborzalmasabb éjszakáján estek túl, ezért Miranda kevés mérge is feloldódott a mérhetetlen szánakozásban. Sejtette, hogy a családjából senki sem értett volna egyet azzal, amit tenni akart. A srác közel sem volt ártatlan, de az ő helyzetében a nő nem hitte, hogy létezhetett olyan ember, aki az tudott maradni. Miranda sem maradt az.

Szóval előkotorta a pénztárcáját a táskájából.

– Szerintem van annyi nálam, amiből kijön egy olcsó szálló...

– Miranda, nem gondolhatod komolyan!

– Hát nem sok – fintorodott el a bankjegyek száma láttán. – Talán két éjszaka kijön belőle, azalatt körbetelefonálhatod az ismerőseid. Ha továbbra sincs fedél a fejed felett, keress!

– Ezt nem fogadhatom el! – húzódott Brenton hátrébb, mintha Miranda pisztolyt szegezett volna rá, és nem pénzt nyújtott volna felé. Leginkább ijedtségként lehetett értelmezni az érzést, ami kiült az arcára. – Baszd ki, megloptalak!

– És remélem, tanultál belőle, ezért soha többé nem jut eszedbe ilyesmi.

– Nem, eskü, soha! – Miranda látta benne az elhatározást. Bár nem tudhatta, mennyire mélyre gyökerezik majd benne, úgy vélte, a fiú megérdemelt egy második esélyt. Ha most senki sem segített neki, elsodorja az ár, és képtelen lenne újra megkapaszkodni.

– Akkor vedd el, ne kelljen könyörögnöm – szólt Miranda, majd határozottan Brenton kezébe nyomta a bankókat.

– E-el se tudod képzelni, mennyire hálás vagyok. – fiú hangja elcsuklott a mondat végére, és a könnyeivel küszködve gyűrte a farmerzsebébe a pénzt. – Egyébként te itt dolgozol? Hát ez legalább olyan menő, mint az építészmérnökség!

– Csak látogatok valakit – válaszolta gyorsan, miközben sebtében beletömködte a szórólapokat a táskájába.

– Oh, oké. Jobbulást neki! Hú, mennem kell, mindjárt jön a doki vizitelni. Hátha ki tudok tőle könyörögni még egy napot!

– Hát akkor sok szerencsét hozzá? Azt hiszem – búcsúzott a nő tőle, a srác pedig eltűnt az egyik fotocellás ajtó mögött. Magára hagyta Mirandát a fél szendvicsével, amit a nő már kényszer hatására se tudott volna magába tömni.

Félóra telt csak el, kételkedett benne, hogy az orvos már végzett, ezért, hogy valamivel kitöltse az időt, rövid üzenetben megírta Charlotte-nak, hogy bejutott Leytonhoz, és beszélni is tudott vele. Szemet bántóan optimistának tűntek a szavai, de úgy döntött, a többi hírt ráért még közölni? Amikor már ő is egy kicsit megemésztette őket.

A nem fogadott hívásai listája csak tovább nyúlt. Mélyet sóhajtott, majd végül vonakodva rányomott a leggyakrabban szereplő névre.

Katie... Mégis mit mond majd neki?

Nem maradt sok ideje töprengeni rajta, legfeljebb kétszer csörgött ki a telefon, barátnője már fel is kapta.

– Miranda, a rohadt életbe, reggel óta próbállak elérni! Hank hívott tegnap este...!

Ő ezek szerint nem lazsált.

Miranda gyomra újra felkavarodott a gondolatra, hogy ismét el kell mesélnie az előző nap történéseit, és közben újra átélni őket. Szerencsére inkább Katie beszélt, és neki csak igazolnia kellett Hank szavait. Végül egy éles sóhajtást kapott a barátnőjétől.

– Most azonnal ugrunk a kocsiba, épp odaérünk a látogatási időre...!

– Leyton kérte, hogy senki se jöjjön be hozzá.

– Ne szórakozz velem, Miranda!

– Nem igazán vagyok humoros hangulatomban – vallotta be. Nem ingerült volt, inkább fásult, pedig még csak az első hívásnál tartott.

– Ne haragudj! – kapott észbe Katie. – Csak annyira... Steve is teljesen kivan! Kérlek, ha bármit megtudsz, értesíts minket a fejleményekről!

– Hívni foglak, ígérem – válaszolta Miranda, és megremegett a kezében a telefon, mert legszívesebben minden félelmét ráöntötte volna Katie-re, mint régen. Főképp a doktornő szavait, hogy minden bizonnyal már sohasem kapja vissza a régi Leytont. Katie még ebben a kétségbeejtő helyzetben is meglátta volna a reménysugarat, ugye? Ő a brosúrákban is megoldást látott volna és nem leküzdhetetlen akadályokat...

Mégsem szólalt meg. Nem érezte volna igazságosnak, miközben még mindig hamis arcát mutatta neki, titkokat őrizgetett előtte, pedig tíz évig nyitott könyv voltak egymásnak.

– És ha bármiben segíthetünk, ne habozz szólni! – folytatta Katie, Miranda pedig már a könnyeit nyelte vissza, miközben válaszolt:

– Úgy lesz.

Mintha Katie kifogyott volna a mondanivalóból, holott alig fél éve órák után sem történt velük ilyen. Katie talán azt hitte, Mirandát az események rázták meg annyira, hogy elnémult, de ez csak részben volt így. A nő mMinden porcikája arra vágyott, hogy barátnője itt legyen mellette, hogy végre valakinek a vállán úgy igazán kibőghesse magát. De Katie saját vállalkozást vezetett, Steve pedig magára maradt a cégben, Grace-nek meg ott volt a suli, nem hozhattak ekkora áldozatot csak azért, mert Miranda képtelen volt tartani magát.

Ezért elköszönt, és letette a telefont, miközben alig látta a képernyőt a könnyeitől. Sűrűn pislogva lejjebb görgetett a híváslistán, Mrs. Cooper, a volt szomszédaik, és Cooperék cégének alkalmazottai is mind keresték. Még Pierre és Martha is hívta, bár Miranda fel nem bírta fogni, ők milyen módon értesültek az eseményekről. Végül csak egy-egy üzenetet küldött a lényegre szorítkozva, és utolsó mondatban mindenkit biztosítva róla, hogy Leyton "a körülményekhez képest jól van".

Már majdnem a lista végére ért, amikor a döbbenettől kikerekedett szemmel meredt egy névre, amiről azt hitte, soha nem látja már a telefonján megjelenni:

George Pilkington.

Továbbgörgetett, hogy figyelmen kívül hagyja a hívást, majd végül mégis visszahúzta maga elé a nevet. Hónapokkal korábban elváltak az útjaik, de akár a lehető legalkalmatlanabb időpontban is eszébe juthatott a Pilkingtonoknak, hogy revansot vennének rajtuk. Muszáj volt utánajárnia a dolognak, még ha teljes szervezete lázadozott is ellene.

A zöld szigetre örök árnyékot vetettek a kórház falai, ezért összegombolta magán a kabátot, majd gombóccal a torkában rányomott George nevére.

Még felkészülni sem volt ideje, a férfi már fel is kapta a telefont. Úgy tűnt, aznap Mindenki az ő hívását várta.

– Miranda? Nem is tudom, hogy mit mondjak...

Megborzongott az ismerős baritontól, és zavartan hallgatott. George szavaiból rögtön leszűrte, hogy van olyan jól informált, mint Katie.

– Sam tegnap felhívta az öregemet, épp nála vacsoráztunk. Tőle tudjuk, hogy Leyton kórházba került. Baszd ki, ő lett volna az utolsó a környezetemben, akire gondolok, hogy infarktust kap! Még én is előbb vagyok a rangsorban! És tényleg valami egészen rondán elbánt vele? Miranda, itt vagy?

– Igen... csak nem értem, miért hívtál – találta meg a hangját a nő.

– Viccelsz? Leytonnal együtt nőttünk fel! Ugye a St Bartholomewben fekszik? Mintha az rémlene. Holnap benéznénk Leával délelőtt, mit vigyünk neki? Joghurtot?

– Nem fogad most látogatókat.

– Ez baromság. Én megőrülnék, ha nem látogatna meg senki.

– Kedves tőled, George, hogy kerestél, majd átadom a jókívánságaid.

– Miranda, ne már... Csak nem gondolod, hogy azért akarnám felkeresni, hogy újra orrba nyomjam? Mégis minek nézel?

– Senkit sem akar fogadni – szögezte le Miranda, miközben a kezdeti értetlensége egészen más, ellenségesebb érzelembe kezdett átfordulni, de George nem hagyta annyiban. Nagy levegőt vett, és leplezetlen bosszankodással folytatta:

– Tudom, hogy nem a legjobb hangulatban váltunk el, de elég jogos volt a felháborodás a mi részünkről – nyomta meg erőszakosan a mi szócskát, és Mirandának remegni kezdett a telefon a kezében. Szóval mégis beigazolódik a balsejtelme, George még egy pert is a nyakukba akart akasztani?! – De már nem neheztelünk – változott meg a férfi hangszíne hirtelen, könnyedebb tónust vett fel. – Képzeld, szülők leszünk! Ráadásul spontán! Alig egy hétre rá jöttünk rá, hogy visszaléptél a programtól. Már épp gondolkoztunk rajta, hogy felhívjunk-e, mert letelt az a bizonyos tizenkét hét is...

Miranda összerázkódott, és határozottan úgy érezte, még az időjárás is velük gúnyolódik. Hogy lehetett ilyen tavaszias nap, hogyan kaphatott meg valaki mindent, miközben a férjének, aki keményen dolgozott, most talán az egész életét újra kellett építenie?

– Na? Mit szólsz? – ocsúdott fel újra George hangjára. – De Leytonnak egy szót se, látni akarom az arcát, amikor meghallja a hírt!

Miranda nem bírt rácsodálkozni, hogy hogyan bírt egy ilyen embert elviselni, sőt, még valamikor szimpatikusnak is tartani. De egy dolgot azonnal tudott: ha megdöglik sem engedi többet a férje közelébe.

– Gratulálok, George. – Tényleg próbált örülni nekik, de ennyire nem volt jó ember, hogy őszintén menjen neki. – Viszont továbbra is megkérnélek, hogy ne menj többet Leyton közelébe.

– Miranda, ne már...

– Minden jót kívánok nektek, és a babának – emelte el a fülétől a telefont, és mielőtt törölte volna, tiltotta George számát.

Majd felkelt a padról, és úgy ítélte meg, most már visszatérhet a kórterembe. Megfogadta magában, hogy úgy tesz, mintha ez a telefonbeszélgetés meg sem történt volna.

Visszaengedték, de Leyton épp aludt. Ismét adtak neki az erős fájdalomcsillapítóból, hogy egy kicsit tudjon pihenni. Lényegesen kisebb kötést kapott, és ráadták az elöl gombos pizsamafelsőt, amit Miranda reggel hozott be neki. Már ettől a kis változástól is kevésbé nyújtott ijesztő benyomást, ahogy békésen szendergett a hátán fekve, hasán összekulcsolt kezekkel. Miranda csendben leereszkedett a látogatói székbe.

Az infúzió halkan csepegett, a gépek csendben zúgtak körülöttük, csak a nővérek klumpáinak csattogása a folyosón törte meg néha a csendet. Mintha relaxációs háttérzajként szolgált volna, Miranda mégsem bírt elernyedni. A gondolatai gőzmozdonyként zakatoltak, újra elővette a brosúrákat, de nem mert beléjük lapozni. Rettegett tőle, hogy milyen új, rémisztő információt rejthetnek, aminek még esetleg nem volt tudatában. A szemei újra elfelhősödtek, de visszafojtotta a könnyeit.

Alig fél óra telt csak el, amikor Miranda észrevette a monitoron, hogy Leyton pulzusa újra emelkedni kezdett, majd a férje nem sokra rá megmoccant, és halkan fel is nyögött.

– Jó reggelt! Vagy inkább szép délutánt. – szólt Miranda erőltetett vidámsággal.

– ... gyerekek? – érkezett meg a válasz egy perccel később olyan halkan, hogy Miranda alig bírta elcsípni. Leyton lassan pislogott fel a mennyezetre, mintha annak sem lett volna teljesen tudatában, hol fekszik éppen. Talán nem múlt még el a nyugtató hatása, vagy újabb adagot adtak neki, láthatóan sokkal kevésbé volt magánál, mint amikor reggel beszéltek.

– Gyerekek otthon, esélyesen mesét néznek rengeteg sütemény társaságában – tippelt Miranda. A beígért videocsetet azonnal elvetette magában, láthatóan még túl korai volt.

– ... víz van...? – jött a következő bizonytalan kérdés, Miranda azt sem tudta eldönteni, az előzőre egyáltalán felfogta-e Leyton a választ.

Odatartotta a poharat, egy kicsit győzködte is, hogy egy kortynál többet igyon.

– Segítesz kicsit...?

– Persze! Miben?

– ... mozogni... – Leyton nem írta körül jobban, mit szeretne, csak összeszorított szemmel húzta fel az egyik lábát. Miranda viszont gyorsan kikövetkeztette, hogy valószínűleg már mindene elgémberedett az egész napos egyhelyben fekvéstől. Készségesen és körültekintően polcolta alá párnával a térdét, miközben riadtan nézte, mennyi vezeték jön ki belőle. De hiába az óvatosság, így is látta a férje megfeszülő szájából, hogy nem sok enyhülést hozott neki a művelet.

Láthatóan Leytonnak az a kis átmozgatás is minden energiáját felemésztette. Félig leeresztett szemhéjjal feküdt mozdulatlanul az ágyban, miközben Miranda, hogy kitöltse a szoba csendjét, mesélt neki Amy tengernyi kérdéséről a műtétjével kapcsolatban, meg beszámolt neki a hosszú híváslistáról is, hogy hányan halmozták el őket a jókívánságaikkal. A nő már csak arra ocsúdott fel, hogy Leyton újra lecsukta a szemét, és a monitoron is ismét lelassult a pulzusa.

Alig félóra ébrenlét után.

De hát érthető volt, nem? Alig huszonnégy órája műtötték, és dugig nyomták gyógyszerekkel. Nem lett volna ember, aki ezek után talpon bír maradni, még az ő fárasztóan energikus férje sem lehetett kivétel. Csak Miranda gondolta ostoba módon, hogy aznap már nevetgélve cseverésznek majd a lányokkal a kórházi ágyból, mintha az előző nap meg sem történt volna.

És már megint kerülgette a sírás, de ismét elfojtotta. Minden alkalommal kicsit nehezebben ment neki.

Mintha a mennyezet készült volna rázuhanni. Neki kellett lelki támaszt nyújtania a gyerekeinek, az anyósának, miközben még arra se bírta rávenni magát, hogy néhány nyamvadt szórólapot végigolvasson. Az orvos szobájában még erősnek és eltökéltnek érezte magát, de azóta mintha a sok visszafojtott könny feloldotta volna belülről a csontjait, és csak egy törékeny váz maradt volna vissza. Bőgni akart. De nem volt kinek a vállán. Leyton volt a betoncölöp, Miranda pedig egy érzelmi cunami a kapcsolatukban. De a cölöp most keresztben megrepedt, és neki is ilyen hirtelenséggel kellett volna elcsillapítania a hullámait. Visszatartania azokat a rohadt könnyeket, és felöltenie a megnyugtatónak szánt mosolyát, amint a férje szemei újra nyiladozni kezdenek.

Jószerével egész nap ült, mégis mintha több hegyháton kelt volna át, olyan elgyötörten állította le az autót Charlotte bejáróján, majd még vagy öt percig meredt maga elé a kocsiban, dörzsölgette a könnyes szemeit, mire annyira összeszedte magát, hogy prezentálhatóan nézzen ki a gyerekei előtt.

Újra felhúzta magára az alig hihető, nyugodt maszkot, de amikor a házba ért, szilánkjaira robbant szét. A konyhában ismerős, három tagú család fogadta. Barátnője olyan vehemensen pattant fel, hogy megcsikordult a szék alatt a kő, majd csontrepesztő ölelésbe zárta. Keményen nyomódott Miranda orrnyergének Katie kulccsontja, miközben a nő pergő magyarázata töltötte be a fülét:

– Mondtad, hogy nem lehet látogatni, de úgy döntöttünk, a fene essen bele! Ha más nem, itt leszünk nektek, míg haza nem engedik a kórházból! Ha ez két hét múlva lesz, akkor addig, és nem beszélhetsz le róla!

Miranda megkapaszkodott Katie drága kosztümjében, majd addig sírt, míg tönkre nem tette az anyagot.