London, Leyton lakása, december eleje

Miranda kezdett talán egy kicsit... aggódni?

Leyton a hétfő maradékát átaludta, majd hiába várta a keddi reggelinél, akkor sem bújt elő a szobájából. Miranda belopakodott hozzá, rápillantott, és majdnem ugyanabban a helyzetben találta, ahogy előtte este hagyta. Óvatosan a férfi homlokára tette a tenyerét, de nem tűnt olyan magasnak a láza, hogy aggódni kezdjen A teáskancsó érintetlenül állt az éjjeliszekrényén, vagyis nem ivott egész éjjel. Valószínűleg megadta magát a kimerültségnek, Miranda mégis kicsit fellélegzett, amikor kilenc körül megérkezett Martha az éttermi dobozok társaságában.

Elsőre fel sem akarta ismerni a nőt, sikkes vagy sportos viseletét most térdig érő, magassarkú csizmára, szoknyába tűrt blúzra, és blézerre cserélte. A haját is félrefésülve, besütve viselte, de a legszembetűnőbb a neonba hajló szemhéjpúdere volt.

– Hűha, egyenesen fellépésről?

– Nem volt időm hazaugrani, kicsit elhúzódott.

– Tényleg, még sosem kérdeztem, milyen együttesben játszol?

– Jazz – válaszolta Martha, miközben bepakolt a hűtőbe. – Igazából azért húzódott el a fellépés, mert elbúcsúztattuk a billentyűsünket.

– Gondolom, ez nem jó hír.

– Nem különösebben. Hogy sikerült a bankett?

Marthát elsősorban az érdekelte, Miranda vajon elbűvölte-e a többi alkalmazottat a külsejével.

– Egész jól, összeismerkedtem Leyton csoportjának tagjaival, meg futólag beszéltem az unokatestvérével is.

– Cynthia Garrison.

Martha kívülről fújta a Landon családfát.

– Ó, és megismerkedtem Mrs. Landonnal is, elég jófej!

– Valóban? – Martha szemöldöke enyhén megemelkedett, miközben bezárta a hűtő ajtaját.

– Valami rosszat mondtam? – zavarodott össze Miranda, és felkönyökölt a kanapé háttámlájára, amin az egész délelőttjét töltötte.

– Nem, dehogy. Csak még sohasem hallottam, hogy bárki is "jófejnek" tartotta volna Mrs. Landont. Idegesítőnek meg ripacsnak annál inkább.

Miranda elgondolkodva hallgatott, mert ezek a jelzők is remekül illettek Mrs. Landonra. Martha közben már a nem létező szennyeződéseket takarította a konyhapultról.

– Egyébként Leyton itthon van – jegyezte meg Miranda. – Beteg.

Martha kezében megállt a rongy, és a meglepetéstől magasra vándorolt szemöldökkel pillantott Mirandára.

– Nem írta.

– Persze, hogy nem, mert körülbelül egy napja alszik – válaszolta Miranda. – Szerinted hívjak hozzá orvost?

Martha láthatóan még mindig nem dolgozta fel a tényt, hogy a főnöke kidőlt, ezért majd fél percig törölgette egy ponton az étkező asztalt, mire döntést hozott.

– Ránézek.

– Rendben. De figyelmeztetlek, valószínűleg influenzás.

– Be vagyok oltva.

Míg Martha ránézett a főnökére, addig Miranda is lecsekkolta az otthoniakat. Spike kifogyhatatlan energiával és enyhe hőemelkedéssel kergette az őrületbe Pierre-t, de mindketten jól voltak.

– Tényleg pocsékul fest – érkezett vissza Martha. – És még mindig alszik. Megadom Dr. White számát, ha esetleg nem javulna az állapota.

– Dr. White?

– Mr. Landon orvosa.

Persze, a Landonoknak magánorvosa is van.

Miután Martha távozott, Miranda egyetlen szórakozása az maradt, hogy egy-kétszer ránézett főnöke telefonjára, hogy éppen ki keresi. Összesen huszonnégy hívást kapott.

Elmúlt ebédidő is, Miranda belapátolta magába a levest, sziesztázott egyet, még a tornagyakorlatait is megcsinálta, amikor nem bírta tovább, óvatosan benyitott Leyton hálószobájába. A férfi az oldalán fekve aludt, feje alá gyűrt párnával és felhúzott lábakkal. Hihetetlen, hogy még az sem tűnt fel neki, nincsen nála a mobilja.

Miranda lassan leereszkedett az ágyra, és szinte bánta, hogy meg kell zavarnia Leyton álmát, de egyben nyugtalanította is, hogy az örökmozgó férfit ennyire mozdulatlannak látja.

– Leyton! – rázta meg óvatosan főnöke vállát, mire válaszképp a férfi torokhangon felmordult, és az arcát a párnába fúrta.

Jó, ez egészen aranyos, állapította meg Miranda magában.

– Leyton, enned kéne valamit.

– Miért, hány óra van? – szűrődött ki a párnából.

– Lassan fél három.

– Azt mondtad, pihenjek...

– Hétfőn. De már kedd van.

– Kedd?! – nézett fel a férfi megrökönyödve.

– Majdnem huszonnégy órát aludtál – bólogatott Miranda kényszeredett komolyságot erőltetve magára, pedig legszívesebben elnevette volna magát a férfi döbbent arckifejezése láttán. – Kijössz enni, vagy behozzam?

Esélyt sem adott a férfinak, hogy elutasítsa az evés lehetőségét.

– Kimegyek.

– Akkor várlak.

Megterített, mire Leyton elővánszorgott a szobájából, majd csendben, az asztal túloldalán ülve figyelte, ahogy Leyton komótosan kanalazza magába a levest. Csak a tévé zúgott csendben a háttérben. Leyton sápadtnak és nyúzottnak tűnt, annak dacára, hogy valószínűleg többet aludt az utóbbi két napban, mint az elmúlt egy hónapban, és kezdett kiserkenni a borostája is. Miranda eddig csak simára borotvált arccal látta. Még pár nap, és egész sármos arcszőrzetté is alakulhat a dolog.

– Amikor azt mondtam, hogy szabadságra kellene menned, nem így gondoltam. – Leyton gyilkos pillantással jutalmazta az elejtett megjegyzést, és tovább kanalazta a levest. – Bocs, ez nem volt vicces.

– Tényleg nem.

– Viszont nem jó érzés kicsit otthon lenni?

– Úgy, hogy közben hasogat a fejem, ráz a hideg és minden tagom sajog?

Leyton éppen úgy hisztizett, mint Spike, Pierre vagy épp Hank, szóval Mirandát nem tudta egykönnyen lefegyverezni a szavaival.

– Azt leszámítva.

Leyton nagyot sóhajtott, majd automatikusan bal kezét a zsebéhez kapta.

– Nem láttad a mobilom?

– Történetesen de – válaszolta Miranda, miközben visszaszolgáltatta a készüléket. – Talán a miniszterelnök még nem keresett. Bár lehet, csak a nevét nem írta ki a készülék.

Leyton összeszűkült szemmel görgette végig a nem fogadott hívások listáját. Miranda félősen húzta be a nyakát.

– Ha nem emelem el, egy percig sem hagynak pihenni – kockáztatta meg elvékonyodó hangon, de a főnöke arca csak még morózusabb lett. – Ha tényleg fontos lett volna...

– Honnan tudod, hogy melyik hívásom fontos, és melyik nem?

– Ha George vagy Charlotte nevét dobta volna fel a mobil, habozás nélkül felkeltelek.

– Van titkárnőm, és nem Mirandának hívják – válaszolta a férfi, majd mielőtt a nő bármivel visszavághatott volna, felkászálódott az asztaltól, majd már félúton a dolgozószobája felé a füléhez szorította az átkozott készüléket.

– Itt Leyton Landon... – csípte el Miranda a mondat elejét, mielőtt főnöke magára zárta az ajtót, őt pedig ott hagyta a fél tányér elhűlő levessel és a gyomrában egy gombóccal, amit fél rész tehetetlen dühből, és fél rész megalázottságból gyúrtak össze.

Ő tényleg csak jót akart... de ezek szerint túl messzire ment. Megint. Meg sem lepődött volna rajta, ha Leyton első dolgaként berúgná a nyomtatóját, és frissen, ropogósan kinyomná Miranda felmondási szerződését.

És Leyton még nem is tudott róla, hogy betört a számítógépébe.

Az a gombóc még mélyebbre süllyedt a gyomrában.

Magában füstölögve költözött vissza a kanapéra, és böngészte tovább a Netflix tartalmat, de semmi megnézésre érdemeset nem talált. Közben egyre ostobábbnak érezte magát. Nyíltan bevallotta Leytonnak, hogy többre tartja, mint egyszerű főnök, és erre mi volt a válasza?

Leginkább semmi.

Miranda pedig egy komplett idióta, hogy azt hitte, Leyton manchesteri útja többet rejtett annál, minthogy a munkáltatójaként vele tart, és ellenőrzi, hogy ne csináljon semmi sületlenséget.

Talán tényleg nem bízik benne.

Ő meg azt mondta, a barátjának gondolja.

Kezébe temette az arcát, és belenyögött a tenyerébe.

Leyton Landonnak nincsenek barátai, vagyis csak egy, de őt előbb ismerte, minthogy megtanult volna beszélni. Soha a büdös életben nem tartana egyenlő félnek egy Miranda-félét!

Most már inkább sírni támadt kedve a megalázottságtól.

Két dologgal tudta magyarázni az elkeseredését: hormonok és hogy már lassan két hónapja van ezzel az alakkal összezárva. Senki sem róhatja fel neki, hogy a rideg főnök-beosztott viszonyon túl kicsivel bensőségesebb kapcsolatot akart vele kialakítani, arról nem is beszélve, hogy a közös gyerekükkel terhes...

Igyekezett erőszakkal megállítani ezt a továbbgördülő gondolatot, de hiába, ha lehet, az a gombóc még szorongatóbb lett.

Vagy Pierre-nek volt igaza, és a megnövekedett libidója miatt összekeverte a növekvő szimpátiát a növekvő szexuális étvággyal. Mindenesetre valamit tennie kellett. Ideje volt visszavonulót fújnia, mielőtt még kínosabbá válik a viszony közte és Leyton között.

Mindössze negyvenöt percébe telt, mire megszületett benne az elhatározás, és oda mert járulni Leyton dolgozószobájának ajtaja elé.

Meg sem lepte, hogy főnökét újra a gépe előtt találta, ugyanabban a pózban, ahogy előző este az ágyába parancsolta: az öklén könyökölve, fél kézzel kattintgatva, az orrán megsüllyedt szemüveggel. Talán csak a képernyő fénye tehetett róla, de a sok alvás dacára is méretes árkok húzódtak Leyton szeme alatt.

– Bocsánatot kérni jöttem – préselte ki Miranda magából. – Átléptem egy határt, belátom. És elfogadom, hogy mi egyszerű munkakapcsolatban vagyunk. Ennyi. Semmi több.

Azt várta, hogy ettől egy kicsit megkönnyebbül, de nem így történt, helyette szívrohamhoz közeli állapotban várta a férfi válaszát.

Hamarabb rájött, hogy baj van, mielőtt bekövetkezett volna. Talán a bukásra hajlamos gyerek vagy inkább az enyhe alkohol allergiával küszködő, de arra fittyet hányó lakótárs mellett eltöltött évek miatt. Épp idejében ugrott félre az útból, amikor főnöke arca színt váltott, majd a nagy nehezen belediktált ebéd a földön kötött ki. Miranda a következő pillanatban már lépett is előre, és megtámasztotta Leyton vállát, mielőtt a férfi is a padlóra került volna.

Meg sem lepődött, hogy a férfi tűzforró.

Mirandának tíz keserves percébe telt, mire áttámogatta a dolgozószobából a hálóba, majd az ágyhoz vezette.

– Meg fogok halni? – érkezett Leyton félkába, de totálisan drámai kérdése.

– Nem, viszont most felhívom Dr. White-ot – válaszolta Miranda, miközben már a férfi mobilján görgette a névlistát, és próbálta legyűrni magában a feltámadó idegességet. Ennek már a fele sem volt tréfa.

Az orvos fél órán belülre ígérte magát. Miranda elsőre egy deresedő hajú, érces hangú férfire számított a vonal túloldalán, de kiderült Dr. White az "Anette" keresztnevet viseli. Miranda igyekezett lenyelni a mérgét, amikor a doktornő kétszer is visszakérdezett, hogy kivel beszél, mintha a "Leyton barátnője" annyira elképzelhetetlen lett volna.

Közben a férfi magzati pózba húzta össze magát az ágyon, és összeszorított szemmel várta, hogy Miranda letegye a telefont.

-- Nemsokára itt lesz – mondta neki bíztatónak szánt hangon, majd mintegy automatikus mozdulatként végigsimított a férfi homlokán, ahogy Spike-kal, Pierre-el vagy Hankkel tette volna hasonló esetben. Leyton összerándult, de nem húzódott el. Homloka nyirkos volt, és az izmok görcsösen feszültek a bőre alatt. Talán a hasogató fejfájástól lett rosszul. Egyébként is hajlamos volt a migrénre, Miranda számtalanszor látta tőle, hogy a halántékát masszírozza, vagy ujjai közé csípi az orrnyergét.

Eddig úgy hitte, Leyton Landon maga is épp olyan kifogástalanul működő gépezet, mint a LÉN. Hát tévedett. Leyton tényleg addig akart a gépe előtt görnyedni, míg az ebédjét a billentyűzetbe küldi, majd az asztal alá borul?

Mirandában még a főnöke "balesetének" feltakarítása közben is fortyogott a düh, majd az ajtóhoz sietett, hogy felengedje az orvost.

Dr. White rideg, kimért hangjához testes, középkorú nő tartozott. Ingben és farmernadrágban jelent meg az ajtóban, és az őrületbe kergette Mirandát, hogy végig rágózott, amíg ő próbálta a lehető leghiggadtabban felsorolni a főnöke tüneteit.

– Oké, megnézzük, mi a helyzet – nyugtázta, majd intett Mirandának, hogy kövesse a szobába.

Oh, igen, most ő Leyton legközelebbi hozzátartozója.

Viszont bármennyire hajtotta Mirandát a kíváncsiság, mit rejt főnöke átizzadt pizsamafelsője, inkább kitérő választ adott:

– Amíg megvizsgálja, főzök egy teát.

– Az jó lesz – biccentett a doktornő, majd felkapta a táskáját, és eltűnt Leyton szobájában.

Mirandának mindössze tíz percet kellett tétlen szöszmötöléssel töltenie, hogy a doktornő újra megjelenjen. Borús arccal pakolt egy halom gyógyszeres dobozt az asztalra, és Mirandát elárasztotta az instrukciókkal is, hogy mit mikor és mivel vehet be a főnöke. Akadt a gyógyszerek között fájdalom és lázcsillapító, antibiotikum, köhögés elleni szer...

– Nem is köhög.

– Majd fog. És az ég szerelmére, itassa, etesse, és ne hagyja dolgozni! – tette hozzá olyan hangnemben, mintha Leyton jelenlegi állapotáról Miranda tehetett volna! – Mert ha nem javul az állapota napokon belül, beutalom, és karácsony előtt ki sem teheti a lábát a kórházból.

Nagyon kevés választotta el Mirandát attól, hogy elszakadjon nála a cérna: a főnöke felnőtt férfi volt, és saját magára hozta a bajt. Viszont idejében észbe kapott, hogy ő Leyton barátnője, tehát ha nem is nagy százalékban, de az ő felelőssége is, hogy a főnökének sikerült a végletekig hajszolnia magát.

– Oké – préselte ki a fogai között, és magában fortyogva szegezte tekintetét az asztalra, hogy Leytonnak sikerült az ostobaságával kellemetlen helyzetbe hoznia.

És persze az az átkozott telefon is megszólalt a kezében, amikor kikísérte a doktornőt.

Katie.

Ennek a nőnek ráragadt az ujja Leyton hívószámára?

– Mr. Landon a pénteki útjával kapcsolatban keresem, hogy áttegyem-e a járatát a hétvégére...

– Mondd le! – vágta rá Miranda a türelmét vesztve.

– Miranda megint?

– Igen, én, és az elkövetkező pár napban is én leszek, amíg meg nem unom az állandó csörgést. Megmondtam, hogy Leyton beteg, influenzás, ez pedig azt jelenti, hogy nem repül ezen a héten sehová. Úgyhogy bármivel akarod zaklatni az elkövetkező pár napban, írd fel kérlek egy papírlapra, majd postázd el, mert ez a szám nem lesz elérhető!

Majd kinyomta a telefont, és ígéretéhez híven ki is kapcsolta.

*

Leyton arra ébredt, hogy nyílik az ajtó. Anette rég távozott, de nem emlékezett rá, pontosan mikor. Utolsó tiszta emléke az orvos felbőszült arca, és hosszúra nyúlt hegyibeszéde volt, aminek a közepén elaludt, utána minden kásásan és bizonytalanul ragadt meg a fejében.

Így is felfogta, hogy egy idióta.

És ha még maradt bármi tekintélye Miranda előtt, abban a pillanatban elvesztette, amikor majdnem mellkason hányta.

Elgyötörten temette az arcát a tenyerébe.

Most már kicsit késő új béranya után nézni, igaz?

Közben Miranda a kezében szorongatott tálcát finoman az éjjeliszekrényre helyezte. Nagy kancsó tea állt rajta, két bögrével. Áh igen, Anette mintha említette volna, hogy a kiszáradás szélén áll.

– Itt a következő adag. Tudod a dörgést: ezt meg kell innod néhány órán belül, különben Dr. White infúzióra köt, de már a klinikáján – utasította a nő.

Ezt a fenyegetést sem először hallotta tőle, vagyis nem csak pár óra telt el Anette távozása óta. Viszont jelenleg Leyton annyi erőt sem érzett magában, hogy a bögre után nyúljon. Mikor és ki szívta el az összes energiáját?

– Következő?

– Igen, és a gyógyszereket is már be kell venni.

– Keresett valaki? – kérdezte fáradtan, miközben lassan feljebb tornázta magát az ágyban. Minden mozdulat fájt.

– Katie, de egy darabig nem fog.

Valószínűleg a franciaországi úttal kapcsolatban. Pénteken kellett volna indulnia, egy kisebb városba, a nevét nem jegyezte meg, hogy szemrevételezze másik három kollégájával a majdani wellness központ helyszínét. Úgy tűnik, nem fog repülni. Viszont találnia kell valakit a helyére, és átadni a megbízó adatait a helyettesének, mert ő lett volna a találkozó koordinátora.

– Leyton, Katie már elintézte – jegyezte meg Miranda, mintha a gondolataiban olvasott volna. Közben egy bögrényi teát töltött neki. – Neked most az a dolgod, hogy pihenj és gyógyulj.

Ezzel ő is tisztában volt, Anette elég szenvedélyesen a tudtára adta.

Teljesen felült, és átvette a nőtől a gőzölgő bögrét. Nem is emlékezett rá, hogy van ilyen bögréje. Sem arra, hogy szereti a teát.

Miranda eligazgatta a háta mögött a párnát, hogy nekidőlhessen.

– Köszönöm – mondta.

– Nincs mit.

Leyton zavartan köszörülte meg a torkát a beállt csendben, és inkább újabbat kortyolt a teából. Miranda még mindig ott volt, egész pontosan letelepedett az ágy szélére, és a férfi akkor vette észre, hogy a másik bögréből ő is teát szürcsölget.

– Ezeket vedd be – tolt közelebb hozzá a nő néhány pirulát az éjjeliszekrényen, és amikor már lehűlt a tea, Leyton engedelmeskedett. Remélte, van közöttük egy bivalyerős fájdalomcsillapító is, mert már most lüktetett a koponyája, pedig csak pár perce ült fel.

– A helyedben már rég megsértődtem volna rajta, hogy kábé akkora lehetetlenségnek tartják, hogy barátnőd van, mint hogy barátod.

– Tudod őket okolni?

Miranda nem válaszolt, csak halkan hümmögve kortyolt újabbat a teából.

– Spike hogy van? Meg Pierre? Ő is elkapta?

– Mindketten jól vannak, és nem, Pierre megúszta.

Persze, annak megkegyelmez a vírus, aki egész nap össze van zárva azzal a taknyos kölyökkel. Bezzeg ő, aki mindössze pár órát töltött vele...

– Mázlista – mondta végül, és rájött, nem kerülgetheti tovább a témát. – Nézd, Miranda, a történtekkel kapcsolatban...

– Amikor majdnem lehánytál?

Leyton fájdalmasan összerándult, és elsősorban nem a csillapíthatatlan migrén miatt.

– Igen... Örülnék, ha ezt a balesetet mindketten elfelejtenénk.

– Elfelejteni? Képtelenség. Örökre beleégett a retinámba. Legfeljebb eltitkolni tudom – válaszolta a nő, miközben egyre szélesebb lett a vigyora a bögre karimája felett.

Remekül szórakozott Leyton nyomorán.

Miranda nem először szúrt vissza egy-két epés megjegyzéssel Leytonnak, valamennyire ezt ő még kedvelte is benne, de most a köztük feszülő láthatatlan fal leomlani látszott. A képzeletbeli lépcsősor, ahol Leyton pár fokkal feljebb állt, kisimult alattuk.

Miranda valami nagyon mulatságosat láthatott az arcán, mert halkan kuncogni kezdett.

– Te most kinevetsz – csúszott ki Leyton száján, és ha akadt még néhány tégla abból a falból, most félrerúgta őket.

– Nem, dehogy! Hidd el, majdnem összecsináltam magam, amikor leájultál a székről!

– Kérlek, Miranda, ne folytasd.

Válaszképp a nő hangosan, jóízűen felnevetett és abban a pillanatban megszűntek főnök és beosztott lenni. Hány emberről mondhatta el, hogy merészel nevetni a jelenlétében? Körülbelül ugyanannyiról, mint aki mer nevetni rajta.

– Pedig még nem is meséltem a lázálmaidról.

– Azok is voltak?

– Nem. Igazából úgy kellett felrázni, hogy néhány kortyot igyál. Ja a foltok a mellkasodon és a takarón mind tea.

Leyton hitetlenkedve mérte magát végig, és tényleg több halványrózsaszín folt is éktelenkedett a fehér lepedőn.

– Te itattál?

– Máskülönben hogyan jutsz folyadékhoz?

Leyton hitetlenkedve csóválta meg a fejét. Szerencse, hogy erre nem emlékezett.

– De örülök, hogy már jobban érzed magad – folytatta a nő szelíd mosollyal az arcán. – Vagy legalábbis remélem, most nem kell félrevetődnöm az útból...

– Nagyon mulatságos – sóhajtotta Leyton, miközben kiitta a bögrét. Úgy tűnt, ezen a témán még egy darabig rugózni fog a nő.

– Komolyan beszélek, Leyton. Tényleg örülök, hogy már jobban vagy – válaszolta Miranda lágy hangon. Eddig a pontig volt legalább egy gyenge él, egy kis csípősség a hangjában, de Leyton most ennek nyomát sem érezte. És még mindig ott ült az ágy szélén, ahelyett hogy elvonult volna a saját lakrészébe. Már két napja egy idegesítő légyként keringett körülötte, főzte neki a teát, igazgatta a párnáját, és meglepően épkézláb érvekkel térítette észhez, amikor a saját ítélőképessége csődöt mondott.

De miért? Ezek közül egyik sem szerepelt a munkaszerződésében.

– Én is örülök, hogy jobban vagyok. Kezd ijesztő lenni, hogy valahányszor felkelek, másik napszak van. Tényleg, hány óra van?

– Nyolc. Szerda reggel nyolc.

Szerda... Újabb nap telt el számára észrevétlenül. Két kerek napja nyomta az ágyat.

– De csak hogy tudd, azért dühös is vagyok rád.

Újra a nőre emelte a tekintetét, és való igaz, már nem lágyan mosolygott rá, hanem szigorúan összevonta a szemöldökét.

– Dühös?

– Igen, dühös. Mert hogy tisztán lássuk a helyzetet, ezt te hoztad magadra. Fele ilyen kemény munkával is ugyanennyire megbecsülnének a LÉN-nél – jegyezte meg Miranda, miközben újra töltött, először neki, majd magának. – Ugye sejted, hogy miért nyomod most az ágyat?

– Egy fertőző betegség miatt.

– Leyton... Az orvosod szerint is alultáplált és kimerült vagy, ja és egekben volt a vérnyomásod. Valószínűleg ezért fáj folyton a fejed.

– A teljes kórképemmel megismertetett? – kérdezte Leyton, és megilletődöttségében még bosszankodni sem tudott ezen, csak pislogott.

– Ne feledd, hogy papíron a barátnőd vagyok. Azt még nem is említettem, hogy engem cseszett le, amiért nem tuszkolok le a torkodon néhány Big Macet, amikor épp nem figyelsz.

Ő is tudta, hogy nem kevés igazságtartalma van a nő szavainak, mégis aljas megfontoltsággal kezdett felbugyogni benne a düh, mint mindig, valahányszor ezt a témát szóba hozták. Hosszú éveket vészelt így át, és most is csak azért került a padlóra, mert az életébe egy eddig ismeretlen és kiszámíthatatlan változó került: egy négy éves vírus és bacilus tanya, akivel normál körülmények között nem találkozott volna.

– Ez egy szerencsétlen véletlen volt. – Túl elcsigázottnak érezte magát ahhoz, hogy veszekedni kezdjen. Az a két nap láz elvette a harci kedvét. Már most is legszívesebben újra elfészkelte volna magát a takaró alatt.

– Már megbocsáss... – Megint ez a mondatkezdés! –, de ez az életstílus nem tartható fenn az örökkévalóságig. Ezt mindketten tudjuk. Ja és arról ne feledkezzünk meg, hogy örököst akarsz, de ahhoz egy apa is kell. – Miranda felpattant az ágyról. – Holnap csak délutánra érek vissza, ultrahangra kell mennem.

A távozása után Leyton pedig csak ült az ágyban, a teáját szorongatva, és bár az imént legszívesebben visszabújt volna a takaró alá, most a bágyadtság elillant a tagjaiból. Még majd fél óráig nem bírt visszaaludni.

Arra számított, hogy Miranda többet felé se néz, de ebédre visszajött, levest és grillezett csirkemellett hozott párolt zöldségekkel, meg egy nagy kancsó teával, és megfenyegette, hogy délután kettőig mindnek el kell fogynia. Leyton nyelve hegyén volt, hogy megjegyezze, a megbízatása után beállhatna börtönőrnek, de bölcsen nem szólt semmit. Mirandán látszott, hogy még mindig dühös rá, amiért Anette őt is keményen a helyére tette, és még csak nem is aludhatott el közben. Úgyhogy Leyton leküzdött mindent, bár az utolsó falatoknál a rosszullét kerülgette.

A gyógyszerek viszont végre hatottak, vagy csak rálépett a gyógyulás rögös útjára, mert délutánra összeszedte magát annyira, hogy fürödni menjen. Már nehezen viselte el a szagát. Rájött, hogy a telefonja sincs nála, valamikor Miranda elkobozta tőle. Alig egy nappal ezelőtt könnyedén és szemrebbenés nélkül ráparancsolt volna, hogy szolgáltassa vissza neki, de most...

Tartott tőle. Nem tehetett róla, Miranda meglepően hűvösen és vádlón tudott nézni azokkal az óriás szemeivel, és amikor mérges volt, mintha a haja is felborzolódott volna, mint egy morgó plüss oroszlánnak.

Halk, ismeretlen nőihang ütötte meg Leyton fülét a nappali irányából, és ez eltérítette az útjáról. Viszont mielőtt felbosszanthatta volna magát azon, hogy Miranda az engedélye nélkül idegeneket hoz fel a lakásába, rádöbbent, hogy a hang a tévéből jött. A nő valami jógavideóra tornázott.

Régen Leyton is jógázott. Nem volt ügyes benne, sem kifejezetten hajlékony, de remekül kiegészítette a futást. Most arra sem emlékezett, merre van a futócipője.

Miranda kecsesen ment egyik ászanából a másikba. Előszeretettel kicsinyelte le a tánctudását, de látszott a mozgásán, hogy nem csak pár hónapnyi zenére botladozásról volt szó. Precízen, elegánsan és könnyedén csinálta a gyakorlatokat, ahogy olyan ember mozog, aki megtanulta használni az izmait, és jó koordinációval illetve egyensúllyal rendelkezik. Apró és zömök alkatú nő volt, de sok erő rejlett a végtagjaiban. Épp harcos pózba ereszkedett le, kezeit kitárta, lábait megfeszítette, izmai halványan kirajzolódtak hófehér bőre alatt, és Leytonnak el kellett ismernie, igazán formás fenékkel áldotta meg a természet.

Hangosan megköszörülte a torkát, hogy Miranda észrevegye, mielőtt hasonlóan előrehajol, mint a nő tette a videón. Ezek a jóganadrágok nem sokat bíztak az ember fantáziájára.

– Nocsak, kibújtál a csigaházból?

– Fürödni indultam...

– Tényleg ideje lenne, csak nem akartalak még ezzel is nyüstölni.

De legalább nem jegyezte meg, hogy Leyton mit keres a nappaliban, amikor épp az ellenkező irányban van a fürdőszoba.

– Még meddig tornázol?

– Harminc perces a videó, tíznél tartok, szóval még egy darabig.

– Remek, akkor majd becsatlakozom – született meg benne az elhatározás, aminek gyorsan hangot is adott, mielőtt meggondolta volna magát.

Miranda bizonytalanul mérte végig.

– Nem biztos, hogy ez jó ötlet.

– Csak a könnyebb gyakorlatokat fogom csinálni.

– Ha te mondod...

Leyton határozottan bólintott, majd ígéretéhez híven elsietett fürdeni. Majdnem meggondolta magát, mert mire belebújt a melegítőjébe, úgy elfáradt, hogy legszívesebben visszaheveredett volna az ágyba. Viszont tartani akarta magát az elhatározásához.

Úgyhogy visszasétált a nappaliba, majd egyetlen szó nélkül megállt Miranda jobbján, és igyekezett a képernyőre koncentrálni, mert végig magán érezte a nő kíváncsi és aggódó pillantását.

Tíz perc alatt leizzadt, pedig csupa egyszerű ászanákat gyakoroltak, semmi fejenállás, vagy komoly egyensúlyt igénylő póz. Fel is éledt benne a gyanú, hogy Miranda sunyiban átkapcsolt egy kímélőbb videóra. Az izmai így is hevesen tiltakoztak a (meg kell hagyni) szokatlan terhelés ellen, és még mindig nem volt makkegészséges. Már alig várta a relaxációt.

Amikor végre elhelyezkedtek törökülésben, és a nő bódító hangon utasításba adta, hogy koncentráljanak a légzésre, majd minden kilégzéskor engedjék el a nap feszültségeit, valami megváltozott benne. Mintha egy apró csermely utat talált volna a sziklák között, és most lassan végigcsordogált a hátán, karjain és lábain. Érezte, hogy megereszkedik a válla, lazul az állandó görcs az izmaiban, eltűnnek a redők a homlokáról, és mintha könnyebben is lélegzett volna fel...

Rendben, azt talán nem. A légzőgyakorlat inkább erős köhögésbe fulladt.