Emilia Werner, PhD. rendelője, London, április eleje

– Köszönöm, hogy ilyen hamar fogadott.

– Nem tesz semmit, Miranda, én csak örülök annak, hogy nem kell egy órát tétlenül végigülnöm – válaszolta a pszichológus egy finom mosoly kíséretében. – Jöjjön, foglaljon helyet.

Talán létezett egy prospektus, amiből komplett rendelőberendezést lehetett beszerezni, mert Mrs. Werner irodája szakasztott ugyanúgy nézett ki a magánrendelésén, mint a klinikán. Csak a képek tűntek másnak, és a kilátás. A szomszédos épület csupasz falára nyílt az ablak, de talán a tengernyi orchidea a párkányon pont azt a célt szolgálta, hogy kicsit feldobja a látképet. Miranda a fehér karfás fotel mellett döntött, az állt messzebbre a nő dolgozóasztalától. Az anyag mintha magába kebelezte volna, és ösztönösen az a gondolata támadt, hogy marasztalni akarja, míg a lelke minden förtelmes titkát meg nem osztja a pszichológussal.

Igyekezett megfékezni a gondolatait, mielőtt arra a következtetésre jut, hogy hiba volt ide jönnie. Hiszen épp az ilyen gondolatok miatt volt itt.

A békülésük estéjén kézenfogva sétáltak vissza Leytonnal az autóhoz, majd hajtottak el Charlotte házába. Miranda mindent be akart vallani a lányoknak, majd térden állva a bocsánatukért könyörögni, de Leyton lebeszélte róla.

Így is sírva borult a két lány nyakába, Katie-től pedig végül bocsánatot kért, amiért olyan gorombán bánt vele, pedig „csak egy barátjával találkozott a városban". Szinte égette a nyelvét a hazugság, de abban egyetértett Leytonnal, hogy többet ártott volna, mint használ, ha a gyerekeiket is felvilágosítják róla, az anyjuk milyen mélységekbe zuhant...

Mirandának boldognak kellett volna lennie, mert megkapta, amire vágyott, a régi Leytont, vagy még inkább annak egy feljavított verzióját, aki a munkából hazaérve a laptoptáskáját a fogasra akasztotta az előtérben, aki a késő délutáni órákban aktívan segített a lányoknak készülni a felvételire, az esti óráit pedig Mirandára áldozta. Viszont a nő tudta, hogy a kialakult helyzetért ő volt az igazi felelős, ő és a végletes, romboló természete. Most megbeszélték a dolgokat, és ha nem is találtak orvosságot minden problémájukra, együtt igyekeztek kiötölni a megoldást. De mi lesz, ha ismét akadály gördül Miranda elé az életében? Mi lesz, ha újra döntéshelyzetbe kerül? Képes lenne felelősségteljes felnőttként viselkedni, vagy újra belekerülne ebbe az átkozott spirálba? Csak menekülne és menekülne, miközben belemarna minden segítséget nyújtó kézbe?

Nem. Nem engedhette meg ismét, hogy ilyen mély gödörbe zuhanjon. Nem volt normális, hogy ennyire labilissá vált, akkor sem, ha ilyen sok radikális változás történt az életében.

Már nem tudta, hogy a telefonja névjegyzékének egyelése közben, vagy Katie párterapeutás megjegyzése miatt merült fel benne a klinikai pszichológus neve, de felmerült benne, majd azonnal el is vetette. Aztán rákövetkező nap újra eszébe jutott Mrs. Werner, majd a rákövetkezőn is, és rájött, képtelen megszabadulni a gondolattól. Mégis szorongva kérdezte meg Leytont, hogy mit szólna hozzá, ha szakszerű segítséget kérne. Csak egy alkalomra menne le, valószínűleg nem számítana semmit, talán nem is érdemes erre pénzt és időt áldozni...

De Leyton támogatta benne, úgyhogy nem volt menekvés.

Kételkedett benne, hogy Mrs. Werner fogadni fogja, ezért reménytelenül (és gyáván) csak egy üzenetet írt neki másnap reggel. Őszinte meglepetésére már fél kilenckor visszaírt neki a doktornő, hogy egy betege visszamondta az időpontját tizenegytől, ha ráér, eljöhet hozzá. Miranda ijedtében majdnem visszautasította az időpontot arra hivatkozva, hogy van programja..., pedig persze nem volt. Mellbe verte lehetőség, hogy alig két órán belül már találkozhat a nővel, de végül megmakacsolta magát. Ő akart változást az életében.

Úgyhogy remegő gyomorral, de eltökélten pillantott fel a doktornőre a fehér fotelben ülve. Nagyon szeretett volna végre jobb emberré válni...

– Kicsit meglepett az üzenete, és egyelőre nem világos előttem, hogy mit szeretne tőlem. Hallottam róla, hogy sajnos nem sikerült folytatni a programot.

– Igen, az én hibámból – tette hozzá Miranda csendesen, bár sejtése szerint Mrs. Werner ezzel tisztában volt.

– Nem szoktunk bűnbakokat keresni, Miranda.

– ... és Leáéknak sikerült új béranyát találni?

– Ha van is erről információm, túl bizalmas ahhoz, hogy kiadjam. Sajnálom.

– Igaz, bocsánat.

– A megkeresésének van köze a megszakadt programhoz? – folytatta a nő az óvatos puhatolózást. Miranda félszegen bólintott. – Kérem, meséljen, mi történt önnel, amióta kilépett a programból.

Kifújta a levegőt. Tudta, és készült is rá, már amennyire tudott abban a két órában, hogy Mrs. Werner rá fog kérdezni a meghátrálása okára. Sokat fogalmazgatta a fejében a választ, mert egyelőre nem állt szándékában mindent megosztani a nővel. Például semmiképp nem akart kitérni rá, milyen közös múltat tudhatnak a hátuk mögött a Pilkingtonokkal, mert ki tudja, akár Mrs. Werner az új béranyjukat istápolhatta, és Miranda csak ártott volna a programnak, ha befeketíti őket a pszichológusnő előtt.

Úgyhogy a saját érzéseiről beszélt; felsorolta a körülményeket, amikre Mrs. Werner is figyelmeztette, hogy megrémíthetik a béranyákat. A nő figyelmesen hallgatta, és bólogatott, egy-két szót lefirkantott a füzetébe is. Utána Miranda rátért az első veszekedésükre Leytonnal, amikor a férfi elővette azért, hogy faképnél hagyott mindenkit a célegyenes előtt, és ez más problémáikat is a felszínre hozta.

Majd beszélt a pofonról is.

– Ilyen zaklatott lelkiállapotban gyakran előfordul, hogy az emberek régóta dédelgetett sérelmeiket is felhozzák a felszínre, és sokkal keményebben fogalmazzák meg azokat, mint nyugodt körülmények között tennék.

Miranda bólintott, bár nem értett vele egyet. Inkább folytatta:

– Utána nem szóltunk egymáshoz sokáig. Illetve én próbálkoztam, de a férjem nehezen tudott nekem megbocsátani, amit meg lehet érteni, ugye? Végül az anyja noszogatta meg, hogy most már béküljünk ki, de sikerült, szóval minden rendben? Azt hiszem. Sokat beszélgetünk, és tényleg nagyon, nagyon boldog vagyok, mégis... Azt hiszem megijedtem kicsit, amikor rájöttem, hogy-hogy majdnem elvesztettem mindent. És ezért elsősorban magam tehetem felelőssé.

– Hadd foglaljam össze, hogy jól értem-e – dőlt Mrs. Werner előre, és összefűzte maga előtt az ujjait. – Gyakorlatilag attól a pillanattól kezdve, hogy beszéltünk, elbizonytalanodott, kétségek gyötörték, de úgy döntött, a férjével ezt nem osztja meg.

– Nagyon elfoglalt volt – jegyezte meg Miranda. Nem akarta, hogy rossz kép alakuljon ki Leytonról a nőben, egy olyan férj benyomása, aki magasról tesz a felesége érzéseire, mert ez nem volt igaz. – De kezdetben sokat faggatott a programmal kapcsolatban...

– Nézze, meg tudom érteni, hogy nem egy férfival akarta kitárgyalni a terhesség árnyoldalait, akármilyen figyelmes is. Nehezen tud érzelmileg kapcsolódni a témához, vagy tanáccsal szolgálni.

– Miután összevesztünk, el se lehetett volna várni tőle, hogy leálljon velem lelkizni – tette hozzá Miranda.

– Esetleg nem tudta volna a problémáit olyasvalakivel megosztani, aki járt már hasonló cipőben? Értem ezalatt azt, hogy ő is szült már. Az édesanyja? Lánytestvére? Vagy esetleg barátnője?

– Nekem... – kezdte Miranda, de a felvetés eleje annyira abszurdnak, a vége pedig olyan elkeserítőnek hangzott, hogy elsőre megakadt a nyelve. – Nekem Leyton a családom, meg persze Charlotte, az anyja, és a gyerekek.

– Őszinte részvétem... – kezdte Mrs. Werner, de Miranda gyorsan eloszlatta a félreértést:

– Ó, nem, az anyám biztos él még! Azt hiszem. Mármint utoljára tizenhat éve beszéltünk, de kétlem, hogy azóta meghalt volna. Még csak most lesz hatvan. Az apám már más történet, házas ember volt, az is lehet, hogy jóval idősebb anyámnál, sosem mesélt róla – folytatta kicsit kapkodósabban. – Van egy fiú féltestvérem még. És te jó ég, egyidős a fiammal!

– Szóval, ha jól értem, az édesanyjával már nem tartják a kapcsolatot. Mi történt tizenhat éve?

– Igazából húsz éve történt – kezdte Miranda habozva. Tudta, hogy a pszichológusoknak ez a dolga, vájkálni az ember múltjában, csak azt nem értette, nála erre miért van szükség. Mi köze van az ő szökésének ahhoz, hogy gyakorlatilag lelépett a klinikáról... – Húsz éve költöztem el tőle az akkori barátommal – válaszolta döbbenten. Miért nem jött rá eddig, hogy a menekülés nála nem eseti dolog volt, hanem életstílus? – Manchesterbe jöttünk, albérletet vettünk ki, próbáltunk megélni, és utána... teherbe estem ettől a barátomtól a fiammal. Anyám nem keresett soha, valószínűleg fel is lélegzett, hogy végre nem voltam az útjában, én is csak azért hívtam, mert... nagyon meg voltam ijedve.

– És akkor miről beszéltek az édesanyjával?

– Hogy ő is terhes – vágta rá Miranda. Több mint tizenöt éve történt, mégis egy pillanatra hatalmába kerítette az elkeseredés. Addig a hívásig még azt hihette, hogy az anyja megbánta, amiért elkergette otthonról, és talán a maga módján még haza is várta. Akkor szembesült vele, hogy a szülőanyja legfeljebb megkönnyebbülést érez, amiért Miranda maga vett le egy gondot a válláról, sőt... – Szóval igazam lett, tényleg folytatta az életét, nélkülem. Talált magának párt, és igazi családot alapított. – Megakadt, mert megremegett a hangja. – Nélkülem. De igazából nem számít, mert én ugyanezt csináltam – tette hozzá gyorsan. – Nézze... tudom, hogy zűrös gyerekkorom volt, azzal is tisztában vagyok, hogy kihathat a jellememre, bárcsak nem így lenne... De ezért jöttem ide, mert nem-nem akarok mindig menekülni a problémáim elől.

– Úgy érzi, hogy most menekül előlük?

– Hát elég nehéz lenne másnak nevezni azt, amit a béranyaságnál műveltem, és... és voltaképp mindig ezt csinálom. Minden nehézség elől meghátrálok, ha pedig szembesítenek a problémáimmal...

– Tagad?

– Támadok – helyesbített ismét. – Nem tudom, mi üt belém, teljesen kifordulok magamból. De-de ezért jöttem most el magához, hogy hátha segíthet jobb... mármint segíthet ezen a viselkedésen javítani.

– Úgy érti, segíthetek jobb emberré válnia – válaszolta Mrs. Werner, mert természetesen átlátott Miranda nyelvbotlásán. De ahogy kimondta, annyira nevetségesen hangzott, hogy Miranda arcát elöntötte a pír. Mégis hogyan segíthetett volna bárki neki jobb emberré válnia? Ahhoz először a múltbeli bűneit kellett volna semlegesíteni, de Mrs. Werner hiába szerzett PhD-t valamiből, biztos nem időutazásból tette. – Nézze, először is, nekem nem az a dolgom, hogy az erkölcsi iránytűje legyek.

Miranda inkább leszegte a fejét szégyenében, és elkezdett az ujjaival babrálni.

– Persze, tudom.

– Másodrészt mi itt nem ítélkezünk senki felett, főleg nem mondjuk rá senkire, hogy "jó" vagy "rossz".

– Tudja, kicsit felületesen mutattam be, amit az elmúlt húsz évben műveltem. Ha jobban belemennék a részletekbe, ön is belátná, hogy van helye ennek a címkének.

– És már látom, ezen fogunk dolgozni a továbbiakban. Először kicsit érzelmileg eltávolodunk, és objektíven megfigyeljük, hogy hogyan reagált egyes múltbéli eseményekre. Jó és rossz címkék nélkül.

– Nem értem, hogy ez hogyan segíthetne nekem abban, hogy ne ártsak még egyszer azoknak, akiket szeretek – nyögte ki Miranda.

– Nézze... nem ön az egyetlen, aki felkeres engem, és az első találkozótól már egy varázsmódszert vár, ami majd megoldja a problémáit. Mondhatnám önnek, hogy amikor érzelmileg felfokozott állapotba kerül, minden mondata előtt számoljon el tízig, vagy próbálja magát kiszakítani a szituációból azzal, hogy átsétál egy másik szobába, de majdnem biztos vagyok benne, hogy hosszútávon nem működne. Az első stresszesebb szituációban pontosan ugyanazokhoz az eszközökhöz nyúlna vissza, amik már úgy magába ivódtak az évek során. Amikről érzi, hogy rossz módszerek, helyesen, és emiatt magát is rossz embernek tartja, tévesen. Attól tartok, épp ahogy a szélsőséges megnyilvánulásai sem pár óra alatt alakultak ki, úgy egy egészségesebb viselkedés kialakítása sem megy néhány egyszerű fogással. És nem is ez a cél, mert csak tüneti kezelés lenne.

Miranda rászorított a térdeire, számított erre a válaszra, mégis frusztrálta, hogy megkapta.

– Szóval ekkora zűr van a fejemben? – kérdezte megereszkedő vállakkal, mert benne még élt a remény, hogy csak pár bátorító mondat, egy külső szemszög is elég lett volna neki, hogy másképp lássa a világot maga körül.

– Erre sincs mérce, ahogy címkék se léteznek. – Mrs. Werner látványosan becsapta a noteszét, majd az órájára pillantott. – Mostantól hetente találkozunk, és szépen igyekszünk megtalálni nemcsak az okozatokat, hanem az okokat is. Arra kérem majd, hogy mindig őszintén válaszoljon a kérdéseimre, de ha valamiről úgy érzi, túl kényelmetlen vagy fájdalmas, szóljon, és egyelőre nem firtatjuk. Nem az a célom, hogy összetörjem, és valami újat építsek.

– Pedig lehet, nem lenne rossz stratégia.

Válaszképp Mrs. Werner csak mosolygott.

– Most menjen haza, pihenje ki magát, és egy hét múlva találkozunk – köszönt el.

Miranda hitetlenkedve fogadta, hogy lejárt az ideje, de amikor felemelkedett a fotelből, rég érezte magát ilyen elcsigázottnak. Mintha a lelki világa egy maratont futott volna le, még úgy is, hogy egyszer sem bőgte el magát. Érzelmileg megnyúzva hagyta el a pszichológus irodáját, és ahogy a nő is mondta, csalódottan. Tényleg nem kapott gyógyírt a problémáira, csak egy fájdalmas út ígéretét.

De rálépett, és most már nem térhetett le róla. Leytonnak megígérte, hogy küzdeni fog. Ennyivel tartozott neki. Mégha meg is beszélték, hogy többé nem titkolóznak egymás előtt, Miranda érezte, hogy a labilis érzelmi világának stabillá kovácsolását nem testálhatta át a férjére. Hiszen elég baja volt így is.

Bőségesen...

*

Charlotte rezidenciája, London, április közepe

Éjfél elmúlt már, és a hálószoba csendjét csak Miranda csendes szuszogása törte meg. Leyton oldalához simult, a mély álomtól ernyedt karját átvetette a férje hasán, fejét a vállán nyugtatta, göndör tincsei a férfi orrát csiklandozták, a sebtében magára rángatott pizsamafelsője megtekeredett rajta. Talán tíz perce nyomta el az álom, közvetlenül előtte a Katie-ékkel közös nyaralásról beszélt, de összefüggéstelenül, és kásás hangon, ezért Leyton alig értett belőle valamit. De nem számított, csak az volt fontos, hogy az ő karjaiban pihent, és nem más férfiéban.

Hogy lehetett ennyire vak? Miért nem vette észre a jeleket, amik olyan nyilvánvalóan ott lebegtek előtte, mintha valaki egy flakon festékszóróval fújta volna fel őket a falra?

Áh igen, a cég miatt.

Majdnem hagyta tönkremenni a házasságát, hogy a maximumot nyújthassa a munkájában...

És még ez is kevésnek bizonyult.

A telefonja az éjjeliszekrényen pihent, kijelzővel lefelé, lenémítva. Leyton kezdte elfogadni, hogy a függőjévé vált, már fürdésen kívül mindenhová magával vitte, és ha nem is hívták, negyedóránként ellenőrizte, kapott-e értesítést. Most is nyugtalanította a jelenléte, holott "békülős szex" után, ahogy Miranda fogalmazott, a kellemesen fáradt zsibbadságból rég át kellett volna siklania a mély álomba.

A sokadik békülős szexük után az eltelt másfél hétben. Leyton vonakodva vallotta be magának, hogy egyre nehezebben tudott lépést tartani Miranda lelkesedésével.

A nyilvánvaló fáradtsága ellenére sem bírt aludni, igaz a nyugtatót hanyagolta mostanában. Abban reménykedett, hogy Miranda szuszogása elég megnyugtató lesz számára, de tévedett, már hozzászokott a szerhez.

Automatikusan nyúlt a telefon után, pedig emlékezett rá, hogy este tíz körül rápillantott, és ki kereste volna ilyen kései órában?

Tévedett. Egyetlen név mégis szerepelt a nem fogadott hívások értesítés alatt, Wardé.

Csak egy dolgot jelenthetett, ha a férfi ilyen kései órán kereste: mégsem kívánt többé a LÉN részvényese lenni.

Leyton szeme elvesztette a fókuszt, mintha hirtelen közelre se tudott volna többé látni. Az ujjaiból kiszállt az erő, a telefon kicsúszott a kezéből, és élével érkezett a mellkasára. De a fájdalmat csak tompán érzékelte, helyette ragacsos, fekete lyukként nyílt meg alatta az ágy, és elnyelte a gondolatait is.

Lehunyta a szemét, de hiába. A szoba imbolygott körülötte, mintha az a mély gödör egy éjfekete olajtengerre dobta volna le. A nyál besűrűsödött a szájában.

Baszd ki.

Pánikrohamot fog kapni?

Nem először fordult volna vele elő. Az egyetemen, a vizsgaidőszak végén, a fizikai és szellemi tűrőképessége határán járva előfordult vele néhányszor. Minden tünet stimmelt. A fejében őrülten lüktető pulzusa, az egész testét kiverő verejték, a lassan zihálásba átforduló légvételei...

Az agya racionális része tudta, hogy a teste csak így reagált az idegi kimerülésre, de a gondolat fokozatosan háttérbe szorult, ahogy egyre inkább hánykolódott körülötte a szoba.

Mert beláthatatlan következményei lettek volna annak, ha Ward visszalép. És minden oka megvolt rá. Kellemetlen, megalázó helyzetbe került, nem csoda, ha Leytont és a cégét többé látni sem akarta. Az idő pedig elfogyott. Honnan a francból cserkészhettek volna be új befektetőt?

Leyton legszívesebben kiugrott volna az ágyból, hogy lerohanjon a lépcsőn, és kikeresse a laptoptáskájából a váliumos dobozt, de képtelen volt rá. Kényszeredetten nyelt egyet, és minden idegszálával arra koncentrált, hogy ne remegjen, ne marjon bele a felesége oldalába, miközben a szoba eddigi nyugodt sötétsége a mellkasára telepedett, majd úgy ránehezedett, hogy nem értette, a bordái miért nem reccsennek bele. Nem kapott elég levegőt.

Először egy jogszabály szövege jutott eszébe, de két mondat után rájött, nem segít rajta, ellenkezőleg, csak mélyíti benne a kétségbeesést. Más megoldást kellett találnia.

Mindössze felidézni akarta az ismerős dalszöveget, de azon kaptae magát, hogy a második sort már maga elé mormolta a sötétségben.

– Legyen hó... Legyen hó... Még sose volt hasonló... – Először reszelős, remegő hangon ejtette a szavakat, nehezen bírt magába levegőt passzírozni a folytatáshoz, de mire a refrénhez ért, a szíve már nem kalapált olyan hevesen, hogy Miranda dobhártyáját is kiverje.

Amy és Katie lelkes kórusa jelent meg előtte, ahogy átszellemülten énekelték a refrént a tévé előtt pörögve, néha egész furcsa szavakat helyettesítve a szövegbe, ha nem ismerték valaminek a jelentését. A zúgás csitult a fülében, és ura lett a légzésének is. Nagyot sóhajtott, ahogy újra szabadon bírt levegőt préselni a tüdejébe.

És Miranda épp erre ébredt fel.

– Te még nem alszol? – kérdezte álmatagon, miközben megdörzsölte a szemét. – Minden oké?

Rá akarta vágni, hogy igen, de alig egy hete tapasztalták meg, hogy a rengeteg elsumákolt igazság mihez vezet. Úgyhogy megköszörülte a torkát, mert egy kiszáradt kútnak érezte a száját, és rekedten megszólalt.

– Csak megnéztem, hogy valaki keresett-e, és Ward volt az.

– Damien?

Még mindig zavarta, hogy Miranda a keresztnevét használta. A nőnek mintha kiröppent volna az álom a szeméből, olyan hirtelen ült fel.

– Igen, féltizenegy körül.

– Basszus, nem tudja, hogy nyolc után nem illik az embert zavarni?!

– Nem ez a lényeg, hogy mikor keresett, hanem hogy miért.

A nő válaszképp a szájára szorította a kezét.

– De kérlek, ne ess rögtön következtetésekbe – tette Leyton gyorsan hozzá, bár ő is pont ezt csinálta az imént.

– Baszd ki, annyira sajnálom. Már megint csak gondot okoztam!

– Még nem tudni, miért keresett – sietett megnyugtatni a feleségét, miközben egy oltári nagy marhának érezte magát. Tényleg mi a francért pillantott rá arra az átkozott telefonra? Sóhajtott, és remegő kézzel masszírozta meg a homlokát. Abban reménykedett, hogy az újabb migrénrohamot megússza, de már most érezte a nyomást erősödni az orrnyergében, ami biztos előjele volt nála a hasogató fejfájásnak. – Hoznál kérlek egy aszpirint? Vagy inkább kettőt. És próbáld közben nem felkapcsolni a villanyt.

Miranda biccentett, majd a telefonjával maga előtt világítva kibotorkált a szobából. Leyton megcsípte az orrnyergét, mert ez néha segített, most is egy kicsit, a szívverését viszont még mindig a fülében hallotta lüktetni, hevesebben, mint amit a fekvő testhelyzete indokolt volna. Talán a váliumos dobozt is ide kellett volna hozatnia Mirandával.

Közben a felesége visszatért egy pohár víz társaságában. Leyton a biztonság kedvéért mindkét tablettát bevette. Szeretett volna még az éjjel aludni is.

– Orvoshoz kéne menned – törte meg Miranda a csendet. – Ezek a migrénrohamok ijesztőek, és mintha egyre gyakoribbak lennének.

Leyton letette a poharat az éjjeliszekrényre.

– Most nem olyan vészes.

– Elég durva betegségek tünete is lehet, például agydaganat.

– Miranda... – sóhajtott Leyton. – Mindketten tudjuk, hogy mi bajom. A régi időkben is voltak ilyen "rohamaim", meg néha Manchesterben is, úgy tűnik, hajlamos vagyok rá, hogy így reagáljam le a stresszt.

– Ez a másik bajom – húzódott közelebb hozzá a felesége. – Láthatóan ez a munka kiidegel, és én nem tehetek semmit. – Finoman beletúrt a férfi hajába, talán a megszaporodott ősz hajszálaira gondolva, vagy csak pótcselekvésként, mert máshogy nem tudott komfortot nyújtani neki.

Leyton beleborzongott az érzésbe. Miranda továbbra is a hajával játszott, és kimondhatatlanul jól esett neki, ahogy az ujjai újra és újra végigszántottak a fejbőrén. Mintha nemcsak azt a pár gubancot, hanem a maradék feszültséget is kisimították volna belőle.

– Kérlek mondd el, hogy mi aggaszt ennyire – folytatta a felesége lágyan. – Még sohasem viselkedtél így. Eddig ha kihívások elé állítottak, csak vettél egy mély levegőt, kihúztad magad, és még megszállottabban vetetted bele magad a munkába, de most mintha...

– Maga alá temetne?

– Valami olyasmi – bólintott. – Vagy mintha úgy játszanád a Monopolyt hogy már rég eldöntötted, hogy úgyis veszíteni fogsz.

Való igaz...

Az a préselő nyomás bár sokkal enyhébben, de mégis visszatért Leyton mellkasába. A férfi felült és összekulcsolta a kezeit, hidegnek és nyirkosnak érezte a saját tenyerét.

– Néha megfogalmazódik bennem, hogy... talán nem vagyok alkalmas erre a pozícióra.

Negyedannyit sem közölt, mint szeretett volna, mint ami hetek óta emésztette, de ezt a pár szót is emberfeletti küzdelembe került kiadnia magából. Mintha beismerő vallomás lett volna, hogy Cynthiának végig igaza volt: előbb vagy utóbb kudarcot kellett vallania.

– De hát miért érzed ezt?

És természetesen Miranda nem értette. Hogy érthette volna? Leyton tartotta őt ilyen sokáig sötétségben.

– Cynthiának igaza van, a legtöbb intézkedésem csak gyorsítja a cég hanyatlását. – Nagy levegőt vett. – Nem látom, mi lehetne a megoldás. Tudom, hogy rengeteg kvalitásom van, ami jó mérnökké tett, de most egynek se veszem a hasznát. Sajnos, ha éjt nappallá téve dolgoznék sem tudnék javítani a helyzeten, én pedig főleg csak ehhez értek...

– Leyton, ezt hagyd abba – szakította félbe a felesége szelíden, de határozottan. – Erről beszélek, az önostorozásról. Te nem szoktál ilyen lenni. Nem lehet, hogy csak annyira kimerültél, hogy már nem látod reálisan a dolgokat?

– Nem, Miranda, szerintem ennél többről van szó.

Felesége válaszképp habozva pillantott rá, és a saját hajával kezdett el babrálni.

– Félre ne érts, én lennék a legboldogabb, ha otthagynád a céget, de... Tudom, hogy neked ez fontos, szóval azon leszek, hogy támogassalak. Mint ahogy te is támogattál engem a béranyás programban az elején...

– Inkább le kellett volna beszélnelek róla.

– Lehet. – Önkéntelenül megrázta a fejét. – De ez két nagyon más helyzet. Neked szerintem csak egy kis szabadságra lenne szükséged.

– Most említettem, hogy milyen rossz állapotban van a cég...

– És azt is, hogy a túlóráid számával ezen nem segíthetsz. Lehet, csak ki kellene kapcsolódnod kicsit, hogy eltereld a gondolataidat a munkáról, és ha visszatérnél kipihenten, azonnal az eszedbe ötlene a megoldás.

Leyton hevesen ellenezni akarta az ötletet, de Miranda elültette a bogarat a fülében. Már április közepét írtak, vagyis lassan hat hónapja megszakítás nélkül dolgozott. Minden reggel a cég ügyeivel kelt, majd azokkal is feküdt, hogy utána éjszaka tárgyalásról tárgyalásra járjon az álmaiban. Már Katie-vel két lefordításra váró francia mondat között is az emailjeit böngészte a telefonján.

– Egy hét – folytatta Miranda.

– Egy hét rengeteg lenne most...

– Akkor pár nap! Oh várj – csillant fel a szeme, és felkapta a telefonját az éjjeliszekrényről. – Spike két hét múlva felutazik Londonba a barátnőjével, és elmegyünk Pierre-ék koncertjére együtt. Aztán maradnak vasárnapig, mert úgyis tavaszi szünet van.

– Nem tudtam róla, hogy meglátogat minket – vallotta be Leyton.

– Öhm, talán mert eredetileg nem akartalak elhívni... – vallotta be Miranda kitartóan a mobilképernyőjére meredve, de a szégyenpír megjelent az arcán. – Ne haragudj...

– Nem kell bocsánatot kérned, valószínűleg úgyis azt mondtam volna, hogy nem érek rá.

– Szóval eljönnél?

– Természetesen – vágta rá Leyton.

– Nagyszerű! Szerdán lesz, és akkor utána kivehetnéd a csütörtököt meg a pénteket! Egy csomó mindent csinálhatnánk családosan abban a négy napban! – folytatta Miranda egészen felvillanyozva. – Meg végre találkozunk Clare-rel!

– Clare?

– Tudod, Spike barátnője.

Tudnia kellett volna, Miranda előszeretettel beszélte ki Katie-vel, hol tart Spike kapcsolata, de Leyton még arra sem vette a fáradtságot, hogy megjegyezze a nevét a fia barátnőjének.

– Jó ötlet – bólintott. – Két hét múlva szabadságon leszek.

– El se hiszed, ennek mennyire örülök – bújt Miranda hozzá, és Leyton is kicsit könnyebb szívvel húzta magához.

Ahogy Mirandától elvárta, ő sem futhatott tovább a problémái elől. Spike-kal sosem volt tökéletes a kapcsolatuk, de amióta külön költöztek, még csorbább, még esetlenebb lett, és Leyton félt tőle, helyrehozhatatlanul eltávolodnak egymástól. Viszont az ő fejében is öten alkottak egy egységet, neki pedig ideje volt a család fejeként viselkednie.

Végül kettő körül aludt el, és kínzásként élte meg, hogy hatkor már megszólalt az ébresztője. Amilyen nehezen nyomta el az álom, olyan vonakodva kászálódott ki reggel az ágyból. A telefonjára viszont nem pillantott rá, amíg be nem ért a munkába, és csodával határos módon egy hívást sem mulasztott el miatta.

Végül a délelőtt során rávette magát, hogy felhívja Wardot.

– Tegnap este volt egy nem fogadott hívásom öntől fél tizenegykor...

– ... mert most hány óra van? – érkezett egy elkínzott hang a készülék túloldaláról. Ezek szerint a férfit a mélyalvásból sikerült felkeltenie.

– Tíz – szólt készségesen Leyton.

– Huh, olyan korán? – nyögte a férfi. – Tegnap este az apámmal vacsoráztam, beszélgettünk, meg boroztunk is...

Remek. Szóval Ward nagy eséllyel a farzsebével hívta fel, és ő ezért nem bírt hajnalig elaludni?

– Elnézést a korai zavarásért – szólt a legkisebb együttérzés nélkül.

– Ja, nem tesz semmit. Mármint én kerestem elég lehetetlen időpontban, amiért bocs, kicsit sokat ittunk. – A zajokból ítélve Ward közben felült az ágyban. – Egyébként meséltem neki a kis afférunkról a feleségével.

Már csak ez hiányzott. Az alig négy óra nyugtalan alvásához éppen passzolt egy kellemetlen téma is...

– Valóban?

– Tudja, ennyire röhögni még szerintem sosem láttam az öregem – folytatta Ward. – Szóval annyit elmondhatunk, hogy sikerült egy felejthetetlen estét okoznunk neki.

– Mr. Ward, higgye el, csak egy véletlen egybeesésről volt szó.

– Miranda egyébként hogy van?

– Jól.

– Aranyos nő, és szerencsés a genetikája, meg nem mondtam volna róla ruhában, hogy három gyereket szült!

– Ha nincs más mondanivalója, szeretnék visszamenni dolgozni – igyekezett Leyton rövidre zárni a beszélgetést, mert már sokáig nem tudott volna higgadt maradni.

– Ó, igen, a lényeg kimaradt. Szóval átbeszéltük a dolgokat az öregemmel, nemcsak a nejével kapcsolatban, hanem a céggel is, és hogy őt idézzem "az elszegényedett üzletember ismérve, hogy a szíve után megy".

Ezzel mégis mit akart mondani?

– ... amivel azt akarom mondani, hogy kitartok az elhatározásom mellett. Továbbra is szeretnék befektetni a cégbe, az apám meg várja önöket egy vacsorára a nejével. De ha nem fogadná el a meghívást, azzal igazán lekötelezne.

– Ez esetben tisztelettel, de visszautasítom – válaszolta Leyton, és alig akarta elhinni, amit hall.

– Máris lekötelezett, mint jövőbeli üzlettársát – nevetett Ward a telefonba, majd letette. Talán, hogy tovább aludhasson.

Leytonnak pedig el kellett fogadnia, hogy "Damien" továbbra is része lesz az életének. Sőt, úgy tűnt, több területét is az ő segítségével tette rendbe, a maga kitekert módján.

Majd a villáját saját kezűleg tervezi meg neki.

VÉGE (?)

A történet egy nyugvópontjához érkezett, ezért akár itt be is fejeződhet. Miranda kitartóan folytatja a terápiáját és Mrs. Werner segítségével sikerül nem jobb emberré, hanem kiegyensúlyozottabbá válnia. Damien Ward pénze kihúzza a LÉN-t a csávából, Leyton nézeteinek híre megy, ami új projekteket húz be, és a cég az év végére ismét egyenesbe jön. Miranda és Leyton kapcsolata még sohasem volt ilyen erős.

De mi lesz a lányok felvételijével? Spike és a szülők viszonyával? Mi történt a Pilkingtonokkal a háttérben? Ezek nyitott kérdések maradnak.

Feltéve, hogy...

Nem olvasol tovább.

Viszont figyelmeztetlek, ha egy nyitott, de igazán happy endre vágysz, itt most megállsz. Mert a folytatásban várnak még (fájdalmas) fordulatok.

A következő rész címe:

Apja fia

ahol Spike visszatér, hogy elbeszélgessen a nevelőapjával.