St Bartholomew kórház, London, április vége

– Eddig csak egy nővért találtam, ő azt mondta, hogy a műtőben van. Ez jó hír, nem? – érkezett meg Barbara két palack vízzel a kezében.

Cynthia nem tudta eldönteni, hogy jó-e, csak annyit, hogy hír. Csodálta Barbarát, hogy ennyit ugrabugrált, őt mintha odaszögelték volna a váró kényelmetlen, műanyag székéhez, ahová körülbelül háromnegyed órája irányították őket. Akkor annyi utasítást kaptak, hogy várjanak, majd tájékoztatják őket. Jobban örült volna Leopoldnak maga mellett, de úgy döntöttek, a férfi maradjon inkább hátra, és tartsa a frontot, Barbara pedig esküdözött, hogy aznapra nincsenek halaszthatatlan feladatai. Cynthiának nem volt ereje vitatkozni vele, és akkor úgy érezte, képtelen lenne egyedül bemenni a kórházba, ezért rábólintott.

Ajánlotta neki, ne csak a katasztrófaturizmus miatt legyen itt.

Átvette a vizet, de csak szorongatta fél kezében, a másikban a telefonját tartotta. Egy elküldetlen üzenet állt a képernyőn.

Amint tudsz, hívj fel.

Egyszer már próbálta hívni Mirandát, de akkor hiába csörgette. Most lekopogott ennyit, majd bénán meredt a betűkre. Ez elég sürgető, vagy többet kellene írnia? De még alig tudnak valamit...

– Miranda a felesége, ugye? – nézett bele Barbara a telefonjába. – Ó, basszus, neked kell közölni vele a hírt?

– Ki más közölhetné? – kérdezett vissza ingerülten Cynthia, majd elküldte az üzenetet. Charlotte-ot is fel kellett volna hívnia, de hozzá még kevesebb kedve volt. Tudta, hogy a nő össze fog törni, és akkor ő sem bírja tovább tartani magát.

Hogy lehetett ilyen ostoba?! Miért nem ismerte fel azokat a röhejesen egyértelmű tüneteket?

Pedig már volt benne gyakorlata...

Leyton falfehéren, a kellemes hőmérséklet dacára az izzadtságában fürödve vett részt az értekezleten, miközben végig összekulcsolt kézfejének támasztotta a homlokát, talán hogy ülve bírja tartani magát. Amikor megszólalt a hangjából hiányzott a szokásos mély, zengő tónus.

De Cynthia nem törődött a jelekkel. Lefoglalta, hogy kiakadjon a férfi akadékoskodásán és vádaskodásán.

Nem mert belegondolni, mi történt volna, ha sértettségében utána sem ered, amikor olyan váratlanul faképnél hagyta őket a tárgyalóban.

De utána ment, és a térdére támaszkodva találta meg egy gyanús tócsával előtte a földön. Cynthia még akkor is azt hitte, hogy a túl jól sikerült este melléktermékét látja...

Unokatestvére viszont zihálva próbált levegőhöz jutni. Hiába.

Cynthia leblokkolt, míg az események megfoghatatlan sebességgel gyorsultak fel körülötte. Mire újra fel bírta venni a fonalat, már ismét a tárgyalóban voltak. Barbara a mentőket tárcsázta, közben Leopold az unokatestvérének próbált segíteni. A székbe helyezte, kigombolta az öltönyét, kioldotta az övét és kirángatta az ingét a nadrágjából. De minden igyekezete ellenére sem tűnt úgy, mintha Leyton egy szemernyivel is jobban lett volna. Összeszorított szemekkel ült görcsösen kapaszkodva a kartámaszokba, és úgy kapkodta a levegőt, mintha a földszintről futva lépcsőzőtt volna fel tárgyalókhoz az imént.

– ... A LÉN irodaépületében, negyvenes férfi, nehezen kap levegőt, verejtékezik és... Érzel fájdalmat valahol? – kérdezte Barbara már a fülére tapasztott telefonnal.

Leyton nem válaszolt, de jobb kezével félreérthetetlenül a mellkasára mutatott.

Minden rohadt tünet stimmelt, Cynthiában mégis csak ezen a ponton realizálódott, hogy újra megtörténik. A szeme láttára kap a rokona szívrohamot.

– Öt-tíz percet mondtak. Szólok a takarítóknak, és eléjük megyek! – szólt Barbara, majd kisietett a tárgyalóból.

Leopold odahajolt Leytonhoz, miközben egy pillanatra sem engedte el a vállát. Cynthia a saját dübörgő szívverése miatt nem értette, mit mondott, de a hanglejtése alapján megnyugtatónak szánta. Pedig mi megnyugtatót lehetett találni ebben a helyzetben? David és Alan és Leyton titkárnője még mindig a helyükön ültek arcukra fagyott döbbenettel.

– Cynthia, kérlek szedd össze Mr. Landon dolgait.

– Dolgait? – kérdezett vissza a nő tompán a váratlanul hozzá intézett kérés miatt.

– A telefonját és papírjait. Bemész vele a kórházba úgyis, igaz? – pillantott rá Leopold.

– Igen... megyek – válaszolta, de továbbra is úgy érezte, képtelen lépést tartani az eseményekkel. Nemrég még veszekedtek, alig öt perce Cynthia Leyton szemére akarta vetni, hogy ugyanolyan kétszínű, hímsoviniszta féregként viselkedik, mint Sam nagybátyjuk. Nekik most az elveiket kellett volna végre ütköztetniük, hogy a végén vagy Leyton lemondjon, vagy Cynthiát kirúgják!

És nem azt néznie, ahogy az unokatestvére haldoklik.

– Cynthia, mindjárt itt vannak a mentők.

– Jó, csinálom – szólt erőtlenül.

A mentők tényleg siettek. Mire Cynthia előkereste Leyton kabátjából a férfi iratait, már megérkeztek Barbara vezetésével. Cynthia szeme előtt ismerős jelenet bontakozott ki.

Az apjára ő hívta a mentőt, bár már napok óta könyörgött neki, hogy be kellene menniük a kórházba. Horace viszont hallani sem akart róla. A kórházban hogyan nézhetné meg az e-mailjeit? Ki engedné meg neki, hogy online értekezletet tartson? Aztán Cynthia a karosszékében találta meg, falfehéren, sápadt ajkakkal, és ernyedt végtagokkal. Alig lélegzett.

Leytont hordágyra tették, megszabadították az öltönytől és az ingtől is. Valamit adtak be neki, talán morfiumot? És egy oxigénmaszk is került az arcára. A nő szerette volna látni, hogy az állapotában radikális javulás áll be. Mondjuk végre kinyitja a szemét, vagy mond valamit. Helyette csak kilencet mutatott a kezein, amikor megkérdezték tőle, hogy mekkora fájdalmat érez.

Rohadt férfi büszkeség. Biztos tízet szeretett volna.

Az EKG felkerült rá, majd a mentőtiszt csak ennyit mondott:

– Sietni kéne.

Az apjánál pedig:

– Miért nincs még bent?

És nem is értek be vele, a mentőben meghalt. De ha Cynthia még bejut hozzá, biztos büszkén közölte volna vele, hogy az utolsó pillanatig dolgozott.

Leytonnal is perceken belül távoztak a mentők, azóta pedig annyit tudtak meg róla, hogy a műtőben van.

– Az egész LÉN meg van bolondulva – jegyezte meg Barbara, miközben lefelé görgetett a telefonján. – Néhányan látták a hordágyat, és most megy a találgatás, kit vittek el.

– Hivatalos közleményt kell kiadnunk, de előtte mindenképp egyeztetni akarok Leytonnal.

– Szerinted ma még beszélni fogsz vele? – kérdezte Barbara óvatosan.

– Ajánlom neki – válaszolta Cynthia, de annyira érzéketlennek érezte a mondatot, hogy kényszeredetten hozzátette: – Vagy leghamarabb holnap. Nagyon remélem...

– Ó, persze, nem lesz semmi baj! – értett egyet Barbara azonnal, talán túl vehemensen is. – Leyton fiatal még, és pillanatok alatt kijött a mentő. Megnézem, hátha azóta megtudtak még valamit!

Barbarának ez lehetett a kényszeres reakciója a tétlenségre, hogy állandóan felugrált. Pedig tudhatta volna, hogy ezek lassú folyamatok, tíz perc alatt semmivel sem lett informáltabb az a nővér, akit már vagy négyszer letámadt az elmúlt egy órában, de Cynthia továbbra sem érzett magában erőt hozzá, hogy lehurrogja.

Csak ült a helyén jókislányként. A kosztümfelsője zsebét Leyton telefonja és összehajtott szemüvege feszítette szét, a mellkasát az aggodalom.

Cynthia egy hősnek tartotta az apját, amiért a betegsége ellenére egy pillanatra sem állt meg, töretlenül vezette a céget, mintha az infarktus csak kellemetlen mellékhatása lenne az igazgatói létnek... Pedig mi hősies volt abban, ha valaki feláldozta az idejét és a családját a munkájáért, miközben felőrölte az egészségét? Miközben az egészet szükségszerű áldozatnak tartotta, nem orvosolandó problémának.

Cynthia összerázkódott. Egész életében azért küzdött, hogy a gyerekeit ne tegye ennek ki.

Most lehet, Leytont mégis ő hajszolta bele?

Remegő kézzel támasztotta meg a homlokát. Hasogatott a feje, és szúrt a szeme a visszatartott könnyektől, de nem akart a pletykás Barbara előtt összetörni. Újra visszhangoztak a fejében a tárgyalóban elhangzott szavak, és most még fájdalmasabbnak érződtek, mint amikor Leyton az arcába vágta őket.

Hogy egy zsarnoknak akar emléket állítani.

De akkor is a főnöke volt!

Akinek egy pocsék gyermekkort és egy megnyomorított felnőttkort köszönhetett.

De akkor is az apja, a mentora volt! Hol lenne most Horace útmutatása nélkül?

Remegve szívta be a levegőt. Megrémítette a káosz a fejében a kérdés után, és nem azért, mert egyetlen utat sem látott maga előtt, hanem túl sokat is. Horace egyértelműen kijelölte neki, melyiken kívánja, hogy végigmenjen. Kinevelte a jobbkezének, de ennél sosem szánta többnek.

Végtére is ő csak egy elvált, gyermekeit egyedül nevelő nő volt.

És ő sem merte önmagát ennél többnek tekinteni. Talán nem Leyton húzta újra köré a kerítést, hanem ő nem akart kilépni a karámból, még akkor sem, amikor már szélesre tárták előtte a kaput. A férfinak igaza volt, ott akarta folytatni tovább a cégvezetést, ahol Horace félbehagyta.

Ezért elpusztította a személyt, aki segíthetett volna neki kilépni az apja árnyékából.

– Azt mondta, nem tud többet, és hogy a következő egy órában sem fog – tért vissza Barbara csalódottan.

– Nyugodtan hazamehetsz – jegyezte meg neki Cynthia. Akkor végre nyugodtan kibőghette volna magát egyedül.

– Viccelsz? Végre találkozhatok ezzel a Mirandával, ki nem hagynám!

Barbara tettrekész, távolságtartó álarca repedezni látszott, ahogy újra elhelyezkedett Cynthia mellett, és idegesen dobolt a térdén. Őt talán még jobban az őrületbe kergette a hiába való várakozás.

Akkor egy idegen csengőhang ütötte meg Cynthia fülét, egy pillanatra azt hitte, Barbara telefonja szólalt meg.

– Szerintem Leytoné az – oszlatta el a kétségeit a nő.

Előhúzta a zsebéből a mobilt. Miranda kereste.

Cynthiának fogalma sem volt, mit mondjon neki. De legszívesebben egy bocsánatkéréssel kezdte volna.

*

Miranda a furcsa üzenetről átváltott inkább a hívólistájára, és kikereste a férjét. Nem tudta mire vélni Cynthia szavait, de úgy döntött, elsőként vele közli a jó hírt. Még tíz perc sétára voltak a vasútállomástól, Spike jókedvűen cseverészett a háta mögött Clare-rel: Alex ijedt arcát ecsetelte lelkesen a barátnőjének, meg hogy a haverjai mit fognak ehhez szólni, ha elmeséli.

Igaz is, el kell majd beszélgetnie róla Spike-kal, hogy a kis kalandjuknak mely részei lehetnek publikusak, mielőtt a kozmetikázatlan verzió körbejár a haveri körében.

Leyton szerencsére pár csörgés után felvette a telefont.

– Képzeld, megvan a laptop! Sértetlenül! Meglepően könnyedén ment. Jöhet a győzelmi ebéd, vagy Cynthia még feltart valami baromsággal?

Egy szívdobbanásnyi szünet után végül az említett személy szólt a telefonba.

– Itt Cynthia...

Ó, baszd ki.

– Az előbbi megjegyzést nem gondoltam komolyan, és nem Leyton mondta nekem – kezdte esetlenül.

– Nem ez a lényeg. – Cynthia hangja olyan hűvösen csengett, hogy a nő a kellemes időjárás ellenére is megborzongott. – Miranda... attól tartok, rossz híreket kell közölnöm.

– Valami történt. – Lassított a léptein. Sejtenie kellett volna, hogy nem lehet véletlen, hogy a férje telefonját más vette fel.

– Leyton pár órája rosszul lett, mentőt hívtunk hozzá, és a kórházba szállították. Azóta nem sokat tudunk róla – folytatta Cynthia továbbra is tárgyilagos hangnemben egészen az utolsó szóig, akkor ugyanis megremegett a hangja.

És Miranda is egész testében, a telefon pedig majdnem kicsúszott az ujjai közül.

– De-de miért? Belázasodott? – kérdezte erőtlenül, miközben a világ lassan forogni kezdett vele. Mit takart a "rosszul lett" kifejezés? Miért fogalmazott Cynthia ilyen átkozottul ködösen?!

– Orvossal még nem beszéltünk, ezért nem tudhatunk semmi biztosat, de valószínűleg infarktusa volt – válaszolta Cynthia egész halkan.

Miranda megtorpant, és úgy érezte, mintha egyenesen egy fedetlenül hagyott csatornalyukba lépett volna, a zsibongó járda, az autók zúgása, Spike és Clare lelkes eszmecseréje mind-mind megszűnt körülötte.

Cynthia biztos téved, kizárt, hogy Leyton szívrohamot kapott.

– Tegnap este még semmi baja sem volt! – kiáltott fel hisztérikusan. – Ma reggel simán bement dolgozni a te halaszthatatlan értekezletedre!

Ő sem értette, miért kezdett azonnal vádaskodásba, miközben legbelül tudta, hogy rohadtul sántítottak a szavai. Leyton abszolút nem úgy festett, mint akinek "semmi baja", napok... hetek óta nem úgy festett, mint akinek semmi baja! Miranda pedig régóta sejtette, hogy baj van, de mindig elnyomta magában az aggodalmat, kifogásokat keresett, még az egyértelmű jelek dacára is.

Mert fontosabb volt neki azon rágódni, hogy Spike most milyen anyának gondolja!

– Mi a baj, anya? – ütötték át körülötte a vákuumot Spike bizonytalan szavai, és csak épp annyira tisztult ki körülötte a világ, hogy a fia aggódó arcát lássa. Még mindig ott álltak Bexleyben a járda közepén. Az emberek kerülgették őket, mert Miranda bójaként ácsorgott a járdán kezében a telefonnal, míg a másikat elviselhetetlenül húzta a pehelykönnyű laptop fogantyúja.

– Azonnal értesítelek, amint megtudunk valamit – folytatta Cynthia továbbra is felháborítóan higgadtan. – Bármelyik telefonon kereshetsz. A St. Bartholomew kórházban vagyunk, a "B" intenzív osztály előtt a folyosón.

Majd letette. Magára hagyta Mirandát ezzel a hírrel, ő pedig újra zuhant vissza a lyukba.

– Anya mondd már meg, kivel beszéltél, mert kezdek ideges lenni! – rivallt rá Spike.

– Cynthiával, Leytont bevitték a kórházba.

– Mi a fasz?!

Rá kellett volna pirítania a fiára, hogy vigyázzon a szájára, de Miranda megszólalni is képtelen volt. Viszont mozdulnia kellett, el kellett jutnia ebbe a kórházba és megkeresni az intenzív osztályt, hogy valami hírt kaphasson. Úgyhogy lépett egyet, a térde majdnem összecsuklott alatta, majd még egyet, ezúttal kicsit már biztosabban, aztán majdnem futásnak eredt. Először el kellett jutniuk az állomásra, el kellett érniük a vonatot.

Elérték, még pár percet várniuk is kellett rá, majd lerogytak az első szabad székekre. Miranda azonnal tárcsázta Cynthiát, hogy utána a nő ugyanazt szajkózza el neki: még nem tudnak semmit, majd szól, ha lesz valami konkrét.

Legszívesebben felüvöltött volna a nő érzelemmentes hangjától. A férje egy kibaszott műtőben feküdt, ki tudja milyen állapotban, és még annyit sem tudtak közölni, hogy mit csinálnak vele?!

– Faszom, miért nem beszéltem rá, hogy maradjon?! – nyöszörögte Spike. Szétvetett lábakkal ült a vonat alig párnázott ülésén, az arcát a tenyerébe temette. Barátnője megszeppenten ücsörgött mellette, és óvatosan a vállára helyezte a kezét. – Tök szarul nézett ki már reggel is, ragaszkodnom kellett volna hozzá, hogy maradjon!

És a fia belezokogott a tenyerébe. Mintha bármilyen szinten is felelősnek kellett volna éreznie magát a kialakult helyzet miatt.

– Nem lesz semmi baj, biztos a legjobb kezekbe került – szólt Miranda, és igyekezett minden reményt magából a szavaiba pumpálni.

– Akkor miért nem mondják meg, mi van vele?

– Műtőben van, nem ugrálhatnak oda a telefonhoz.

– Ó, baszd ki, ez annyira szar – nyögte bele Spike a tenyerébe. Miranda megrettenve nézett rá, rég látta a fiát ennyire nyersen kifejezni az érzéseit. Miranda habozott egy pillanatra, majd megsimogatta a fejét, és igyekezett továbbra is a lehető legnyugodtabb hangon megszólalni:

– Minden rendben lesz.

Pedig legszívesebben csatlakozott volna hozzá, még a keze is remegett a fia fején. De most neki kellett a szilárd, biztos pontnak lennie...

Pont neki?

Szélembernek született, Leyton volt a sziklafal a kapcsolatukban, aki bármilyen hullámverésnek ellenált. Mindig tudta, mi a következő lépés, hol a biztos talaj, ami kivezetheti őket az ingoványból.

Miranda néhány mély levegővétel után próbálta most magára erőltetni a férje szemléletét. Igen, statisztikákban és tényekben gondolkodni, nem elsüllyedni a kétségbeesésben. Az infarktus népbetegség, ugye? Rémisztően hangzik a szó, de emberek százai esnek át rajta napi szinten, mégis a legtöbben túlélik.

Kivéve Leyton minden halott rokonát.

Miranda inkább a telefonjába temetkezett, és mindenféle orvosi oldalakat rángatott elő a Google-bugyraiból. Fél füllel hallgatta csak, hogy Clare valami ismerőse rokonának apjáról mesélt Spike-nak, aki a nyáron szívrohamot kapott, de másnap már ki is engedték a kórházból, és ez megnyugtatta a fiút.

Bár Mirandát is megnyugtatta volna.

Mire leszálltak a vonatról, közepesen kiművelődött az infarktust kezelő eljárásokból, már tudta, hogy lehet gyógyszeresen, szívkatéterezéssel, és végső esetben műtéti úton... Közben kétszer is hívta Cynthiát, de a nő újra és újra azt ismételte el vérlázítóan nyugodt hangon, hogy továbbra sem tudnak semmit.

Pedig már bő két óra eltelt, mióta beértek Leytonnal a kórházba. A net szerint a katéterezés nem tartott tovább egy óránál. De lehet, csak nem kapott műtőt, ugye? Mert nem tartották olyan sürgős esetnek. Vagy végeztek már, de kiderült a műtőorvosról, hogy ő is egy rohadt nagy környezetvédő, és fél órája a passzív házáról meg a vegán étrendről beszélgetnek!

Mert Leyton imádott kötetlenül, vadidegenekkel cseverészni...

Miranda gondolkodását egyre jobban megbénította a félelem, miközben elkeseredetten próbált taxit inteni maguknak az állomás előtti tömegből. Legalább Spike kisírta és összeszedte magát, ezért egy ideje sulis dolgokról meg a szadista edzőjüktől beszélgetett Clare-rel. A taxiban ülve Miranda harmadszorra is elismételtette Cynthiával, hogy melyik szárny melyik emeletére kell menniük, és nem azért, mert biztosra akart menni, hanem mert első két alkalommal nem ragadtak meg a szavai az agyában.

A St. Bartholomew visszarettentően óriási épületegyüttes volt, égbetörő falakkal, hatalmas ablakokkal, a közepén szépen gondozott parkkal. Cynthia pontos leírást adott, de így is majd tíz percig bolyongtak, mire megtalálták a megfelelő épületet, aztán újra és újra elbizonytalanodtak, valahányszor beléptek egy ajtón, hogy melyik lépcsőház vagy melyik folyosó felé induljanak.

Végül megtalálták a "B" intenzív osztályt. Ablakos, tágas tér volt, barátságos, bézs falakkal, makulátlanul fehér, és ránézésre is kényelmetlennek tűnő székekkel. Cynthia és egy idegen nő a nővérpulthoz közel üldögéltek, rajtuk kívül még egy négy fős család várakozott, valamennyien síri csendben, a kezükben automatás műanyag poharakkal vagy palackozott vízzel.

Cynthia a mobiljába temetkezett, talán fel sem tűnt neki, hogy megérkeztek, a nő viszont azonnal felpattant, és szélesen mosolyogva sietett eléjük. Miranda megütközött a környezettől és a helyzettől elütő gesztus láttán, még talán meg is torpant.

– Miranda Landon, ugye? Nagyon örülök, hogy végre találkozunk! – lépett oda hozzá a nő, és meglepően férfiasan szorította meg kezét, belesajdultak az ujjai. A tenyere viszont nyirkos volt az idegességtől. – Barbara Bonnet! A férjed rengeteget mesélt már rólad, és a gyerekekről!

Barbara? Az a Barbara?

– Te pedig biztos Spike vagy! Hűha, valószínűleg az apádra ütöttél, nagyon örvendek! – lépett a nő tovább, és Spike kezét is megszorította.

Miranda meglepetten mérte végig a nőt, hogy mennyire... hétköznapi. A fejében (és a Facebook profilja alapján) topmodellként élt a gondolataiban Leyton exe, ehhez képest egy szálkás, negyvenes nő volt, aránytalanul széles szájjal, óriási, szabályos fogakkal, és kicsit túlszoláriumozott bőrrel.

– Továbbra sincs hírünk, viszont a nővér a pultnál azt mondta, hogy majd telefonon fogják értesíteni – folytatta Barbara, és a nővérpult felé intett, ahol egy testesebb, őszes hajú, unott arcú nő ült egy pletykalapba temetkezve. – De most már lassan biztos lesz valami, mert ha jól számolom... Ó igen, három órája hozta be Leytont a mentő. Azt mondták, majd ide fogják szállítani, és az estét is itt tölti.

– Köszönjük a tájékoztatást, Barbara, de Mirandának biztos jól esne most egy kávé – szólalt meg Cynthia első ízben, hogy megérkeztek.

– Persze, mindjárt hozok az automatából.

– Inkább egy főzött a büféből – folytatta a nő. – Meg a fiatalok is biztos szeretnének egy-egy doboz üdítőt, igaz, Steve?

– Igazából Spike vagyok, de ja, egy kóla jó lenne, neked is, Clare?

– Akkor két kávé és két kóla rendel. Rendben, azonnal jövök! – folytatta Barbara zavaróan energikusan, és továbbra is fülig érő szájjal, majd elsietett a lift felé.

Cynthia pedig azonnal a kezébe temette az arcát, és elkínzottan dörzsölte a homlokát. Miranda bármi rosszallást tartott magában a nővel kapcsolatban, most nyomtalanul elpárolgott. Épp olyan ijedtnek és fásultnak tűnt, mint aminek ő érezte magát, csak a rendíthetetlen akarata tartotta vissza, hogy ne omoljon össze látványosan.

– Hála az égnek megszabadultunk tőle egy kis időre – szakadt ki Cynthiából meglepően őszintén. – Tudom, hogy segíteni akar, de elképesztően megterhelő a túlnyüzsgő társasága. Üdv, Cynthia. – Mintha csak észbe kapott volna, formálisan kezet nyújtott a két megilletődött kamasznak. – Leyton unokatestvére.

– Ja, vágom – válaszolta Spike. – Hú, éhen halok. Lehet kaját is kellett volna kérnünk attól a vigyorgó nőtől.

– Menjetek utána, és válasszatok ti is valamit a büféből – vetette fel Miranda azonnal. – Adok pénzt.

– Nem kell, van kártyám. Megoldom. Te kérsz valamit?

– Megleszek. – Nem emlékezett rá, mikor evett utoljára, de nem volt étvágya.

– Azért hozunk valamit. Na, gyere, Clare. – Spike nyújtotta a kezét a barátnőjének, majd a lifthez sétáltak. Talán megrémítette a steril előcsarnok, azért kapott az alkalmon, hogy ő is leléphessen kicsit a barátnőjével. Miranda esetlenül elrebegett "minden rendben lesz" mondata nem volt varázsige, csak ideiglenesen tudta oldani a fiában a szorongást.

A nő lassan leereszkedett Cynthia mellé, a laptopot a szomszédos székre fektette, és kipréselte a tüdejéből a levegőt, de egy fokkal sem lett nyugodtabb tőle. Ellenkezőleg. Miután minden a figyelmét elterelő tényező megszűnt körülötte, újult erővel rohanta meg a pánik.

Zsibbadt tehetetlenség ülte meg a csontjait és bizsergette a bőrét. Zaklatottan dörzsölte meg a lábát, hátha visszatér a lábaiba az élet, és hiába tudta, hogy legfeljebb öt perc telt el, mióta megérkeztek, majd egy órának tűnt. Cynthia némán ült mellette, orrnyergét összecsípve, a térdére támaszkodva.

– Éppen vitatkoztunk – törte meg végül ő a csendet.

– Miről?

– Voltaképp... lényegtelen dolgokról. Minden nézeteltérésünk alapját lényegtelen dolgok képezik.

Miranda félve pillantott Cynthia felé, és a sejtése beigazolódott, a nő tényleg a szemét törölgette, majd újra a telefonjára pillantott.

– Nyugodtan visszamehetsz a céghez, most már itt vagyunk.

– Szeretnék maradni, míg valami hírt nem kapunk – ellenkezett a nő rögtön. – Most nincs fontosabb hely, ahol lehetnék.

Tovább várakoztak egymás mellett, Miranda ha megfeszült, se bírt volna beszédtémával előállni. Egy ponton felkelt, és inkább föl-alá sétált, a tükröződése az ablakban csendesen követte. Próbált elnyomni magában minden nyugtalanító gondolatot. Ha valami borzalmas dolog történt volna a mentőkocsiban vagy akár a műtőben, arról szólnak, nem igaz? A filmekben a katasztrófák előszele érződött a levegőben, nem ilyen csendben, szinte már unottan várakoztak a hozzátartozók, hogy hírt kapjanak.

Valahányszor megcsörrent a telefon a nővérpulton, Miranda gyomra is megugrott, de egyszer sem Leyton miatt telefonáltak.

Talán félóra telt el, mire Spike is visszatért Clare-rel és Barbarával az oldalán, sültkrumplit ettek, meg rántott csirkemellett, és Mirandának is hoztak egy adagot elcsomagolva. A fiú vicceskedve jegyezte meg, hogy ennél fejedelmibb győzelmi ebédet várt.

Akkor újra megcsörrent a telefon, és hiába tucatjára, Miranda azonnal odakapta a tekintetét.

Ezúttal nem vaklárma volt.

– Leyton Landon családja?

Mirandában benne rekedt a levegő, és Spike is rögtön elhallgatott.

– Azt üzenik, hogy a műtét jól sikerült, már zárják össze. Nemsokára feltolják az osztályra – közölte a nővér.

Talán megnyugtatónak szánta a szavait, de az ellenkező hatást érték el. Mirandát leverte a víz attól a pár mondattól.

Műtét? Összezárják? Fel volt nyitva?

– Ez jó hír, nem? – kérdezte Spike bizonytalanul, megérezhette Mirandán, hogy inkább megrendítette a hír, mint megnyugtatta.

– I-igen..., valószínűleg a nehezén túl van – bólintott Miranda gyorsan, de süthetett a szavaiból, hogy hazudik, mert Spike-on látszott, hogy egy szavát sem hitte el. Mégsem kérdezett vissza újra, csak sápadtan leereszkedett barátnőjével a székekre.

Miranda pedig azonnal egy orvost akart, hogy magyarázza el neki pontosan, mi történt. Hogy Leyton tényleg túl van-e a nehezén, és hogy mi vár rá az elkövetkező pár órában, hétben, a hátralévő életében.

Helyette maradt a további tétlen várakozás, de Miranda most már nemcsak egy örökkévalóságnak élt meg minden percet, hanem egyenesen kínzásnak. Talán még a vajúdások alatt is gyorsabban telt az idő. Akkor tudta, hogy a szenvedések végén várja valami, valaki, most viszont repedések szelték át a jövőjüket tartó pilléreket, és egyetlen orvos egyetlen rossz híre választotta el tőle őket, hogy az egész a nyakukba szakadjon.

– Mr. Landon családja? – Egy idősebb, fekete nővér érkezett meg az intenzív folyosójáról. – A közeli hozzátartozók bejöhetnek egy rövid időre.

Miranda azonnal felpattant, és a fia keze után nyúlt, Spike pedig készségesen követte.

– A fia inkább maradjon kint, ön a felesége, igaz? – kérdezte a nővér. Az ő arca sokkal érzelmesebb volt, mint a kollégájáé, de pont a tiszta együttérzés miatt Miranda gyomra még jobban összeszorult, pedig már így is a hányinger kerülgette. Csak bólintani tudott. – Jöjjön velem.

Miranda pánikszerűen szorított rá Spike ujjaira, és egy pillanatra úgy érezte, képtelen áthaladni az ajtón nélküle, neki kell egy támasz, egy biztos pont ebben a kétségbeejtően ijesztő helyzetben. De látta, hogy nincs választása, ezért dermedt ujjakkal engedett a szorításán, és tehetetlenül hagyta, hogy Spike zúgolódva, de hátramaradjon.

A csapóajtón túl a nővér beöltöztette Mirandát. Maszkot, hajhálót, és valami kötényszerűséget kapott, még a lábára is húztak valamit. Gépiesen teljesített minden parancsot, miközben egyre égetőbben, egyre fájdalmasabban visszhangzott a fejében a kérdés: ez most tényleg velük történik meg? Huszonnégy óra sem telt el, amikor még együtt vártak Spike vonatjára, együtt ültek a koncerten, most meg mintha egy műtéthez öltöztették volna be.

Újabb hosszú és keskeny folyosó következett, pár méterenként kórtermek sorakoztak nyitott ajtókkal. Valahol a folyosó közepén álltak meg a nővérrel, Miranda szíve azonnal a torkába ugrott, pedig alig látott még valamit a szobából. Csak egy kórházi ágy végét.

– Nem valószínű, hogy magához fog térni – kezdte a nővér. – Vagy ha igen, kába lesz, és másnap semmire se fog emlékezni. De ez normális.

– Rendben – válaszolta Miranda sürgetően. Egyszerre akart bent lenni a szobában, és kint maradni a folyosón. Ez a pár méter választotta el csak attól, hogy ez a rémálom valósággá változzon.

– Amíg bent van, igyekszem keríteni egy orvost, jó? Ő majd tájékoztatja a továbbiakról.

– Rendben, köszönöm.

Nem tudta, a nővér mit olvasott le az arcáról, valószínűleg mély kétségbeesést, mert meglepő módon Miranda csuklója után nyúlt.

– Jöjjön, biztos örülni fog magának.

Miranda a végtelenségig állt volna földbe gyökerezett lábakkal a folyosón, de a szolid húzásra végül megindult a nővér után a szobába. A haja izzadt a háló alatt, és a maszk is kezdett az arcára tapadni. Legalább a pulóverét le kellett volna hámoznia magáról mielőtt beöltöztették.

Még sosem járt kórteremben, a szülészet családias, pasztellszín tapétás falai és mélybarna bútorai helyett csupa fehérre meszelt steril fal, fehér bútorok, világos linóleumpadló fogadta, és átható, szúrós szag. A szalagfüggönyöket elhúzták, de a kora délután miatt így is bőven szűrődött be napfény a lamellák között.

Aztán megütötte a fülét a halk zúgás, meg a furcsa zajok, és egyre jobban elöntötte a pánik a sok géptől, amiket eddig legfeljebb filmen látott.

– Ne aggódjon, nem olyan vészes ám, mint amilyennek tűnik. Csak alszik. – Mintha a nővér egyenesen a fejéből olvasott volna, továbbra is szelíden, de kérlelhetetlenül vezette az ágy felé, Miranda pedig minden izmát megfeszítette, hogy ne tűnjön úgy, mintha hezitálna. A másik irányba akart futni, nem akart az ágyba pillantani, mert addig még mindig elhitethette magával, hogy ez nem velük történik meg, hogy csak valami tévedés történt.

Nem történt tévedés, tényleg a férje volt ott. Mirandát pedig nem a kétségbeesés öntötte el, hanem a megkönnyebbülés miatt kapta a szája elé a kezét, és lepték el a szemét a könnyek. Rádöbbent, hogy egész eddig attól rettegett, talán nem is láthatja viszont, vagy ha mégis, többé nem ismer rá.

Rémisztő volt, messze nem úgy tűnt, mintha Leyton csak aludt volna. Sápadtan, derékig betakarva, vastag kötéssel a mellkasa körül feküdt az ágyban, de a legrémisztőbb a szájából kivezető cső volt, a mellkasa természetellenesen emelkedett és süllyedt. De kétséget kizáróan ő volt az.

Te jó ég, Leyton.

– Azt majd kivesszük, amint egy kicsit jobban felébred – találta ki a nővér ismét Miranda gondolatait, majd kisvártatva hozzátette: – A kezét nyugodtan megfoghatja, csak ne mozgassa.

Ő közben egyre jobban sírt a tenyerébe, mert végre úgy érezte, hogy megtehette. Elrebegett egy "köszönöm"-öt, majd tétován még közelebb lépett. Megőrjítették a szoba mély csendjét megtörő szaggatott zúgások, a halk csipogás, és megrémítette a sok felirat, mintha a férje minden életfunkcióját kivetítették volna, mintha mindet őrizni kellett volna...

A kezét finoman Leytonéba csúsztatta, vigyázva rá, hogy az ujjára csiptetett műszerhez ne érjen hozzá. Meleg volt a tenyere, de hiába várta Miranda, hogy kinyissa a szemét, meg sem rezzent. Csak talán a szemöldökét húzta össze enyhén, amikor Miranda egy kicsit megszorította a kezét.

De élt. Miranda órákon keresztül rettegett, hogy az ellenkezőjéről kap hírt.

– Mrs. Landon? – szólt be egy idegen hang óvatosan a kórterembe. Talán öt perc sem telt el, mióta Leyton ágya mellett állt. Kék, műtős ruhába öltözött, hórihorgas férfi várta az ajtóban. Miranda vonakodva engedte el Leyton kezét, a férje meg sem rezdült tőle. Kisétált az orvoshoz.

– Dr. Volkan Hofs vagyok, részt vettem a férje műtétén, azért küldtek, hogy rövid tájékoztatást adjak önnek – vágott a férfi a közepébe, és Miranda két szó után elveszítette a fonalat a hadarós, kicsit kapkodós, és neki túlságosan szakmai magyarázat hallatán artériákról meg valami bypassról. Hamar rájött, hogy a férfi orvosgyakornok lehet, csak a maszk miatt nem tudta megtippelni a korát. Majd mintegy igazolva a sejtését végül Dr. Hofs befejezte a kurta tájékoztatást: – De holnap reggel Dr. Willingham is itt lesz, talán elcsípheti, és akkor megbeszélhetik a részleteket. Esetleg, ha felmerült még önben bármi kérdés, igyekszem megválaszolni.

– Engem csak az érdekel, hogy jól van-e... Mármint túl van-e a veszélyen.

– Az állapota stabil. De folyamatos megfigyelés alatt tartjuk.

Mirandát ismét nem sikerült megnyugtatnia, de lenyelte magában a további kérdéseit, mert sejtette, hogy sem egyértelmű, sem érthető magyarázatot nem kapna rájuk. Visszaindult a szobába, de a nővér finoman megállította.

– Jöjjön, visszakísérem a családjához.

– Ne-nem mehetek vissza? – kérdezte kétségbeesetten. Tíz perce még alig bírta rávenni magát, hogy belépjen a terembe, most pedig természetfeletti erővel húzta magához, mintha ő is egy gép lett volna odabent a sok közül, aminek éberen kell figyelnie a férjére, nehogy ismét valami baj történjen.

– Vannak még gyerekeik? – kérdezte a nővér, Miranda pedig tétován és értetlenül bólintott. – Kissebbek?

– Egy hét és egy tíz éves.

– Akkor menjen inkább haza hozzájuk. Higgye el, semmiről sem marad le.

– De azt mondta, akár magához is térhet...

– És hogy még hosszú órákig zavart lesz, ebből a napból alig marad meg majd neki valami. Menjen haza, legyen a gyerekekkel, és holnap reggel jöjjön vissza. Mi majd vigyázunk rá.

Miranda majdnem újra sírásban tört ki, és rájött, valahol ilyesmire vágyott, mióta Cynthia először leforrázta a hírrel; hogy végre valaki utasítást adjon neki. Mint mindig, támpont nélkül most is csak sodródott, és kétségbeesetten kapott egy egyszerű utasítás után.

Viszont előtte el kellett búcsúznia a férjétől, ezért visszasétált az ágyhoz, újra a kezébe vette az övét, majd csendesen rebegte maga elé:

– Sietek vissza. – A süket szoba zúgó zajai elnyelték a szavait, és Leyton úgysem hallhatta, mégis ki kellett mondania. Muszáj volt kimondania: – Szeretlek.

Aztán követte a nővért vissza a váróba.