Brenton lakása, Bexley, London, április vége

- Mi van?

Alex egy magas, vállas srác volt, sötét, göndör fürtökkel, és alig nézett ki idősebbnek Brentonnál. Gyanakodva lesett ki a lakás ajtaján, majd a tekintete végigsöpört Mirandáékon.

- Hali, Alex! Képzeld, van egy kis gond - szólt Brenton kínosan vigyorogva.

- Ő a szipirtyó anyád? Végre eljött érted?

- Add vissza a nevelőapám laptopját, te gyökér! - vágyott a szavába Spike, pedig megígérte Mirandának, hogy meghúzódik a háttérben, és hagyja az anyját intézkedni. A nő egyszerűen nem tudta lebeszélni róla, hogy vele jöjjön. Nem indokolta meg, miért ragaszkodik ennyire hozzá, azon kívül, hogy unatkoznának Clare-rel a lakáson, Miranda pedig nem mert vele leállni veszekedni. Így is érezte, mennyire labilis most a viszonyuk, bár Spike nem emlegette fel az előző este történteket. Csak egészen meglepő eltökéltséggel akarta visszaszerezni a laptopot.

- Hát... ő a laptop tulaja. Vagyis... a férjéé a laptop - vallotta be Brenton.

- Baszd ki! - állapította meg Alex, és rájuk csapta az ajtót, majd még egy retesz hangja is megütötte a fülüket.

- Ne már, Alex! - kiáltotta el magát Brenton.

Miranda hangosan felsóhajtott. Hiába győzködte magát a majd egyórás vonatút alatt, amíg kiértek Bexleybe, hogy ezúttal szerencséjük lesz. Hiába reménykedett, hogy csak felkeresik ezt az Alexet, elmagyarázzák a helyzetet, és a srácba szorul annyi józan ész, hogy akadékoskodás nélkül visszaadja a számítógépet.

- Most akkor mi van? Hívjuk a zsarukat? - fordult felé tanácstalanul Spike.

- Ne-nehogy! - emelte fel a kezét Brenton, majd kétségbeesetten kezdett el dörömbölni az ajtón. - Alex, ne csináld már, baszd ki!

- Háromig számolunk, te seggfej! - tette hozzá Spike is. Clare csendben állt kicsit hátrébb, talán még mindig nem fogta fel, milyen drámai fordulatot vett a családbemutatós hétvégéje.

- Alex, ha beengedsz minket, és átadod a laptopot, nem lesz rendőrségi ügy a dologból - igyekezett Miranda a józan hang lenni, és kezdett aggódni, hogy azok a szomszédok, akik nincsenek munkában, ki fognak nézni a lármára.

- Ellenkező esetben viszont hívjuk őket, és rátok rúgják az ajtót! - tette hozzá Spike a legnagyobb jóindulattal aláaknázva Miranda minden kísérletét, hogy békésen megoldja a helyzetet.

- Ne mondj neki ilyeneket, mert kiugrik az ablakon! - figyelmeztette Brenton idegesen.

- A negyedikről?

- Mit rejtegettek még? - kérdezett Miranda vissza elhűlve.

- Fű? De nem olyan sok ám! - szólt Brenton elvékonyodott hangon, Spike pedig elborzadva nézett le rá. - Alex...! Nem zsaruk, de tényleg! Csak a laptopért jöttek - könyörgött tovább, és akkor végre újra motozást hallottak, majd Alex ismét résnyire nyitotta az ajtót.

- Tényleg csak a laptopért jöttek? - nézett ki bizalmatlanul, a tekintete végül Mirandán, mint egyértelmű felnőttön állapodott meg. A nő ösztönösen érezte, végre fogást találtak rajta. Brenton váltig állította, hogy Alex nem veszélyes alak, csak egy átlagos srác, nulla szülői segítséggel és rengeteg diákhitellel.

- Amint megkapjuk, már lépünk is - szólt a lehető leghatározottabb hangon, majd Alex végre egészen lassan és enyhén nyikorogva kitárta előttük az ajtót. A biztonság kedvéért Miranda megtapogatta a zsebét, hogy megvan-e még a telefonja, ha hirtelen elő kellett volna kapnia.

- Én nem tudtam, hogy ez a nyomorék lopta a laptopot - szögezte le Alex azonnal, majd a kilincset szorongatva kissé félreállt az útból.

Miranda meg akarta kérni Spike-ot, hogy inkább maradjon a lépcsőházban, de elkésett vele. Fia eltökélten törtetett előre, pont olyan meggyőződéssel, mint azok az emberek, akik még sosem kerültek igazán veszélyes helyzetbe az életükben. Úgyhogy Miranda csak a barátnőjének tudta gyorsan odavetni:

- Várj meg minket kint, ha bármi gyanús zajt hallasz, hívd a rendőrséget - szólt, majd gyorsan követe a hősködő fiát be a lakásba, miközben azért rimánkodott magában, hogy Clare ne közvetítse élőben a szüleinek, hogy milyen családlátogatásba keveredett. Esélyesen többet a fia közelébe sem engednék.

Hárman léptek be a szerényen berendezett lakásba, rögtön doh és több napja mosatlan edények szaga csapta meg őket. Alex ijedt zavartodottsággal méregette őket, kinyúlt pulóverét pótcselekvésként igyekezett feljebb húzni, de állandóan visszacsúszott a kézfejére.

- Tényleg nem tudtam semmiről, azt mondta ez az idióta, hogy találta a laptopot.

- Azt mondtam, egy gazdag fasztól emeltem el - helyesbített Brenton, de Alex nem törődött vele, helyette továbbra is Mirandához, mint ügyeletes felnőtthöz intézte a szavait.

- Ugye nem hívnak ránk rendőrt?! A főbérlő rögtön kitenne minket!

- Én nem siratnám ezt a kuplerájt - jegyezte meg Spike, miközben fintorogva körbenézett.

- Nem lesz rendőrségi ügy a dologból, ha visszakapjuk a laptopot. Ugye még megvan? - kérdezte Miranda, és visszafojtott lélegzettel várta a választ. Majd megroggyant alatta a térde megkönnyebbülésében, amikor Alextől egy óvatos bólintást kapott válaszul.

- Mindjárt hozom - tette hozzá a srác, és eltűnt az apró nappali-konyhából az egyik leharcolt ajtón át, valószínűleg a saját szobájába.

- Nagyon ajánlom, hogy egy karcolás se legyen rajta - folytatta Spike a céltalan fenyegetőzést, de Miranda inkább nem csitítgatta, helyette akaratlanul is körbenézett a zsebkendőnyi lakásban; az idejétmúlt konyhaszekrényen, a karcos asztalon, felemás székeken, a málló tapétán, és csendben csöpögő csapon. Brentonék laktak a legfelső emeleten, ezért a felső sarkokban nedves foltok sötétlettek, a fűtést spórolási szándékkal letekerhették, mert kényelmetlenül hideg volt.

Mintha csak az ő lakásuk lett volna Hankkel majdnem húsz évvel ezelőtt. És a harcias fiát épp olyan nem odaillő elemnek érezte, mint tíz éve Leytont, amikor kényszerből náluk kellett töltenie egyetlen éjszakát.

- Szóval itt laktok?

- Ja, kicsit leharcolt, de legalább nem olyan rossz környék. Nem fognak megkéselni, vagy legalábbis kis eséllyel, ha nyolc után kilépek az utcára - válaszolta Brenton.

- Remélem, csak viccelsz - pillantott rá Spike hitetlenkedve. Miranda nem csodálkozott rajta, hogy nem érti, a kontraszt egyre élesebb lett számára, ahogy a két fiú egymással szemben ácsorgott. Spike a márkás ruháiban és a száznyolcvan fontos cipőjében, amire fél nyáron át kereste a pénzt fűnyírással, vele szemben pedig Brenton mindössze két évvel idősebben, akinek a borravalón múlt, hogy a következő héten tésztán kívül eszik-e mást. Spike messze nem volt elkényeztetett, de látszott az arcán, hogy képtelen akár csak egy kicsit is Brenton helyébe képzelni magát. Képtelen volt rájönni, miért lopna valaki azért, hogy egy lepukkant lakásban lakjon egy bevallottan rossz környéken.

Brenton pedig a kleptomániája ellenére jóhiszemű srácnak tűnt, akibe még annyi életbenmaradási ösztön se került, hogy az elemelt órának lecsekkolja a valós értéket egy gyors Google-kereséssel...

Miranda neheztelése a fiú irányában minden eltelt perccel egyre apadt, és tudta, amint Alex megjelenik azzal a laptoppal, végképp elpárolog. Nem egy bűnözőt látott benne, miközben viharvert táskájából az akciós tésztát pakolta ki a konyhaszekrény aljába, hanem egy srácot, aki menekülét. Brenton nagy sóhaj kíséretében emelkedett fel a földről újra, amikor végzett, feléjük és fordult.

- Figyeljetek, marhára röstellem a dolgot. - Óvatosan a pultnak támaszkodott közben. - Ez tényleg kurvára ráz, nem kamuztam, szóval vigyázzatok vele - mutatott a főzőlapra. - De a lényeg... még sose csináltam ilyet, és amikor odaadtad a dollárok árát, Miranda, ilyen közel voltam hozzá, hogy megmondjam az igazat - mutatta fel két ujját.

- Ehhez képest elég profin csináltad - jegyezte meg Spike gyanakodva.

- Szeretem a krimi sorozatokat...

- Meg lopni.

- Azt hittem, Miranda gazdag farok barátjától emeltem el a cuccokat!

- Mert gazdagtól lopni nem törvénybe ütköző?! - replikázott Spike vissza. - Mi a szar! A nevelőapám épp úgy megdolgozik a pénzéért, mint bárki más!

- Jó, de nem tudtam, hogy normális. Szararcoktól könnyű lopni. Nekik még a piájukba is beleköpök.

- Ez most komoly?!

- Olyan sokszor nem fordult elő, jó?! - tette hozzá Brenton ijedten.

- Remélem, az enyémbe nem köptél bele - szólt közbe Miranda rezignáltan.

- A tiédbe? Soha! Pierre-ébe azért párszor előfordult, miután lekoptatott, de el ne mondd neki!

- És ezek után csodálkozol, hogy senki se akar alkalmazni - állapította meg Spike. Miranda magában már rég eldöntötte, hogy nem osztja meg ezt az információt Pierre-rel, főleg mert néhányszor ő is beleköpött a kajájába, amikor még együtt laktak, és Hank frissen csalta meg vele.

- Annyira nem.

Miranda hogy nem vette észre a párhuzamot közöttük, amikor kiverte a szemét? Ő is tett borzalmas dolgokat, és szentül hitte, hogy minden rossz döntése csak az életben maradását szolgálta. Ezek után ki volt ő, hogy Brenton felett ítélkezzen? Létrehozott egy gyereket, csak mert magához akart láncolni egy férfit, ehhez képest Brenton csak elemelt egy drága órát, amit Leyton úgyis utált.

- Itt van! Eskü, hozzá se nyúltam! Vagyis egyszer bekapcsoltam, de jelszóval védett, szóval nem akartam piszkálgatni - érkezett meg Alex a túl ismerős táskával. Miranda azonnal utána kapott, és megkönnyebbülés fogta el, amikor az ujjai a táska fogantyúira kulcsolódtak.

A biztonság kedvéért elővette a nevetségesen könnyű és vékony laptopot. Ránézésre sértetlennek tűnt. Bekapcsolta, és azonnal felvillant a képernyő, majd a gép jelszót kért.

Fogalma sem volt, mi Leyton jelszava.

- Úgy néz ki, semmi baja - hajolt hozzá Spike is olyan mély koncentrációval, mintha röntgenszemeivel a gép belső szerkezetét is látta volna. Miranda inkább kikapcsolta a laptopot, és visszahelyezte a táskába.

- Tovább nem is zavarunk, kösz, Alex.

- Hát öh, nem tesz semmit, végül is a tiéd. Vagy kértek valamit inni? Van sör.

- Nem, tényleg mennünk kell - hárította el Miranda a nem különösebben szívélyes vendéglátási kísérletet, és az ajtó felé terelte Spike-ot.

Kikísértették magukat, Clare pedig nyugtalanul fel-alá járva várta őket a folyosón. Spike diadalittas vigyorát és a táskát látva egy visszafogott sikkantás kíséretében vetette magát a fiú nyakába. Miranda inkább a falat fikszírozta, hogy teret adjon nekik.

A szűk lépcsőházban tartottak már lefelé, amikor bejelentette:

- Szólok Leytonnak.

- Oké, én meg találtam egy egész jó éttermet a lakása közelében. Azt néztem, hogy több vegán kajájuk is van - válaszolta Spike lelkesen.

Kiléptek az utcára, és megkönnyebbülten indultak vissza a vasútállomáshoz. Tíz jócskán elmúlt, az értekezletnek rég vége lehetett, Miranda pedig alig várta, hogy közölje a jó hírt Leytonnal.

A telefonjára pillantva viszont egy nem fogadott hívás várta Cynthiától, és egy üzenet:

Amint tudsz, hívj fel.

*

LÉN irodaépülete, London, április vége

Leyton már amikor kilépett a taxiból megbánta, hogy nem fogadta meg Spike tanácsát, és maradt a lakásán. Bármi is "bujkált benne" Miranda szavaival élve, többé nem rejtőzködött, teljes erőbedobással küzdötte magát a felszínre. A férfinak még életében nem tartott ennyi ideig megmásznia azt a pár lépcsőt az előcsarnokig, és eljutnia a liftig. Leverte a víz, és zihált, a felvonó tükrében pedig egy pillanatra visszarettent a saját tükörképétől, mennyire viharverten festett. Igyekezett magát kihúzni, de attól csak jobban sajgott a válla.

Valószínűleg úgy kiütötte a nyugtató, hogy egész éjszaka maga alá csavart karral feküdt. Máskor is előfordult vele, hogy elmacskásodva ébredt a Válium miatt.

Egyáltalán vett be nyugtatót? Olyan hirtelen nyomta el az álom, hogy csak ködösen tudott visszaemlékezni az este utolsó perceire. A reggelben viszont akadt egy pozitív színfolt: a fiával talán sikerült javítani a viszonyukon.

Felért a tárgyalótermekig. Eredetileg az irodájába is be akart ugrani, de késésben volt, pedig most jól jött volna a már rendszeresített fájdalomcsillapító az asztalfiókjából. Helyette a folyosón sétálva a telefonjából igyekezett kikeresni a találkozó helyszínét, de ahogy minden porcikája, úgy a szeme is túl fáradt volt hozzá, hogy rendesen fókuszálni tudjon a képernyőre.

- Leyton! Hogy sikerült a koncert? - intézték hozzá a kérdést. Meglepetésére Barbara sietett felé a folyosón.

- Meglepően jól, te is az értekezletre jössz? - kérdezte némi értetlenséggel. Igazgatói tanácsra sietett, aminek Barbara nem volt tagja.

- Mi az, hogy meglepően jól? Mégis milyen a barátnő?!

Nem derengett neki, hogy egyáltalán mesélt Barbarának a családi programjáról.

- Kedves lány, Spike meglepően éretten viselkedik mellette. - Közben elértek a tárgyalóig, és Barbara ajtót nyitott előtte. Leyton remélte, nem látszott rajta, hogy mennyire veri a víz. Miért nem vett be valamit a lakásán? Épp levitte volna a lázát a tanács kezdetére.

- Biztos imponálni akar neki. És megfenyegetted a csajt, hogy milyen következményei lesznek, ha összetöri a fiad szívét? Vagy fordítva lesz?

- Nem szeretnék Spike szerelmi életébe beleavatkozni - válaszolta, miközben belépett az ajtón. Nehezen pislogott, az az átkozott szédülés is visszatért előző estéről. - Van sejtésed, mi lesz a téma? - kérdezte, majd igyekezett megkönnyebbült nyögés nélkül helyet foglalni az asztal végében. A tárgyaló székei testes, párnázott bútorok voltak, magas háttámlával. Leyton elcsigázottan ereszkedett meg, ott helyben el tudott volna aludni.

- Igazából van.

- Akkor ne csigázz, Barbara.

- Mindent a maga idejében. Kérsz egy kávét? Vagy várj, leszoktál...

- Jöhet most. - Remélte, a koffeintől magához tér.

- Csak nem hosszú volt a tegnap este? - mosolygott a nő sejtelmesen.

Borzalmasan.

- Mondhatni.

Közben megérkezett David a pénzügyi és Alen a humán erőforrás igazgató is, valamint Mrs. Plummer, a titkárnője, majd pontban kilenckor Leopold lépett be az ajtón nyomában Cynthiával. A nő a szokásos szigorú konttyal és zárkózott arckifejezéssel jelent meg szürke nadrágkosztümjében. Mindenki helyet foglalt az asztalnál, csak ő maradt ünnepélyesen állva a háta mögött összefont kezekkel. Leyton addigra elfogyasztotta a kávéját.

- Nem rabolnám sokáig az időtöket, tudom, hogy Leyton csak emiatt jött be, ezért gyorsan ismertetem az értekezlet célját. - Cynthia mintha zavartan hallgatott volna el egy pillanatra, végigsimított maga előtt a tárgyalóasztal lapján. - Barbarával és Leopolddal arra a közös következtetésre jutottunk, hogy méltatlanul megfeledkeztünk Horace Landonról. A rövid, alig pár perces megemlékezésen kívül nem adóztunk az emlékének, holott harminc évig vezette a céget, ezért két alternatívát gondoltunk ki, de voltaképp mindkettő megvalósítható lenne. Az első egy bankett az emlékére. A születésnapján vagy a LÉN megalapításának évfordulóján tarthatnánk, mindkettő júniusban van.

Leyton félig lehunyt szemmel hallgatta unokatestvérét miközben várta, hogy a koffein végre kifejtse a hatását. A fejét megtartani is nehezére esett, és a válla mintha percről-percre egyre jobban sajgott volna. Erre viszont felfigyelt.

Bankett? Horace-nek?

- A másik ötletünket Barbara ismerteti - adta át Cynthia a szót a nőnek, válaszképp ő fürgén felpattant a helyéről.

- Mivel több egyetemmel is szerződésben vagyunk, úgy gondoltuk, szép emlék lenne, ha ösztöndíjat alapítanánk Horace Landon emlékére. Ezzel főképp a külföldi építészmérnök hallgatóknak nyújtanánk anyagi és szakmai támogatást...

- Ugye tisztában vagytok vele, hogy Horace rühellte a pályakezdőket, és még a hazai felhozatalnál is kényesen megválogatta, melyik egyetemről lehet embert felvenni? - vetette közbe Leyton. Tovább nem bírta türtőztetni magát ilyen tömény hipokrita viselkedés láttán.

- Hát, öhm... - hallgatott el Barbara zavartan.

- Régen tényleg hajlamos volt rá, de az utóbbi pár évben sokat változott a szemlélete - válaszolta Cynthia.

- Még ha hirtelen ő is lett az ifjú dél-balkáni építészmérnökök elsőszámú mecénása, akkor sem értem, miért szórnánk ki ilyesmire pénzt, amikor amúgy is szűkében vagyunk - folytatta a férfi egyre ingerültebben. Magán érezte a tanács többi tagjának meglepett pillantásait.

- Nem lenne pénzszórás. Az ilyen ösztöndíjakat az állam és az egyetem is támogatja, körülbelül kétszer akkora összegre számíthatnánk per hallgató, mint amit mi ösztöndíjként fizetnénk - jegyezte meg Barbara.

- Szóval pénzmosásra gondoltatok. Ez tényleg gyönyörű emléket állítana neki.

- Igazából... - próbálkozott Barbara ismét, de Cynthia a szavába vágott.

- Ha csak kötekedni jöttél be másnaposan, akkor inkább menj haza, Leyton!

Élesen csattant a hangja, és a pillantásával át akarta döfni a férfit, viszont Leyton nem rettent meg tőle. Kihúzta magát ültében.

- És hétfőn arra jöttem volna be, hogy a LÉN amúgy is szűkös költségvetéséből szervezünk emléknapot Horace-nak, amikor nem adnám soha az engedélyem hozzá. - Majd csak mellékesen hozzátette: - Egyébként nem vagyok másnapos.

- Sejtettem, hogy nem fogsz lelkesedni a javaslatokért, de mind tisztában vagyunk vele, hogy ebben az ügyben nem tudsz objektív maradni, túl sok az érzelmi faktor.

- Miért nincs Alistair-emléknap vagy ösztöndíj? - vetette közbe Leyton. Végigsöpört a tekintete a többi jelenlévőn, egyre egyértelműbben látszott, mennyire kínosan érezték magukat. Leopold még a telefonját is elővette, mert biztos pont akkor valami marha fontos dolgot kellett megnéznie rajta. Leyton is érezte, hogy meglepően ellenségesen viselkedik, de pocsékul érezte magát, és most kiderült, hogy ilyen sületlenség miatt rángatták be, pedig épp a kurva laptopját is visszaszerezhetné, vagy a fiával tölthetne még időt.

- Alistair öt évig volt a LÉN igazgatója, míg az apám harmincötig. De ha így érzed igazságosnak, azt is alapíthatunk - vetette oda Cynthia.

- Mindkettőt baromságnak tartom - vágott vissza Leyton. - És igen, lehet, hogy érzelmileg érintve vagyok a döntésben, de különösebben nem érdekel. Horace Landon nem tett semmit, ami miatt méltónak érezném arra, hogy bankettet rendezzek az emlékére.

David és Alan elkerekedett szemmel meredtek rá, Barbara az arca elé kapta a kezét, Mrs. Plummer abbahagyta a gépelést, míg Cynthia döbbenetében még enyhén el is nyitotta a száját. Leyton talán tényleg átlépett egy határt, de nem érdekelte. Hiába hitte, hogy Horace halálával az a mérgezően fojtogató légkör majd oszlani kezd, dehogy, mintha csak még sűrűbbé vált volna. Cynthia nem fogta fel, hogy még mindig ennek az embernek a foglya, és miatta állandóan egymásnak ugrottak, mint az uszított vérebek, miközben az lebegett a szemük előtt, hogy a céget meg kell menteni, és bárkit, aki ellene tesz, félre kell állítani.

Leyton sem volt mintaapa, inkább csapnivaló, de egy valamit legalább jól csinált: egyik gyerekének sem plántálta az agyába azt az ostoba gondolatot, hogy a LÉN több lenne egy munkahelynél. Nem ideológia, még csak nem is igazán családi örökség, hiszen London elitje tartotta fent, hanem egy a cégnyilvántartásba bejegyzett, üzletszerű gazdasági tevékenység.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan...

- Miért adózzunk neki tisztelettel? - folytatta dühödten. - Mert egész gyerekkorunkban versenyeztetett minket egymással? Mert engem valami keverék kölyökkutyaként, téged meg egy kiárusítható árucikként kezelt? Mert az egyetemről az ő árnyékába léptünk be, az ő elképzelései alapján rendeztük az életünket, és voltaképp elhitette velünk, hogy ezért a cégért mindent fel lehet és fel is kell adnunk?!

- Ezt most csak azért mondod, mert tíz éve nem tett igazgatóvá!

- És ezért nem lehetek neki elég hálás.

- Ó, most már itt tartunk, igazgató sem akarsz lenni?!

Igen, kurvára nem akart az lenni. Már decemberben pokolba kívánta az egészet, mégis további négy hónapot húzott le ellenszélben. A tulajdonosok minden ideáját baromságnak tartották, Cynthia egy halott elképzeléseihez ragaszkodott foggal-körömmel, aki az egész életét megkeserítette, míg az alkalmazottai úgy alkottak róla véleményt, úgy alkottak a családjáról véleményt, hogy soha egy büdös szót sem váltottak vele!

Szóval igen, elege volt az egészből! Nem két napot akart kivenni, hanem az egész hátralévő életét, és az elvakult unokatestvére képtelen volt belátni, milyen hullámveréstől igyekezett őt megvédeni!

Ijesztően közel került hozzá, hogy ezt hangosan is kijelentse.

- Örülnél neki. Valamiért meggyőződésed, hogy te mindent jobban csinálnál, és a te döntéseiddel mindenki maximálisan egyetértene.

- Mert pontosan így van! - csattant fel a nő könnyes szemekkel. - De úgy érzem ebben a teremben bárki jobban el tudná vezetni a céget, szóval, ha a visszalépésen gondolkodsz, csak bátorítani tudlak!

- Cynthia, kérlek... - köhintett David erőtlenül.

Leyton pedig hiába vágta volna szívesen Cynthia fejéhez, hogy kezeltethetné a Stockholm-szindrómáját, képtelen volt rá. Talán az éhgyomorra elfogyasztott kávé, vagy a nő őszinte kifakadása tehetett róla, de erős hányinger tört rá. Próbálta néhány mélyebb levegővel az uralma alatt tartani, de szinte fuldokolt a tárgyaló fülledt levegőjétől.

A végkimenetelt nem akarta megvárni. Felemelkedett a helyéről, és miközben Cynthia épp a pénzügyi igazgatójuk fejéhez vágta, hogy Leyton mennyire alkalmatlan a pozíciójára, ő remegő lábakkal botladozott az ajtóhoz. Nem menekülni akart, csak pár korty friss levegőt venni, hogy utána újult erővel verhesse ki Cynthia fejéből a harmincöt év alatt belekövült ostobaságokat.

Kilökte az ajtót. De hiába remélte, hogy a folyosón végre fellélegezhet, vagy legalább nyer némi időt, hogy egy kurva mosdóig eljusson... egyik sem jött be.

Helyette lerókázta a cipőjét.

A megkönnyebbülés viszont nem jött vele. Mintha láva ömlött volna ki a torkán. Szaggatóan égő érzés szaladt szét a mellkasában, és szárazon köhögve támaszkodott meg a térdén. Azt hitte, ott menten összeesik a fájdalomtól. Elkeseredetten próbálta újra megtelíteni a tüdejét, de mintha forró füstgázokat szívott volna be, valamennyi izom görcsbe rándult a mellkasában.

Baszd ki.

Segítséget akart hívni, de csak szánalmas nyögésre telt tőle. Remegve meredt a cipője orrára, miközben minden légvégtellel egy vörösen izzó szikla fúródott mélyebbre és mélyebbre a mellkasába kiszorítva belőle a levegőt. Tehetetlenül hallgatta az egyre hangosabb és elkeseredettebb zihálását.

Ez nem lehet. Ez nem történhet meg vele is! Alig töltötte a negyvenet! Spike arra készült, hogy együtt ebédelnek majd!

De senkinek nem tudott szólni. Senki sem jött utána. Senki sem jött érte.

------------------------------------------------

Következő rész címe:

Pandóra szelencéje