London, Leyton lakása, december eleje

Miranda nem hitte volna, hogy ezt is megéri: közös vacsora a főnökével, ráadásul desszerttel! Tony ostoba diétája miatt csak a banketten jutott édességhez, most viszont Leyton berendelt Marthától egy majd féltepsinyi brownie-t. Nem tipikusan angol édesség, de a főnöke is több kávét fogyasztott, mint egy olasz... Legalábbis mostanáig.

Mert Leyton végre megemberelte magát. Küszködve bár, de megette a felkínált ételt (igaz, Miranda felezte az adagokat egyelőre) és ivott rendesen. Szerdán egész délután rá sem nézett a gépére, sőt, még azt se kérdezte meg, hol találja a telefonját. Végül Miranda megkegyelmezett neki, és még este visszaszolgáltatta, mert másnap csak késő délután ért haza.

És most rendelt neki sütit!

Persze tudta Miranda, hogy mire ment ki a játék: Leyton így akart törleszteni azért, hogy egy nyűgös háromévesként szerepelt az utóbbi pár napban, de na... a brownie baromi finom volt.

– És a legjobb hír, csak egyetlen egészséges szívhang! – közölte két harapás között.

– Lehetett volna kettő is?

– Az ilyen mesterséges megtermékenyítéseknél mindig nagyobb rá a rizikó.

Leyton válaszképp újabb köhőgő rohamban tört ki, bár lehet, ezúttal félrenyelt ijedtében. Elmondása szerint aznap már csak reggel volt láza, viszont elkezdték kínozni a bosszantó szövődmények: orrfolyás és köhögés.

– Egyébként remekül viseled a terhességet.

– Spike-nál is megúsztam a reggeli rosszullétet, valószínűleg nem vagyok egy hányós típus, ellentétben egyesekkel...

– Erre már számítottam.

Lehet, hogy kezdett megkopni ez a vicc, de Miranda piszkosul élvezte, valahányszor felhozta a témát.

– Tehát még harminckét hét – állapította meg Leyton.

– Plusz mínusz pár, igen.

– Hm... szabad?

– Persze, te vetted – válaszolta Miranda, miközben Leyton is kiszolgálta magát süteményből, majd egy harapással el is tüntette a felét. Miranda kezdte annyira kiismerni, hogy észrevegye, ha egy téma feszélyezi. – Szerintem menni fog. Ahogy ismerlek, úgysem nyughatsz, amíg minden irodalmat fel nem kutatsz a "hogyan legyünk tökéletes apák" témakörben. Nincsen erről konferencia?

Leyton halványan elmosolyodott, amitől Miranda belül megremegett kicsit. Annyival jobban állt neki, amikor minden fennhéjázás és modorosság nélkül kimutatta az érzéseit. Meg a már négy napos borosta is hozzáadott a sármjához. Miranda szerette a borostát, Hanket évekig kérlelte, hogy növesszen, de ő elhajtotta olyan kifogásokkal, hogy szúr, viszket tőle, meg mert szőke, úgysem látszik. Pierre bezzeg két hét alatt meggyőzte...

Viszont Miranda kezdte kapizsgálni, Leyton miért nem preferálta a szakállat: míg a haja csak egy-két helyen őszült, az arcszőrzete határozottan kezdett színt váltani. Vagy csak ő is kényeskedett, hogy szúrja a nyakát, pedig sokat finomított az arca túl éles vonalain is.

És végre megszabadult az otromba szemüvegtől.

Nem lesz ez így jó, Miranda. Kezdesz menthetetlenül rágerjedni a pasira.

– Rá kell fanyalodnom. Kevés saját tapasztalattal rendelkezem.

Igen, Leyton említette már, hogy az édesapja nem él, de Miranda többet nem tudott Mr. Landonról.

– Korán meghalt? – kérdezte óvatosan.

– Tizenegy éves koromban, szívrohamban.

– Részvétem.

– Régen volt már, és alig ismertem. A LÉN-t ő alapította a két nagybátyámmal. Döntenie kellett, hogy sikerre viszi a céget, vagy a családjával tölt időt. A saját szemeddel is látod, melyiket választotta.

Miranda döbbenten hallgatta Leyton szavait, még kissé zavarba is esett tőlük, a főnöke milyen nyíltan beszélt a múltja egy valószínűleg fájdalmas darabjáról. Vagy tényleg elég idő telt el ahhoz, hogy feldolgozza magában az apja hiányát?

– Ha ez megnyugtat, én sem dúskáltam nevelési mintákban, de ehhez képest Spike elég okésan viselkedik? Jó, közös munka volt...

– Lekicsinyled a szereped Spike életében. Viszont igazad van, bár sok összehasonlítási alapom nincs, nekem is Spike egy "okés" gyereknek tűnik.

Az az izgatott, fészkelődő melegség most Miranda gyomrából a mellkasába költözött át. Még elevenen élt benne az emlék, ahogy a pizsamás Spike és az álomittas főnöke a földön kuporognak, és garázst építenek. Eséllyel pályázott, hogy bekerüljön az elmúlt egy, de akár pár év legaranyosabb emlékei közé.

– Igaz is, sohasem említetted a szüleidet – jegyezte meg Leyton.

Az épp csak parázsló melegség azonnal jéggé dermedt, és még Miranda végtagjait is elzsibbasztotta.

– Mert az apámról én sem tudok mit mesélni, nem is ismerem.

– Sajnálom, érzékeny téma?

Leyton sebészi precizitásával tudott belevágni a téma velejébe, majd kiforgatni egy fájó emléket, ami régen rettenetesen idegesítette Mirandát, de most nem bánta. A férfi nem fecsérelte az idejét üres frázisokra, minthogy: "Jaj, sajnálom, ha nem akarod, nem kell beszélned róla!" és társai. Feltételezte Mirandáról, hogy el tudja maga is dönteni, miről akar beszélni és miről nem. A főnöke faggatózás helyett befejezte a brownie-ját, a pillantását viszont rajta tartotta.

Neki is kék szeme volt. Nem olyan ragyogó és tiszta, mint Hanké, inkább szürkébe hajló. Hanknek kivilágított az arcából a szeme, és megragadta a beszélőpartnere figyelmét. Leyton szeme keskenyebb volt, főleg most még duzzadt is, ami állandó gyanakvó kifejezést kölcsönzött az arcának, mintha összeesküvés elméleteket pörgetne az agyában, holott... Szimpla genetika, ezt örökölte az apjától. Miranda talán ezért is, meg a gyakran félrement mondatai miatt képzelte róla, hogy egy manipulatív, megbízhatatlan nőcsábász.

És ezért sem tűnt fel neki eddig a színe, pedig világéletében a kék szemű férfiak voltak a zsánere.

Megköszörülte a torkát, mert ráébredt, hogy percek óta hallgat.

– Már nem érdekel – vonta meg a vállát. – De kislánykoromban sokat bőgtem rajta, hogy az apám még csak meg sem akart ismerni... – Látta, hogy Leyton egyre értetlenebbül figyeli. – Kezdem az elején: én, Miranda Taylor egy zabigyerek vagyok. Anyám és egyik házas kollégája futó kalandjának az eredménye. Azt hiszem, van két féltestvérem, akik a létezésemről sem tudnak, mert apám nem akarta bevallani a nejének az afférjait.

– Sejtettem, hogy képtelenség komplikált magánéletben rajtad túltenni, de mindig meglepsz.

Válaszképp Miranda felnevetett, és ettől kicsit oldódott benne a feszültség. Talán pont ez volt Leyton célja.

– Az anyám meg... – Ha már belekezdett, jobb volt túlesni rajta. – Nem tudta elégszer felemlegetni, hogy én vagyok az élete legnagyobb baklövése. Mindig attól félt, hogy semmire sem viszem, és lássuk be, igaza lett. Felcsináltattam magam, és még egy diplomám sincs, amivel ellensúlyozhatnám...

Beharapta az ajkát. Örült volna, ha ugyanolyan szenvtelenül tudna beszélni a múltjáról, mint Leyton. De nem ment neki. Nagyon nem. Újra tizenhatnak érezte magát, ahogy ott áll a nappali közepén, kezében az edzőtáskája, és üvöltve közli az anyjával, hogy elmegy, soha a büdös életbe nem is jön vissza. Hogy Hankkel akar élni. Hogy majd ők ketten a saját erejükből boldogulnak. Még mindig emlékezett az anyja arckifejezésére is, élesen, hogy épp csak egy kicsit hitetlenkedő és cseppet sem ijedt vagy épp megbánó.

Legalább egy dologban igaza lett Mirandának: azóta tényleg nem ment haza. Mindössze egyszer írt az anyjának, amikor megtudta, hogy terhes. Neki pedig mindössze ennyi volt a válasza:

Én is. Fiú lesz.

Vagyis negyvennyolc évesen sikerült révbe érnie. Miranda viszont azóta sem bírt ráírni.

– Miranda... huszonnégy vagy, és nem nyolcvannégy. Még legalább négy flancos diplomát szerezhetsz. Feltéve, ha akarsz – szakította ki az emlékből a főnöke náthás, és a megszokottnál lényegesen mélyebb hangja.

– Mondja, akinek van egy, nem is akármilyen.

– Mióta definiál emberként, hogy van-e végzettséged, vagy sem?

– Ezt pont neked kellene a legjobban tudnod! – csattant fel Miranda ingerülten.

Leyton értetlenkedve húzta össze a szemét, majd köhögő rohamban tört ki.

– Nem értem, mire célzol – nyögte ki végül.

– Az anyádra, Leyton. Nem vagyok vak, láttam, hogy Cynthia milyen képet vágott hozzá. Láttam, hogy a LÉN szemében ő csak egy, már megbocsáss, ingyenélő. Amúgy bírom az öreglányt, így még jobban felhúz, hogy mennyire semmibe veszik a rokonaid.

– Pláne nem értem, mire célzol.

Mirandát kezdte felbosszantani a főnöke nehézfejűsége, valószínűleg a négy napja tartó láz tompította így el az agyát.

– Én ennek az ingyenélőnek vagyok a fia – folytatta Leyton, mielőtt Miranda újabb felhergelt magyarázatba foghatott volna. – És nem gondoltam volna, hogy valamiben valaha is hasonlítani fogunk, de lám, tévedtem. Az én családom is szentül hitte, hogy soha semmire sem viszem az életben.

– Mármint te...? – Miranda annyira megrökönyödött Leyton szavaitól, hogy csak össze-vissza hebegett habogott. Méghogy Leyton... a LÉN egyik alappillére?

– Kezdettől fogva ellenezték a bácsikáim a szüleim házasságát. De apámat nem érdekelte, mert anyám fiatalkorában gyönyörű nő volt, Charlotte meg kapott az alkalmon.

Miranda csendben fürkészte Leyton arcát, és igyekezett valami érzelmet kiolvasni a hangsúlyából, bármit, de annyira semleges színt ütött meg, mintha nem is a maga, hanem a kedvenc tervezője életrajzáról diskurálnának.

– De ezek szerint tévedtek, mert működött a házasságuk – válaszolta Miranda, mert ebben akart hinni. Hiába a felemás tapasztalatai, merev meggyőződéssel hitte, hogy csak az ő életében nincs helye a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" résznek.

Leyton megingatta a fejét, és vett még egy browniet.

– Csak azért, mert nyitott házasság volt, főleg az anyám miatt.

– Aucs.

– Charlotte sokat szelídült az évek alatt, de inkább Martha nevelt, mint ő. Úgy értem, az idősebb Martha, vagy hat generációnyi Martha van abban a családban.

Duplán aucs. És még csodálkozott, hogy a főnöke ilyen lett...

Mirandát hajszálnyi választotta el attól, hogy megsajnálja Leytont, két dolog tartotta mégis vissza: hogy a férfinak a szülein kívül semmit sem kellett nélkülöznie az életében, amit sokan nem mondhatnak el magukról, köztük ő sem, másodrészt fikarcnyi fájdalmat vagy dühöt sem érzett ki a hangjából.

De miért nem? Akármilyen vicces és laza volt Mrs. Landon, őt elhanyagolta, az apját meg lépten-nyomon megcsalta, most pedig két marékkal szórja az özvegyi vagyont, miközben teljes gőzzel keresi a saját kitartottját. Miranda az anyja minden barátjára haragudott, mert azt az űrt senki sem tölthette be, amit az apja hasított a lelkébe, amiért hallani sem akart felőle. Dühös volt az anyjára is, hogy miért nem harcolt ki legalább egy találkozót, miért nem mutatott legalább egy képet, hogy ne egy elmaszatolódott arcú idegennel kelljen a gyermeki ábrándozásait szövögetnie.

– Tényleg jobban teszed, ha az internetről tájékozódsz gyereknevelés ügyben – bökte végül ki. Szívesen megkérdezte volna, hogy Leyton hogyan temette el magában a sok sérelmet gyerekkorából. Ó igen, erre a receptre rendkívül kíváncsi lett volna, de örülhetett, hogy ilyen rövid betekintést is kapott a férfi múltjába.

– Vagy fogadok magam mellé egy tanítót, akinek van saját tapasztalata.

– Igen, az is egy megoldás. Egy Martha-félét. Mármint idősebb Martha-félét. Akár őt magát?

– Én rád gondoltam, Miranda.

Mi?

Leyton kijelentése mellbe vágta, és hosszú másodpercekig csak pislogni tudott. De miért is? Már a bankett óta ugyanezen morfondírozott, csak még nem jött rá, hogyan hozhatná szóba. A férfi viszont szokásához híven nem kertelt, azonnal a lényegre tért.

– Nem szükséges azonnal válaszolnod, és azt is elfogadom, ha nemet mondasz. Ez egy... érzékeny dolog.

Érzékeny? Inkább kicseszettül bonyolult!

– Hogy képzeled a dolgot?

– Miután megszületik a gyerek, felvennélek magam mellé dadának, és ugyanúgy kapnád tovább a béredet. Nem havi százezer fontot, mert az én bankszámlám is véges, de szerintem meg tudnánk egyezni egy összegben. A szerződést pedig meghosszabbítanánk, amíg a szükséges tudást meg nem szerzem.

– És aztán kirúgsz?

– Mi ezt úgy mondjuk, hogy a határozott idejű szerződésedet nem hosszabbítjuk meg.

– Áh – Ez egy pofátlanul kitérő válasz volt egy idióta kérdésre. Mert mit akar ezzel Miranda mondani? Tényleg rá akarja venni Leytont, hogy a gyereket az érettségiig dajkálhassa?

– Van időd átgondolni.

– Ja, harminckét hetem.

– Plusz-mínusz pár, igen.

Miranda arcára mosoly kúszott, és nagyon erősen fellobbant benne a késztetés, hogy tegyen valamit: megsimítsa Leyton kézfejét, vagy akár az arcát. Lecsekkolja, mennyire bök az a borosta...

Végül kezet nyújtott, amit Leyton készségesen elfogadott. Kicsit nyirkos és jéghideg volt a tenyere, valószínűleg kezdett újra felmenni a láza, de jól esett a szorítása.

– Oké, megfontolom – mondta Miranda végül.

A férfi bólintott, majd újabb köhögőrohamban tört ki, ezért eleresztette a nő kezét.

Máskülönben Mirandának kellett volna, mert megcsörrent a mobil a zsebében.

Vajon mit akar most Pierre?

Előhúzta a telefont, és meglepetten meredt a képernyőre, amikor ismeretlen számot jelzett ki. Ki az, és honnan szerezte meg a számát?

– Valami baj van?

– Nem, csak ezt a számot nem ismerem – tartotta Leyton felé a képernyőt.

– Ez Katie száma.

– Oh. Oké.

– Nem veszed fel?

– Ja, de igen – válaszolta, majd fel akart kászálódni az asztaltól, de Leyton megelőzte.

– Maradj csak, én úgyis lefekszem. – És ígéretéhez híven valóban a szobája felé indult, kettesben hagyva Mirandát a csilingelő telefonjával.

– Hallo? – szólt bátortalanul. Leytonnak már visszaadta a mobilját, szóval Katie-nek nem volt oka rá, hogy rajta keresztül keresse a főnökét.

– Szia Miranda, bocsi, Mr. Pilkingtontól szereztem meg a számod.

Ezek szerint még Katie is tudott Leyton és George életen át tartó bromance-éről.

– Nem haragszom, miben segíthetek?

– Jaj, nem tudom, hogy kezdjek hozzá... – Miranda mintha elfojtott susmorgást is hallott volna a háttérben. Katie nem volt egyedül. – Először is, hogy van Mr. Landon?

– Most már egy kicsit jobban, bár épp az előbb dőlt ki.

– Oh szegény... Sajnálom, hogy annyit hívogattam, de nem gondoltam, hogy ennyire beteg. Már három éve dolgozom neki, és még soha egy náthát sem kapott el. Viszont beszélgettünk a kollégákkal, és úgy érezzük, ez a helyzet kicsit a mi sarunk is. Jó, mindjárt rátérek! – szólt hátra valakinek, és egy pillanatra elemelte a fülétől a készüléket. – Szóval... Hol is tartottam? Ja igen. Hónapok óta látjuk rajta, hogy mintha feszültebb és túlhajszoltabb lenne a szokásosnál és néhányan mi is hozzájárultunk az idegességéhez, ezért arra gondoltunk, hogy esetleg... meglátogatnánk.

Miranda nem hitte volna, hogy egy telefonbeszélgetés alatt ennyiszer meg lehet lepődni.

– Mármint itt a lakásán?

– Szerinted nem jó ötlet? Én is mondtam nekik, hogy hülyeség...

Miranda mindössze fél évet dolgozott a gyorsétteremnél, amikor kiderült, hogy terhes, és persze "nem hosszabbították meg a határozott idejű szerződését", ennek ellenére valamennyi lány a melóból meglátogatta a kórházban, és nemcsak a hormonok miatt párásodott el a szeme, amikor meglátta a népes, zajongó bagázst az üveg mögött bonbonokkal meg virágokkal felfegyverkezve. De Leyton...? Vajon szeretné, hogy az alkalmazottai ne csak szakmai tekintélyként ismerjék el, hanem a megbecsülésükre is vágyik?

Egy kérdést mindenképp megér. Talán nem is sejti, hogy szüksége van rá.

– Dehogynem! Remek ötlet. De előbb azért rákérdezek.

– Persze. Vissza tudnád jelezni, hogy mikor alkalmas neki? Ha egyáltalán alkalmas-e neki... Jaj, és nem támadnánk mind oda, csak én meg Steve.

– Hogyne, bízd csak rám. – biztosította a nőt, majd letette a telefont.

Csakhogy Leyton már az igazak álmát aludta, és nem volt szíve felkelteni. Ráér másnap reggel is megbeszélni a dolgot.

*

– Szia, George, micsoda meglepetés! – kiáltott fel Miranda a nyitott ajtóban.

– Komoly? Főleg azok után, hogy a titkárnőtől tudtam meg, lehet nemsokára temetésre kell mennem?

– Ennyire azért nem vészes a helyzet – ráncolta a homlokát Miranda, és félreállt az útból.

George tényleg régen járt itt, több mint két hete. Vagy lehet már három is? A megszaporodott teendői tehettek róla, két gyáruk és három raktáruk között furikázott naphosszat, vagy negyven túlórát is összegyűjtött! Szerencse, hogy jött a karácsony, úgyis eltapsolta az összes szabadságát még a lakásvételes, berendezős fiaskó alatt, bár... Kit akart etetni? Így szinglin unalmas, magányos karácsony elé nézett. Többek között ezért is fújta erre a szél, remélve, hogy Leyton vevő lesz egy pár napos tivornyára, ahelyett, hogy már megint átdolgozná az ünnepeket. Másrészt látnia kellett, hogy tényleg a halálán van-e, mint ahogy a titkárnője olyan gyászosan leírta. Kellett neki valami, ami jobb kedvre deríti.

– Hű, jó illat van. Mármint étel illat. Ebben a lakásban?

– Pedig csak pizzát rendeltünk. Untam a grillezet húsokat és salátákat. Ha szóltál volna, hogy jössz, neked is rendelünk egyet.

– Leyton pizzát fog enni?

Miranda megvonta a vállát.

– Azt mondta, nem bánja, csak tengeri herkentyűk ne legyenek rajta, mert azt utálja.

– Igen, a halnak még a szagát sem bírja – bólintott George, miközben felakasztotta a fogasra a kabátját.

– De ugye tudod, hogy influenzás? Nem elküldeni akarlak...

– Minden évben beoltatom magam – csitította el George a nő aggodalmát, majd lopva végigmérte.

Egy kopott, ujjatlan pólót és szürke melegítőnadrágot viselt, és távolról sem tűnt terhesnek. Talán a melle nőtt meg egy kicsit. Mondjuk, még csak két hónap telt el. Mikor kezd el látszódni? George annyira sötétben tapogatózott ebben a témában.

– És a beteg merre van?

– Fürdőben. Jógáztunk, és megizzadt tőle – vonta meg Miranda a vállát.

– Leyton jógázott? – kérdezett vissza George hitetlenkedve már másodszorra alig öt perc leforgása alatt.

– Azt mondta, még egyetemistaként jógázott. Nem ügyetlen, bár annyira hajlékony, mint egy bot.

George-nak fogalma sem volt, hogy Leyton jógázott-e, de nem tartotta lehetetlennek. Egyetemen kevés olyan sport létezett, amit ne próbált volna ki, hogy valahogyan lekösse a végtelen sok energiáját. George csak arra emlékezett, hogy minden reggel fél hatkor bosszankodva fordult a másik oldalára, amikor Leyton ébresztője megcsörrent, majd még egyszer, amikor fél nyolckor átcsattogott a szobájukon, és befoglalta a fürdőt. Csoda, hogy George rendszerint elkésett az előadásokról?

Aztán ahogy a nagybátyja Leytont a szárnyai alá vette, és egyre több projektet bízott rá, a haverja úgy hagyott fel valamennyi sporttal.

Mégsem hízott meg. Mázlista!

– Végül is elég nagyok ezek a pizzák – mormolta alig hallhatóan Miranda, míg helyet foglaltak az étkezőasztalnál. Tisztára, mint egy rendes vacsora, gondolta George, terítékkel, az asztal közepén gőzölgő, ínycsiklandozó pizzával, bögrékkel és jó nagy kancsó teával.

Lea is heti háromszor vacsorával várta George-ot, a maradék négyben meg ő főzött. Bár sokszor csaltak, George rendszerint a közeli kifőzde kosztját adta el sajátnak, és Leánál is látott már éttermes dobozokat a kukában.

– Megleszek, hoztam sört – tartotta fel a szatyrot. Ő a harmadik helyen foglalt helyet, ahol természetesen nem volt teríték, mégis zavarta maga előtt az üres asztallap. – Busszal jöttem – tette hozzá, és rákacsintott Mirandára, kényszerrel kirántva magát az egyre mélyülő depressziójából. Taxiba is ülhetett volna, de utálta átadni a volánt.

A nő visszafogott mosolyt küldött felé, majd további felszólítás nélkül neki is tett ki tányért, evőeszközöket, és egy harmadik bögrét. Az első szelet pizzát azonnal kiporciózta neki.

Ha barátnőjének nem is, pótanyjának tuti elfogadná.

– Mesélj, George, mert régen találkoztunk – ereszkedett Miranda le az egyik székre, majd az asztalra könyökölt.

– Sokat nem mondhatok. – George nem kérette magát tovább, és készségesen hozzálátott a pizzaszeletnek, mert marha jó illata volt, és aznap az ingázás miatt az ebédet ki kellett hagynia (bár a mérlegen nem látszott meg az a jó pár kihagyott étkezés). – Fut a szekér, és úgy néz ki, a jövő évben sem lesz hiány megrendelésekben.

– Aham... És öhm, Lea?

Nők... csak a pletyka érdekli őket.

– Hát... még mindig látni sem akar – vallotta be egy mély sóhaj kíséretében George. – De már fenn vagyok Tinderen, és akadt egy-két matchem is. Tudod, a harmincas romantikus lélek, és a Porsche-s profilképem csábító együtt.

– Na ez jó hír. Mármint, hogy kész vagy továbblépni.

Miranda biztosan bátorítónak szánta a szavait, de George némi szánakozást is kihallott belőle, ami nem tetszett neki. Harminckét éves férfi volt, jó állással, menő kéróval, dögös kocsikkal, és a Tinderes matchei között akadt egy-két lány, akiktől a nyála is kicsordult. Nem szorult rá épp Miranda sajnálatára.

– Kénytelen vagyok – vonta meg a vállát. – Mert érted, nem mindenki akar egyedül családot alapítani.

– Hm... – válaszolta Miranda elgondolkodva, ahelyett, hogy vette volna a lapot, pedig George már a következő sziporkázó megjegyzésén agyalt.

– George?

– Végre előkerült az én nagy beteg haverom is – fordult ki a férfi teljes testtel az asztaltól egy széles vigyor kíséretében. Leyton még közel sem törlesztett eleget azért, hogy Lea miatta dobta ki, ezért George elsősorban csámcsogni jött, Csalódottan állapította meg, hogy haverja közel sem fest olyan pocsékul, mint illene neki. Sápadtabb és nyúzottabb volt az átlagosnál, és talán ledobott pár kilót, de semmi rendkívüli.

– Oh, de kár... – szólt Miranda csalódottan.

– Micsoda? – kérdezték szinkronban Leytonnal, miközben barátja helyet foglalt az asztalnál, és Miranda elé tolt egy bögre teát, meg pár szelet pizzát. Micsoda királyi kiszolgálás.

– A borostád. Pont mondani akartam, hogy jól állt – válaszolta a nő, majd nagyot harapott a saját szeletébe.

– Már kezdett szúrni.

– Az univerzális kifogás.

– George elég szőrös kettőnk helyett is.

– Féltékeny vagy az én gyönyörű, egyenletes színű szőrzetemre – simított végig George a szakáll hosszúra hízlalt borostáján. Lea utálta, ha hosszúra hagyta, ő meg utálta, hogy folyamatosan karban kell tartani. De most ugye nem volt Lea, kísérletezhetett bátran...

– De ha előbb mondod... – folytatta Leyton.

– Komolyan megtartottad volna, ha megkérlek rá?

– Ez csak szőr. Ha megunom, tíz perc alatt megszabadulok tőle – vonta meg a vállát a haverja.

George gyanakodva kapkodta a szemét az asztal másik két tagja között. Arról tudott, hogy végre abbahagyták a Miss Taylor – Mr. Landonozást, eleve ostobaság volt ilyen sokáig húzni, de mikor lettek ennyire közvetlenek egymással? George utolsó értesülései szerint Miranda is zabos volt Leytonra, hogy így kicseszett vele meg Leával.

– Az előbb még szúrt – jegyezte meg epésen Miranda.

– Legalább nem kell naponta borotválkoznom.

– Igaz, újabb értékes tíz percet áldozhatsz a cégnek.

– Látom, már a gondolataimban is olvasol.

Most már álljon meg a menet...

– Azt hiszem, lemaradtam valamiről – szólt meg George, és nem kerülte el a figyelmét, hogy az asztaltársaság mindkét tagja úgy fordult felé, mintha rajta kapta volna őket valamin. Igen, még Leyton pillantása is bizonytalan volt. – Ennyire jól sikerült az év végi bankett? – kérdezte könnyednek szánt hangon.

– A bankett? Az egész okés volt, de a folytatás... – habozott Miranda.

– A katasztrófa szó nem festi le kellően – tette hozzá Leyton sötéten.

– Na jó, kezdem unni, hogy úgy ülök itt, mint aki a viccnek csak a poénját hallotta – erőltetett George egy vigyort az arcára, bár inkább úgy érezte, mintha az a pizza legalább egy hónapja pihent volna elfeledve egy étterem polcán, és most a penész birokra kelne az emésztőenzimekkel a gyomrában. – Amúgy is beavatott vagyok, vagy mi a franc. Jogom van tudni a piszkos részleteket.

– Mióta vagy ilyen pletykafészek, George? – vigyorodott el Leyton. – De legyen.

Végül Miranda mesélte el a kalandos hétvégéjüket, hogy a bankettről rögtön Manchesterbe utaztak, és maga Leyton vitte el Miranda kölykét az orvoshoz. Majd jól el is kapta a nyavalyáját. Hitelt adva a nő szavainak, Leyton kétszer is köhőgő rohamban tört ki a rövid beszámoló alatt.

– Ez elég szarul hangzott.

– Most már tudod, hogy fertőző beteg vagyok, addig fuss, amíg lehet – jegyezte meg Leyton hörögve, majd egy zsebkendőbe temetkezett. George épp egy ilyen jelenetet képzelt el ide tartva, de édes káröröm helyett leginkább semmi sem töltötte el. Csak a gyomra szorult tovább.

– Be vagyok oltva.

– Remek. Ezek szerint Angliában mindenki olyan felelősségteljes, hogy be van oltva – állapította meg Leyton keserűen.

– Na és milyenek az elvonási tünetek? Izzadsz és rángatózol, ha a mobilodra nézel? Vagy kiütésekben tört ki rajtad a csillapíthatatlan munkamániád?

– Ne is mondd! – simított végig barátja meggyötörten az arcán, és végre, ettől végre George szája felfele gördült. Leyton munkamániájára mindig számítani lehetett, ha jól akart az ember szórakozni. – Miranda egyik nap elkobozta a mobilom.

George elhűlt döbbenetében.

– És még élsz? – fordult a nő felé.

– Nem volt ahhoz ereje, hogy kárt tegyen bennem.

– Lényegtelen, hétfőn már megyek vissza.

– Ha-ha-ha, azt szeretném én látni. Dr. White két hét pihenést írt elő.

George végre rádöbbent, mi zavarta, vagy kit akar becsapni, mi őrjítette meg a legjobban a szituációban. Leyton nem volt bosszús! Egy kicsit sem kívánta a vérét a nőnek, amiért a taknyos kölyke miatt szabira kényszerítették.

Ez tényleg az ő haverja, aki egyszer azért utazott vidékre valami piszlicsáré iskola felújítása miatt, mert a rohadék munkáltatói szentestére lakatot tettek az irodájára, és még a szervereket is lekapcsolták, hogy otthonról se tudjon dolgozni? Miért nem őrjöngött? Miért nem fenyegette meg Mirandát, hogy ha ez még egyszer előfordul, bezárja a szobájába, és leghamarabb akkor szabadulhat, ha már a szülőszobába kell betolni? Hol az a görcsös merevség, ahogy minden embert kezelni szokott? Majdnem olyan kedélyesen beszélgetett Mirandával, mintha Martha lenne!

– Két hét? A helyedben már vissza sem mennék dolgozni – tűnődött közben George hangosan, és remélte, nem ül ki az arcára, mennyire meg van rökönyödve Leyton viselkedésén. És ha már adta magát az alkalom... – Amúgy hol töltöd az ünnepeket?

– Itthon – válaszolta Leyton, miközben újra töltött magának a teából. Egy dolog legalább nem változott: míg George és Miranda már a második szeletet nyomták magukba, Leyton még az elsővel sem végzett. – Gondolom te is hazautazol, ugye, Miranda?

– Igen, hazamegyek az ünnepekre.

– Szívesen küldenék ajándékot a rokonaidnak, ha átadod – mondta Leyton.

Ezúttal nem csak George döbbent le, Miranda is hitetlenkedve engedte le a bögréjét.

– Igazán nem kell...

– Megengedhetem magamnak.

– Jó, ebben biztos voltam, mégsem hiszem...

– Ne aggódj, figyelembe veszem, hogy vonattal utazol haza.

Miranda láthatóan kifogyott az érvekből, és inkább nagyot harapott a pizzájából, talán, hogy valamivel leplezze a zavarát. George meg felbontotta a sörét. Most már innia kellett. Tényleg nem a pénzről volt szó, Leyton röhögve megajándékozhatta volna Miranda háztartásának valamennyi tagját egy-egy felsőkategóriás laptoppal, de mióta pazarolta az energiáját ilyen figyelmességekre Mr. "A nők csokrot és bonbont, a férfiak bort kapnak minden alkalomra"?

Négyszemközt kell beszélniük, méghozzá minél hamarabb.

Egész hamar lehetőség adódott rá, mert Mirandát felhívta a meleg, kínai lakótársa, és a nő azt suttogva, hogy "bocs, ez hosszú lesz" felkelt az asztaltól, majd távozott a saját lakrészébe.

Addigra George kivégezte az első sörét, és nagy eséllyel ő termelte be a pizza felét is. Leyton valami honlapot görgetett épp lefelé a telefonján.

– Szóval... ti most összejöttetek? – törte meg George a beállt csendet.

– Ezt a következtetést meg miből vontad le? – nézett fel a haverja szemöldökráncolva.

Baszki, nem tagadta! Mi a franc?!

– Képzeld abból, hogy úgy cseverésztetek itt az asztalnál, mint a házasok.

– Nem jöttem össze Mirandával.

– Akkor csak lefeküdtetek?

Végre, a kurva életbe, végre sikerült kibillentenie Leytont ebből az irritálóan zen állapotából. Bár a teát nem nyelte félre, csak magára öntötte ivás közben.

– Rohadtul nem értem, miből vonod le a következtetéseidet. Továbbra is munkakapcsolatban állunk, bár igen, felmerült bennem, hogy meghosszabítom a munkaszerződését.

– Mivan? Mert mégis hány gyereket akarsz?

– Nem béranyának akarom még egyszer felfogadni – emelte az égnek haverja a szemét. – Hanem nevelőnőnek.

– Áh, ez végül is logikus. – Meglepően életképes elgondolás, főleg Leytontól. – Miranda mit szólt hozzá?

– Megfontolja, de nem tiltakozott.

George-ot megnyugtatták Leyton szavai. Talán túl sokat látott a dologba...

– De abban igazad van, hogy közelebb kerültünk egymáshoz – folytatta a haverja, miközben elgondolkozva meredt az asztalra, mintha most oldana meg fejben egy másodfokú egyenletet. – Elég furcsa dolgokat mondott nekem az utóbbi pár napban.

George lassan előrekönyökölt az asztalra. Tudta, úgy tudta, hogy megváltozott valami, egyszerűen kiérezte a levegőből, majdnem olyan áthatóan terjengett a lakásban, mint a pizza illata.

– Nocsak. Ki vele, miket?

– Többek között a barátjának nevezett.

Miranda. Leytont. A barátjának?

– Ne szivass! – Csak ennyit bírt kinyögni.

– És bár nem emlékszem mindenre kristálytisztán, de valami olyasmiről beszélt, hogy dolgoznom kellene a kommunikációs stratégiámon, mert az emberek rendszerint félreértenek, és ezért nem kedvelnek.

És ezt képes volt a csaj Leyton szeme közé mondani? Miranda sokkal tökösebb, mint George eddig hitte.

– Ami gondolkodóba ejtett... – folytatta Leyton. – Igazság szerint sok időm volt gondolkodni az utóbbi pár napban. Tényleg nem sokan kedvelnek. Ha az anyámat, téged meg Marthát nem számítjuk, jóformán senki. – Felpillantott, és George-nak újra majdnem leesett az álla, mert Leyton arca egy pillanatra megbántottnak tűnt. – Nem tudom, meséltem-e, de az egyik emberem azt hitte, kirúgom, mert elmegy szülési szabadságra.

George csak füttyenteni tudott, mert ja, ez tényleg keményen hangzott, amit csak egy szörnyeteg csinál.

– Jogilag nonszensz, a HR vezetője önkezűleg húzott volna karóba, de mégis, már a tény, hogy ezt kinézik belőlem a saját embereim... Mit mondhatnék, szarul esett. Kurva szarul, ha pontosan akarok fogalmazni.

– És mit csináltál?

– Természetesen biztosítottam róla, hogy erről szó nincs, és tárt karokkal várom vissza.

– Aha, de ez mégis hogy jön Mirandához?

– Úgy, hogy Mirandának igaza van. Azok az emberek, akik felületesen ismernek, rendszerint nehezen viselnek el, akik meg egy kicsit jobban, ki nem állhatnak. Ez eddig túlzottan nem érdekelt, amíg elvégezték a munkát, de most...

George kábé húsz éve szórakozott Leyton "rossz kommunikációs stratégiáján", és Miranda még milyen finoman fogalmazott. Mennyi remek pillanat jutott az eszébe, amikor haverja két-három szerencsétlen mondattal vérig sértette az aktuális beszélgető partnerüket. Leyton faragatlansága legendás volt, és ha ő, George nincs mellette, hogy elsimítsa a félreértéseket, az orra sem állna ma ilyen egyenesen, valaki biztos megigazította volna, legkésőbb az egyetemi éveik alatt. A csoda, meg az a rohadt vézna alakja segítette hozzá, hogy mégis sikerült párszor becsajoznia.

Miranda egyetlen, elejtett megjegyzéssel felnyitotta Leyton szemét, és tönkretette George szórakozását. Igaz, amióta Leyton munkába állt, a modora sokat finomodott, viszont egy-két meghökkentő megjegyzés most is kicsúszott a száján.

– Ugyan már, Leyton, ennyire nem vészes a helyzet.

– Lea gyűlölt.

– Ez nem igaz... Nem kedvelt, de... Na jó, tényleg utált – adta be a derekát George. – Miért, neki is karácsonyi ajándékot akarsz küldeni? Előre szólok, én nem leszek a kézbesítőd.

– Nem akarok Leával kibékülni, bocs George.

– Ugyan... nem tartom reálisnak, hogy valaha is megbocsát nekem.

– Sajnálom.

– Na jó. Ez kezd ijesztő lenni. Felforrt az agyad a láztól, azért viselkedsz ilyen furcsán?

– Nézd, sosem kedveltem Leát, és szerintem egy tragédia volt a kapcsolatotok, de attól még sajnálom, hogy miattam dobott ki.

Na, ez már kicsit jobban hasonlított a régi Leytonra, főleg az a rész, ahol még egy kis sót hintett George összeomlott kapcsolatának romjaira. George-nak örülnie kellett volna a ritka csillagállásnak, hogy Leyton Landon elismeri, hibát követett el, és még bocsánatot is kér érte, de inkább szarul esett neki. Ettől csak még jobban tudatosult benne, hogy vége, ő és Lea nincsenek többé.

Kidobott időnek tűnt most az a hat év. Feleslegesnek a sok közös utazás, a mozizások, séták a parkban vagy a tengerparton, holott George utálta a vizet. A sok befektetett energiával nem ért el semmit, újra szingli volt. Vissza a rajtkőhöz, hogy valaki mással fusson újra neki, hátha most együtt érnek a célba, és nem térnek külön ösvényre útközben...

– Kösz. Asszem egy százast én is Miranda zsebébe csúsztathatok, hogy sikerült ezt elérnie nálad.

– Az biztos, hogy különleges nő – értett egyet Leyton.

Különleges? George egészen biztos nem ezt a szót használta volna Mirandára. Furcsát vagy habókost annál inkább. A lány egy buldózer tapintatosságával ugrott neki az embernek, hasonló elővigyázatossággal, mint Leyton. Talán ezért értették meg ilyen jól egymást?

Lopva Leyton-felé pillantott, mert barátja azóta sem fűzött hozzá a beszélgetéshez semmit, helyette mélyen elgondolkodva kopogtatta ujjával a bögréje oldalát. George eddig azt hitte, biztos a betegség szívta így le az energiáját, hogy magától idegen módon fél órája csak ül a helyén, és még a telefonjára sem néz rá, hogy kapott-e a LÉN jövőjét befolyásoló értesítést. De nem, inkább olyan... nyugodtnak tűnt, mint aki élvezi a szabadságát.

Miranda is visszajött, majd lecseszte Leytont (bár egész finoman magához képest), amiért az első szelet pizzáig jutott, miközben ők ketten George-al már a második egészet kezdték meg.

Nyolc körül George eljött a házból, majd végül gyalog vágott neki az éjszakának, úgyis alig harminc perc sétára lakott. A hideg levegő, az esti fények és az épp csak szállingózó hópihék segítettek neki, hogy rendszerezze a gondolatait. Mert volt mit!

Mondhatott a haverja bármit, itt alakult valami, erre George a fél képregénygyűjteményét rátette volna. Leytont akkor látta ennyire... simulékonynak, amikor Barbarával járt. De Miranda nemhogy egy utcában, egy országban sem volt Barbarával!

Leyton az egyik kiküldetésén szedte össze a nőt. Barbara üzletkötőként dolgozott, magas, sportos, éles nyelvű, huszonnyolc éves nő volt, és baromi vonzó, George-nak el kellett ismernie. Amikor duplarandira mentek, két hétig kellett hallgatnia Leától, hogy milyen formás lábai vannak a csajnak és hogy lehet ilyen természetesen selymes fényű a haja? Lea örökké a hajára panaszkodott, hogy milyen durva, meg kezelhetetlen, font hegyeket költött mindenféle balzsamokra, amiktől pontosan ugyanúgy állt a frizurája, mintha sima samponnal mosta volna meg... Mindenesetre Leyton mint a vak ló belezúgott Barbarába, mert igen, ilyenre is képes volt, bár ritkán. Kár, hogy Barbara a pénzét jobban szerette nála. Ritkán találkoztak, mert ő is sokat utazgatott, ezért minden találkánál valami csecsebecsét kért a viszontlátás öröme mellé; egy puccos parfümöt, egy szép karórát, egy gyöngy fülbevalót... Szegény családból származott, sok testvérrel, ezért meg lehetett érteni, miért részegítette meg ennyire Leyton elapadhatatlan bankszámlája. Aztán jött az összeköltözés... George nem hazudott Mirandának, Leyton tényleg az első piperecuccok megjelenése után két héttel kirakta a nőt, de az igazsághoz hozzátartozott, hogy Barbara a megkérdezése nélkül felmondta az albérletét, és már a küszöbön állt, hogy akkor ő most beköltözik. Leyton meg elhajtotta... egy jobb albérletbe. Darabig még fizette is neki.

De ennek már négy éve, vagy van öt is?

Mindenesetre Miranda egy szemernyivel sem különb Barbaránál, legfeljebb annyiban, hogy nyíltan kimutatja, csak Leyton pénzéért ácsingózik. Meg nem is néz ki olyan jól. Aranyos, de olyan kis zömök csaj, semmi derék, rövid végtagok, és bárgyú arc. Az a fürtös hajkorona volt az egyetlen lenyűgöző dolog rajta, meg az óriás szemei. Másrészről olyan... együgyű lélek. Talpraesett, életrevaló, de végtelenül egyszerű. Nem olyan, aki Leytonhoz való, vagy akit jó szemmel nézne a háklis nagybátyja.

Mondjuk az anyja sem volt különb. Biztos genetika, Leyton ezt az ízlést örökölte az apjától.

George megállt, mert pirosra váltott a lámpa, és fázósan vágta zsebre a kezét. Fehér párát lehelt maga elé. Két sört meghagyott a következő pizzázásra, lehet azokat is le kellett volna gurítania, mielőtt nekivág a hazaútnak.

Mi van, ha Leyton életében egyszer hallgat a józaneszére, és összejön Mirandával? Kiszámítható és logikus lépés lenne, hiszen kvázi vadidegenekként költöztek össze és ahelyett, hogy mára kiidegelték volna egymást, összecsiszolódtak. Vagyis minden előzetes elképzelésre rácáfolva valamiért mégis illenek egymáshoz. Leyton nemcsak barátnőt szerezne magának, hanem egy kerek családot, épp ahogy a nagybátyja ráparancsolt. Valószínűleg más elképzelés élt az öreg fejében, hogy milyen társat szán az unokaöccsének, de azt nem kifogásolhatta, hogy Leyton teljesítette a feladatot. Talán nem hangzik túlzottan romantikusnak, de ki tudja, Leytonnak lehet épp erre van szüksége. Csak egyszer kell racionálisan döntenie, és megkap mindent.

És itt volt ő, a rajtkőnél, tök egyedül...

A lámpa zöldre váltott, de mégsem lépett le a zebrára, helyette a közeli éjjel-nappali felé vette az irányt.