Manchester, Hank (Leyton régi) lakása, október

– Szia, Spike! Nocsak, új frizura?

Spike automatikusan hátratúrta a haját zavarában. Szerinte jól nézett ki, mégis idegesítette, hogy mindenki megjegyzést tett rá. Ezért se jött le az emeletről előző este, hiába bírta George-ot és hiába akarta vele már rég átbeszélni a Batman utolsó számát.

– Ja. Apa merre?

Az élettársa, Ivan, nyitott neki ajtót, egy fiatal, festő srác, talán tíz évvel lehetett idősebb Spike-nál.

– Már öltözik. Mozi lesz, ugye?

Kicsit hirtelen ötletként jött neki, de örült, hogy Hank vevő volt az apa-fia programra.

– Aham – vágta zsebre a kezét és tanácstalanul ténfergett a bejáratban.

– Gyere addig be – állt el Ivan az útból. Spike szívesebben maradt volna kívül, de bunkónak sem akart tűnni, ezért besétált.

Vagy hét évet lehúzott ebben a lakásban, de miután Hankék beköltöztek, egyre idegenebbnek érezte, és ez frusztrálta. Elvileg egy ennél sokkal kisebb és lepukkantabb albérletben éltek együtt anno a vér szerinti szülei, de arról egy halvány emléke sem maradt. Szóval... ezt a lakást tekintette az első otthonának és például bosszantotta, hogy Ivan műhelyként használta most a szobáját. Az is zavarta, hogy lecserélték a sok csillogó cuccot, amit az anyja vásárolt össze sebtében, amikor át akarták vágni az ügynökséget. Ja, elég hülyén néztek ki, de ő így nőtt fel, hogy diszkógömb színű bögréből itta a reggeli kakaóját, és még a budikefe is diszkréten csillogott. Bántotta az is, hogy a családi fotóik helyét Ivan festményei foglalták el, pedig érthető, hogy az apja nem akarta a pótléka képét nézegetni. Spike-ról így is fennmaradt néhány kép, kábé minden életévéből egy. Zömében épp egy torta mögött ült vagy kínosan vigyorgott az iskolai fotózáson.

De ez ezzel járt. Amikor az anyja és Leyton kiköltöztek a kertvárosba, a nevelőapja egy nevetséges összegért megvált ettől a lakástól, hogy Hank is végre ott hagyhassa azt a lepusztult albérletet. Spike örült, hogy végre nem kell a két húgával együtt aludnia, már az idegeire mentek, de sajnálta is a helyet. Olyan körülményes volt eljutni a belvárosba, és a legtöbb haverja a környéken lakott.

– Indulhatunk? – ütötte meg a fülét az apja hangja, úgyhogy elszakította a tekintetét a képekről és bólintott. Hank a szokásos egy-két számmal nagyobb pulóverében és kordnadrágjában jelent meg a folyosó végén, igazán költhetett volna néha ruhára is...

Ha apjának nem is tetszett a haja, nem tett megjegyzést rá, helyette kisétáltak az utcára, majd villamosra ültek.

Kezdetben Spike inkább nyűgként élte meg az apjával együtt töltött napokat, Hanknél nem sok játék volt, szóval Spike végig nyöszörgött, meg sóhajtozott, míg az apja és az anyja csupa érdektelen, felnőttes témáról beszélgettek. Inkább ment volna haza focizni Leytonnal.

Aztán ahogy teltek az évek, egyre jobban megkedvelte ezeket az alkalmakat. Talán azért, mert Hanket nem vette körbe két lelőhetetlenül zsibongó testvér, vagy csak nem érezte szükségesnek, hogy folyton valamivel csesztesse (Miranda), vagy valami elfoglaltságot találjon ki neki (Leyton). Ráadásul Hanknek egészen elképesztő videójáték gyűjteménye volt és engedte is Spike-ot játszani velük, csak szigorúan be kellett tartaniuk a korhatár besorolást..., amíg be nem töltötte a tizennégyet.

– Végeztél már a bossal? – kérdezte apját, miközben már a villamoson zötykölődtek.

– Nem, és majdnem biztos vagyok benne, hogy bugos...

– Nekem tegnap sikerült – vágott a szavába izgatottan és akaratlanul is kihúzta magát az ülésen. – Kábé negyvenedszerre, nem adta magát könnyen az a ge...

– Spike!

– Jó, bocs. Egyébként csináltam róla videót, ha érdekel, majd átküldöm.

– Ez nem csalás?

– Hát akkor szenvedjél még el vele pár hétig, mint azzal a trollal múltkor.

Az apja ráhunyorított, Spike meg ártatlanul elvigyorodott.

– Egyébként mi ez az új frizura?

– Jaj, ne kezdd már te is... A suliban a népszerű srácok mind ilyet hordanak, szerintem dobott rám vagy két évet.

– Igen, határozottan idősebbnek tűnsz tőle. Talán túlságosan is...

– Nemsokára tizenhat leszek! Szerintem simán mehetnénk arra a horrorra is, a Sikító frászra, amíg nem kérik el a személyimet...

– Szó sem lehet róla.

– Akkor majd megnézem Netflixen.

– Napról napra egyre jobban hasonlítasz az anyádra.

– Ezt nem tudom, miből vetted le, szerintem inkább rád hasonlítok.

Lehet, ezért is másztak az idegeire a húgai.

Most egy szuperhősös mozira készültek beülni, de korán érkeztek. Ő vetette fel, hogy harapjanak valamit, és Hank belement, hogy a McDonald'sba menjenek. Spike nagyvonalúan meghívta a zsebpénzéből, pedig alaposan megkopasztotta már a számláját, a nyári munkája során keresett pénzt mind elköltötte, az anyja meg elég vacak órabérben fizetett a fűnyírásért...

– Imádom a sült krumplit, szerintem a világ végéig el tudnék rajta élni! – állapította meg boldogan, és rögtön négy szálat is a szájába tömött.

– És még azt mondod, nem hasonlítasz Mirandára.

– Oké, akkor az ízlelőbimbóim tőle örököltem. Katie-vel kicseszett az élet, hogy az apjára ütött.

– Spike, kérlek...

– Borzasztó az a lány, szerintem viszket a nyelve, ha nem köthet bele valakibe.

– És a kishúgod?

– Amy? Ő egész cuki, de kábé mint egy kamikaze pilóta, folyamatosan azon munkálkodik, hogy valamivel kinyírja magát. A múltkor a fejébe vette, hogy ő is lecsúszik a lépcsőkorláton, mint a filmekben... de nálunk a korlát csak a lépcső feléig tart.

Hank szeme ijedten kerekedett el.

– Áh, csak a foga tört le, de tej, úgyis nemsokára kihullik. Miranda még csak meg sem ijedt.

– Megbeszéltük már, hogy ne hívd Mirandának, tudod, hogy nem szereti.

– Jó, tudom...

Egy pillanatra csend telepedett rájuk, csak Hank diszkrét szürcsölése törte meg, ahogy ivott az ice teájából. Ki a franc kér ice teát a Mekiben?

– Hogy vannak a szüleid?

Spike majdnem hangosan felsóhajtott, Hank heti szinten beszélt Mirandával telefonon, szóval ez is csak egy alibi kérdés volt, hogy ne üljön le közöttük a társalgás.

– Megvannak, bár este mintha valamin balhéztak volna, talán Mir... anya egyetemi jelentkezésén. Leyton mostanában folyton ezzel nyüstöli, de esélyes, hogy bevár engem is, amilyen lelkes. Ja, és elutazott ma Londonba.

– Londonba? – kérdezett vissza az apja meglepetten. – Mondta, hogy miért?

– Nem... és annyira nem erőltettem a dolgot, mert még mindig elég zabosnak tűnt reggel. Talán összefut Pierre-el.

Kicsit késve kapcsolt, hogy ez a téma az apját még mindig érzékenyen érintette. Hiába léptek tovább mindketten, valahogy nem sikerült nekik egy évtized alatt leülni és megbeszélni a dolgokat. Lehet, jobb is így, Pierre-t ismerve, talán vér is folyt volna.

– És te miért nem mentél inkább a húgaiddal és Leytonnal kirándulni?

– Legalább négyszer végigjártam már azt a tanösvényt.

– Nem erről beszélek, Spike, minden egyes alkalommal, amikor összefutunk, elpanaszolod, mennyire idegesítenek az otthoniak, de ha minden közös alkalmat bliccelsz...

– Mert olyan marhára szórakoztató program, hogy Katie és Grace egész nap szekál, Amy beleesik a patakba, Leyton és Steve meg valami munkáról dumálnak.

Az apja arcán némi megértést látott átsuhanni, de továbbra is, talán kötelességből, nem szállt le a témáról.

– Miranda aggódik, hogy nem érzed magad a család részének.

– Jaj, Miranda mindig aggódik valamin.

– Ebben van valami.

De nem azért kereste fel az apját, hogy kihátrálhasson egy családi programból, vagy hogy az anyjáról lelkizzenek. Ha már rágondolt is, fészkelődni kezdett a helyén, mintha murvát szórtak volna a mekis ülés műbőr borítása alá. Fogalma sem volt, hogy kezdjen bele.

– Szóval... – szólalt meg végül, mert kezdett hosszúra nyúlni a hallgatásuk, és szemlátomást ez csak őt érintette kellemetlenül. – Azt mondtad, most már egész idősnek nézek ki?

– Igen, tizenhatnak biztosan.

– Az jó, csak mert lenne egy csaj... mármint lány, és felettem jár. Együtt járunk edzésre, mármint nem egy edzésre, mert ő a lány csapatban focizik, de érted, azért szoktunk találkozni és dumáltunk is már néhányszor, amíg vártuk az edzőt, meg egyfelé megyünk a buszra, szerintem nem vagyok neki teljesen közömbös – hadarta egy szuszra, majd majdnem el is vörösödött, amikor látta az apja döbbent arcát. – Mi az?

– Te jó ég, Spike, te tényleg kamaszodsz.

– Basszus, ezt biztos Miranda mondta neked.

– Bocs, ne haragudj, kérlek folytasd.

– El kéne hívni randira, csak nem tudom, hogyan. Mert érted, mégis csak egy évvel felettem jár, mi van, ha egy kis taknyosnak tart?

– Te most tényleg tőlem kérsz tanácsot, hogyan szedjél össze egy lányt? – kérdezte Hank hitetlenkedve.

– Összeszedted anyámat – jegyezte meg Spike. Nem értette, mit hüledezik az apja, tény, most pasikkal jár, de valaha volt egy elég komoly kapcsolata is egy nővel, és ha jól emlékezett, Miranda is hasonló korú lehetett, mint most ő.

– Én inkább úgy fogalmaznék, Miranda szedett össze engem.

– Szóval lehet, nekem is ezt a stratégiát kéne követnem, kivárni, hátha össze akar szedni? – kérdezte Spike reménykedve, de tudta, úgysincs ekkora szerencséje. Clare nevetett a viccein, meg Spike látta, hogy többször is felé pillantott a szomszédos pályáról, de semmi ennél nyilvánvalóbb közeledés.

– Örülök, hogy hozzám fordultál segítségért és megtisztelsz a bizalmaddal, de miért nem a nevelőapád tanácsát kéred?

– Mármint Leytonét?

– Szerintem több tapasztalata van ilyen téren.

Tagadhatatlan tény, de Spike-nak eszébe sem jutott, hogy Leytonhoz forduljon segítségért.

– Lehet..., de kétlem, hogy ilyen gondja lett volna az elit sulijában. Mármint látnod kellett volna a lány osztálytársaim arcát, amikor először értem jött... Rohadt megalázó.

– Ez nem meglepő, Leyton egy jól szituált negyvenes. De ezt a rajongást nem kell komolyan venni.

– Neked is bejön, vagy mi?

– Spike...

Ettől függetlenül Spike elég kínosnak élte meg, amikor az egyik dögös osztálytársnője sármosnak titulálta a nevelőapját. Mondjuk közelébe sem ért kellemetlenségben ahhoz, amikor a haverjai meg jó bőrnek az anyját...

– Történt valami közted és Leyton között? – kérdezte az apja.

– Ja nem, dehogy. Nem történt semmi – vonta meg a vállát nyeglén.

Épp ez az. Ott éltek egymás mellett, minden nap találkoztak, Leyton rákérdezett, mi történt a suliban, ő meg igyekezett készségesen válaszolni is, de néha úgy érezte, mintha egy üvegfal lenne közöttük, ami évről évre egy újabb réteget kap.

Miranda szerint kezdetben borzasztó elutasító volt Leytonnal. Lehet. Csak egy-két emléke maradt meg abból az időszakból, még kevesebb azokból az időkből, amikor még az apja és az anyja együtt élt Pierre-el, szóval ezzel nem lehetett magyarázni, miért nem képes megnyílni Leyton felé. Sokkal inkább arról lehetett szó, hogy a nevelőapja annyira...

– Néha nem értem anyát, hogy bírja elviselni, Leyton úgy viselkedik, mint egy robot. Olyan kínosan merev – vallotta be végül. – Anya meg folyamatosan csesztet, hogy ne legyek vele elutasító, meg hogy ne veszekedjek Katie-vel. Szerintem úgy érzi, neki kéne a családot összetartani, és mert nem úgy festünk mint egy giccses reklámfilm, azt hiszi, elbukott.

Az apja csendesen hallgatta és mérlegelte a szavait. Ezt szerette benne, hogy nem vág folyton a szavába, hogy kitalálja a gondolatait, mint az anyja.

– Az a kérdés, hogy téged ez zavar-e?

– Hát, nem is tudom... Igazából nem. Elvagyunk, és ennyi. Most miért kéne Leytonnak apám helyett apámnak lennie, ha egyszer van apám?

Ez láthatóan jól esett Hanknek, mert elmosolyodott.

– Akkor visszatérhetnénk végre a Clare témára?

– Továbbra sem hiszem, hogy én vagyok a legmegfelelőbb személy.

– Annyira nem lehet más, mint csávókat felszedni, nem?

Az apja válaszképp mélyet sóhajtott.

– Engem mindig megtaláltak a párkapcsolatok.

Hát tényleg nem megy vele sokra. Még a végén rá kell fanyalodnia Leyton segítségére...

*

Marple, október

Októberhez képest napos és száraz idő fogadta őket, ideális a túrázáshoz. Mégis alig pár kilométert tudtak megtenni a gondosan karbantartott, terméskövekkel felszólt ösvényen a bükkök és tölgyek már sárgás leveleinek árnyékában, amikor Amy úgy döntött, most azonnal éhen hal.

Szóval előkerültek a termoszok és az előre csomagolt szendvicsek, majd miután Katie félig kibelezte az egyiket, hogy szinte csak két szelet kenyér maradt belőle, ideiglenes csend ereszkedett rájuk. Utána a három lány letérve a túraútvonalról leereszkedett a patakmederbe, hogy levelekből és gallyakból tutajt eszkábáljanak, majd versenyeztessék őket. Még szerencse, hogy gumicsizmában jöttek.

Leyton épp tervezte, hogy rájuk néz, Steve viszonyt meg sem moccant a padról, helyette elégedett sóhajjal és kinyújtott lábbal élvezte a meglepően kellemes időjárást. Mint egy albínó grizzly medve.

– Ugye elmész a galéria megnyitóra helyettem?

Sejtette Leyton, hogy előbb vagy utóbb Steve megtalálja a témával, és mert nem akart helikopter szülőnek tűnni, visszasétált a padhoz.

– Az a ti tervetek volt – jegyezte meg, miközben leereszkedett barátja mellé.

– Tudom, de utálom az ilyen kiöltözős, fotózkodós rongyrázásokat, te meg még pizsama helyett is sportzakóban alszol. Szóval testhezálló feladat.

– Valld be, hogy nem jön már rád a LÉN-es öltönyöd.

– De köcsög vagy, Leyton. Egyébként tényleg nem, és egyre inkább megértem George-ot, amiért utálja a genetikádat. Tényleg egy dekát se híztál egyetem óta? És mégis mi a francból nyered az energiád, fotoszintetizálsz? Kávét nem is tudom, mikor láttam utoljára a kezedben.

Leyton megvonta a vállát. Ahogy teltek az évek, egyre többször szegezték neki ezt a kérdést, és mindig ugyanazt tudta válaszolni:

– Anyám is ilyen. Jó, elmegyek helyetted.

– Igazán lekötelezel...

A cégnél is eltekintettek a hivatalos öltözéktől, épp Steve miatt, de Leyton nem volt hajlandó megválni az öltönyeitől. Egyrészt pazarló és ostobaság lett volna kihajítani a tizenkét teljes szettet, ami még a LÉN-es időkből maradt meg és továbbra is tökéletesen passzolt rá. Önmagukban többet értek, mint a konyhabútoruk. Másrészről Leyton már a karrierje elején megtanulta, hogy sokszor a kiállás többet nyom a latba egy tárgyaláson, mint ami elhagyja az ember száját. Steve-nek a hegyi jeti alkatával könnyű dolga volt, még az árnyékától is megrettent az ember, egy farmer-póló kombinációban is elérte, hogy számontartsák a jelenlétét.

Leytonnak viszont trükköket kellett bevetnie. Nem voltak komplexusai az alkatával kapcsolatban, de tudta magáról, hogy sem hosszában, sem széltében nincsenek jelentős méretei, elfért rajta az optikai tuning, amit ezek a hajszálcsíkos, válltöméses öltönyök megadnak. Még Miranda is bevallotta neki, akkor nem félt tőle először, amikor meglátta mackónadrágban.

– Viszont ha elfogadsz egy tanácsot, akkor ideje lenne nem kihúzni magad az ilyen társadalmi rendezvényekről. – Oldalra sandított üzlettársára. – Vagy épp a tárgyalásokról.

– Én is szívesen leülök a megrendelőinkkel tárgyalni!

– Igen, amíg rajtad kívül még ketten vannak a teremben, de egy bizonyos szint felett nem elég szép házakat tervezni AutoCAD-ben.

Steve morgott valamit az orra alatt, de Leyton tudta, hogy mélyen magában egyetért vele.

– Egyébként gondolkodtál már Nickelsonon? – szegezte hirtelen neki a kérdést. Láthatóan ejteni akarta a témát, ami a saját hiányosságaival foglalkozik, ezért áttért a másikra, ami hetek óta pattogott közöttük eredménytelenül.

– Nem értem, miért szálltál így rá – válaszolta. Nickelson alig fél éve kezdett náluk, és tény, voltak hiányosságai... – Mindenki követ el hibákat. Vagy emlékeztetnem kell rá, te miket műveltél, amikor felvettelek?

– Ez azért övön aluli volt. De szerintem a srác kezdi kihasználni a helyzetét. Minden tervét át kell nézni, hogy nem csinált-e valami baromságot.

– Mindenki tervét átnézzük.

– Igen, és én visszahajítom, ha valami nem tetszik – bólintott, majd nagyot kortyolt a termoszból – Te meg kijavítod.

– Mert gyorsabb. Neki fél óra kikeresni egy jogszabályt, én fejből tudom.

– Rövid távon tényleg egyszerűbb, csak azt is eredményezi, hogy az ilyen Nickelsonok szépen a fejedre nőnek.

Volt benne igazság, de Leyton körülményes módszernek tartotta, hogy négy-ötször is oda-vissza küldözgessék az e-mailt napokon keresztül, mire végre minden jogszabálynak megfelel a terv, amit ő legfeljebb plusz húsz-harminc perc alatt orvosol.

– Még csak két éve végzett. Majd beletanul.

– Egyébként már akkor is ezt csináltad, amikor még a LÉN-nél dolgoztam, és rühelltem.

– Tényleg? – vonta fel Leyton a szemöldökét.

– Hogyne. És rengeteg stressztől megkímélt volna, ha tudom, hogy egyszerűen lusta voltál megírni egy e-mailt a hibalistával.

– Erre előbb is rájöhettél volna, majdnem minden kör-e-mailt Katie írt.

– A helyedben kötnék Nickelsonnal egy ultimátumot, hogy vagy összekapja magát újévig és elkezd végre rendesen dolgozni, vagy repül.

Leyton csendben emésztgette Steve szavait, és nehezen bár, de igazat adott neki. A srác tényleg olyan típusnak tűnt, akit érdemes rövid pórázon tartani. Nagydumás, frissdiplomás, akit jobban érdekelnek a kávészünetben elhangzó pletykák, mint maga a munka.

Pedig a diplomamunkája egészen impozáns volt.

De kivételesen nem akart a munkáról diskurálni Steve-vel, még mindig ott zakatoltak a fejében az utolsó veszekedésük szavai Mirandával, ha ezt veszekedésnek lehetett hívni...

– Egyébként nagy valószínűséggel Miranda nemsokára újra terhes lesz. – Steve komikusan elnyúlt arccal eresztette le a termoszt.

– Nem vagy te már kicsit öreg egy negyedikhez?

– Ennek meg mi köze az én koromhoz?! Egyébként meg nem az enyém lesz, George-ék akarják felkérni béranyának.

– Hű... és Miranda belemegy?

– Épp a klinikán vannak. – Az órájára pillantott – Már valószínűleg végeztek is.

– Remélem, jól megkéritek az árát, főleg azok után, hogy ők úgy megkopasztottak téged.

Erre nem szívesen emlékezett vissza. Talán az egész üggyel kapcsolatos ellenérzéseit is az táplálta, hogy még mindig nem tudott száz százalékosan megbocsátani George-nak.

– Apa, Amy beleesett a vízbe! – sikkantott fel Katie.

Erre számítani lehetett.

Egyszerre emelkedtek fel a padról egy-egy lemondó sóhaj kíséretében, hogy kihúzzák a lányokat a vízből, amikor Leyton telefonja megszólalt a zsebében.

Talán Miranda az – futott azonnal át az agyán, és előhalászta a készüléket. A ricsajokból arra következtetett, hogy nem kell lélekszakadva rohanni Amy megmentésére.

Nem Miranda kereste, hanem az anyja.

Charlotte sosem kereste.

– Igen...?

– Jaj, Leyton, ez olyan szörnyű! – szűrődött be az anyja csendes hüppögése a készülékbe, és rögtön megtorpant, pedig már épp ő is a lányokhoz indult volna. – Most hívott Cynthia. Horace ma reggelre meghalt!

...

A bácsikája halott?

------------------------
Ééés igen, az egyik plusz szemszög Spike-é lesz.
Ezzel vége az első szakasznak. Remélem, eddig tetszik, még ha ez kicsit komolyabb és megfontoltabb tempójú is, mint az előző regény :)