London, egy kávézó, december közepe

A „cuki kávézó" tényleg nagyon közel esett Leyton lakásához. Éppen szemben a McDonald'sal, ahol a búcsú vacsorájukat megülték a férfival. Miranda taxival érkezett egy óra ötvennyolc perckor a bejárathoz.

Majd ugyanott ácsorgott még kettő óra tízkor is. Nem feltételezte volna épp Leyton titkárnőjéről, hogy késős típus.

Pocsék kedve volt. Kezdtek eluralkodni rajta a terhes hormonok, amitől állandó fáradtság ülte meg az izmait. Válogatás nélkül, az első keze ügyébe kerülő ruhadarabokat kapkodta magára, hogy elérje a reggeli vonatot, vagyis pocsékul is festett. Pierre és Hank döbbent arcát látva csak annyit vakkantott oda, hogy sürgős dolga akadt, este jön.

Remélte, hogy nem hiába bumlizott le Londonba, és sikerül elsimítania a dolgokat Katie-vel, mielőtt a LÉN-en belül futótűzként terjed el a hír, hogy Leyton Landon egy kétes magánéletű nővel szűrte össze a levet.

Leyton ki fogja nyírni!

– Miranda, szia! – ütötte meg a fülét Katie csengő, lelkes hangja. Magassarkújában bizonytalanul tipegve közelített a járdán. Aznap reggel is havazott, de már felolvadt, csúszós pocsolyákat hagyva hátra.

– Szia, Katie! – erőltetett Miranda magára egy lelkes mosolyt, pedig belül legalább annyira ideges volt, mint annak idején, a Leytonnal közös második kávézásuknál, amikor megtudta, hogy nem egy maffiózóval, csak egy hibbant milliomossal hozta össze a sors.

Katie természetesen eszméletlenül jól nézett ki a mélybordó szövetkabátjában. A haja is laza hullámokban omlott a vállára, mintha kora reggel egy mesterfodrász sütötte volna be.

– Hű, nem gondoltam, hogy ilyen hideg lesz – dörzsölte össze csupasz kezeit. – Menjünk be!

Miranda nem győzött egyetérteni vele.

Lágy zene, halk zsibongás és enyhe kávéillat fogadta őket az ajtón belépve. Az utóbbitól Miranda gyomra szaltózott egyet, egyébként is émelygett már az éhségtől. Beültek az egyik boxba az ablak mellé, ahonnan pont rá lehetett látni a McDonald'sra, majd Katie a karácsonyi specialitást, Miranda pedig forrócsokit rendelt.

– Hú, remélem, nem gondolsz valami stalkernek, amiért megkerestelek – jegyezte meg Katie, miközben lerázta a válláról a kabátját. – Hidd el, ilyet még sosem csináltam, mondjuk, amióta ismerem a főnököt, nem volt barátnője.

Idegesen nevetgélt, és Miranda kezdett ráébredni, hogy kettőjük közül talán nem ő parázik jobban.

– Nem haragszom, csak kicsit meglepett a dolog.

– De tényleg nem kutakodni akartam a magánéletedben, Isten ments! – szorította kezét a mellkasára. Miranda minden egyes együtt töltött perccel egyre rokonszenvesebbnek találta Katie-t. – Épp két napja említettem meg Mr. Landonnak, hogy egy igazán belevaló csajnak tartalak!

Belevaló csajnak őt? Katie, aki úgy néz ki, mintha úgy tenyésztették volna, hogy tökéletes külseje legyen?

– Nem említette.

– Nem vagyok meglepve. Jaj, bocsánat, nem úgy értettem – kapta Katie a kezét a szája elé. – Csak tudom, milyenek a férfiak. Mintha attól kellene tartaniuk, hogy egy bóktól eltörhet a nyelvük. Bár mostanában Mr. Landon sokkal készségesebben osztogatja a dicséreteket.

– Igen?

Katie lelkesen bólintott.

– Főleg mióta visszajött a betegszabiról. Bevallom, rettegtünk tőle, hogy harapós kedvében lesz, amiért másfél hétre kiesett, de épp ellenkezőleg. Olyan... kisimultnak tűnt.

– Nem csodálom, többet aludt, mint az elmúlt egy évben összesen.

– És nagyon kedves volt tőle, hogy meglátogatta Juliát. Julia könnyekig hatódott, a főnök meg kicsit mintha rémültnek tűnt volna. Cukin rémültnek.

A „cuki" szót Miranda még véletlenül sem társította volna Leytonhoz, Bár... de. Egyszer már ő is nevezte annak gondolatban. Szerencse, hogy Leyton sem gondolatot olvasni nem tudott, sem ezt a beszélgetést nem hallotta.

– Ezért mindenki nevében szeretnék köszönetet mondani.

Miranda épp belekeverte a tejszínhabot a forrócsokoládéba. Értetlenül emelte pillantását Katie-re.

– Nekem?

– Persze, hogy neked. Tudod..., igazságtalanság lenne azt mondani, hogy rossz volt Mr. Landonnak dolgozni, korrektül bánt az alkalmazottaival, de mindig ott volt az emberben a félsz. Alapvetően olyan távolságtartó, sosem tudod pontosan, mi jár a fejében, hajlamos rá, hogy hirtelen hozzon döntéseket, és emiatt... folyamatos bizonytalanságban éltünk. Amikor Juliáról kiderült, hogy terhes, csak annyit mondott, hogy gratulál, majd többet nem beszélt a dologról, ezért jogosan kezdett el Julia rettegni, hogy talán nem áll szándékában meghosszabbítani a szerződését.

Miranda tökéletesen átérezte Katie félelmeit. Kezdetben ő is folyamatosan megfeszült Leyton társaságában, fogalma sem volt, mit engedhet meg magának és mit nem – bár ennek ellenére folyton feszegette a határokat –, sem azt, hogy hányadán áll a férfival. Vagy kit akart becsapni? Még most sem tudja, pontosan hányadán áll vele! Még azt sem tudja, Leyton egyáltalán barátjaként tekint-e rá.

– Azután az elmúlt kábé egy hónapban mintha... egy picit kezdett volna megnyílni. Nem volt olyan látványos, csak most tűnt fel nekem, ahogy végiggondoltam a dolgot. Például, mióta veled jár, minden hétfőn megkérdezte, hogy telt a hétvégém, pedig az elmúlt három évben nem érdekelte. Most szerdán, a meeting után pedig kikérdezte a team-et, ki hogyan tölti majd a karácsonyt! Látnod kellett volna az arcukat, főleg Steve-ét!

Felnevetett, és Miranda arcára is felkúszott a mosoly. Leyton erről sem mesélt, amikor rákérdezett, hogy milyen volt első munkanapja, csak annyit bírt kinyögni, hogy meglepően zökkenőmentes.

– Jaj, és megkérte Juliát, hogy szólítsa Leytonnak! Azt hittem, ott hagyom az állam a kórházban.

Leyton tényleg igyekezett, Katie szavai hallatán kicsit talán ügyetlenül, de ezek szerint eljutottak hozzá Miranda szavait, amiket még a betegágyán összehadovált neki. Erőt vett magán, és elkezdett nyitni a kollégái felé. Miranda egyszerre érezte magát büszkének és rohadtul elégedettnek.

De a kellemetlen téma még hátra volt, és nem halogathatta tovább.

– Ami a családi körülményeimet illeti...

– Tényleg van egy gyereked? Nagyon cuki! – harapott rá Katie rögtön a témára. – De olyan fiatalnak tűnsz...

– Huszonnégy vagyok.

– Huszonnégy?! Hű, azt hittem, egy idősek vagyunk! Én nemsokára töltöm a huszonhetet.

– Igen..., kicsit másképp alakult a tinédzserkorom vége, mint ahogy elképzeltem. Viszont a telefonba is mondtam, a profilom becsapós, nem vagyok kapcsolatban, csak jóban vagyunk az exemmel.

– Mikor mentetek szét?

– Még Spike születése előtt.

– Jaj, Miranda, annyira sajnálom...

Katie őszintének tűnt. Olyan nyers együttérzés sugárzott a tekintetéből, hogy Miranda zavarba jött tőle. Meglepte magát vele, azt hitte, dühítené, ha bárki is sajnálná, mert egyrészt nem érdemelte meg, másrészt nem szorult rá, mégis jól esett neki. Soha senki sem érzékeltette vele ennyire tisztán, hogy átérzi a helyzetét, és igenis borzasztónak tartja, ami vele történt. George merő udvariasságból mondta, hogy sajnálja, míg Leyton arra ösztökélte, hogy lépjen tovább, Katie volt az első, aki szörnyűlködött rajta, aki kész volt egy kicsit keseregni vele.

Csípni kezdett a szeme, de erővel visszapislogta a könnyeit.

– Régen volt már, és nem csinálnám vissza. Szeretem Spike-ot, és szeretem Hanket is, nem számít, hogy többé nem vagyunk együtt.

– Miranda te annyira... erős vagy.

– Bocsánat?

– Nem tudom, ismerek-e mást rajtad kívül, aki ne akarná kikaparni az exe szemét, főleg azok után, amit veled csinált. Én minden volt pasimnak töröltem a számát és blokkoltam a profilját.

– Nekünk van egy közös gyerekünk, nem is tehetném meg, hogy kizárom az életemből. Már Spike miatt sem.

És maga miatt sem. Tudta, hogy még mindig szüksége van Hankre. Ő volt a lelki támasza, a kapocs a múltjához, elképzelhetetlennek tartotta a lehetőséget, hogy elveszítse.

– Mr. Landon már találkozott Spike-kal? – kérdezte Katie izgatottan.

– Igen, egyszer. És szerencsétlen módon, épp tőle kapta el az influenzát.

– El nem bírom képzelni egy gyerek társaságában – vallotta be a nő. – Spike nem sírt tőle?

Miranda majdnem felnevetett.

– Rajta nem kért számon határidőket. Egyébként Spike nem az az ijedős fajta. Garázst építettek duplóból.

– Agyam eldobom, remélem készült róla kép!

– Sajnos nem.

– Micsoda elszalasztott lehetőség.

Miranda kevert egyet a csokoládéján, és már épp megígérte volna Katie-nek, hogy legközelebb ügyesebb lesz, de akkor megakadt a szeme valamin az utcán, majd elhűlt az ereiben a vér.

Ezt nem hiszem el...

A járdán Leyton és George ácsorogtak! Leyton épp a McDonald's felé mutatott, és valamit fennhangon közölt George-al, amire a barátja hangosan felnevetett.

Mi a francot keresnek itt?! Leyton alaphelyzetben ki nem mozdulna a lakásából, csak ha dolgozni vagy üzleti útra kell mennie!

– Hű, annyit emlegettük, hogy sikerült megidézni – állapította meg Katie is, Miranda pedig pánikszerűen húzódott beljebb a boxba, nehogy kiszúrják az ablakból. Szerencsére Katie-t nagyrészt takarta az ülés háttámlája. – Vagy érted jött?

– Nem, és nem is tudja, hogy itt vagyok – válaszolta Miranda akaratlanul is fojtott hangon, mintha attól kellene tartania, hogy kihallatszik az utcára.

Katie csodálkozó arccal fordult felé.

– Most akartam rátérni. – Miranda nagy levegőt vett. – Egyelőre titkoljuk, hogy van egy fiam... Leyton bácsikája miatt.

Kicsit hazárdírozott, mert nem ismerte olyan behatóan a Landonok belső viszályait, bár Mrs. Landon örök életre meg lett bélyegezve, mert egy egyszerű pincérnő. Egy fiatal anya zabigyerekkel, aligha nyerné el a vezérigazgató tetszését.

Katie arcát látva tudta, hogy nem nyúlt félre, mert további kérdések feltevése helyett megértés csillant a szemében.

– Igen, a vezérigazgató úr nem egy egyszerű eset.

– Ezért is nagyon fontos, hogy erről ne szólj senkinek.

Katie arca szobormerev marad, Miranda szíve pedig egész biztosan kihagyott pár ütemet.

– Kinek szóltál már róla?

– Juliának – vallotta be Katie. – De másnak tényleg nem! És hozzátettem, hogy ez titkos.

– Szeretném, ha így is maradna. Leytonnak pedig azért nem szóltam a felfedezésedről, mert így is épp elég stressz éri.

Világért sem azért, mert semmi kedve nincs még egy hegyibeszédhez, hogy mennyire meggondolatlan tud lenni. Katie viszont elhitte a magyarázatot, mert ismét bólintott. Viszont az ő arca is rémülten elnyúlt.

– Ajjaj.

Mirandának hátra sem kellett pillantania, hogy tudja, kik léptek be a kávézó ajtaján.

– A Burger Kingnek azért adhatnál egy esélyt.

– Soha többé – jutott el hozzájuk a két férfi beszélgetésének foszlánya, és Miranda megfeszült ültében. Ha Leytonék a pulthoz érnek, premier plánban rálátnak az ő boxukra, és fény derül Miranda piszkos titkára.

Eddig is tudta, hogy peches természet, de már biztos volt benne, hogy a szerencséből egy osztásnyit sem kapott a születésénél.

– KFC? Csupa csirke. A csirkét csak szereted?

– Leszállhatnánk a témáról?

– Közelítenek – sziszegte Katie a fogai között. – És félek, mindjárt észrevesznek.

Miranda pánikszerűen kapott az itallap után, de az olyan nevetségesen apró volt, hogy csak az arca felét takarhatta ki vele. Esélytelen, hogy az átkozott sörénye is elférjen mögötte.

Elkezdheti fogalmazni a védőbeszédét. Talán kezdhetné azzal, hogy a találkával sikerült egy sokkal nagyobb katasztrófát megakadályoznia? Leyton úgysem teremtheti le a titkárnője előtt, nehogy gyanút fogjon. Igen, valami sokkolóval kell indítania, minthogy „Katie-vel épp a zabigyerekemről diskuráltunk, tudod, akit titkolni kell a bácsikád előtt!".

– Bízd csak rám! – kacsintott rá Katie az asztal túloldaláról, és mielőtt Miranda kérdőre vonhatta volna, felemelkedett a székből. – Majd rendezem a számlát, te menj! – mondta, és otthagyta az asztalt.

Miranda pánikszerűen fordult utána, de nem mert kikukkantani a boxból, ezért már csak a nő szavai jutottak el hozzá:

– Mr. Landon és Mr. Pilkington! Milyen rég láttuk egymást!

– És már néhányszor mondtam, hogy hívjon nyugodtan George-nak – érkezett George mindig szívélyes hangja.

Oh, elterelő hadművelet! – döbbent rá Miranda. Még szerencse, hogy kettőjük közül Katie tudott rögtönözni.

Kapkodva felhajtotta a forrócsoki maradékát, és mert forró volt, majdnem kiköpte, és meg is égette a nyelvét. Majd lopva mégis kilesett a boxból. Katie pont úgy helyezkedett, hogy a két férfi hátat fordítson neki.

Ravasz csaj.

– Mi járatban erre, Katie? – kérdezte Leyton.

– Csak egy barátnőmmel találkoztam, már öt perce elment, de én még kicsit húztam az időt, elég hideg van odakinn.

– Főleg ennyire alulöltözötten.

– Mindig az egészségemért aggódik, Mr. Landon.

Miranda hangtalanul kicsúszott a boxból, majd igyekezett a lehető legnagyobb természetességgel az ajtóhoz masírozni, és pillantást sem vetni a kis csoportosulás felé. A szíve veszettül dobogott közben, és a nagy koncentrációban majdnem nekisétált az egyik asztalnak.

Már az ajtót nyitotta, amikor elkapta Katie ravasz pillantását, és egy hálás mosollyal, meg egy némán eltátogott „köszönöm!"-mel viszonozta.

Még be sem zárult mögötte a kávézó ajtaja, már futásnak eredt, és meg sem állt a következő sarokig, majd leintette az első taxit. Az állomásra vitette magát, bár nem tudta, mikor jön a következő vonat.

Épp csak kifizette a sofőrt, amikor megzizzent a telefonja. Katie üzent neki.

Mr. Pilkington kólát akart inni, de Mr. Landon nem tart a lakásán, ezért lerángatta magával. Kissé megviseltnek tűntek, csak nem baráti iszogatás?

Egy vigyorgós szmájlit is csatolt hozzá.

Barátnői kötelességem, hogy erre ne válaszoljak – írta vissza, mert fogalma sem volt, mivel töltötte Leyton az estét. – Kösz, hogy kifizetted a forrócsokit.

Semmi gond, legközelebb te hívsz meg. Mert hogy lesz legközelebb, igaz?

Miranda arcán széles mosoly terült el, miközben válaszolt:

Mindenképp.

*

Leyton épp kezdett beleszokni az új helyzetbe, hogy nem tör rá a nap bármely időszakában a migrén, erre... Azt az utolsó két sört nem kellett volna meginnia. Nyűgösen kavargatta a kávéját, amit otthon is elfogyaszthatott volna, távol a decemberhez képest meglepően szikrázó napsütéstől és a zsibongó várostól.

– Mondtam már, hogy rohadt dögös a titkárnőd, és egy balek vagy, amiért nem szeded fel? – ereszkedett le George is vele szemben két kólásüveget szorongatva.

– Majdnem minden alkalommal, amikor összefuttok.

– Akkor csak húzz egy strigulát.

– Katie az egyik kollégámra hajt.

– Vagyis szabad?

– Nem akarlak elkeseríteni, George, de nem vagy az esete. – Belekortyolt a kávéjába. – Egyikünk sem az.

– Viszont van pénzünk.

– Néha inkább átoknak tűnik, mint áldásnak.

– Most mégis mi bajod van? Egész este picsogtál.

George-nak igaza volt, tegnap tényleg savanyú hangulattal fogadta, és az elfogyasztott alkohol sem derítette jobb kedvre.

– Gondolkoztam.

– Feltűnően sokat csinálod mostanában.

– Mirandáról és rólam.

George kezében megállt a pohár.

– Úgy tudtam, semmit sem akarsz tőle, érted, a magzaton kívül.

Igen, tegnap estig ő is így hitte.

– Szerinted... – kezdte, de habozott. Pedig pontosan emlékezett, min tépelődött tegnap egész este, mégsem tudta, hogyan fogalmazza meg. – Miranda elfogadna engem akkor is, ha nem számíthatna tőlem egy millió fontra?

– Te most Barbaráról beszélsz.

– Mirandáról beszélek, ha nem tűnt volna fel.

– Jó, de az agyad automatikusan a Barbara szituációra ugrott vissza, pedig ez nem ugyanaz.

– Én is tudom, kezdve ott, hogy a nevük is más – válaszolta Leyton frusztráltan, pedig tényleg párhuzamot húzott a két nő között.

– Meg Barbara fényévekkel jobban nézett ki.

– Nincs semmi baj Miranda külsejével.

– Leyton, baszki, te kezdesz belezúgni.

Nem válaszolt, mert felesleges volt. Mindketten tudták, hogy George-nak igaza van. Csak azt nem fogta fel, mikor történt.

– Szóval..., visszatérve az előző témához. Szerinted Miranda elfogadna a pénzem nélkül is?

George még mindig az állát kereste.

– Hát... Nem tudom, de nem tök mindegy? Van pénzed. És amíg a LÉN fennáll, lesz is. De a kurva életbe, tényleg azt tervezed, hogy felszeded?

– Megfordult a fejemben, igen.

– Hű... – láthatóan George alig találta a szavakat. – Valamennyire számítottam rá, de így, a te szádból hallani... Biztos, hogy nem szívtunk tegnap este valamit?

– Még nem döntöttem el, és kár sietni. Miranda legalább hét hónapon át nálam fog lakni.

– Rohadt kényelmes vagy.

Válaszképp Leyton elvigyorodott.

– Most bezzeg milyen jó kedved lett - állapította meg George savanyúan.

– Remélem, nem vagy megbántva, hogy nem téged szedlek fel.

– Menj a búsba, Leyton.

George tévedett, Leyton nem hangolódott sokkal jobb kedvre. A munkában kedvelte a szakmai kihívásokat, a magánéletben viszont az egyszerűséget szerette, most mégis arra készült, hogy a saját életét megbonyolítsa.