London, Charlotte rezidenciája, április vége

– Szia, apa, tudom, hogy elég későn kereslek, meg minden... Csak gondoltam megkérdem, h-ho-hogy vagy? – Spike majdnem elkáromkodta magát, amikor minden igyekezete ellenére árulkodón megremegett a hangja. A vendégszoba előtt ácsorgott a folyosón, Clare már vagy egy órája zuhanyozott, Miranda pedig mesét olvasott a lányokkal a szobájukban.

– Hm... köszönöm az érdeklődésed, de ugyanolyan jól, mint tegnap reggel, amikor kivittelek az állomásra – válaszolta Hank. Spike szinte látta maga előtt ahogy ült a tévé előtt, vagy már az asztali gépénél a lestoppolt játékával, nyakában a fejesével. – Valami gond van?

– Ja, nem, nincs... – folytatta Spike szerencsétlenül, és első ösztönös reakcióként majdnem kinyomta a hívást. Nem egyeztetett senkivel, de tudta, hogy nem az ő feladata terjeszteni a hírt, és kedve sem volt hozzá. Viszont hiába próbálta, egyszerűen nem bírta legyűrni magában a késztetést, hogy felhívja az apját.

– Jó volt a koncert?

– Milyen konc... ja, hogy a koncert! Aha, Pierre aztán meghívott minket az öltözőjükbe meg autogramot is adott.

– Nem lepődtem meg – érkezett az apja száraz felelete.

– Ripacsabb, mint amire emlékeztem, de azért jó fej volt...

– És ma mit csináltatok?

– Hát... voltunk erre meg arra... – válaszolta Spike akadozó nyelvvel. Tudta magáról, hogy nem egy rögtönzőzseni, de most a maradék kreativitása is elhagyta, és baszd ki, újra szúrni kezdett a szeme. Pedig kibírta bőgés nélkül, amikor Miranda fátyolos hangon közölte a híreket Charlotte-tal meg a lányokkal, és akkor is csak nedves lett a szeme, amikor Katie az ő mellkasán bőgött vagy fél órát. De most elég volt ez az egy mondat, már el is csuklott a hangja. Kétségbeesetten nyelt párat, hátha ezzel vissza bírja tartani a könnyeit. Mire is kellett gondolni? Hidegre? Jéghegy!

– Miért érzem úgy, mintha titkolóznál előttem? – kérdezte az apja gyanakodva. – Valami zűrbe keveredtél, Spike? Megbeszéltük, hogy rendesen viselkedsz, és bármi is történt karácsonykor, nem ugrasz Leyton torkának.

És miért most kellett felemlegetnie a nevét?

Spike inkább a szájára szorította a kezét, és talán egy percig állt csukott szemmel, füléhez emelt telefonnal. Kétségbeesetten próbálta nem elbőgni magát, de már zúgott a feje a megerőltetéstől.

– Spike? Ha akarod, most azonnal autóba ülök...

Mindennél jobban vágyott rá, hogy az apja itt legyen, mégis bepánikolt a gondolattól, hogy Hank forgalmas autópályákon hajtson végig, amikor bevallottan nem szeretett sötétben vezetni. Akár baja is eshetett...

– Nem kell, nincs gond – találta meg nehézkesen a hangját, de sokkal tompábban szólt a megszokottnál. Közben egy görénynek érezte magát a nyilvánvaló hazugság miatt. Volt gond bőven, még ha Miranda azt is szajkózta fáradhatatlanul, hogy a nevelőapja túl van a nehezén. Spike meg mert volna esküdni rá, hogy egy orvostól kölcsönözte ezt a mondatot, mégis hogy lehetne valaki túl a nehezén, ha frissen vágták fel és varrták össze a mellkasát? – De figyu, apa, nem gondoltál mostanában öhm, orvoshoz menni?

– Tessék...?

– Tudom, kicsit hirtelen, csak izé... szóval az embernek mindenféle egészségügyi gondja lehet, amiről nem is tud, ugye? Rák, meg minden.

– Spike, ez azért tényleg elég furcsa és légből kapott kérés, biztos, hogy minden rendben?

– Persze, csak Clare-rel beszélgettünk, hogy öh... milyen sok haverunk szüleivel vannak gondok, például ott az egyik ismerősének az apja, aki egyszer csak összeesett, és... – Megint megakadt, mintha a levegő egyszerűen kifogyott volna a tüdejéből, és képtelen lett volna újra megtölteni. – Csak menj el orvoshoz, jó?

– Rendben, elmegyek – válaszolta az apja pár szívdobbanásnyi szünet után.

Spike pedig akkor hallotta meg először a parketta halk nyikorgását. Megfordult a tengelye körül, és némi ijedtséggel konstatálta, hogy az anyja ott állt a folyosón kezével még a lányok szobájának a kilincsén, Spike-nak meg fogalma sem volt, mióta hallgatta a beszélgetést.

– Most mennem kell – szólt a telefonba.

– Rendben. És az este folyamán nyugodtan hívhatsz. Bármikor – válaszolta az apja, Spike pedig erőtlenül elköszönt tőle.

– Asszem lebuktattam magunkat – motyogta maga elé.

– Igen, szerintem maximum tíz perc, és keresni fog – tette hozzá az anyja hasonlóan csendesen.

– Elaludtak? – bökött fejével az ajtó felé.

– Amy igen, Katie még olvas... Megígértem nekik, hogy holnap videocsetelhetnek az apjukkal, azóta kicsit nyugodtabbak.

– Mész is reggel, ugye? Megyek veled – ajánlkozott Spike rögtön.

– Inkább kísérd ki Clare-t az állomásra, ráérsz délután bejönni.

Tényleg, Clare, baszd ki, állandóan megfeledkezett róla. A legpocsékabb barát volt valaha. Vissza kellett volna mennie már hozzá a szobába.

Az anyja odalépett hozzá, és átölelte, Spike-nak pedig ennyi kellett, hogy kitörjön belőle a sírás. De most kicsit jobban esett. Fura volt neki, hogy már inkább ő zárta a karjaiba az anyját, mint fordítva, mégis az ismerős illatú, ismerős anyagú pizsamájába fúrhatta bele az arcát, és ez régi emlékeket idézett fel benne, amikor még olyan apróságokon kesergett, hogy kitört a kedvenc autója kereke, vagy a szomszéd fiú kakafejűnek nevezte. Akkor az anyja pár szóval és ígérettel minden gondját megoldotta.

Hát most nem tudta, és Spike minél tovább ölelte, annál inkább rádöbbent, hogy Miranda épp úgy kapaszkodik őbelé, mint fordítva. Hogy nem csalhatatlan és nem mindenható. Sőt, kicsit túlságosan is emberi...

Spike előző este tapasztalt csalódottsága mégsem tért vissza. Az anyja randizott párszor egy fiatal pasival, és nem kötötte az orrukra, mi van akkor? A történtek fényében ez is majdnem olyan csekélységnek tűnt, mint egy matchbox kitört kereke, amit bármelyik nagyobb játékboltból pótolni lehetett. Tudta, hogy nem lenne még szabad elengednie a dühét az anyjával kapcsolatban, mégis feloldódott most az ölelésében. Leszarta, hogy mit csinált az utóbbi hónapokban, ha a következőkben itt marad velük.

Épp csak lazított a szorításán, amikor megérezte a zizegést az anyja zsebében.

– Ez Hank lesz – szólt Miranda rekedten, és megtörölte a szemét. – Felveszem, jó?

– Aha, persze... Kitartást hozzá – engedte el Spike, majd csendben figyelte az anyja távolodó alakját, ahogy behúzódott a hálóba.

*

Miranda meglepetésére Amy billent először vissza a kétségbeesésből, és alig negyedóra elteltével már inkább a részletek érdekelték. Milyen hosszú a seb az apján? Mivel vágták át a bőrét? Átfűrészelték a csontot is? Meg pontosan mit csináltak a szívével? Miranda egyik kérdésre se tudta a választ, de hosszas kérlelés után végül vonakodva és összeszoruló gyomorral utánakeresett a neten a „bypass" szónak. Ő elfehéredve nézte végig azt az alig ötperces, és még csak nem is élő emberről készült YouTube-videót egy szívműtétről, viszont annak hatására Katie is abbahagyta a sírást és könnyes szemmel, de leplezetlen érdeklődéssel hajolt a mobil kijelzője fölé. Miranda rájött, sosem fogja igazán megérteni a gyermeki elme működését.

Utána közel egy órát feküdt a lányokkal az ágyban Harry Pottert olvasva, mire Amyt elnyomta az álom. Miranda átcipelte a saját szobájába, miközben majdnem megszakadt a súlya alatt. Égtek a vállai, és belehasított a fájdalom a derekába, ahogy igyekezett a lehető legpuhábban elhelyezni a plüssei között, pedig Leyton kezében olyan könnyűnek tűnt a lányuk. Akkor talált rá Spike-ra, amint könyörgött az apjának, hogy vizsgáltassa ki magát, majd mindent el kellett mesélnie Hanknek...

Valahányszor megosztotta a történteket valakivel, mintha még inkább kikeményedett volna ez az új valóság. Azzal a telefonhívással kirántották a régi élete díszletei közül, és miközben a szeme láttára omlott össze a szoba, őt már behajították egy újba. Egy sötét, hideg, üres helyre, és rácsapták az ajtót mielőtt elárulták volna neki, be lesz-e valaha rendezve.

Felfogni sem merte, milyen közel került hozzá, hogy elveszítse a férjét.

A gondolatra lúdbőrözni kezdett a karja, és tehetetlenül simított rajta végig. Még sosem vesztett el senkit. Milyen praktikus volt, hogy nem ismerte az anyja rokonait, ezért az ő fiatalkorát nem felhőzték be elhunyt nagyszülők, vagy autóbalesetet szenvedett nagybácsik emlékei. Még a halál szele sem legyintette meg a családját, mindössze óvodás vírusokat, egy-két öltést igénylő sérüléseket és egy csúnya bokaficamot tudhattak a hátuk mögött.

Erre nem volt felkészülve. De fel lehet egyáltalán ilyesmire készülni?

Robotként pakolta össze a férje bőröndjét a kórháztól kapott lista alapján, hogy reggel hétkor már felkerekedhessen vele, majd lerogyott az ágy szélére, és hagyta, hogy újabb és újabb hullámokban söpörjön végig rajta a kétségbeesés. Éjfél körül járt az idő. A szemei majdnem leragadtak, mégsem bírt aludni. Csak ült az ágy szélén, meredt a remegő lábaira, borzongott a háta az üres ágy ridegségétől. Nemcsak a teste, a lelke is elfáradt.

Egy szót sem bírt váltani vele, mi volt rá a garancia, hogy a Leytonra kísértetiesen hasonlító testben még mindig ott van az a férfi, akivel összekötötte az életét?

És ki tehetett erről az egészről, ha nem ő?

Kezébe temette az arcát, majd halkan belezokogott. Üvöltve akart, de nem kelthette fel a gyerekeket.

Visszafogott kopogás zavarta meg, és ijedten kapta a tekintetét az ajtóra. Charlotte hálóingben állt ott, és Miranda elsőre nem értette mi a furcsa az arcán, mire rádöbbent, hogy most először látta a nőt smink nélkül.

– Zavarok, édesem? – kérdezte, és valami földöntúli nyugalom áradt belőle. Miranda csodálta érte. Anyósa a hír hallatán sem tört össze, nem hullajtott teátrális könnyeket, csak rezignáltan tudomásul vette a dolgot. Mintha számított volna rá.

– Dehogy, Charlotte – törölte le Miranda a könnyeit, bár igazából szeretett volna egyedül maradni egy kicsit, és fetrengeni az önutálatban. – Gyere csak!

Anyósa lassan besétált, majd épp csak leereszkedett az ágy szélére, mint aki betolakodónak érzi magát. Miranda akkor vette észre, hogy két bögrét is szorongat a kezében, és az egyiket átnyújtotta neki.

– Forró csokoládé – válaszolta meg Charlotte a fel nem tett kérdést. – Láttam, hogy nem sokat ettél vacsorára.

Miranda lehunyta a szemét, és mélyet lélegzett a bögréből, érzékeit eltöltötte az édes, fűszeres illat. Majd nem bírta tovább, egyszerűen kiszakadt belőle a mondat:

– Ne haragudj, Charlotte...

– Már miért kéne haragudnom, drága gyermekem?

Miranda megtörten meredt a poharába, és hiába tűnt mámorítóan finomnak a csokoládé, hiába szorult össze a gyomra az éhségtől, mégsem volt étvágya. Mert bárhogy nézve, objektíven, kurvára eltávolodva az eseményektől, de tagadhatatlanul...

Ő tehetett az egészről.

Hiába próbálta ezt az érzést újra és újra elnyomni napközben, mert ez most nem róla szólt, de csak arra tudott gondolni, hogy kivételesen nem magával rántott valakit, hanem ő lökte a mélybe.

– Én tehetek róla, hogy ez megtörtént Leytonnal – suttogta maga elé. – Annyi felesleges terhet helyeztem rá az elmúlt fél évben... A béranyaságom körüli mizéria, Damien, és most ez az egész laptopos dolog... Csoda, hogy ilyen sokáig bírta. – Dühödten törölte meg a szemét.

– Hibásnak tartod magad?

– Persze, hogy hibásnak tartom magam! – suttogta az ingerülettől remegő hangon. Legszívesebben üvöltött volna. – Mégis mi mást tennék?! És nem értem, te miért vagy ilyen türelmes velem, meg megértő, és miért csináltál nekem forró csokit... – meredt a bögrébe, ami hiába igyekezett átmelegíteni a jéggé fagyott ujjait.

– Drágám, te vagy az utolsó, akinek oka van rá, hogy bármiért is hibásnak érezze magát.

Miranda legszívesebben ellenkezett volna, de annyira elgyötörték a nap eseményei, hogy ilyen apró ellenállásra sem érezte magában az erőt.

Charlotte viszont még nem végzett.

– Örökké attól féltem, hogy ez be fog következni – folytatta. Vékony, erőtlen hangját szinte magába kebelezte az éjszaka csendje. Mirandába újult erővel mart bele a lelkiismeret-furdalás. Megint önző módon csak a saját érzéseivel foglalkozott, holott az anyósának szemernyivel sem lehetett könnyebb a helyzete. – Amikor hazaértél egy pillanatra úgy éreztem, mintha visszautaztam volna az időben harminc évvel, csak akkor Sam közölte velem a hírt, hogy Alistair infarktust kapott...

Elhallgatott, és lehetetlenül vékony csuklóját finoman a szájához szorította. Az őt körbelengő éteri nyugalom oszladozni kezdett, ahogy összeszorította a szemét, Miranda pedig továbbra is csak bénán hallgatott mellette.

– Akkor én is magamat hibáztattam – szólalt meg Charlotte ismét –, mert követtem el dolgokat, amik felesleges terheket helyeztek a vállára. Negyvenkettő volt, a cég akkor kapott szárnyakra, éjt nappallá téve dolgozott, én pedig nagyon egyedül éreztem magam egy öt éves gyerek mellett...

Egy pillanatra elhalt a hangja, és elveszett az emlékei között. Egy évtizede ismerték egymást, és Charlotte a tiszavirág-életű kapcsolatairól szívesen csacsogott, de Alistair alig-alig került elő a beszélgetéseikben.

– Borzalmas napok voltak, de ostoba módon azt hittem, épp úgy fel lehetett belőlük ébredni, mint egy rémálomból, mert Alistair gyorsan felépült. Két hét alatt minden visszatért a régi kerékvágásba, míg alig két évre rá újra meg nem ismétlődött. – Élesen beszívta a levegőt. – Majd újra, és újra... Én pedig tehetetlenül néztem végig, mert úgy éreztem nekem, az eltartottnak nincs jogom beleszólni a Landonok dolgaiba.

Görcsös mozdulatokkal törölte le a könnyeket a hálóruhája ujjával, majd vörös szemekkel, ráncosan, megtörten, öregen pillantott fel Mirandára.

– Drága Mirandám, ha valakinek felelősnek kell éreznie magát a kialakult helyzet miatt, az én vagyok.

– Ezt nem gondolhatod komolyan, Charlotte!

– Én bíztam Horace gondjaira Leytont, mert nem tartottam elég jó embernek magam ahhoz, hogy normális felnőttet neveljek belőle. És hiába láttam, hogy mennyire rossz hatással van a gyerekeire, nem tettem semmit, mert úgy gondoltam, ő legalább nyújt nekik valamit: jövőképet, karriert...

Miranda bénultan meredt rá. Mintha magát látta volna végre abból az objektív szemszögből, ahogy dr. Werner is mindig tükröt akart tartani neki. Nem a kedélyes, életigenlő nagyvilági dáma ült mellette, hanem egy megtört, öreg hölgy, aki úgy érzezte, összeroppantja az élete során elkövetett baklövéseinek súlya.

– Csak elkeseredetten keressük a bűnbakot – szólalt meg végül, Dr. Werner biztos ilyesmit mondott volna. – Mert rohadt nehéz feldolgozni, hogy ilyesmi egyszerűen csak... megtörténhet.

Igen, napestig sorolhatták volna, hogy kik a felelősek a kialakult helyzetért. Alistair a genetikája miatt, Horace, amiért ennyire maximalistává nevelte Leytont, Charlotte, mert ezt hagyta neki, vagy Miranda, mert nem kapott előbb észbe. Talán mind egy picit felelősek voltak, de a lényegen nem változtatott, hogy a dolog megtörtént, és az első megrázkódtatáson túltéve magukat tovább kellett lépniük.

Anyósa halkan zokogott a kezébe mellette, nem cáfolt rá a szavaira, és nem is erősítette meg őket. Miranda pedig közelebb húzódott hozzá, átkarolta, és rászorított a csontos vállaira.

Az ő könnyei viszont elapadtak, és talán helytelenül, de egy picit, egészen enyhén elkezdett reménykedni, hogy nem derült ki róla ismét, hogy másra sem képes, minthogy romba döntse mások életét. Különösképpen azokét, akik fontosok neki.

Az ajkaihoz emelte a forró csokit, miközben kitartóan simogatta Charlotte villát, ahogy a gyerekeit szokta vigasztalni. Émelyítően édes volt az ital, de jól esett a testének és a lelkének is. Anyósa kezdett elcsendesedni mellette, míg végül remegő kézzel ő is ivott a poharából.

– Ideje eltennünk magunkat – törte meg a csendet. – Elég nehéz lesz a holnapi nap. – Charlotte kivörösödött szemmel, rettegve pillantott rá, de Miranda nem akarta kegyes hazugságokkal traktálni. – Elkísérjelek a szobádba?

Anyósa habozva bólintott, ezért Miranda felsegítette az ágyról, majd átvezette a saját hálórészébe, lefektette, betakarta, és vele maradt, míg el nem aludt.

Mire visszaért, a forró csokija már legfeljebb langyos csoki lett. Húzta az ágy, de túlságosan kavarogtak benne az érzések, hogy elnyomja az álom. Szeretett volna megnyugodni, hogy mégsem teher Leyton számára, de minél tovább ült a szoba csendjében, annál kevésbé akart ennyivel megelégedni. Többre is képes lehetett, minthogy végre nem egy kolonc valaki életében.

Támasz akart lenni.