Manchester melletti kisváros, december vége

Miranda el sem hitte, hogy eljutottak a szentestéig. Hellyel-közzel ragyogott a lakás, Spike segített a fa díszítésében és nem megkopasztotta, sikerült leegyeztetni a karácsonyi ebédet a helyi étteremmel, és Miranda vállalható minőségű süteményt sütött. Ráadásul Pierre egyszer sem szólta el magát a Mikulással kapcsolatban, és Hank segítségével a nő el tudta rejteni a kazalnyi ajándékot lenn a kocsiban.

Katie-vel az ominózus kávézás után minden nap írtak egymásnak, nem is keveset, és Miranda hamar egy Juliával közös csoportbeszélgetésben találta magát, ahol az újdonsült anyuka tengernyi kérdéssel árasztotta el a csecsemő gondozással kapcsolatban. Miranda remélte, nem írt baromságokat. Négy év alatt rengeteg dolog kihullott a fejéből.

Leytonnal is váltott néhány üzenetet. Nem túl sokat. A szenteste előtti három nap zsúfolt volt a férfinek. Hétfőn a vezetőkkel koccintott, kedden pedig a saját csapatával ültek össze egy vacsorára. Az elsőre Leyton csak kötelességből ment el, és hiába tartott az esemény alig három órán át, vagy tíz üzenetet küldött Mirandának, hogy mennyire rühelli az egészet. A keddi vacsorán viszont hiába várta Miranda a panaszkodós kommenteket, egyet sem kapott, és másnap reggel a kérdésére, hogy hogyan sikerült az este, mindössze ennyit kapott válaszképp:

Meglepően jól.

Borzasztóan fel tudta húzni, hogy a fontos dolgokról Leyton ilyen szófukar módon nyilatkozott! Még szerencse, hogy Mirandának volt beépített informátora. Katie készségesen és tíz perces leosztásban felvázolta neki az este menetét, már amennyire emlékezett belőle, mert éjfél körül megszakadt nála a szalag, vagy legalábbis homályosabbak voltak a képek. De biztosította Mirandát róla, hogy a barátja (még mindig olyan furcsa volt neki ezt olvasni) kezdetben feszélyezetten viselkedett, majd valamelyest feloldódott, és hajlandó volt a munkáján kívül más dolgokról is beszélni. Igaz, most sem maradt végig.

A jelentés után Katie gyorsan átkanyarodott a kedvenc témájára, Steve-re, és örvendezve újságolta el Mirandának, hogy sikerült egy randit leszerveznie vele a két ünnep közé, majd aggódva kérte ki Miranda véleményét, hogy mit viseljen. Mintha ő bármilyen épkézláb tanácsot adhatott volna a divat terén.

Közben Leyton is megírta neki a karácsonyi menetrendjét: a George-al közös esti iszogatás után másnap meglátogatja az anyját. És ennyi. Ahogy fogalmazott, "remélhetőleg" a két ünnep között azzal a pár kollégával, akik nem vették ki a szabadságukat, értékelhető munkát tud majd végezni.

Kutyából nem lesz szalonna.

Az esti vacsoráról Miranda tolt Leytonnak egy szelfit, hátha George még nem érkezett meg, és egyedül érzi magát. Pierre és Spike lelkesen hajoltak az asztal fölé, míg Hank kicsit bosszankodó arcot vágott a képen.

Még a levessel sem végzett, megérkezett a válasz. A képet George készítette, ezek szerint Leyton telefonjával. A fotelben ültek, előttük két kiterített pizza a kávézóasztalon, és jó néhány sör. George szélesen, talán túl szélesen vigyorgott a kép bal alsó sarkában, de kivételesen Leyton is úgy mosolygott, hogy kivillantak a fogai.

Képes volt inget venni egy ivászathoz. Vagy csak nem öltözött még át.

Miranda négy napja nem látta, és izgatottan ugrott egyet a gyomra, amikor megállapította, hogy Leyton még mindig nem hagyott fel a borosta projekttel. A nő képzeletben elégedetten veregette vállon magát, mert rohadt jól állt neki. Az arca is kisimúltabbnak tűnt, biztos a napi hét óra alvás hatása, és mintha a szarkalábak is megfogyatkoztak volna a szeme körül.

A képhez George csatolta az összes hangulatjelet, aminek bármi köze lehet az ünnephez.

Jó részeg lehetett már.

– Vissza is írt? – kérdezte Pierre félig éneklő hangon. Ezzel őrületbe tudta kergetni Mirandát.

– Igazából George válaszolt, nem Leyton. Képet is küldött.

Megmutatta a szelfit az asztal többi résztvevőjének is.

– Szexi sátán! – lelkendezett Spike.

– Erről le kellene már szoktatni – jegyezte meg Hank.

– Hű, Miri, nem arról volt szó, hogy két hete még a halálán volt? Marha jól néz ki ezen a képen, ugye, Hank?

Hank nem szerette, ha Pierre kikérte a véleményét más férfiakról. Most is csak rosszalón ráncolta a szemöldökét, miközben futó pillantást vetett a képre.

– Egészségesebbnek tűnik.

– Mert végre annyit alszik, mint egy normális ember – válaszolta Miranda, miközben visszahúzta magához a telefont, majd kis habozás után lementette a képet.

– Jó hatással vagy rá, Miranda! – tette hozzá Pierre.

– Igen, ezt már mástól is megkaptam, de erős túlzás, csak egy kis lökés kellett neki, értitek, hogy a jó irányba terelődjön.

– Pedig ezt is felszámolhatnád neki.

– Így is rohadt sokat fizet nekem, Pierre – válaszolta. A mobilt visszafektette az asztalra, és újra hozzálátott a vacsorához.

– És cserébe gyakorlatilag fogva tart az otthonában, ezt azért ne felejtsük el – tette hozzá Hank csendesen.

Miranda kezében megállt a kanál.

– Nem vagyok fogoly. Bármikor kijárhatok a lakásból, szerinted mégis hogy vás... – Még idejében észbekapott, nehogy elszólja magát Spike előtt. – Bármikor hazajöhetek.

– Akkor miért nem pakolsz össze, és költözöl vissza? – szegezte neki a kérdést Hank.

– Tényleg, Miri! Most már Leyton megbízik benned, nem? Akár meg is kérhetnéd, hogy hadd költözz vissza!

– Megkérhetném...

Megkérhette volna, igen. De eszébe sem jutott, hogy erre használja a közte és Leyton között kibontakozófélben lévő barátságot. Benne volt a pakliban az is, hogy Leyton nemet mond, bár Miranda ösztönösen érezte, ha szépen megkéri, és megígéri, hogy rendszeresen jelent, a férfi könnyedén kötélnek állt volna.

Elszörnyedve döbbent rá, hogy ő nem akar hazaköltözni.

És Hank, aki úgy átlátott rajta, mint a legtisztább Pilkington üvegen, azonnal tudta, hogy ez a helyzet. Elsötétült a tekintete.

– Jaj de jó! – csapta össze Pierre a kezét elragadtatva. – Hallod, Spike? Minda hazajön!

– Még azért ne kiabáljuk el... Lesz egy újévi parti. Arra mindenképp el kell mennem, de utána...

Nem akart igent mondani, de nemet képtelen volt. Pedig az első hónapban minden este sajgó szívvel feküdt le, és elalvás előtt végigpörgette a képeket, amiket Pierre lőtt az ő külön kérésére. Éjjel többször felriadt, mert azt hitte, Spike-ot hallja, hogy vizet kér, vagy egy bögre tejet, vagy már megint pisilnie kell menni hajnali négykor. Három hét telt el, amikor először nyugodtan végigaludta az éjszakát.

De aztán... belekényelmesedett az új életbe. Igen, sokszor unatkozott, és folyamatosan panaszkodott a diéta és Tony tornája miatt, de most, hogy már Leyton vele együtt sínylődött a koszton, és ezért többször megengedte neki, hogy legyenek kikapásai, valamint a tornát sem feltétlen egyedül végezte, kezdte élvezni. Ahogy a reggeli csevegéseit is Marthával, miközben ő teljesen feleslegesen felmosta a konyha kövét, vagy George-al a filmezéseket, amikor még gyakorta átjárt Leytonhoz. Szerette csak nyakába kapni a várost is, sétálni az utcákon, be-bekukkantani a kirakatokba. Ennyire még sosem volt a maga ura, és most fájdalmasan be kellett vallania magának, hogy nem szívesen engedte el újra a gyeplőt.

Ha hazaköltözik, ismét mások osztják be az idejét. Igaz, dolgoznia nem kell, de helyette vezetheti a háztartást, mehet Spike-ért az oviba, főzhet (vagy most, hogy már megengedhették maguknak, hordhatja a napi menüt a közeli étteremből), éjszaka kelhet Spike-hoz...

És ez egyben azt is jelentette, hogy így ki tudja, mikor látja legközelebb Leytont.

Egy utolsó rohadéknak érezte magát. Egy önző tetűnek. Egy lusta disznónak. És tényleg, egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy akár haza is jöhetne! Az önutálat olyan erővel rohanta meg, hogy a gyomra is felkavarodott, és étvágytalanul ejtette vissza a kanalat a tányérba.

Szerencsére Spike-nak és Pierre-nek nem tűnt fel a hirtelen hangulatváltozása, csak az, hogy felkel az asztaltól.

– Mi a baj? – kérdezte Pierre.

– Nem érzem jól magam, inkább kimegyek a mosdóba.

– Spike-kal sosem volt hányingered.

– Azt mondják, minden terhesség más.

– Szólj, ha bármire szükséged van.

– Kösz, Pierre – kockáztatott meg egy reszketeg mosolyt, majd tényleg bezárkózott a fürdőbe.

A mosdókagylónak támaszkodott, és lehajtott fejjel vett mély levegőket. Ebben legalább nem hazudott Pierre-nek, tényleg a rosszullét kerülgette.

Magától.

Halk kopogás ütötte meg a fülét.

– Foglalt!

– Miranda, beszélhetnénk?

Hank volt az. Persze, hogy ő. Tudta, hogy valami nincs rendjén, és most válaszokat akart. Miranda nagyot sóhajtott.

– Gyere be.

Olyan kicsi volt a fürdőjük, hogy a zuhanykabin, mosdókagyló és mosógép majdnem az egészet elfoglalta, így amikor Hank belépett, zavaróan közel kellett megállnia Mirandához.

– Láttam, hogy valami baj van.

– Biztos a fűszerek a levesben... –próbálkozott.

– Miranda, ne hazudj a szemembe. Nem akarsz hazaköltözni?

– Azt sem tudom, Leyton megengedné-e...

– Miranda, légy szíves, a kérdésre válaszolj.

Rádöbbent, hogy nem csak ő feszült meg teljes testében, hanem Hank is.

– Nem – vallotta be, és inkább lesütötte a szemét, mert nem akarta látni Hank csalódott ábrázatát.

– De miért? Azt hittem, hiányzunk neked.

– Persze, hogy hiányoztok! Minden nap gondolok rátok!

Legalábbis Leyton lebetegedéséig. Nem csak minden nap, hanem minden órában gondolt rájuk. Mostanában viszont legfeljebb kétnaponta, de akkor is futólag, mert nem érezte már azt a szörnyű magányt, hogy kihasították a családból, ezért nem találja a helyét.

– Akkor nem értem. Azért, mert túl rád támaszkodunk? Több szabadságra vágysz? Meg lehet oldani.

Miranda torkát szorongatta a sírás. Hank annyira elkeseredettnek, annyira elveszettnek tűnt, ő meg nem tudta, mit mondhatna.

– Vagy össze akarsz jönni ezzel az alakkal?

– Dehogy is, Hank! – fonta maga előtt össze a karját.

– Jó. Ne felejtsük el, hogy voltaképp átverte az ügynökséget, mert vásárolni akart magának egy gyereket.

– Igen, tudom.

– Rendes volt tőle, hogy elvitte Spike-ot orvoshoz, de attól még ez az ember nem normális.

– Abbahagynád végre, Hank?! -- csattant fel Miranda. A körmeit belevájta a karjába, talán nyomot is hagytak a bőrén. – Fogalmam sincs, minek hozod fel ezeket, amikor én is tisztában vagyok a helyzettel!

Hank arcáról eltűnt a morózus kifejezés, helyette fáradtan megdörzsölte a homlokát. Talán csak a fürdő gyér világítása tehetett róla, de sápadtnak és nyúzottnak tűnt.

– Ne haragudj, csak... Úgy érzem, eltávolodtunk és egyre távolodunk egymástól, amióta elköltöztél Londonba.

– Ez nem igaz.

– Mi lenne, ha nem hazudnál tovább?

Miranda válaszképp a nyelvébe harapott, mert Hanknek igaza volt, tényleg automatikusan tagadott, holott a férfi minden szava színtiszta igazság volt.

– Mindig úgy éreztem, hogy mi együtt vagyunk egy család – folytatta Hank. – Mi hárman.

– Úgy érted, négyen?

– Te is kellesz a képletbe – folytatta Hank töretlenül. – El sem tudod képzelni, milyen hihetetlenül hiányzol.

Hiányzott Hanknek?

A férfi szavai fájdalmasan koppantak a bensőjében. Négy éve várt erre a vallomásra, és remegett a folytatásért: hogy Hank tévedett, és mégis vele akar lenni. Mert Mirandának is hiányzott, évek óta próbálta elnyomni magában ezt az érzést, de újra és újra felbukkant, egyre követelőzőbben, neki pedig egyre kevésbé sikerült eltemetnie magában.

Térj észhez, Miranda, nem úgy hiányzol Hanknek!

Beharapta az ajkát, és félrenézett. Hank nem tehetett róla, hogy a rosszul megválasztott szavaival reményt keltett benne.

– Nekem is hiányoztok, tényleg – fordult vissza hozzá, és a hangja alig remegett, a könnyeit is sikerült elfojtania. – Megígérem, amint visszatérek Londonba, beszélek Leytonnal. Szerintem meg tudom győzni.

Hank arcán megkönnyebbült mosoly jelent meg. Miranda ráébredt, először mosolyodott el azóta, hogy ő hazautazott. Közelebb lépett, majd az ölelésébe zárta a nőt.

Miranda reszketni kezdett. Hank ugyanolyan illatú volt, mint régen, a karjai ugyanolyan lehetetlenül hosszúak, és a tenyere ugyanolyan forró. Miranda lehunyta a szemét, és egy pillanatra elképzelte, hogy Hank egyik keze lecsúszik a derekára, míg a másik végigsimít az arcán, lágyan félresöpri a haját, majd a férfi a nyakába csókol.

Helyette Hank elengedte, és hátralépett.

– Ezek szerint minden olyan lesz, mint régen? – kérdezte.

– Jobb, ugyanis minden hónappal egyre gazdagabbak leszünk.

– Erről jut eszembe – vonta össze Hank a szemöldökét. – Ideje lenne átnéznünk a pénzügyeket.

– Nem értem, mire célzol.

– Hogy nem kellene ilyen szeleburdi módon szórnod a pénzt.

– Még mindig nem értem, mire célzol.

– Miranda, annyi ajándékot vettél Spike-nak, ami az egész ovis csoportjának elég lenne.

– Jó, tényleg kicsit elszaladt velem a ló...

– A fele elég lesz a fa alá. Ha egyáltalán befér.

– Rendben – szólt határozottan. – A többit majd megkapja a szülinapjára.

Hank bólintott, és Miranda azt hitte, távozik a fürdőből, de helyette végigsimított a nő arcán, majd egy puszit nyomott a homlokára.

– Nagyon örülök, hogy itthon vagy, és nem tudom, hogy fejezhetném ki jobban, mennyire büszke vagyok rád, amiért ezt mind megteszed értünk.

Miranda csak mosolygott.

Azt hitte, az enyhe émelygés és a végtagjait megülő fáradtság végre elillan, hogy Hankkel megbeszélték a dolgokat. Nem így történt. Az este további részében sem tért vissza a felhőtlen jókedve, pedig Pierre minikoncertet adott elő az elektronikus zongoráján, amit Spike kísért a játék xilofonján. Vagy legalábbis szerinte kísérte, miközben teljes erőből verte szegény hangszert.

Este tíz volt, mire ágyba lehetett imádkozni. Évről évre nehezebben ment, ahogy szaporodtak az aggodalmas kérdései, minthogy a Mikulás tényleg tudja, mire vágyik? És ha nincs kéményük, hogy jut be?

Miranda éjfél körül nyögve terült el a kanapén. Hankkel kiválogatták az ajándékokat, majd felcsempészték őket a lakásba. A férfinak igaza volt, tényleg így is kicsordultak az alig másfél méteres fájuk alól. Miranda elérzékenyülve nézte a kivilágított fenyőt, alatta a tengernyi dobozt. Még sohasem volt ilyen gazdag karácsonyuk...

És ezt Leytonnak köszönhették.

A vacsora óta egyszer sem nézett a mobiljára, és most látta, hogy két üzenet vár rá a férfitól. Az első nem is lehetett volna kiszámíthatóbb.

Előre is boldog karácsonyt.

Köszönöm az ajándékot.

Leyton

Ezek szerint korábban kibontotta a csomagot. Talán George vette rá.

A második üzenet egy újabb kép volt, és Mirandának a szájára kellett szorítania a kezét, hogy a nevetésével fel ne ébressze Spike-ot.

Az operatőr természetesen ismét George volt, de ő nem szerepelt a képen. Csak Leyton ült a fotelben, nyakában Miranda karácsonyi ajándékával. Egy „újszülött elsősegély" dobozt állított össze neki, köztük a „világ legjobb apukája" feliratú partedlivel. A két férfinak sikerült ezt valahogy főnöke nyakába ügyeskedniük. Leyton félig felhúzott szemöldökkel és a szokásos kígyó vigyorával nézett a kamerába, borvirágos arca és orra nem hagyott kétséget Mirandában, hogy matt részeg. De micsoda zsarolási anyagot juttattak a kezébe!

Nekik legalább tényleg boldogan telik a karácsony.

És most már Mirandának is egy picivel jobban, gondolta, miközben ezt a képet is lementette.

*

– Minda, Minda, megjött a Mikulás!!!

Reggel arra ébredt, hogy Spike majdnem tőből rántotta ki a karját a helyéről. Nehezeket pislogva nyitotta fel a szemét. Spike csillogó szemmel ugrándozott a kanapé mellett, és olyan erősen kapaszkodott a karjába, hogy ideiglenesen elzárta a kézfejében a véráramot.

– Nézd, mennyi ajándékot kaptam!!! Nem is voltam ennyire jó!

Spike és az a lenyűgöző őszintesége. Bárcsak Miranda is képes lenne erre, vagy legalább annyira, hogy magával őszinte legyen.

Spike a család többi részét is felkürtölte, ezért reggel hétkor egy felpörgött négy éves ugrálta körbe a fát, miközben a kanapén három karikás szemű, ásítozó felnőtt figyelte, kezében teásbögrét szorongatva.

Mirandának három kerek napjába telt összevásárolni az ajándékokat, majd szépen becsomagolni őket, Spike pedig alig fél óra alatt valamennyi csomagolást elpusztította. Sikongatva ugrott egyik doboztól a másikig, képtelen volt eldönteni, melyikkel kezdjen játszani. Leginkább mindegyikkel akart egyszerre.

Pierre segített neki a kisvasutat összeépíteni, míg Miranda előhalászta az első nem Spike ajándékot is a fa alól.

– Ez a tiéd – adta át a vékony dobozt Hanknek.

– Miranda, igazán nem kellett volna... – kezdte a férfi, de a nő leintette. Évek óta nem adtak egymásnak semmit karácsonykor.

Hank lényegesen óvatosabban tépte fel a csomagolást, mint a fia, Miranda pedig nem bírta megállni, kitört belőle a magyarázkodás, mielőtt a férfi leemelhette volna a doboz fedelét.

– Az eladó szerint ezek nagyon ritka darabok, alig néhány ezer létezik belőlük, de ha már mégis meg vannak neked, visszacseréli őket, és csak pár százalékot bukok rajta.

Hank gyerekkora óta gyűjtötte a bélyegeket. Miranda nem értette, mi okozott neki ekkora örömet ebben, de legalább (főleg kezdetben) mindig tudta, mivel lephetné meg. Aztán ahogy nőtt Hank gyűjteménye, a nő egyre nehezebben talált új darabokat. Amikor Miranda belépett a direkt erre szakosodott boltra, külön kérte az eladót, hogy a legspeciálisabb darabokat szedje elő, és az ár nem számít.

Hű, jól esett neki ezt kimondani. „Az ár nem számít".

– Gyönyörűek – simított végig Hank elhűlve a finom hártyán, ami a bélyegeket védte a külvilágtól. – Köszönöm, Miranda.

A nő mosolyogva vonta meg a vállát, majd Pierre-nek is átadta az ajándékát. Lakótársa lélegzete elakadt, amikor kibontotta a csomagot, és kihúzott belőle több tucat kottát.

– Most már legalább nem feketén lesznek meg – válaszolta Miranda, amikor Pierre a nyakába borult.

– De mi nem vettünk neked semmit!

– Jaj, Pierre, nektek nincs mágikusan elapadhatatlan hitelkártyátok. Oh, erről jut eszembe, Leyton is küld valamit!

Főnöke, ígéretéhez híven, tényleg visszafogta magát az ajándékok méretét illetően. Mindössze két borítékot küldött. Egyet Spike-nak, egyet Pierre-nek és Hanknek. Miranda most előszedte a táskájából őket.

– Nézd, Spike, ezt Mr. Landon küldte neked.

– Ki az a Mr. Landon? – nézett fel Spike értetlenül. Miranda nagyot sóhajtott.

– Szexi sátán.

– Jaaa!

– Pierre, tényleg el kellene kezdened máshogy hívni Spike előtt – vetett lapos oldalpillantást a férfira. Ő válaszképp ártatlanul megvonta a vállát.

– Kaptam autót? – csillant fel Spike szeme, majd amikor meglátta, mit szorongat Miranda a kezében, kissé csalódottan kérdezte: – Egy papírt? Ugye nem kell rajzolnom rá?

Miranda válaszképp röviden felnevetett, majd feltépte a borítékot, és kirázta a tartalmát. Négy lap hullott a kezébe.

– Ezek éves bérletek a Chester Zoo-ba – olvasta fel.

– Állatkert!!! – sikkantott fel Spike. – Megyünk?

– Majd ha szép idő lesz.

– Az olyan sokára van... – dünnyögte a fiú maga elé, de Hanknek sikerült elterelnie a figyelmét a vasútállomás felépítésével.

– Ó, Miranda, itt van még egy csomag, amin a te neved áll – húzott ki egy nagyobb ajándékot Pierre a fa alól. – Ezt is szex... mármint Leyton küldi.

Leyton vett neki ajándékot? Nem említette... Biztos a csomagküldő autójába csempészte be, és tegnap este Hank kezébe keveredett.

Átvette a csomagot Pierre-től, míg ő is átnyújtotta a borítékot. Meglepően nehéz ajándék volt. Pedig Leyton tudhatta volna, hogy nincs szüksége semmire! Főleg nem nehéz és drága cuccokra!

Kicsit szorongva, de nagyobbrészt izgatottan vette a lába közé a csomagot. Rendes, keményfedelű és oldalú dobozban volt, óriás masnival a tetején, és valóban ott fityegett rajta a fecni, Leyton kényesen precíz betűivel, hogy Mirandának.

– Nyisd már ki! – sürgette Pierre. Annyira izgatta, mit rejt a csomag, hogy még bele sem nézett a saját borítékjukba.

Miranda kifújta a levegőt, és kioldotta a masnit, majd leemelte a doboz tetejét.

Először a félbehajtott papíron akadt meg a tekintete, majd miután leemelte az ajándék tetejéről, meglátta, hogy kicsit viseltesebb könyveket rejt a doboz.

Leyton kifosztott egy antikváriumot?

Kirázta a papírt, amin egy rövid üzenet állt a főnökétől.

Kedves Miranda,

Ezek fiatalkorom kedvenc olvasmányai, és mert „nem támogatom a papírmaffiát", úgy gondoltam, továbbadom neked őket. Elnézést a kopott külső miatt, sokat forgattam a könyveket, de biztosítalak róla, hogy egy lap sem hiányzik belőlük. Kellemes olvasást kívánok.

Szeretettel, Leyton

Miranda szája elnyílt a döbbenettől.

Leyton megtehette volna, hogy felkeres egy honlapot, majd gyorsan bedobálja a kedvenc könyveit a kosárba, mégsem így tett. Helyette elutazott az anyjához, átkutatta a könyvtárat vagy padlást, vagy ki tudja, hol tárolták a könyveket, átválogatta és becsomagolta őket.

Leytonnak a pénz semmit sem jelentett, viszont az idő...

Biztos a hormonok tehettek róla, de Miranda szemét elöntötték a könnyek, és zavartan kapta a kezét az arcához.

– Hű, egy wellness hétvége – ütötte meg a fülét Pierre hangja. – Hallod ezt, Hank?

– Hm? – pillantott fel a férfi az állomás építésből.

– Egy wellness hétvégét kaptunk Leytontól. Az évben bármikor beváltható.

Hank értetlenül ráncolta a homlokát.

– Miranda nem mehet meleg vízbe, hiszen terhes.

Neki mégis miért kellene...?

Majd rájött.

Összerándult Hank szavaitól, és látta a szeme sarkából, hogy Pierre arcára is ráfagy a mosoly.

– Ez csak kettőnknek szól – válaszolta a férfi egész csendesen, miközben a borítékot az ölébe ejtette.

Miranda tudta ezt. Még talán Spike is. De akkor Hank miért nem?

– Ó, vagy úgy – nyúlt el Hank arca meglepetésében. Tényleg nem esett le neki.

Vagy tényleg nem esett le neki?

Miranda keze rászorult Leyton levelére, mintha előre megérezte volna, mi következik. Pierre felpattant a helyéről.

– Úgy tűnik, még Miranda barom főnöke is vágja, hogy a párok néha kettesben is töltenek időt.

– Az elmúlt három hónapban minden este kettesben töltöttünk időt – jegyezte meg Hank zárkózott arccal.

– Aztán milyen kurva jól éreztük magunkat!

– Te kezdted mindig a vitát.

– Mert ha rajtad múlna, hozzám sem szólnál!

– Hé, fiúk, hagyjátok abba – szólalt meg végül Miranda, mert Spike is kezdett félni. Rémült arccal húzódott el Hanktől.

– Miranda, imádlak, de most ebbe ne szólj bele – vetette oda neki Pierre. – Hank! Eljössz velem erre a kicseszett hétvégére, vagy sem?

– Ez nem ilyen egyszerű.

– Mi nem egyszerű benne, az ég szerelmére? Megnézted, hová szólnak a jegyek? A világ végére. Egy percig sem kellene aggódnod rajta, hogy a kurva kollégáid vagy a rohadt rokonaid meglátnak!

– Ne beszélj így a családomról.

– Miért? Bekamerázták ezt a lakást is? Szóval ezért tartóztatod meg magad már hetek óta?

– Pierre, hagyd ezt abba! – kelt ki magából Hank is. Miranda még talán sohasem látta ilyen dühösnek. Paprika vörös volt, és ökölbe szorult kezei remegtek az oldalán.

– Nem, Hank. Kurvára elegem van belőle, hogy én csak egy ágymelegítő vagyok. A szüleid nem tudnak rólam, a kollégáid a buzi lakótársadnak tartanak, és nyilvános helyen nem jelenhetünk meg együtt, mert „majd mit szólnak az emberek".

– Nem mindenki jött olyan közegből, mint te!

– „Olyan közegből"? És ez mégis mi a francot jelent?!

Miranda némán szurkolt magában, hogy erre Hank ne mondjon semmit.

Szerencsére nem válaszolt, de Pierre-nek ez sem volt elég. Az arca meglepően morózussá, szinte fenyegetővé vált, ahogy újra megszólalt:

– Utoljára kérdem, eljössz velem erre a kurva hétvégére, Hank, vagy sem?

Hank ismét nem felelt semmit.

– Jól van, bassza meg – folytatta Pierre remegő hangon. – Vidd akkor a terhes csajt, te zugbuzi. Legyetek boldogok, csak aztán a farkad le ne száradjon!

Faképnél hagyva őket elviharzott a hálóba, hogy összedobálja a cuccait.

Szinte semmit se vitt magával, csak a telefonját, pénztárcáját, meg a kabátját. Még arra sem volt hajlandó válaszolni, hová megy, mindössze annyit vakkantott oda, hogy „barátokhoz".

Majd rájuk csapta az ajtót.

Miranda rájött, hogy rongyosra gyűrte Leyton levelét, és átizzadta a lapokat.