Manchester melletti kisváros, kórház, november vége

Pierre-t egyértelműen feszélyezte valami, de Leyton még nem jött rá, mi az. Talán gyűlölte a várótermeket? Nem volt vele egyedül, Leyton hátsója is elzsibbadt a kényelmetlen széken, és kezdett beleizzadni az ingébe, de Spike végre elnyugodott, nagy teljesítményű kazánként fűtötte a mellkasát, és nyálazta össze a vállát. Még "csak" negyven perce vártak, de Leyton már kezdett belefásulni. Egyik oldalán egy anyuka ült egy-két éves korú gyerekével, aki az elkapott kérdések alapján valami nem a gyomrába illő tárgyat nyelt le. Pierre mellett pedig egy épp csak iskolás korú fiú dajkálta a karját. A kar a magukat halálra aggódó nagyszülőknek látszólag jobban fájt, mint neki.

Hajnali kettőhöz képest nagy volt a forgalom a gyermek sürgősségin.

Végül Leyton nem bírta tovább türtőztetni magát. Az elmúlt fél órában századszorra is megreccsent Pierre alatt a szék, ahogy fészkelődni kezdett, ezért közelebb hajolt hozzá, vigyázva rá, hogy Spike ne boruljon ki az öléből, és halkan, nyelvet váltva megjegyezte:

– Mondhatta volna, hogy ennyire feszélyezi a kórház, akkor nem hozom magammal.

Pierre meglepetten kapta rá a pillantását. Valószínűleg a francia miatt, majd akadozva válaszolt.

– A kórház...? Ó, nem! Nem rajongok érte, de nem erről van szó... – zavartan mocorgott tovább a székben, de végül folytatta: – Nem látja a pillantásokat?

Leyton értetlenül ráncolta a szemöldökét, majd lassan körbejártatta a szemét a várótermen.

Igen, így már neki is feltűnt, hogy többen végigmérték először őt a fiúval, majd Pierre-t.

– Igen, és mi van velük? – fordult vissza a férfihoz, mert még mindig nem értette.

– Ne szórakozzon velem. Maga szerint mire gondolnak most? Megjelent két pasi egy gyerekkel, ráadásul nekem van egyfajta "hírem" a városban, ha érti, mire gondolok – eresztett meg egy ideges vigyort .

Leyton nem volt ostoba, és köszönte szépen, magától is ki tudta következtetni, milyen kép áll össze az emberek fejében, de Pierre aggodalmát így sem értette.

– Ha zavarja, hogy maga miatt engem is melegnek néznek, ne aggódjon, nem érdekel. Először és nagyon remélem, utoljára vagyok ebben a kórházban.

Pierre nem válaszolt rögtön, de mintha kevésbé feszengett volna Leyton balján. Helyette a mobilját nyomkodta, talán Mirandának vagy az élettársának írt üzenetet. Végül egy hangos sóhaj kíséretében eltette a telefont.

– Hank példát vehetne magáról – jegyezte meg félhangosan, inkább magának, mint Leytonnak. Bár Leyton már nem emlékezett a harmadik lakótárs nevére, a szövegkörnyezetből kikövetkeztette, ki lehet "Hank".

– Szinte biztos vagyok benne, ha otthon lett volna, akkor is inkább Mirandát hozza magával, nehogy az emberek beszélni kezdjenek – folytatta Pierre, és Leyton továbbra sem tudta eldönteni, hogy a szavait neki címezi, vagy csak hangosan gondolkodik. De aztán Pierre lopva felé pillantott, amiből arra következtetett, hogy válaszra vár.

Leyton nem akart belevonódni Miranda életébe, még kevésbé a család többi tagjáéba, de láthatóan Pierre szomjazott valaki, lehetőleg külső szemlélődő objektív véleményére.

– Ezt közölte is vele? – kérdezte végül.

– Maga szerint miért nincs itt? – fordult felé Pierre. – Megkértem, hogy legközelebb, amikor hazamegy, vigyen magával engem és Spike-ot is, de mint látja, egyikünk sincs Dundee-ban. Hallani sem akart róla. Aztán üvöltöztünk egymással pár órát, majd lelépett.

A szavak úgy törtek elő a férfiból, mint a forró gőz a lyukas kazánból, és Leyton sejtette, az eddig szőnyeg alá söpört sérelmei ömlenek elő belőle.

– Ő miért nem lehet olyan, mint maga? Miért retteg ennyire mások véleményétől? A szülei véleményétől? – folytatta Pierre, de olyan halkan suttogva, hogy Leyton alig kapta el a szavait.

Érdemben nem tudott rá reagálni, mert hihetetlen módon "alig" negyvenöt perc várakozás után végre egy nővér intett nekik a pult mögül.

– Spike szülei, kettes vizsgáló!

Leyton az alélt gyereket szorongatva nehézkesen felemelkedett a székről. Spike magához tért a hirtelen helyváltoztatástól és nyöszörögve mart újra Leyton nyakába. Valószínűleg már bőr sem maradt a férfi tarkóján, de igyekezett valami megnyugtatót kinyögni:

– Nyugalom, Spike, a doktor csak megvizsgál.

A lehető legrosszabb dolgot sikerült mondania. A "doktor" szó hallatán Spike új erőre kapott, és először éktelen visításba, majd vérremenő hadakozásba kezdett.

– Nem akarom! – próbálta ellökni magát Leytontól. Pierre szerencsére kapcsolt és átvette a gyereket.

– Nyugi, Spike, Leyton bácsi csak viccelt, senki sem fog megvizsgálni.

Leyton bácsi? A férfi húsz évet öregedett a szókapcsolattól.

– Simán Leyton, vagy Mr. Landon, ha kérhetem.

– Én meg azt, hogy szedjék a lábukat – jegyezte meg hangosan a nővér a pult mögött.

A kettes vizsgálóban mogorva, kövérkés, ötvenes doktornő várta őket. Leyton nem csodálta, hogy Spike újabb sivalkodásba kezdett, és még jobban tépte Pierre ingét. Leytont is megrohanták az emlékek, hogy mennyire gyűlölt gyermekkorában orvoshoz menni, pedig a magánklinikán matchboxot kapott, és nem matricát, ha jól viselkedett .

– Szia, Spike – szólt a doktor reszelős hangján, és vagy a nő vagy csak a fehér köpeny volt ismerős, de Spike még mélyebb kétségbeesésbe zuhant.

Talán mégis magukkal kellett volna hozni Mirandát.

Mindenesetre Pierre megemberelte magát, és ő tette a fiút az asztalra, majd ő csitítgatta – hiába –, amíg a doktornő megvizsgálta. Leyton egyre erősödő migrénnel, a sarokba húzódva vészelte át a jelenetet. Mit vizsgál ennyit a gyereken? Adjon neki ágyat, meg erős fájdalom vagy lázcsillapítót, és az előbbiből nyugodtan hozathat egy felnőtt adagot is.

– Ez egy mezei influenzának tűnik – állapította meg végül a doktornő tíz percnyi kínzás után. – Nincs kiszáradva, a láza csak harmincnyolc-öt. Hazamehet.

– Tessék? – szólalt meg Leyton hitetlenkedve. – Ránézett erre a gyerekre rendesen? Mondtuk, hogy hányt is.

– Ez nem ritka a gyerekeknél. Mikor hányt utoljára?

– Talán öt órája...? – válaszolta Pierre bizonytalanul.

– És azóta nem, ez jó jel. Ha benn tartjuk, újabb fertőzéseknek tehetjük ki, ez jelenleg nem indokolt – folytatta a nő. Orrára süllyesztett szemüveggel jártatta közöttük a pillantását. Ő is azt feltételezte, hogy mindketten a gyerek gyámjai. – Kap lázcsillapítót, aztán vigyék haza, és fektessék le.

Még röviden ecsetelte az általános tudnivalókat, minthogy ne vigyék közösségbe, figyeljék a lázát, és ha probléma van, hozzák vissza. Leyton hozzászokott, hogy rövid idő alatt sok információt kell megjegyeznie, mégis, a végére halvány pánik fogta el, hogy talán valamit mégsem jegyzett meg. Pierre arcára volt írva, hogy többször is csődöt mondott az angolja, és csak azért bólogat, hogy a doktornő ne nézze inkompetensnek.

– Ó, és legközelebb hívják fel az ügyeletet, akkor nem várnak feleslegesen. – tette a doktornő hozzá. Ez az utolsó mondat felért egy kegyelemdöféssel.

Leyton nem akart hinni a fülének. Megkönnyebbültnek kellett volna lennie, hogy mindössze "mezei influenza", de nehezen bírta befogadni az agya a tényt, hogy lóhalálában lebumliztak Londonból csak azért, hogy egy óra alatt megtudják, Pierre-nek mindössze némi Nurofen-húsleves kombinációt kellett volna etetnie Spike-kal.

De nem szólt semmit, csak megsüllyed szemöldökkel sétált vissza a taxihoz.

Pierre-nek sikerült összekapnia magát az elmúlt egy órában, ezért ő cipelte vissza a gyereket az autóhoz, majd fel a harmadikra is. Szerencsére Spike is kezesbárány lett. Vagy a gyógyszer hatott, vagy a megkönnyebbülés, hogy nem hagyták ott a kórházban. Vidáman csüngött Pierre karjában és hajnali négyhez képest talán kicsit túl hangosan kommentálta a lakóközösség tagjait.

– A szomszédban meg három tacskó lakik, de csak az egyiket szeretem, a másik kettő undok – mesélte, majdnem kidőlve Pierre kezéből.

– Értem – válaszolta Leyton, mert rájött, hogy Spike neki beszél. Majd szembesült vele, hogy a fiú szinte keresztüldöfi a tekintetével. Hatalmas, kerek, kék szeme volt, épp mint az anyjának.

– Te vagy a szexi sátán? – szegezte neki a kérdést.

Hogy micsoda?

– Csak félrebeszél a láztól! – válaszolta Pierre, mielőtt Leyton bármit válaszolhatott volna. Biztos rosszul hallotta, Spike még elég selypítve beszélt.

– Leyton Landon vagyok, nagyon örvendek.

– Örülsz? Minek?

– Hogy megismerhetlek – pontosított Leyton, miközben átvette a kulcsot, és kitárta nekik a bejárati ajtót. Miranda melegítős alakja csaknem ledöntötte őket a lábukról.

– Pierre, miért nem írtál semmit?! A rohadt életbe, halálra aggódtam magam! – esett neki a férfinak.

– Nem volt lehetősége rá, mint látod, most is tele van a keze – lépett Leyton gyorsan közbe, mert Pierre derekasan helyt állt a kórházban.

– Azt mondták, sima influenza! – tette hozzá Pierre megkönnyebbülten.

Miranda válasz helyett átvette tőle Spike-ot, amit a fiú vidám "Minda, Minda!" kiáltásokkal fogadott, és szorosan átölelte. Olyan gyorsan történt a dolog, hogy Leytonnak érdemben reagálni sem maradt ideje.

– Megmondtam hogy...

– Be vagyok oltva – vágott a nő a szavába, miközben elérzékenyülve simogatta a gyerek gubancos haját. Tényleg betegre aggódta magát miatta. – Szóval nincs mitől tartanod, nem fogom elkapni.

Ezek szerint még mindig fúj rá, amiért hátrahagyta. Kicsit lehetett volna hálásabb is.

*

Miranda mérge a fürdővízzel együtt elszivárgott, és már csak a megkönnyebbülés maradt. Spike pár napon belül jobban lesz, és neki sem szükséges tartania a két lépés távolságot.

A tétlen várakozásban megágyazott, ezért a hullafáradt Pierre-t karjában a leragadó szemű, pizsamás Spike-kal a hálószoba felé irányította. Lakótársa talán felfújta a gyerek betegségét, ami miatt mocorgott benne egy kis bosszúság, de összességében örült, hogy a felkavaró események közepette újra beszélő viszonyba kerültek.

Már őt is húzta az ágy, és minden vágya volt, hogy harmadiknak odakuporodjon Pierre és Spike mellé, de még valamit, vagy pontosabban mondva valakit el kellett rendeznie.

Nagyot sóhajtott, és visszatért a konyhába.

Főnöke inges alakja úgy elütött a kopott környezettől, mintha csak utólag animálták volna a háta mögé a bútorokat. Leyton a mobilját bújta, és a karjára vette az öltönyét, mint aki indulásra készen áll.

Azt gondolja, hogy még az este útra kelnek?

– A kanapét vagy Spike ágyát tudom felajánlani – szólalt meg Miranda. Leyton lassan ráemelte a tekintetét, amitől érthetetlen módon elöntötte az idegesség. – Mi majd elalszunk Hankék ágyán hárman. Inkább a kanapét ajánlom, bár az is rövid lesz.

Egy pillanatnyi zavart csend állt be közöttük, épp elég arra, hogy Miranda szíve többször is hangosan megdobbanjon a mellkasában. De mégis mitől félt ennyire?

– Ezen nem kell aggódnod, szerzek taxit – szólalt meg végül Leyton. – Feltételezem, te majd csak hétfőn utazol vissza.

– Tényleg most akarsz visszamenni? – igazolódott be Miranda sejtése, bár így is hitetlenkedve meredt a főnökére.

– Reggel nyolcra otthon leszek.

– Jó, de minek? Vasárnap van. Én egy hulla vagyok, gondolom te is, és... – Habozott kicsit, majd zavartan a füle mögé tűrte a haját. – Tartozom annyival, hogy legalább egy fekhellyel, meg reggelivel kínállak. Főleg azok után...

– Hogy vaklárma volt? – fejezte be helyette főnöke a mondatot.

– Ezt nem akartam kimondani.

Ráébredt, a hirtelen támadt aggodalma miből táplálkozik. Leytonnak bőven lett volna oka kiakadni. Ott hagyta a bankettet, majd négy órát kuporgott egy taxiban, megjárta a kórházat egy hisztérikus gyerekkel, csak hogy megtudja, egyikre sem lett volna szükség, ha Pierre nem esik egy kis láztól pánikba.

Ehhez képest tök higgadtan, bár kicsit elcsigázottan ácsorog a koszos lakásban. És az este folyamán most először éreztette Mirandával, hogy abszolút nem lett volna szükséges itt lenniük, de a nő fikarcnyi indulatot sem hallott ki a hangjából.

– Miért nem vagy kiakadva? – csúszott ki a száján.

– Tessék?

– Potyára átrángattalak fél Anglián. Miért nem vagy dühös rám? Egy kicsit sem?

– Tudtál róla, hogy Spike nem szorul azonnali kórházi ellátásra?

– Nem, de...

– Ha mindenképp kritikai észrevételt kellene tennem, tudnék egyet mondani: láthatóan nehezedre esett egy elég egyszerű utasítás betartása. És igen, ettől még most is bosszús vagyok.

Aucs. Talán mégis hagyni kellett volna a témát, de ezt most ő hozta magára.

– Már mondtam, hogy be vagyok oltva.

– De ezt nem tudhatta egyikünk sem.

Miranda kifogyott az érvekből, ezért inkább elhallgatott. Talán kissé el is vörösödött, mert igazat kellett adnia a főnökének. Ma tényleg nem a felelősségteljes oldalát mutatta meg. Ha egyáltalán létezett ilyen.

– Akkor hétfőn találkozunk – búcsúzott Leyton.

– Most tényleg elmész?

– Miranda, ez a te otthonod és a te családod. Én a főnököd vagyok. Pontosan tudom, mennyire kellemetlen a helyzet. Anyagilag nem terhel meg még egy fuvar.

Miranda leginkább azt nem értette, Leyton mikor lett ennyire tapintatos. Vagy mindig az volt, csak jobban rejtegette ezt az oldalát, mint a kalózok a kincsesládáikat?

– Tényleg inkább zötykölődsz még négy órát egy kocsiban a foltos kanapénk és a szerény villásreggelink helyett? Szerintem megér vagy két csillagot.

– Csak kettőt? – jelent meg egy halvány mosoly a főnöke arcán. – Tudhatnád, hogy négy csillag alá aligha megyek.

– És a legrosszabb hírt még nem is közöltem – válaszolta Miranda, miközben egy vigyor kúszott akaratlanul is az arcára. – Nincs kávéfőzőnk. Instant van.

Leyton fájdalmasan felszisszent.

A nő vigyora még szélesebb lett, ahogy diadalittasan megállapította, sikerült a főnökét meggyőzni.

– Hozok valamit, amiben aludhatsz.

– Fürdő szabad?

– Szolgáld ki magad – intett Miranda az ajtó felé, majd visszasietett a hálóba.

Rémálmában sem gondolta volna, hogy egyszer a főnöke az ő kanapéjukon húzza meg magát. Dehogy. Miranda eddig a londoni időtöltését és az itteni életét két különböző világként képzelt el, és a vonatútjai során minimum egy dimenziókapun kellett átlépnie, hogy egyikből a másikba toppanhasson. Erre most Leyton itt volt. Az ő házukban. És nemsokára Hank ruhájában.

Remegő kézzel lekapott a polcról egy szürke rövidujjút és egy melegítőnadrágot, majd visszatérve a nappaliba párnát és takarót készített elő a kanapéra, utána pedig lázas kapkodással eltüntette az asztalról és a pultról a koszos tányérokat, evőeszközöket, poharakat, majd valamennyit a mosogatóba zsúfolta.

– Ha jól hallottam, csereruhát mondtál? – szólt ki a főnöke a fürdőből.

– Már hozom is! – válaszolta Miranda, majd a résnyire nyitott ajtóhoz ugrott és benyújtotta a ruhákat. Amint a főnöke elvette tőle, törlőrongyot ragadott, és gyorsan eltüntetett egy kéttenyérni foltot a konyhakőről. Talán Spike reggeli kakaója lehetett.

– Miattam igazán nem kellett volna – ütötte meg a fülét a főnöke hangja, és a vér azonnal elöntötte az arcát zavarában.

– Tudod hogy van ez, három férfi egy háztartásban, egyik sem a tisztaságról híres... – kezdte miközben feltápászkodott a földről. Egy komplett idiótának érezte magát, még úgy is, hogy a főnöke is mókásan festett Hank ruháiban. A nadrág szárát többször is fel kellett hajtania, hogy ne lépjen rá.

– Most hajítottam ki a kontaklencsém, jelenleg a faliórát sem tudom leolvasni, nemhogy morzsák után kutassak a földön – jegyezte meg a főnöke, miközben leereszkedett a kanapéra.

– Oh... – Mindössze ennyit bírt Miranda kinyögni, és ha lehet, még kínosabban érezte magát. – Én akkor visszamegyek a szobába, de ha bármire szükséged van... tudod, hol találsz.

– Kedvenc elfoglaltságom a hotel személyzetének ugráltatása. Főleg hajnalban.

– AKkor már van benne rutinod.

– Feltalálom magam, Miranda.

Miranda óvatos lépést tett a szoba felé, de végül mégis visszafordult.

– Leyton... köszönöm. – nyögte ki végül.

Főnöke csak biccentett, és elheveredett a kanapén.

Miranda magára hagyta, majd odakucorogott az ágyba a csendben szuszogó Pierre és Spike mellé. Kötve hitte, hogy egy szemhunyásnyit is aludni tud majd.