London, Royal London kórház, december közepe

Leyton meglehetősen tömören fogalmazott, amikor elmesélte Mirandának Mrs. Simmonsnál tett látogatását, de hiába beszéltek egyre felszabadultabban egymással, még nem készült fel rá, hogy megossza vele azt a nyers rettegést, ami elfogta a kórházban.

Szerencsére Katie is mellé szegődött, aki már másodízben látogatta meg a kolléganőjüket. Leyton nem is tudta, hogy ennyire jó kapcsolatot ápolnak. Mivel Katie már járt itt, könnyedén megtalálták a megfelelő szárnyat, máskülönben Leyton a látogatási idő lejárta után órákkal is elveszetten bolyongott volna az épületben. A szülészeten külön a látogatóknak is fenntartottak egy termet puha, műbőr fotelekkel és a sarkokban kókadozó szobanövényekkel. Mrs. Simmons az egyik ilyen fotelben várta őket lila hálóköpenyben. Mellette egy zömök, körszakállas férfi ült, aki egy kézikocsiszerűséget tologatott.

– Julia, sokkal jobban nézel ki! – lelkesedett Katie, és köszönés helyett a nő nyakába borult.

Ha három nap elteltével ez volt a „jobb", Leyton nem akarta megtudni, milyen állapotban lehetett Mrs. Simmons közvetlenül a szülés után. Viaszfehéren, kócosan és kialvatlanul kornyadozott a fotelben, és látszott rajta, hogy minden apró mozdulat fájdalmat okoz neki. De őszinte mosollyal fogadta Katie ölelését.

– Pocsékul hazudsz, Katie.

Meglehetősen.

Vajon Mirandát is ennyire megviselte a szülés? Tűnődött Leyton. Az elejtett megjegyzésekből több mint valószínű. A szülés folyamatának Leyton nem nézett utána, felesleges volt, ezért eddig sötétben tapogatózott, és most hideg zuhanyként érte Mrs. Simmons megviselt állapota. Kellemetlenül szorult el a gyomra, hogy közvetve (erősen közvetve), de hasonló dolognak teszi ki Mirandát. Tény, csillagászati összeget fizet neki, mégis a megbízásával a nő az egészségét kockáztatja.

– És hogy van Lily? Jaj, Istenem, napról napra gyönyörűbb, annyira hasonlít rád! – csapta össze a kezét Katie elragadtatva, ahogy a kézikocsi fölé hajolt, amit Mrs Simmons férje kitartóan tologatott. Szóval az rejtette a gyereket.

– Egyre jobban van, ma reggel hozták le a PIC-ről, és már velem marad – mosolygott Mrs Simmons kitartóan. Hiába nézett úgy ki, mintha az influenzánál is súlyosabb betegségből lábadozna, a mosoly nem akart eltűnni az arcáról.

– Biztos büszke vagy rá, Jack.

– Főleg a hangjára, jó erős tüdeje van – szólalt meg Mr. Simmons első ízben.

Katie kicsit közelebb hajolt Juliához.

– És látod, eljött. Mondtam, hogy nem ugratlak – próbálta odasúgni neki, csakhogy Katie és a diszkréció köszönő viszonyban sem álltak egymással.

– Mr. Landon, igazán nagy meglepetés... úgy értem, megtiszteltetés uram, hogy itt van – szólította meg Mrs. Simmons Leytont is.

Igen, őt, magát is meglepte, hogy eljött, és épp olyan kellemetlenül érezte most magát a bőrében, mint amikor ajtót nyitott Katie-nek és Steve-nek. De újra eszébe ötlöttek Miranda szavai, hogy mennyire örült, amikor az ő kollégái rárontottak a kórházban. Igaz, Leyton a főnöke volt Mrs. Simmonsnak...

Viszont egy jó főnöknek nem csak jó üzletembernek kell lennie.

Teljesen váratlanul bukkantak fel benne a nagybátyja szavai. Ezt válaszolta, amikor Leyton indulatosan a fejéhez vágta, hogy nem végezheti effektíven a munkáját és gondoskodhat egy családról. Ebben még mindig nem kételkedett, de most mégis gyökeret vertek benne bácsikája szavai.

Talán nem csak Leyton magánéletéről beszélt.

– Személyesen akartam gratulálni a gyermekhez, örülök, hogy mind a ketten jól vannak. – Közben a közeli székre helyezte az ajándéktáskát, amit Miranda utasításai szerint prémium bombonnal tömött meg. – Ez csak egy kis csekélység a felépüléshez. Kívánok nehézségektől mentes gyermekágyi időszakot. Élvezze ki minden percét.

– Mr. Landon, igazán nem kellett volna...

Egyre jobban idegesítette, hogy ő a teremben az egyetlen, akit nem a keresztnevén szólítanak.

– Kérem, szólítson Leytonnak.

Nem csak Mrs. Simmons arca nyúlt el a döbbenettől, a férje és Katie is megütközve meredtek rá. Nem csodálta, maga sem tudta, hogy mit csinál.

– Köszönöm – hebegte végül Mrs. Simmons, továbbra is elkerekedett szemmel, majd Leyton ijedtségére elfutotta szemét a könny.

– Julia, én nem...

– Bocsánat, biztos a hormonok – nyögte kolléganője a szemét törölgetve. Miért történt mindig ez velük? Valahányszor nem a munkáról beszéltek, Mrs. Simmons könnyek között tört ki.

– Nem akartam megbántani.

– Dehogy bántott meg, uram. Mármint... Leyton.

Láthatóan a hideg is kirázta, hogy a keresztnevén szólította, de nem csak őt, Leytont is. Mintha egy réteg ruhát lerántott volna róla. És épp most kezdett el kaparni a torka, holott már négy órája egyszer sem tört ki köhögőrohamban. Elfordulva próbálta visszatartani, mert bár Dr. White szerint nem fertőzött, nem ártott az óvatosság.

– Szeretnéd megnézni? – kérdezte Mrs. Simmons óvatosan. Leyton visszapislogva a megerőltetéstől kiserkent könnyeit fordult vissza.

– Természetesen.

Katie egy ideje már lecövekelt a kiskocsi mellett, és tőle idegen, gügyögő hangokat adott ki, miközben mosolyogva integetett a kalicka lakójának. Leyton is odalépett, majd a kocsi fölé hajolt.

Az újszülött nem úgy nézett ki, mint a reklámok porcelánbőrű babái, akik óriási, csodálkozó szemekkel, kacagva hadonásznak a levegőben.

Kezdve ott, hogy Lily félig az oldalán fekve aludt. Lehetetlenül kicsi volt, a bőre vöröses és ráncos, a haja szénfekete, gubancos, már amennyi kilátszott a fehér sapka alól. Kezeit két szoros ökölbe zárta, a bőre több helyen is hámlott a lehetetlenül vékony csuklójáról. Néha összerándult, és magas, sípoló hangot adott ki, mint egy kutyajáték.

– Jaj, csuklik! – szólt Katie elragadtatva.

Inkább úgy festett, mint a ragadozók csupasz, magatehetetlen kölykei, amik féregmozgással keresik az anyjukat a kotorékban.

Természetesen Leyton tudta, hogy néz ki egy gyerek közvetlenül szülés után, látott képeket, de hogy három nappal később is? Mikor alakulnak át azokká a pufók, csupa energia lényekké? Egy hét? Két hét? Hónapok? Lily úgy festett, mint aki minden lélegzetért megküzd, és az embernek nem gondoskodnia kell róla, hanem életben tartania.

– Na, mit szól hozzá? – esett neki Katie a kérdésével.

– Elragadó. – Leyton tudta, hogy mondania kell valamit, és szívből remélte, hogy nem hallatszik a hangján, mennyire meg van döbbenve. Lily egyszer biztos elragadó teremtés lesz.

A látogatási idő is letelt, és egyébként sem akarták Mrs. Simmons idejét tovább rabolni, ezért elindultak a liftek felé. Leyton azt hitte, ahogy eltávolodik a kis családtól, úgy halványul el benne a magatehetetlen újszülött képe, de ellenkezőleg, mintha egyre élesebben és fenyegetőbben égette volna be magát az emlékeibe. A pánik is új hullámban tört rá.

– Ez nagyon szép gesztus volt magától – hatolt át baljóslatú gondolatain Katie hangja. – Tudja, Julia eddig kicsit tartott magától.

– Nekem inkább úgy tűnt, neheztel rám.

– Ó nem, simán csak rettegett.

A liftajtó bongva kinyílt előttük, beléptek és Leyton megnyomta a földszint gombját.

– Remélem, változnak az érzései a jövőben.

– Szerintem biztosan. – Leyton oldalra pillantott a kolléganőjére. Katie szája sarkában hamiskás mosoly bujkált. – Tudja, Mr. Landon, először mindannyiunkat ledöbbentett, hogy kapcsolatban van, és nem tudtuk, mit gondoljunk Mirandáról.

Meglepte, hogy Katie most először hozta fel az állítólagos „barátnője" nevét. Már két napja visszatért dolgozni, arra számított, hogy Katie teendőinek listáján valahol az első háromban szerepel a „kifaggatni a főnököt a nőjéről".

– Remélem, csupa jót gondolnak.

– Ó hát az nem kifejezés! Elragadó teremtés.

Vajon épp úgy használta az „elragadó" szót, mint ő az imént Lilyre?

– Komolyan beszélek, Miranda nagyon... más, mint amire számítottunk, ha valaha barátnője lesz, de belevaló, humoros és ami a legfontosabb, jó hatással van magára.

– Igen? – Őszintén meglepték Katie szavai. Nem a jellemzése Mirandáról, ezekkel ő is egyetértett, hanem az, hogy hatással van a viselkedésére a „kapcsolatuk".

– Sokkal kiegyensúlyozottabbnak és nyugodtabbnak tűnik, mióta visszajött dolgozni, meg érti, mióta összeköltöztek. Meg merem kockáztatni, hogy most látom a legboldogabbnak, amióta elkezdtem dolgozni a cégnek.

– Elég messzemenő következtetéseket tesz.

– Nem tudom, észrevette-e, de amióta szóba hoztam Mirandát, mosolyog – jelent meg egy ravasz vigyor Katie szája sarkában.

Tényleg nem vette észre, ahogy azt sem, hogy az iménti görcsös kétségbeeséstől is megszabadult. Újra el tudta lazítani az izmait, és bár várta, hogy rátör a migrén, ami stresszes szituációkban állandóan kínozta, most az is elmaradt.

Az előtérben jártak, amikor Katie újabb kérdést szegezett neki.

– Én hívhatom Leytonnak?

– Képes lenne rá, hogy utána ne lépjen át egy bizonyos határt?

– Hmm... – gondolkodott el a titkárnője. – Nem hiszem.

– Akkor marad a Mr. Landon.

– Talán túlélem – kacsintott Katie kacéran, de Leyton már nem értette félre. Titkárnőjének a finom flört a személyiségéhez tartozott.

De ahogy Lily-ről, erről a beszélgetésről sem beszélt Mirandának. Nem is lett volna rá ideje, mert másnap este a nő hirtelen ötlettől vezérelve elrángatta magával arra a hamburgeres vacsorára.

Leyton nem értette, mi Miranda titka. Morózusan ült le az asztalhoz, a felhalmozódott teendői pörögtek az agyában, és a tehetetlen újszülött képe, de alig telt el pár perc, a gondok kiperegtek a fejéből, helyette Miranda felfűtött szavait hallgatta arról, milyen mennyei a gyorséttermi sültkrumpli. Amikor pedig a nő felpattant az asztaltól, hogy ő aztán nem hajlandó még egy salátalevelet leküzdeni a torkán, gondolkodás nélkül követte.

Tényleg jó íze volt a Big Mac menünek, bár utána Leyton hajnalig forgolódott, úgy megfeküdte a gyomrát a sok olaj. Ezt persze a világért sem vallotta volna be a nőnek. Remélte, a gyerek inkább az ő emésztését örökli. Tényleg képes volt ezen élni hónapokig? Ráadásul terhesen? Nem hazudott az interjún, amikor azt állította, hogy makk egészséges, tényleg elpusztíthatatlannak tűnt.

Majd másnap reggel taxiba szállt. Leyton gondolt rá, hogy az állomásig kíséri, de végül a józan ész (majd vitesse magát haza, micsoda benzin pazarlás) és Miranda lerázó szövege miatt otthon marad. Egyedül.

Miranda majdnem minden hétvégén hazautazott, de Leytonnak sohasem tűnt fel a hiánya, mert általában ő is üzleti útra ment. Ennyire közel a karácsonyhoz viszont senki épelméjű nem dolgozott hétvégén, vagy rendezett konferenciát.

Egy délelőttön át hevert a kanapén, vagy egy tucat filmet elindított, hogy tíz-húsz perc elteltével leállítsa, közben minden megnyitásra érdemes hírt elolvasott a mobilján. Délben elkínzottan nyögött fel. Kivételesen semmi otthoni munkája sem akadt, amit a jövő hétre be kellett volna fejeznie. Elképzelése sem volt, hogyan nem fog becsavarodni hétfőig.

Akkor megrezzent a telefonja.

Megérkeztem – üzente Miranda. Leyton kérte meg rá, hogy értesítse, ha hazaér.

Remek hír – gépelte be, majd kisvártatva hozzátette: – Minden rendben volt az úton?

A vagonok dugig voltak, sokan utaznak haza az ünnepekre. És kész van már a következő new yorki felhőkarcoló terve? – Egy nyelvet kiöltő szmájlit csatolt az üzenet mellé.

Miranda veszélyesen jól ismerte már.

Nem dolgoztam.

Áramszünet van?

Kivételesen semmi sürgős dolgom nincs – gépelte be, miközben akaratlanul is elvigyorodott a nő megjegyzésén.

Milyen szerencsések egyesek. Nálunk romokban a lakás, Pierre nyafog, hogy még semmit se tudott vásárolni, annyira lefoglalta a házimunka. Csak tudnám melyik része... Spike fel-alá rohangászik, mióta betettem a lábam, épp most esett át a bőröndömön, és szétszórt mindent. Hank meg a csapot próbálja megszerelni, mert egy ideje ledobja magáról a fejet, és elárasztja a konyhát. Szokásos karácsony előtti őrület.

Leyton jelenleg akármilyen őrületben szívesebben részt vett volna, mint hogy tovább üljön az üres lakásban. Nem érezte magát szerencsésnek, egy kicsit sem.

Átküldjem Marthát segíteni?

Remélem, ez csak egy vicc volt. Bár még sohasem hallottalak viccelni.

Tényleg nem volt szokása. Ahogy az sem, hogy a kanapéján heverészve csetel munka helyett.

Most mennem kell. Szép hétvégét, Leyton.

Neked is, Miranda.

Tudta, hogy Miranda nem fog már visszaírni, nagy eséllyel azon a napon sem. Ő is tudta, hogy az a lakás egy őrültek háza, és most mind a három lakója úgy csüng Mirandán, mintha ő lenne a szőke, bongyori Mikulás. Leyton mégis hosszú percek után engedte csak le a mobilját.

Végignyúlt a fotelen, és a telefont a kávézóasztalra ejtette.

Tényleg ilyen erős hatással van rá a nő? Annyira, hogy még a kollégái is kiszúrták? Újra eszébe jutott, ahogy Katie azzal a sejtelmes mosollyal az arcán méltatta a kapcsolatukat. Pedig nem is volt kapcsolatuk.

Amiről az utóbbi napokban még Leyton is gyakran megfeledkezett.

Bárhogy is nézte, Miranda az alkalmazottja volt, és minden más típusú kötődése rangsor szerint ez után következett.... Meg talán a barátnője, de nem abban az értelemben, ahogy elhitették a világgal.

Amin könnyedén lehet változtatni.

Feltéve, hogy újabb Barbara szituációba akar keveredni. Miranda lehet észre sem veszi, hogy összekeveri a hálát a szimpátiával, hiszen Leyton annyi pénzt önt a számlájára, amiből a családjával azt a lyukat és mellé a teljes háztömböt röhögve megvehetnék maguknak.

Igen, Leyton megtippelni sem tudja, mi járhat a nő fejében, de megeshet, hogy még Miranda sem tudja pontosan.

Különben is, a szőke, magas férfiak a zsánerei.

A zsánereket viszont az ember azért találja ki tizenévesen, hogy valamire tudja fókuszálni a figyelmét, különben a fél világba szerelmes lenne. Leytonnak is világéletében a magas, kisportolt, napbarnított nőkön akadt meg a szeme, mert magabiztosságot és erőt sugároztak, viszont be kellett ismernie, hogy semmi kifogása sincs Miranda hófehér bőre, angyalhajjal keretezett arca, kicsi, kompakt alakja ellen.

De biztosan ki akarja tenni ugyanannak magukat, mint aminek a szülei is kitették egymást?

Tíz évvel ezelőtt vette először a bátorságot, hogy megkérdezze Charlotte-tól, szerette-e az apját, és bár fájtak neki az anyja szavai, tisztelte azért, hogy őszintén válaszolt neki.

„Sohasem voltam szerelmes belé, de azért a végére megszerettem."

Leyton hitt neki, mert bár Charlotte sok férfi ágyát megjárta házasan, amikor az apja beteg lett, mindig az ő ágya mellett ült, ha szüksége volt rá.

Leyton nem tudta megjósolni, hogy vele és Mirandával ez másképp alakulhat-e. A kapcsolatuk kezdettől a pénzre épült, olyan erősen átitta a viszonyukat, hogy Leyton sokszor épp ezt használta fel, hogy engedelmességre bírja a nőt. Miranda akkor is kötődne hozzá, ha egy fityingje sem lenne? Barbara is ezt vágta a fejéhez, amikor kirakta, hogy nincs ember, aki elviselné a pénze nélkül.

Igaz, csak gondolatkísérletben fordulhatott elő, hogy elszegényedik. Még ha a LÉN be is csődölne, túl sok lábon áll, hogy ilyesmi bekövetkezzen.

Felsóhajtott. Ez az eszmefuttatás sehová sem vezet.

Inkább felcsörögte George-ot.

– Előkarácsonyi alapozás?

– A gondolataimban olvasol – szűrődött ki a készülékből barátja rezignált hangja.

*

Miranda hűtőtakarítással, zuhanyzó sikálással és vécépucolással hangolta magát az ünnepekre. Még szerencse, hogy Leyton nem látta. Ha tudta volna, Miranda mennyi tisztítószer gőzt lélegzett be csak szombaton, azonnali hatállyal visszaszállítja Londonba. Hank még mindig a csappal bajlódott, miközben Pierre francia dalokat énekelt Spike-kal a szobában. Legalább a zenei aláfestés megvolt a nagy munkához.

Este nyolc is elmúlt, mire hellyel-közzel vállalható állapotúra összeszedték a lakást, de még akadt munka bőven. Már átestek a vacsorán, és megfürdették Spike-ot. Miranda épp a pizsamájával kergette az egy szál kisgatyában őrjöngő gyereket, amikor megzizzent a mobilja a zsebében.

Talán Leyton üzent neki? Egykor köszöntek el egymástól, azóta nem adott hírt magáról. Igaz, Miranda sem, nem volt rá ideje.

Előhúzta a farzsebéből a mobilt, és kicsit csalódottan konstatálta, hogy nem üzenet várt rá, hanem egy értesítés. Bizonyos Katherine Hall az ismerősének jelölte.

Még csak hallomásból sem csengett ismerősnek neki a név, míg meg nem nyitotta a profilt, és szembesült Leyton titkárnőjének képével. Katie széles mosollyal támaszkodott egy kőfalnak. Ujjatlan felsőt és farmer shortot visel, kivillantva lehetetlenül hosszú lábait, és álszégyellősen húzta fel a vállait.

Szóval Katie.

Miranda gondolkodás nélkül visszajelölte, majd azonnal felugrott neki egy üzenet is, amit eddig nem láthatott, mert nem voltak ismerősök.

Ez ugye a te profilod, Miranda?

Persze – írta vissza, majd több gondolatot nem szánt a dolognak, mert rohannia kellett tovább Spike után, aki már a lepedőt nyúzta le Hankék ágyáról.

Majd egy óra könyörgésbe és öt mesébe került, hogy Spike végre az ágyában maradjon. Miranda kezdte elfelejteni, milyen emberfeletti megerőltetésbe kerül egy négy évest ágyba dugni, így fél tízkor hullafáradtan csukta be maga mögött a gyerekszoba ajtaját, hogy végre megvacsorázhasson.

A két fiú is a konyhaasztalnál ült. Mindketten végeztek a vacsorával, és a mobiljukat bújták. Miranda meggyötörten ereszkedett le a harmadik székbe.

– Alszik? – kérdezte Pierre.

– Ajánlom neki – válaszolta Miranda, miközben ő is elővette a telefonját. Megint csalódnia kellett, Leyton továbbra sem adott életjelet magáról. Katie viszont visszaírt.

Te jó ég, Miranda, neked van egy gyereked???

– Baszki! – csúszott ki a nő száján, mielőtt észbe kapott volna.

– Miranda – nézett fel Hank rosszallón, de Miranda most tojt rá, mi sérti a fülét.

– Bocs, telefonálnom kell – pattant fel az asztaltól, majd beviharzott Hankék hálójába, és bevágta maga mögött az ajtót.

Vedd fel, vedd fel, vedd fel! Mantrázta magában elkeseredetten, miközben halál idegesen járt fel s alá a szobában és olyan szorosan szorította a füléhez a készüléket, hogy sajogni kezdett.

Hogy lehetett ilyen ostoba! Arra a profilra direkt úgy válogatta össze a képeket, hogy megfeleljen az ügynökségnek! Tele volt Hankkel közös képekkel, nem beszélve róla, hogy Spike is szerepelt néhányon! Katie, a pletykás Katie szinte biztosan kombinálni kezd! Vagy már a fél LÉN-nek szétkürtölte, hogy Leyton egy párkapcsolatban élő nővel kavar, akinek gyereke is van!

Leyton ki fogja nyírni...

Vedd már fel, Katie, a kurva életbe! Egész nap a rohadt telefonodon lógsz, akkor most miért nem vagy képes...

– Miranda?

– Szia Katie! – szólt Miranda, a hangja még az ő fülének is idegenül csengett. Majd fél oktávval magasabban szólt a szokásosnál. – Bocs, hogy most zavarlak.

– Semmi baj, csak épp fürödtem.

Arra neki is szüksége lesz ez után a hívás után, az izzadság szinte patakokban folyik róla.

Úgy döntött nem kertel, rögtön belevág:

– Azért kerestelek, mert a facebook profilom félreértésekre adhat okot. Az a férfi ott a képeken az exem, Hank. Már több, mint négy éve nem járunk, ezek régi képek, csak még nem szedtem le őket – hadarta a telefonba. – Mert tudod, ritkán frissítem a profilom.

Remélte, hogy ennyi elég lesz. Vagy mehet színt vallani Leytonnak, amihez annyi kedve volt, mint egy hüvelyi ultrahanghoz.

– Aham. És a kissrác a képeken?

Megfordult a fejében, hogy hazudik. Mondhatta volna, hogy a gyerek Hanké egy előző kapcsolatából, de rájött, képtelen letagadni Spike-ot: Épp elégszer tagadta már meg.

– Ő az enyém.

A készüléken keresztül is hallotta, hogy Katie lélegzete elakad.

Még mindig reális esély volt rá, hogy Leyton kinyírja. Ez nem volt része a tervnek. De mégis honnan a francból gondolhatta, hogy Leyton kotnyeles titkárnője képes vagy száz Miranda Taylort átfésülni?!

– Tudnánk találkozni? – kérdezte óvatosan.

– Persze, ma este nincs programom.

Ma este?! Majdnem tíz óra van! Áh, Katie azt feltételezte, hogy éppen Leytonnál lebzsel.

– Hulla vagyok, kinyírt az ajándékvásárlás. Holnap kora délután? Mondjuk két óra?

– Oké, tudok egy cuki kávézót, és nincs is olyan messzire Mr. Landon lakásától. Átküldöm a címét.

– Pompás, akkor holnap! – válaszolta Miranda könnyednek szánt hangon, majd amikor hallotta, hogy megszakad a vonal, hisztérikusan felnyögött, és elterült a férfiak ágyán.

Remek, utazhat vissza Londonba.