London, Leyton lakása, december eleje

A hasogató migrén már jelezte Leyton számára, hogy ezúttal sikerült több mint hat órát egybefüggően aludnia. A pihenés ráadásul ellentétesen hatott rá: csak még elcsigázottabb lett tőle.

Lassan kinyitotta a szemét, és összerándult, amikor a nappali lámpájától ismét fájdalom hasított a homlokába. Igaz is, valami filmet nézett tegnap este, bár arra nem emlékezett, hogy a takaróját is kihozta volna magával. Sűrűn pislogott, de élesebb nem lett a kép, viszont kiszúrt egy homályos pacát az ebédlőasztal mellett, nagy, szőke hajzuhataggal.

Miranda már itthon van? Hajnalban indult el, hogy ilyen korán ideért?

A nő meghallotta a motozást, mert kiegyenesedett ültében.

– Na, végre! Azt hittem, az ebédet is átalszod.

Az ebédet?

Mert mégis hány óra van?!

Leyton a falióra felé kapta a fejét, de ahogy Mirandának is említette, szemüveg nélkül csak egy homályos foltot látott belőle, még az óramutatót se tudta kivenni. És fogalma sem volt, hová tette a mobilját.

– Hány óra van?

– Lassan egy.

Egy?! A rohadt életbe!

Lerántotta magáról a takarót, és felpattant, majd hangosan szitkozódott, amikor a lábszárát beleverte a kávézóasztalba. Minek van kávézóasztala, ha sohasem kávézik rajta?!

Hogy a fenébe aludt el ennyire? Rendszerint az ébresztője előtt húsz perccel talpon volt. Legalább két értekezletről már lemaradt...!

– Basz... – csúszott ki akaratlanul is a száján, amikor végre kivergődve magát a kávézóasztal mellől a fürdőszoba felé indult, de a térdei majdnem összecsuklottak alatta. A kanapé háttámlájában kellett megkapaszkodnia, hogy ne terüljön el a parkettán.

– Minden oké? – hallotta Miranda hangját a háta mögött.

– Nem, nem oké. Mert rohadt nagy késésben vagyok! – csattant fel. Vagy legalábbis akart, mert a második mondatig már csak gondolatban jutott el. A hangja reszelősen, mélyen tört elő a mellkasából, a torka pedig fellángolt az első két szó után.

– Hű, ez elég rosszul hangzott – érkezett Miranda kicsit sem empatikus válasza. – Mi lenne, ha inkább visszaülnél?

Leyton is rájött, hogy ez a legbölcsebb döntés, majd remegő lábakkal visszaoldalgott a kanapéhoz. Lassan elmúlt az ébredés kábultsága és a késés miatti pánik, ezért tudatosult benne, hogy az izmai úgy sajognak, mintha előző nap a taxi helyett egy laza sprinttel tette volna meg a Manchester-London távot. Majdnem hangosan felnyögött, ahogy visszazuhant a kanapéra, és nem hitte, hogy az elkövetkező pár percben, vagy akár órában újra fel bír emelkedni.

Összerándult, amikor Miranda a homlokára simította a kezét, és ha nem hasogat a feje, el is húzta volna. Észre sem vette, a nő mikor hagyta ott a konyhaasztalt.

– Hmm... nekem ez láznak tűnik.

Igen, ő is erre számított, tekintve, hogy majd rádermedtek a homlokára Miranda ujjai, és a többi tünet is stimmelt. Megsemmisülve dőlt hátra a kanapén.

– Nem hiszem el, hogy elkaptam.

– Sokat voltál vele egy légtérben, meg az influenza elég fertőző.

– Ezekkel én is tisztában vagyok, Miranda – préselte ki magából bosszúsan, bár a torka tiltakozott ellene. Megfogadta, hogy inkább rövid üzenetekben, telefonon kommunikál tovább a nővel. Csak hol a francban van a mobilja?!

– Főzök egy teát, mert ezt a hangot hallgatni is fájdalmas.

– Kösz az együttérzést – válaszolta, sutba vágva az iménti elhatározását. – Inkább kávét kérek.

Miranda kioktató pillantása vetekedett a sürgősségis doktornőjével.

– Leyton, lázas vagy, nem főzök neked kávét. Teát kapsz.

– Meg aszpirint.

– Azt kaphatsz. Gyógyszereket hol találom?

– Fürdő. – Remélte, hogy a közeljövőben tényleg nem kell újra megszólalnia.

Miranda távozott mellőle, ő pedig lehunyta a szemét, és fejét a kanapé háttámlájára ejtette. Még nem volt minden veszve. A tea talán segít, főleg ha fekete, mellé bekap két aszpirint, és mire lezuhanyzik, majd beviteti magát taxival a munkahelyére, remélhetőleg a láza is lemegy, és vállalható állapotba kerül.

Elbóbiskolt, ezért összerándulva tért magához, amikor Miranda a kávézóasztalra csapta a gyógyszeres dobozt, majd a bögrét. Vajon tudja, hogy feszültséges üvegből készült?

– Inkább idehoztam az egész dobozt. Szükséged van még valamire?

– Hogy segíts kikeresni az aszpirint – válaszolta a dobozra bökve. Reális veszélynek tartotta, hogy kettéhasad a feje, ha a gyógyszerek fölé kell görnyednie.

– Oké...

Miközben a nő feltúrta a dobozt, Leyton magához vette a bögrét, és belekortyolt a teába. Sokat nem segített a torkán, de legalább elfoglalta magát.

– Egy patikát nyithatnál... Megvan!

Végre! Állapította meg Leyton magában, miközben átvette a nőtől a dobozt, és jobb híján a két szemet a teával öblítette le, majd mélyebbre süppedt a kanapéban, becsukta a szemét, és várta, hogy a gyógyszer kifejtse a hatását.

– Bár nem vagyok egy konyhatündér... – kezdte Miranda –, de egy levest összeüthetek. Szerintem jól esne. Vagy ha félsz a kosztomtól, rendelhetek is.

Leyton jelenleg még annyi erőt sem érzett magában, hogy a szemét újra kinyissa, pláne nem megszólalni, ezért csak lassan megrázta a fejét.

– Akkor legalább dőlj le. Bár a legjobb az lenne, ha elmennél a szobádba..., mert meg kell hagyni, marha kényelmes ez a fotel, de mégsem ér fel egy franciaággyal.

Mirandának különleges érzéke volt ahhoz, hogy akkor akarjon beszélgetésbe elegyedni, amikor Leyton ilyen vagy olyan indokkal képtelen rá. Mennyi idő alatt is hat az aszpirin? Húsz perc? Tíz perc alatt lezuhanyzik, és öt perc alatt a taxi az irodához viszi. Épp csak be fog esni arra az értekezletre.

Inkább újra megrázta a fejét.

– Merre van a mobilom? – kérdezte végül, bár továbbra is pokolian fájt minden szó.

Halk karistoló hang ütötte meg a fülét, ezért óvatosan mégis kinyitotta a szemét. Miranda a kávézóasztal egyik sarkából tolta elé a készüléket, ami ezek szerint végig karnyújtásnyira volt tőle.

– A szemüvegem idehoznád? A dolgozóasztal jobb felső fiókjában van – fordult újra a nőhöz, mert kezdett belefáradni, hogy a szoba túlsó sarka homályba veszett.

– Oké, mindjárt hozom – pattant fel Miranda mellőle. Vagyis végig ott ücsörgött a dohányzóasztal szélén, és vele együtt várta, hogy hasson a gyógyszer?

Persze túl egyszerű lett volna, hogy a nő azonnal megtalálja a szemüvegét.

– Mit mondtál, melyik fiók?! – kiáltott ki a szobából. Most tényleg azt várja tőle, hogy átkiabálja a fél lakást?

– Jobb! – erőltette meg végül magát, miközben magához vette a mobilját. Katie már ötször kereste, és egyszer sem ébredt fel a csörgésre?

De legalább az aszpirin végre hatni kezdett, és Miranda is visszatért a tokkal, Leyton pedig boldogan üdvözölte újra az élesebb vonalakat, bár a sejtése beigazolódott: tényleg romlott a szeme, amióta utoljára viselte a szemüveget.

– Hát... nem mondom, hogy jól áll.

Miért is döntött Miranda mellett? Biztos nem a nyers őszintesége miatt.

Válasz helyett kikereste Katie nevét, majd rövid üzenetben értesítette róla, hogy „váratlanul közbejött valami, de a délutáni értekezleten már ott lesz", aztán óvatosan felemelkedett a kanapéról.

Miranda ugrásra készen mustrálta a dohányzóasztal széléről, mintha bármelyik pillanatban összeeshetne... Igaz, volt rá reális esély.

Gyorsan továbbgörgetett a névlistán a taxitársaságra, és fájdalmasan megköszörülte a torkát, miközben kicsörgött a készülék.

– Itt Leyton Landon, egy fuvart kérnék a ház elé, negyed óra múlva – közölte a diszpécserrel, miközben hátat fordított a nőnek, és a fürdőszoba felé indult. A lábai még mindig remegtek, de legalább nem csuklottak össze alatta.

A hang a telefonban szívélyesen biztosította róla, hogy a kért autó ott lesz a ház előtt, pontosan tizenhárom óra negyvenhét perckor. Tényleg épp csak be fog esni az értekezletre. Emberfeletti küzdelemmel vonszolta át magát a nappalin és a dolgozószobán, de amikor a fürdő kilincse után nyúlt, egy gubancos, szőke üstök furakodott a teste és az ajtó közé.

– Ugye rosszul hallottam? Nem gondolod komolyan, hogy bemész dolgozni!

– Miranda...

– Leyton, elment az eszed?! Alig állsz a lábadon!

– Szedtem be aszpirint.

– Nagyon remélem, hogy a láz miatt beszélsz félre...

– Miranda – kezdte Leyton újra, egyre bosszúsabban. A tizenöt percbe nem kalkulálta bele, hogy ölre kell mennie a nővel, merthogy jelenleg nem volt a szavak vagy épp az érvek embere. Kezét a vállára tette, majd igyekezett finoman, de határozottan eltolni az útjából.

– Azt hittem, több józan ész szorult beléd – folytatta Miranda az indulattól elmélyült hangon. – Tényleg azt tervezed, hogy valami elborult kötelességtudat miatt végigfertőzöd a teamed? Remek lesz, ha két hétre egy teljes csoport beteget jelent!

Leyton megdermedt.

Merthogy, a rohadt életbe, Mirandának igaza van.

Annyira arra koncentrált, hogy ne hagyja ki azt az átkozott megbeszélést, hogy közben fel sem mérte, mekkora veszélyt jelent a LÉN többi tagjára. Többek közt a nagybátyjára, aki maga is ott lesz az ülésen.

Elcsigázottan hullott a karja az oldalára.

– Szeretnék megfürödni – mondta végül megadón.

– Jó. De utána irány az ágy. Hozok másik ruhát – tette Miranda hozzá, és végre utat nyitott neki a fürdőhöz.

*

Miranda végül az ételrendelés mellett döntött, mert rájött, hogy a főzéshez fia hozzávaló sincs Leyton lakásában, még cukrot sem tartott, míg ő be nem költözött. Boltba ugyan mehetett volna, de egyedül hagyni nem akarta a főnökét. Elsősorban nem attól tartott, hogy Leyton állapota rosszabbra fordul, inkább azért kellett a szemét rajta tartania, nehogy újabb képtelen ötlet az eszébe jusson, minthogy lázasan bemegy dolgozni!

Eddig is tudta, hogy Leyton megszállott, de most rájött, a munkamániája még a józan ítélőképességét is felülírja. De legalább az érvekre hallgatott, és zokszó nélkül megfürdött, majd végre elvonult a szobájába. Igaz, Miranda megfogadta magában, ha önszántából nem bújik ágyba, ő maga vonszolja el. Képes lett volna rá! Leyton talán magasabb hat lábnál, de hetven kilónál aligha nyom többet.

Miranda mérgesen zongorázott végig az adókon, de semmi se kötötte le, viszont megfogadta magában, nem ül folyamatosan a főnöke nyakán. Felnőtt férfi, és időtlen idők óta él egyedül, biztos volt már beteg is. Mégis, Miranda alig bírta türtőztetni magát, hogy ne nyisson rá a fürdőben, és csak egyharmad részt kukkolási szándékból, maradék kétharmadban tényleg attól tartott, hogy Leyton megszédül, és bevágja a fejét.

Nagyot sóhajtva temette a kezét a tenyerébe. Mégis kit áltat? Kezdte megkedvelni ezt a kiállhatatlan, de valahol mégis szeretnivaló figurát. Pierre viszont egy dologban tévedett: nem zúgott bele. Kételkedett benne, hogy képes lenne bárkibe belehabarodni, amíg nem magas, szőke, informatikus és nem Hank Morrisonnak hívják...

Talán nem a főnöke a legszánnivalóbb ebben a házban.

Inkább főzött még egy teát, mielőtt jobban belesüllyedt volna a dühös önsajnálatba. Közben ráírt Pierre-re is, hogy hogyan boldogul, aki cserébe egy pizsamás, legózó Spike képpel jutalmazta meg, ami halvány mosolyt csalt az arcára. Valószínűleg a férfi is jól volt, különben már régen a közelgő haláláról értesítette volna.

A tea kiázott, ezért már volt rá kifogása, hogy csekkolhassa a főnökét.

Majd mérgében majdnem földhöz is vágta a tálcát, amikor megpillantotta Leytont.

– Most mégis mit csinálsz? – kérdezte vészjóslóan nyugodt hangon.

– Átküldök Katie-nek néhány fájlt – érkezett a férfi reszelős hangú válasza. Mert természetesen nem az ágyat nyomta, ahogy egy betegnek illik, helyette a forgószékében kuporgott, pedig még a fejét is úgy kellett megtartania az öklével.

– És nem ért volna rá később?

– Mindjárt végzek.

– Leyton, kérlek feküdj vissza!

– Miranda! – A nő már a hangsúlyból tudta, hogy vészesen közel került ahhoz, hogy átlépje a határt, aminek az utóbbi pár napban rendszeresen táncolt a mezsgyéjén. Megtapasztalta, hogy bár Leyton előszeretettel osztogat tanácsokat más magánéletével kapcsolatban, ő magára nézve egyet sem fogad meg.

Valószínűleg azért, mert Mirandában csak az alkalmazottját látta. Márpedig az alkalmazottak nem szóltak bele a főnökük életébe, vagy ha mégis elejtettek egy-kettő keresetlen megjegyzést, repültek.

Ó, ebben volt Mirandának tapasztalata bőven.

De ez a helyzet most más volt. Nem azért szólt vissza a főnökének, mert az engedélye nélkül megmarkolta a másik barista lány seggét, vagy nem azért, mert „megbízhatatlan fruskának" titulálta, amiért Spike miatt zsinórban harmadszorra késett el a munkából. Tényleg kezdett komolyan aggódni a férfi egészsége miatt.

Óvatosan letette a tálcát az asztalra, miközben Leyton visszafordult a gépéhez, és fél kézzel pötyögött tovább a billentyűzeten. Miranda nagy levegőt vett, hogy lecsillapodjon, majd habozva kezét a férfi vállához emelte, de végül nem mert hozzáérni. Pedig a partin nem egyszer olyan közel simultak egymáshoz, hogy a szaglására támaszkodva felismerte volna a főnökét, ez a helyzet mégis más volt. Semmi színjáték. Csak ők ketten.

Viszont hiába nem ért hozzá, így is érezte a férfiból sugárzó hőt. Az a két aszpirin nem sokat segített rajta.

– Mit kell elküldened? – kérdezte Miranda végül.

– Csak néhány tervet, amit Mrs. Robertsnek át kell néznie holnapra, hogy küldhessük tovább a statikusoknak.

– Aham – nyugtázta. – Nézd, sajnálom, hogy elkaptad Spike-tól, és tudom, hogy én tehetek róla... meg Pierre. Nagyobb részt Pierre. Mindenesetre szeretném jóvátenni. Vagyis segíteni, hogy meggyógyulj, és újra a LÉN élharcosa lehess. De ehhez az kell, hogy végre pihenj.

Leyton felpillantott rá. Tényleg borzalmasan állt neki a szemüveg. Keskeny szemei még apróbbnak tűntek a vastag lencse mögött. Mint egy pápaszemes kígyó. Még szerencse, hogy csak végszükséglet esetére tartogatta, mert majd tíz évet dobott rá a megjelenésére.

– A munkaköri leírásodban nincs benne, hogy engem dajkálj.

Miranda legszívesebben kirántotta volna a gép tápkábelét a falból, viszont emberfeletti erővel csupán újra nagy levegőt vett. Csigavér, Miranda. Leyton nem érzi jól magát, és a beteg emberek rendszerint nyűgösek.

– Most nem mint a munkavállalód beszélek hozzád, hanem... – tétovázott –, mint a barátod.

A torkában lüktetett a szíve, amíg a válaszra várt.

– A barátom?

– Igen, a barátod. – Majd gyorsan folytatta, mielőtt Leyton közbeszólt volna: – Tudom, nem szokásod az alkalmazottaiddal barátkozni, de a mi munkakapcsolatunk, hát finoman szólva sem a megszokott. Mármint a legtöbb embernek ilyen közös ügylethez minimum látniuk kell egymást meztelenül. Szóval..., miért ne lehetnénk barátok?

– Valahol a közepén elvesztettem a fonalat.

– Aggódom érted, Leyton – nyögte ki Miranda. A hangja talán tükrözte az érzéseit is, és elég elkeseredettnek hangzott.

Merthogy Leyton nem hozakodott elő valami frappáns és levakarós szöveggel, csak meredt rá úgy, mintha most sétált volna be az ajtón, mondjuk ádámkosztümben, alátámasztva a szavait.

– Ezt még elküldöm – válaszolta Leyton.

– Megvárom – szólt Miranda rejtett fenyegetéssel a hangjában: hogy ha merészel még egy munkafolyamatnak nekivágni, elrángatja a géptől. Szerencsére nem volt rá szükség, mert Leyton ígéretéhez híven a „küldés" gomb megnyomása után felemelkedett a székből.

– Kell segítség?

– Megoldom – válaszolta szűkszavúan, miközben átvánszorgott a hálószobájába, de Miranda azért kartávolságon belül követte, majd a tálcát a teáskannával és csészével az éjjeliszekrényére helyezte.

– Leves jöhet?

A férfi megrázta a fejét, miközben óvatosan leereszkedett az ágyra és a szemüvegét az éjjeliszekrényre helyezte. Miranda eligazította rajta a takarót.

– Rendben, pihenj. De ha felkeltél, enned kell.

– Minden barátodat ennyit nyaggatod?

– Csak a felelőtleneket.

Leyton halkan felhorkant, és egy halvány mosoly suhant át az arcán. Miranda ezt bátorításnak vette, és megkerülve az ágyat leereszkedett a túloldalra. Pierre jól tippelt, tényleg King Size volt.

– Még mindig itt vagy – állapította meg Leyton csukott szemmel, de Miranda szemrehányást nem hallott ki a hangjából. Inkább csak tényként közölte.

Igen, még mindig itt volt.

– Az előbb komolyan beszéltem – kerülte ki a választ. – Amit az elmúlt pár napban tettél..., egyetlen eddigi főnököm sem kapta volna a nyakába az országot miattam.

– Mert nem bízom meg benned – jegyezte meg Leyton továbbra is lehunyt szemmel.

– Ugye tudod, hogy alaposan megdolgozol érte, hogy az emberek ne kedveljenek?

– Fogalmam sincs, miről beszélsz.

– Arról, hogy különös érzéked van hozzá, hogy félreértsenek. Jössz ezzel a... nagydumás, törtető, érzéketlen kiállással. Ja, és a manipulatívat ki is hagytam.

– Kezdem sajnálni a barátaidat.

– Ha, ha – lökte meg finoman a férfi vállát. – Még nem fejeztem be – tette hozzá. – Úgy értem, hogy alaposan félrevezeted az embereket a szövegeddel. Engem is becsaptál az elején, meg voltam róla győződve, hogy magasról teszel a munkatársaidra, hogy a teamed tagjainak még talán a nevét sem tudod... – Az ölébe ejtette kezeire meredt, nem mert most ránézni Leytonra. Az a metsző pillantás kevésbé kényes beszélgetés közben is zavarba hozta. – Pedig pont fordítva van. Az az érzésem, ha bárkinek hasonló problémája adódik, az első szóra ugrottál volna, ugyanúgy fütyülve a bankettre. Mert belül egy elég... jó szándékú ember vagy. És talán ideje lenne azon dolgoznod, hogy ezt többen is lássák.

Óvatosan a férfi felé pillantott, és majdnem hangosan felhorkant, amikor meglátta, hogy Leyton a hosszúra nyúlt monológja valamelyik pontján elaludt. Szóval ezért nem tisztelte meg egyetlen keresetlen megjegyzéssel sem.

De talán így volt a legjobb?

A biztonság kedvéért a telefonját elvette az éjjeliszekrényről, mielőtt valakinek olyan képtelen ötlete támadt volna, hogy zavarni akarja.

És milyen jól tette! Talán öt perce zárta rá az ajtót a főnökére, amikor életre kelt a kezében a mobil. Katie kereste. Miranda bizonytalanul meredt a készülékre, de végül az ujja gyorsabban elhúzta az ikont, minthogy végiggondolta volna, mit tesz.

– Elnézést a zavarásért, Mr. Landon – szűrődött ki a készülékből Katie kissé elvékonyodott hangja. Miranda pánikszerűen kapta a füléhez a telefont. – Tényleg a világért sem akartam zavarni, de a fájlok... Ezek nem a madridi irodaház tervei.

Oh... Ezek szerint a főnöke hibát követett el.

– Tényleg szörnyen sajnálom, hogy emiatt zaklatom, de tudja, a hatodikon már várják a terveket...

– Hello Katie, itt Miranda – szólt a készülékbe és a válaszát hosszú másodperceken át tartó döbbent csend fogadta.

– Miranda? Mármint Mr. Landon telefonján?

Úgy tűnt, Katie-et annyira sokkolta a hír, hogy csak erre a butácska kérdésre futotta neki.

– Igen, Leyton alszik.

– Oh, és... nem tudnád felkelteni?

– Épp most aludt el, mert tudod, beteg.

– Igen, írta. Nehezen is akartam elhinni. Akkor..., nem ébresztenéd fel?

Mirandát kezdte felhúzni, hogy Leyton titkárnőjét egy kicsit sem izgatta, hogy egy lázas és beteg embert kell kirángatnia az ágyból, majd visszaparancsolni a gépe elé, holott mennyi szájtépésébe került, mire kikönyörögte a forgószékéből.

– Megoldom. Kérlek küldd el a terv pontos nevét.

– Máris! Jaj, és üdvözlöm Mr. Landont!

– Átadom. – Átadja a nyavalya.

Kinyomta a telefont, és eltökélt léptekkel megindult Leyton gépe felé. Nem volt az az érv, ami rávehette, hogy felkeltse a főnökét. Szinte biztos volt benne, ha Leyton újra megkaparintja az egerét, az elkövetkező pár órában nem is ereszti. Miranda egy informatikussal élt közös háztartásban, egy nyamvadt csatolmányt ő is el tudott küldeni.

Azonnal megingott az elhatározásában, amikor a gépet bekapcsolva váratlan akadályba ütközött.

Jelszót kért.

Emlékeznie kellett volna erre az apróságra, hiszen George is említette!

Dühösen préselte össze a fogait, miközben idegesen kocogtatta a körmeit az egéren.

Viszont George azt is említette, hogy Leyton gyakran változtatja a jelszavait, mindig valami aktuális dologra, ami aktívan foglalkoztatja.

Miranda elgondolkozva meredt a billentyűzetre, majd végül gépelni kezdett.

Landon Építési Nagyvállalat

Hibás.

Manchester

Hibás.

J. Webster Béranya ügynökség

Hibás.

George Pilkington

Hibás. Bár nem bánta, hogy Leyton gondolatai nem elsősorban George körül forognak.

Miranda Taylor

Hibás. De meg kellett próbálni...

Miranda kezdett kétségbe esni, hogy mégis kénytelen lesz felrázni a főnökét, és kétségbeesetten tapogatózott körbe az asztalon, hátha talál valami fecnit, ahová egy lehetséges jelszó fel van firkantva, de csak címeket és telefonszámokat talált, meg egy-két egészen értékelhető skiccet egy parkról és egy utca látképéről. Mintha a főnöke unaloműzésként firkantotta volna oda a lap aljára, mondjuk, miközben egy emailt vagy egy hívást várt. Talán szeretett rajzolni? Vagy ez is a munkájához tartozott? Nem tűnt valószínűnek. Miranda megfogadta magában, hogy ha a főnöke egy kicsit jobban lesz, rákérdez a dologra.

Viszont a probléma még mindig adott volt. Min járhat most Leyton esze, ami, mint minden más is, a munkájával kapcsolatos?

Ambrózia Hotel

Döbbenetes módon ez bevált, és egy zavarba ejtően nagy káosz tárult Miranda elé. Ezek szerint Leyton „rendszeretetét" Martha tartotta fenn a lakásban, de a számítógépen tárolt mappákig már nem ért el a keze.

Miranda beleizzadt a blúzába, lerágta a körmeit, és fényesre polírozta az egérrel az asztalt, de háromnegyed óra alatt, a kereső hathatós segítségével, megtalálta a helyes mappát. Leyton az eggyel felette lévőt csatolta véletlenül Katie-nek. Miranda megkereste a hasonló kiterjesztésű fájlt, majd átmásolta főnöke előző üzenetének szavait. Egy pillanatra elgondolkozott, hogy bocsánatot kérjen-e a tévedésért, de kételkedett benne, hogy Leyton ilyen felesleges körökre pazarolná az idejét. Megnyomta a küldés gombot.

És levegőt sem vett addig, amíg öt percen belül meg nem érkezett Katie megnyugtató válasza, hogy tényleg jó fájlt küldött el. Hatalmas sóhajjal dőlt hátra a székben.

Ha eddig nem lépte át a határt, akkor most tigrisbukfenccel vetette át magát rajta. Nem is akarta tovább kísérteni a sorsot, csak szépen kikapcsolni a gépet, mintha mi sem történt volna.

Bár...

A keresési előzményekre előtte még rátekinthet.

Meg sem lepődött, amikor égegyadta világon semmi szaftossal vagy kompromittálóval nem futott össze, csak hibakódok, szállodák vagy jogi szövegek keresésén akadt meg a szeme. Az egyetlen kicsit meglepő, bár Leyton részéről érthető keresési előzmények a terhességről és a magzat fejlődéséről szóltak, illetve akadt egy-két honlap csecsemőgondozásról is.

Leyton készült a maga módján.

Miranda pedig most már tényleg kikapcsolta a gépet.