Leyton szolgálati lakása, London, április vége

- Miranda, hívj rendőrt - utasította Leyton a nőt, miközben megragadta a karját, és megállásra késztette.

Mi?! Rendőrt?!

Leyton az ajtót is vissza akarta rántani a betolakodóra, de mielőtt becsukhatta volna, egy fiatal hang szűrődött ki rajta:

- Ó, baszd ki!

És Miranda számára igencsak ismerős.

Brenton?!

- Várj, Leyton! - Lerázta magáról a férfi kezét, és határozottan újra benyitott a lakásba, mielőtt a férje megakadályozhatta volna benne. Hiába számított részben rá, mégis lefagyott a látványtól.

Brenton az amerikai konyha közepén állt feltűrt pulóverujjal, és a sosem használt főzőlapon rotyogott valami. A szagelszívó halkan zúgott, a tévében valami akciófilm kockái pörögtek. Remekül szigetelt a bejárati ajtó, hogy ebből semmit sem hallottak. A srác mint egy őz a reflektorfényben, megdermedve pislogott rájuk spatulával a kezében. Majd mégis megtalálta a hangját:

- Miranda, mi a fene, rég találkoztunk! - kiáltott felcsúszott hanggal, és halk pittyenéssel kikapcsolta a főzőlapot, majd a kezét a nadrágjába törölte, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy ők itt futnak össze. Miranda egy pillanatra leblokkolt, és elkeseredetten próbált logikus és legális magyarázatot találni a jelenetre.

- Mit keresel itt, Brenton? - döntött végül a legnyilvánvalóbb kérdés feltétele mellett.

- Ő az új bejárónő, vagy mi? - Spike égetően szükségesnek, hogy ő is hozzátegyen valamit a kibontakozó káoszhoz.

- Hát... épp vacsorát főzök? - kérdezett vissza a srác ártatlan hangon, továbbra is felháborítóan természetesnek mutatva, hogy bejárása van a lakásba. - Arra számítottam, hogy ma senki se lesz itthon.

- Ezt mégis hogy érted, rendszeresen feljársz ide?! - hördült fel Miranda.

- Azért nem rendszeresen, de megesett... A villanyból kábé már tudom, mikor szokott a pasid itthon lenni.

- Ti ismeritek egymást? - szólalt meg Leyton első ízben, hogy beléptek a lakásba. Számonkérő kérdésén Mirandának és Brentonnak érezhetően testvériesen kellett volna megosztoznia, de a nőt így is lenyűgözte, mennyire higgadtnak tűnt, annak ellenére, hogy minden jel arra mutatott, Brenton betört a lakásába.

A nő akaratlanul is puskázáson kapott diáknak érezte magát, holott épp olyan döbbenten ácsorgott az előtérben, mint a többiek. Brenton a "másik életének" épp úgy része volt, mint Damien, épp ezért semmilyen esetben nem akarta bemutatni a családjának. Erre mégis, úgy csapódott bele, mint egy aszteroida a földbe.

- Igen... Ő itt Brenton, tudod, a fiatal srác, akinek állást keresünk - kezdte esetlenül, miközben visszafordult a férjéhez, hátha megnyugtatja az információ, hogy legalább nem vadidegen tört be hozzá. Nem nyugtatta meg, ellenkezőleg. Olyan szigorú vonásokkal fixírozta Brentont, hogy Miranda kezdte megérteni, miért rettegnek tőle a LÉN alkalmazottai. Brentonba viszont kevés túlélési ösztön szorult, vagy ügyetlenül próbálta elterelni a témát a nyilvánvalóról, mert ahelyett, hogy végre valós magyarázattal állt volna elő, csacsogni kezdett.

- Te jó ég! Maga a LÉN igazgatója, ugye? Rákerestem Google-n a cégre, miután Miranda állást ígért, és a maga fejét dobta ki a főoldal! Akkor a rokonod, Miranda? Bácsikád? Nagyon örvendek a találkozásnak, uram!

Miranda érezte, hogy a gondosan felvitt alapozó alatt fellángol a bőre, és legszívesebben az arcát a kezébe temette volna.

- Mégis mi a francról hadovál össze-vissza ez a srác, anya? Tuti drogos. - És Spike is csak tovább rontott a megjegyzésével a helyzeten.

- ...anya? Ez a colos srác a fiad?! - meredt rá Brenton elhűlve.

- Ebből most lesz elég, hívom a rendőrséget - jelentette ki Leyton, miközben elszántan előhúzta a telefonját a kabátzsebéből. Miranda pánikszerűen fordult felé, és kapta el a kezét. Még csak az kellett volna, hogy a hatóságokat is belekeverjék, és neki Spike meg a barátnője szeme láttára kelljen tanúvallomást tennie mindenről.

- Kérlek, Leyton, várj még, biztos van rá magyarázat!

- Elég egyértelmű a magyarázat, ez a srác ellopta a kulcsaid.

- Igazából lemásoltam... - helyesbített Brenton, mintha egy szemernyit is javított volna a helyzeten. - Elemeltem, amikor hazahoztunk Pierre-rel. Emlékszem, Miranda? Akkor szedted fel a bárban azt a gazdag...

- Igen, emlékszem - vágott a szavába Miranda pánikszerűen, de túl későn. A hazugságai, amik eddig a felszín alatt lebegtek pár centivel, most úgy buktak a felszínre, mint egy korhadt fatörzs.

Te jó ég, és Spike a fültanúja volt.

Pánikolva pillantott a fiára, és szinte látta, ahogy először hitetlenkedő arccal emésztette meg Brenton félbevágott mondatát, majd elborzadva eszmélt rá, ez mit jelent.

Spike most már tudott Damienről is. Pedig Miranda sírba akarta vinni ezt a titkot.

- Ez most komoly, anya?! - csattant élesen a hangja. - Szétcsaptad magad valami gazdag csávóval, és miközben ez a srác feltámogatott ide, még hagytad is, hogy meglopjon?! - hördült fel, és minden szava késként fúródott Miranda lelkébe, a nyelve pedig megbénult. Elkeseredetten meredt a fiára, nem azért, mert bármi valótlant állított volna, sajnos minden vád igaz volt, hanem mert ilyen felnőttesen mindezt az ő szemére olvasta. Ennek nem fordítva kellett volna lennie?! Mirandának kéne előszednie a fiát, mert egyszerre két lánnyal randizik, vagy lódít egyet, és tizennyolcnak hazudja magát! Vagy mert előtte issza a sörét!

- Kérlek, Spike, ne beszélj így velem - szólt erőtlen hangon.

- Mégis hogy beszéljek? Most tudtam meg, hogy az anyám megcsalta a nevelőapám!

- Hűha, ez kemény - állapította meg Brenton elmésen, de Miranda nem foglalkozott vele.

- Ez-ez nem megcsalás, semmi sem történt közöttünk Damiennel! - dadogta erőtlenül.

- Hát nekem eléggé megcsalás sztorinak tűnik, és baszd ki, én még lehurrogtam Katie-t, hogy úgysincs igaza! Hazudtál neki!

- Kérlek ne mondd el a lányoknak! - szólt elkeseredetten Miranda. Spike továbbra is úgy méregette, mintha őt küldte volna ki a rendőrség, hogy felvegye Miranda tanúvallomását az elkövetett bűneiről. Clare pedig csak pislogott, mintha számára ismeretlen nyelvre váltottak volna át. - És-és Leyton eleve tud már az egészről, ugye, Leyton? - nézett kétségbeesetten a férjére, hogy álljon ki mellette. Hiszen már megbeszélték! Már kibékültek! Ez a múlt volt, nem kellett volna ezért Mirandát újra elővenni!

Férje nem kelt azonnal a segítségére. Időközben megunhatta az ácsorgást, mert az étkezőasztal egyik székében foglalt helyett, és két ujja közé csípte az orrnyergét. Valószínűleg eredménytelenül küzdött a rátörő migrénrohammal.

- Leyton...?

- Engem csak az érdekel, hogy ez a srác az áramon kívül mást is lopott-e tőlem - válaszolta a férje, és Miranda nem tudta eldönteni, megnyugtassa-e, hogy a férfit abszolút nem kavarta fel Damien felemlegetése, vagy összetörjön, amiért végül is Leyton nem erősítette meg a szavait.

- Hát öh... főleg a sütőlapot használtam, mert itt nem ráz - érkezett Brenton bizonytalan válasza. - A Netflixet is benyomtam párszor...

Miranda mohón kapott az új téma után, és bizakodva fordult a fiú felé.

- Csak szólnod kellett volna, hogy gondjaid vannak, biztos találtunk volna rá megoldást... - kapaszkodott Brenton szavaiba, mert hinni akart az ártatlanságában, hogy jelentéktelen dolgok miatt emelte el a kulcsot. Brenton egy szegény srác, egy vacak albérletben, még vacakabb fizetéssel, mindössze a luxus egy pici szeletére vágyott... És nem követett el közben valami jóvátehetetlen baromságot.

- Szóval a látogatásaid alkalmával semmit sem emeltél el - folytatta Leyton a vallatást. Brenton némi hezitálás után vehemensen megrázta a fejét.

Vagyis hazudott, Miranda gyomra pedig úgy összeszorult, hogy a hányinger is kerülgetni kezdte. Mintha őt kapták volna rajta.

- Brenton... - szólt óvatosan, miközben elérte a megvilágosodás. - A dollárok innen vannak, ugye?

Kezdettől gyanúsnak kellett volna lennie, mit keresett a srác Leyton lakása körül, holott a város teljesen más pontján dolgozott, és miért épp a férje amerikai utazása után jelentek meg a kezében külföldi bankók.

- Szar a fizum, a lakbér meg magas, valahogy ki kellett gazdálkodnom a dolgot, ha nincsenek a dollárok, meg az óra... Ó, baszd ki! - kapott a szája elé, de már késő volt.

- Te elloptad Leyton Rolexét?! - támadott neki Spike.

- Brequett - javította ki Leyton. - Folytasd - utasította a srácot, amitől Brenton szemmel láthatóan összerezzent, és tördelni kezdte az ujjait.

- M-muszáj volt! Nem tudtam, hogy a magáé vagyis... azt hittem, Miranda barom barátjáé. Csak drágának tűnt, és ott állt már hetek óta a komódon, ezért gondoltam... úgyse tűnne fel?

- Mi a fasz...!

- De legalább kijött belőle kéthavi lakbér - próbálkozott.

- Milyen palotában lakik, hogy csak két havi? - vetette közbe Leyton.

- Miért, drága az az óra? Alex esküdözött, hogy kábé ezer fontot ér! - kiáltott fel a srác felháborodottan, mintha joga lett volna bármilyen szinten megsértődni, amiért áron alul adott túl a lopott holmin.

- Hát ez a srác kész... - állapította meg Spike.

Leyton szerencsére nem tűnt feldúltnak a dolog miatt. Helyette csak csendben ült az asztalnál homlokát a kézfejével megtámasztva, mintha inkább az elalvás ellen küzdött volna.

- Ez azért elég súlyos dolog - avatkozott közbe Miranda, mielőtt Brenton mártírnak hozta volna ki magát a helyzetből. - Egy dolog, hogy használsz néhány konyhai berendezést a tulajdonosa megkérdezése nélkül, te viszont megloptál valakit - nyomta meg az utolsó két szót. Brenton válaszképp újra idegesen babrálni kezdett a kezével.

- Tudom, és rohadtul sajnálom. Az órát már fújhatjuk, de szerintem a laptopot még vissza tudjuk szerezni.

A micsodát?

- Nem mondod komolyan!? - csattant fel Spike ismét, de Miranda ezúttal nem foglalkozott vele. Talán a szíve is kihagyott két ütemet az ijedtségtől, majd azonnal Leytonra kapta a tekintetét. Férje megszokottan zárkózott arcára nyílt rettegés ült ki.

Mi a francért nem feküdhetett az a laptop az egyik aktakupac alatt?! Vagy Leyton irodájában a fiókjában! Vagy egy hotelszoba komódján! Vagy egy kicseszett taxiban!

- Kinek adta? - találta meg végül Leyton a hangját.

- Hát... azt is az exem... mármint a lakótársamnak. Még tegnap este - hebegte Brenton.

- Akkor most azonnal hívd fel, hogy megvan-e még neki a laptop, és a te érdekedben mondom, hogy igent mondjon, majd első dolga legyen holnap visszaadni - válaszolta Leyton, és hiába akart higgadtnak tűnni, egyre kevésbé ment neki, az utolsó pár szónál már rekedten szólt a hangja a hangja az idegességtől.

- Persze, máris hívom - biztosította Brenton, és olyan vehemensen rángatta elő a farzsebéből a telefonját, hogy majdnem elejtette.

Miranda közben odalépett a férjéhez, aki remegő kézzel masszírozta a homlokát. Végigsimított a vállán, és szinte érezte, hogy Leyton minden izma görcsben állva várta, hogy ez az Alex felveszi-e a telefont.

- Hát nem veszi fel, biztos alszik - szólt Brenton elvékonyodó hangon.

Leyton olyan hangot adott ki, mint aki mély lélegzetet akar venni, de közben elfogy a szobából a levegő. Miranda pedig félőnek tartotta, hogy az egyik ujjában elroppan egy csont, férje olyan erővel szorította ökölbe a kezét az asztalon.

- Gyere, menjünk át a szobába, én majd intézkedem - súgta oda neki, majd válasz nélkül a karjánál fogva felhúzta a székből. Szerencsére Leyton nem ellenkezett, csak némán követte.

- Figyeljetek rá, nehogy meglépjen! - vetette oda Miranda Spike-nak a válla felett.

Odabent lesegítette Leytonról a kabátot, majd csereruhát keresett neki a szekrényben. Közben a nő szíve olyan erősen dobogott a mellkasában, hogy csodálta, a férje nem tette szóvá hangosan is. Közben Leyton gyanúsan hallgatott a háta mögött, és Miranda visszafordulva az ágykeretnek támaszkodva találta a férfit, lehajtott fejjel. Az éjjeli lámpa sárgás fényében borzasztó sápadtnak tűnt, az erek és az inak is kirajzolódtak a kézfején, olyan erősen szorította a bútort. Még a cipőjétől se szabadult meg.

- Rosszul érzed magad? - kérdezte Miranda aggódva, miközben az ágyra helyezte a pizsamáját.

- Szerinted mégis hogyan kellene magam most érezni? - kérdezte a férfi rekedten. - Te is hallottad, hogy az a kölyök odaadta a laptopot a haverjának!

- Holnap majd visszakérjük tőle. Jelszóval védett, nem? Úgysem férhetett hozzá semmihez.

- És mi rá a garancia, hogy nem adta még tovább? Ha kapnék egy laptopot, amivel nem tudok mit kezdeni, két dolgot csinálnék: megpróbálnám feltörni, vagy túladnék rajta.

- De még csak alig huszonnégy óra telt el.

- Akkor sem nyugtat meg, hogy a LÉN minden bizalmas információja ott heverhet valami félig-legális laptopszervíz polcán!

Igaza volt, tényleg keresve sem lehetett megnyugtatót találni a helyzetben, Mirandát mégis megrémítette, Leyton mennyire ki volt akadva. Falfehéren meredt az ágyneműre, kezei remegtek az ágykereten, és úgy támaszkodott a bútornak, mintha képtelen lenne a saját lábán megállni. A mellkasa pedig túl gyorsan emelkedett és süllyedt. Miranda még akkor sem látta ennyire kiakadva Leytont, amikor a férfi felmondott a LÉN-nél. A nő odalépett hozzá, és végigsimított a hátán, meg sem lepődött rajta, hogy fürdött az izzadságban.

- Nagyon kimerült vagy, kérlek, pihenj le. Holnap első dolgom lesz felkeresni Brenton exét, és visszakérni azt a laptopot.

- Mégis hogy a fenébe tudnék most aludni...

- Hozok neked nyugtatót, tudom, hol tartod - válaszolta Miranda vonakodva. Pont ő beszélte le Leytont a Váliumról.

A férfi nem válaszolt, csak lehunyta a szemét, és láthatóan próbálta lenyugtatni magát, mert többször mély levegőt vett. Miranda simogatta a hátát, és igyekezett kordában tartani magában az elkeseredést. Megint ő hozta Leyton fejére a bajt. Nem volt elég figyelmes, valószínűleg elöl hagyta azt az átkozott kulcsot, tálcán kínálva Brentonnak a lehetőséget. Ő panaszkodott a "gonosz pasijára" is, ezért se lehetett a srácnak lelkiismeret-furdalása, amikor elemelt egy nyilvánvalóan férfi karórát.

- Már jobb? - kérdezte.

- Kicsivel - válaszolta Leyton. Megkerülte az ágyat, és lerogyott rá. Egy pillanatra a kezébe temette az arcát talán a migrén miatt, majd a cipőfűzőjéhez fogott hozzá.

- Ezt kiviszem, és hozom a gyógyszert - kapta fel Miranda a cipőket, és az ajtó felé indult.

Félve ért vissza a nappaliba, de tudta, időszerű volt már ránézni a fiatalokra. Aztán hitetlenkedve szemlélte az események alakulását, mert ahelyett, hogy a fia és a barátnője szigorúan, frissen kinevezett börtönőrként őrizték volna Brentont, az asztalhoz ültek vele, mindannyiuk előtt gőzölgő csirkés-zöldséges étel és egy-egy kibontott sör állt.

- Ez aztán a drasztikus hangulatváltozás - állapította meg alig leplezett felháborodottsággal Miranda. - Azt hittem, őrködsz felette, Spike, nem azt, hogy megeteted.

- Technikailag ő etet meg minket. Próbáld ki, marha jó ez a csirkés cucc!

- Attól még, hogy tud főzni, Brenton épp tolvaj-státuszban van - jegyezte meg, miközben a konyhapulthoz sétált, és poharat keresett, meg a gyógyszerlevelet is elővette a fiókból.

- Ugye sikerült lebeszélned róla a férjed, hogy hívja a rendőröket? - kérdezte Brenton újra elvékonyodott hangon. - Írtam Alexnek. Igaz, még nem írt vissza, de tuti nála van a laptop! Nem kamuzok, de tényleg.

- Nem úgy, mint az anyám.

- Spike! - csattant fel Miranda, és hangosabban csapta be a fiókot, mint szerette volna. - Te most tényleg újra nekem fogsz esni?!

- Már nem azért, de minél többet hallok ebből a sztoriból, annál cifrább lesz! Tényleg azt hazudtad neki, hogy egy építészmérnök vagy? Meg hajókázós randin voltál azzal a gazdag csávóval a klubból? És Leyton valami kicseszett szent, vagy mi, hogy ezen nincs egyáltalán kiakadva?!

- Te megfigyeltél engem, Brenton?! - meredt a fiúra Miranda elszörnyedve.

- Igazából oda akartam köszönni, aztán láttam, hogy találkozol valakivel... Azt hittem, ő a bunkó pasid, és kíváncsi voltam - mentegetőzött a srác. Spike pedig elfintorodott, és hiába hitte Miranda, hogy az ételben talált valami kifogásolni valót, ez az arckifejezés neki szólt.

- Szerintem érthető, miért vagyok lesokkolva. Én azt hittem, Leyton totál elhanyagolt, és a depressziótól soványodtál le, meg neki akartál tetszeni az új cuccaiddal, erre kiderült, hogy egy másik csávónak!

- Ez nem igaz, Spike! És nincs jogod így beszélni velem! - kiáltotta el magát. A szeme elviselhetetlenül szúrt, és még úgy is bántották Spike szavai, hogy nem minden volt igaz belőlük. Eddig se sok tekintélye volt a fia előtt, de most az a maradék is megsemmisült.

Óvatosan megtörölte a szemét, nehogy továbbmaszatolja a sminket. A földre szegezte a tekintetét, nem akart szembesülni vele, Spike milyen megvetően néz most rá.

- Nemsokára visszamegyek Leytonhoz. Tiétek a kanapé, Spike, Brentont a vendégszobába zárjuk.

- Jól fogok viselkedni, eskü!

- Ebből ne nyissunk vitát. Holnap reggel felkeressük az ismerősöd, és visszakérjük a laptopot.

- Oké...

Szerencsére Brenton ellenkezés nélkül hagyta magát a vendégszobába zárni. Amint kattant a kulcs a zárban, Miranda kimenekült a nappaliból egy pohár víz és a levél gyógyszer társaságában. Közben elkeseredetten próbálta visszanyelni a könnyeit. Sikerült bemutatkoznia Clare-nek és megmutatnia az igazi arcát Spike-nak... Kívülről kellett volna szemlélnie a helyzetet és az érzéseit, ahogy Mrs. Werner tanácsolta, de bárhogy forgatta a dolgokat magában, Spike-nak igaza volt. Egy hazug és hűtlen picsa volt, aki még annyira se képes, hogy vigyázzon a férje szolgálati lakásának kulcsára...

Visszasétált a hálóba, de elkésett, mert Leytont mégis elnyomta az álom. Pizsamába átöltözve, az oldalán fekve, állig betakarózva feküdt az ágyban.

A nő leereszkedett a másik oldalra, és finoman belesimított a férje hajába, de még csak meg sem rezzent álmában. Miranda szerencsére nem találta lázasnak, mégis nyugtalanította a helyzet. Hiába lélegezhetett fel megkönnyebbülten, amiért Leytonnak gyógyszer nélkül is sikerült megnyugodnia, a férje nem önmagaként viselkedett az este folyamán. Rettentő fásultnak, vagy ahogy ő fogalmazott, „fáradtnak" tűnt.

Talán fel sem fogta, hogy lassan egy hete ez vált a kedvenc kifejezésévé, valahányszor Miranda rákérdezett, hogy érzi magát. Minden nap meggyötörten ért haza, majd hiába a nyolc óra alvás, ugyanolyan törődötten kelt reggel, és ment újra dolgozni. És még sosem várt ennyire pár nap szabadságot. Egyáltalán várt valaha a szabadságára?

De végre beadta a derekát, hogy megnézeti magát Anette-tel. Csak legyen túl előtte azon az értekezleten, és kapja vissza azt a rohadt laptopot.

Miranda csak egy pici szerencsét kívánt magának, hogy még a délelőtt rendbe tudja tenni, amit megint elcseszett.