London, nemzeti galéria, november vége

– Hogy hová kell menned?

Leyton felfogóképessége drámain lelassult. Nehezen tudta eldönteni, hogy erről a bor tehetett, hogy az agya még a bácsikájával közös beszélgetésen kattog, vagy egyszerűen nem akarja befogadni Miranda szavait.

– Machesterbe, most – válaszolta a nő az aggodalomtól sápadtan. – Szólni akartam, mielőtt elindulok.

– Várj, várj – kapta el Leyton a karját, vagy legalábbis azt akarta, de elsőre félre nyúlt és csak másodszorra sikerült neki. – Mi történt?

– Ezt nem biztos, hogy itt kellene megbeszélnünk – szűrte Miranda a fogai között.

– Jó, akkor menjünk ki. – Neki is jót tenne most egy kis friss levegő.

Magukhoz vették a kabátjukat és kiléptek a galéria kapuján. Leyton kellemes, hűs, őszvégi éjszakában reménykedett, helyette szitáló eső és szél fogadta őket. Miranda vacogva rántotta össze magán a kabátját.

– Avass be a részletekbe – fordult a nő felé, és felhajtotta a ruhája gallérját.

– Spike-nak magas láza van, még hányt is – válaszolta Miranda emeltebb hangon, talán a szélzúgás, de valószínűbb, hogy az idegesség miatt. – Haza kell mennem hozzá...

– Annak a gyereknek vannak szülei – vetette közbe Leyton, mert megint kezdte elveszíteni a fonalat, igaz, még mindig nem állt össze a fejében a nő családja. Nem úgy volt, hogy hivatalosan a két férfi neveli?

– Hank hazament a szüleihez, Pierre meg... még a kórházat sem találná meg!

– Most komolyan azt tervezed, hogy leintesz egy taxit, és elrohansz Manchesterbe? – kérdezte Leyton hitetlenkedve.

– Mit tudom én! Először vonatra gondoltam, de fogalmam sincs, mikor indul az utolsó, és még valahogy ki is kell buszoznom Manchesterből. Lesz vagy éjfél, mire felérek, viszont Pierre annyira kétségbeesett volt... – A nő hangja egyre inkább elvékonyodott, ahogy kezdett eluralkodni rajta a pánik. Leyton rádöbbent, nemcsak az esőtől csillog az arca, hanem már a könnyei is végigszánkáztak a bőrén.

– Nyugodj meg – szólt halkan, majd megragadta Miranda összekulcsolt kezeit. Olyan hidegek voltak, hogy könnyedén fagyási sérülést okozhattak. – Hívok magunknak egy fuvart, és most azonnal elindulunk.

– Mármint... együtt? – kérdezte a nő hitetlenkedve.

– Miranda, az én gyerekemmel vagy várandós, és egy fertőző beteghez készülsz – sóhajtotta. Egy dologra jó volt az eső, kezdtek újra kitisztulni a gondolatai. – Azt úgysem hagynád, hogy hátrahagyjalak, szóval velem jössz. De csak egy feltétellel: ha ígéred, hogy távol tartod magad a gyerektől.

– Te most komolyan...? Mármint... – hebegte a nő, de Leyton nem várta meg, míg rendezi a gondolatait, inkább előszedte a telefonját és gyorsan intézett maguknak egy fuvart. Szerencsére Miranda annyira összeszedte magát, hogy a címüket be tudta diktálni.

Kicsit félrehúzódtak az esőből és eltávolodtak a bejárattól, hogy a levegőzni kilépő bankettrésztvevők ne lássák őket. A fuvarozócég negyedórán belülre ígérte az autót, de Leyton az esőben és az egyre jobban feltámadó szélben még ezt is soknak ítélte, pedig rajta öltöny és kabát is volt.

– Gyere, Miranda – lépett oda a nő mellé, aki némán és zsibbadtan ácsorgott mellette, majd behúzta a kabátja alá. Miranda minden porcikájában reszketett. Leyton nagyon remélte, hogy nem fog ennyitől megfázni... – Ne aggódj... – kezdte.

– De, aggódom – vágott a nő a szavába, majd inkább elfordította a fejét. Nem szólt semmit, de nem is kellett, sugározta magából, hogy most nincs kedve beszélgetni. Talán azt is megbánta, hogy eljött a bankettre, és hátrahagyta a családját.

Vagy valami ilyesmi, de Leyton már tényleg kezdte elveszíteni a fonalat, hogy az a kölyök most pontosan kinek a gyámsága alá tartozik.

Tizenkét perccel a hívás után begördült a taxi, és gyorsan bevetették magukat a hátsó ülésre. Hiába minden igyekezetük, Leyton kabátja átázott, és a hajából is csöpögött a víz. Miranda gondosan kivasalt haja újra loknikba ugrott össze a párától, és a szeme körül is elmaszatolódott a festék.

– Szép jó estét – szűrődött hátra a sofőr negédes hangja. – Esküvőre igyekeznek ilyen sietve?

– Magánügy. És tekerje lejebb a rádiót – vakkantotta oda Leyton, mert már most belefájdult a feje a dübörgő basszusba.

Miranda dünnyögött valamit maga elé, aminek Leyton csak a végét tudta elkapni: "pokróc részegen".

– Nem vagyok részeg. – A nő szavai kijózanítóbbak voltak egy hideg vizes zuhanynál. Sóhajtva hátradőlt a székében, és nem kerülte el a figyelmét, hogy Miranda a túloldalra húzódott, hogy a válluk még csak véletlenül se érhessen össze, majd a telefonjába temetkezett. Biztos a lakótársának írt, hogy elindultak.

Halkan felduruzsolt a motor, és szerencsére a sofőr további kommentár nélkül visszasorolt a forgalomba. Leyton rálátott a GPS kijelzőjére is, ami jelenleg érkezésnek hajnali egy óra tizenhét percet írt ki.

Hosszú útnak ígérkezett...

– Szeretném, ha tisztáznál előttem valamit – szólalt meg végül körülbelül tíz perc néma ücsörgés után, amit csak a valamivel, bár nem eléggé lejjebb tekert rádió zaja zavart meg. – Ez a fiú... mi is a neve?

– Spike.

– Szóval Spike... kihez tartozik igazából? – Egy pillanatra megtorpant, hogy rendesen össze tudja szedni a gondolatait, és mert egy kicsit tartott Miranda reakciójától is. Viszont megért rá a dolog, hogy végre megtudja, hogyan állt össze pontosan a nő családja. – Eddig azt hittem, hasonlóan hozzám, ez a két férfi felbérelt rá, hogy szülj nekik egy gyereket. A körülmények persze elég ködösek előttem, fogalmam sincs, mit kaptál cserébe, miért élsz velük együtt, egyáltalán hogy történt a fogantatás...

Miranda élesen levegőt vett mellette, és Leyton már felkészült valami csípős válaszra, de helyette a nő halkan felnevetett.

– Te jó ég, Leyton, és tényleg azt hiszed, nem vagy részeg?

– Komolyan beszélek. Nézd, én mérnök vagyok, szeretem a rendet magam körül, ezért elviselhetetlenül frusztrál ez a káosz a családi hátteredben.

A nő még mindig nem tűnt bosszúsnak. Ellenkezőleg, remekül mulatott rajta. Lehet, kicsit őszintébben és nyitottabban viselkedett a szokásosnál, de tényleg baromira idegesítette, hogy nem állt össze a fejében a kép.

– Spike az én fiam és Hanké – kezdte végül Miranda halkan. – Mi egy párt alkottunk régen.

– Úgy tudtam, Hank meleg.

– Hank meg régen úgy hitte, hetero, csak aztán jött Pierre.

– AKkor még együtt voltatok?

Miranda csak bólintott.

– Keményen hangzik. Sajnálom. De akkor Spike?

A nő nem válaszolt rögtön. Összepréselte a száját, és inkább félrenézett percekig. Láthatóan jól megfontolta a szavait.

– Rohadtul nem vagyok büszke magamra – vallotta be. – És sajnálom, hogy most lerombolnom a rólam kialakított képet. – Nagyot sóhajtott. – Amikor megsejtettem, hogy Hank valakivel kavar, úgy gondoltam, ha teherbe esek, azzal magamhoz tudom láncolni. Nem igazán fontoltam meg dolgot, egyszerűen csak kétségbe voltam esve. És abban reménykedtem, hogy valami nőügye van, bár mindig sejtettem... – Elakadt egy pillanatra, nagyot nyelt és úgy folytatta. – Arra nem számítottam, hogy kábé azonnal sikerül a tervem. El akartam vetetni.

Olyan tömény megvetés sugárzott Miranda szavaiból, hogy Leyton akaratlanul is kibillent a néma hallgatóság szerepéből.

– De nem tetted meg.

– Ne hidd, hogy saját döntésből – folytatta a nő. Leyton hiába kereste a tekintetét, a térdére meredt és a ruhája anyagát babrálta az ujjaival. – Pierre győzött meg. Azt mondta, ha nekem nem kell, adjam nekik, hiszen más úton úgysem lehet közös gyerekük. Aztán persze a nyakukon ragadtam, egyrészt, mert nem volt hová mennem, másrészt Spike-ról elsősorban én tudtam gondoskodni. Szóval... ez az én bonyolult családi hátterem története.

Végre felnézett Leytonra. A szeme újra könnyektől csillogott és a szája lefelé biggyedt.

Leytont elsősorban nem is az elhangzottak ütötték szíven, sokkal inkább a tény, hogy így, lassan öt év távlatából Mirandát még mindig mardosta a bűntudat a tettei miatt.

Persze, Leytont is egy pillanatra kiverte a víz, amikor Miranda bevallotta, hogy direkt ejtette teherbe magát. Fiatalabb és kiccsapongóbb korában neki is reális félelme volt, hogy egyik rövid kapcsolatában a barátnője majd így követel magának helyet a Landon családban.

De a többi... Igen, el akarta vetetni Spike-ot, na és? Akkor még a húszat sem töltötte be, épp megtudta, a nagy szerelme még csak nem is a női nemhez vonzódik, a helyében másnak is megfordult volna a lehetőség a fejében, hogy még egy terhet már nem akar a saját nyakába akasztani.

– Szóval igazából lemondtam róla. Kétszer is.

– Lemondtál? – kérdezett vissza Leyton. – Nekem ez mindennek tűnik, csak lemondásnak nem. Inkább te vagy ennek a gyereknek a gyámja, mint a két lakótársad.

– Hivatalosan ők Spike szülei.

– Kicsit úgy érzem, hogy Spike-ot használod fel eszközként arra, hogy dühös lehess magadra.

– Hogy mi?! – Miranda megrökönyödött hangjára bizonyára még a sofőr is felfigyel, ha nem hallgatja amúgy is ki a teljes beszélgetést.

Pedig megfogadta magában, hogy többet nem avatkozik bele Miranda dolgaiba... Mégsem bírta megállni a megjegyzést, látva, hogy a nő még mindig ostorozta magát.

– Tény, ostobaságot követtél el a múltban, és itt most elsősorban nem a majdnem-abortuszra gondolok. Viszont én úgy látom, megbántad, és felelősséget is vállaltál a tetteidért. Az én szememben ez az ügy túl van tárgyalva, le van zárva, és ideje továbblépni.

Arra számított, hogy ugyanolyan villámló szemekkel néz majd rá a nő, mint előző alkalommal, amikor megjegyzést tett az élete vezetésével kapcsolatban, de helyette enyhén elnyílt szájjal hallgatta.

– De Spike... – Csak ennyit bírt kinyögni.

– Igen, Spike-ra visszatérve. Ideje lenne eldönteni, hogy kihez tartozik tényleg az a gyerek. Ez elsősorban az ő érdeke.

Ezután csendbe burkolóztak. Miranda láthatóan a gondolataiba temetkezett, de talán kevésbé tűnt feszültnek.

Leyton valahol London határában az öklére támaszkodva elaludt és mindössze háromszor riadt fel, amikor a könyöke lecsúszott a támaszról. Miranda szintén összekuporodott a hátsó ülésen: lábát felhúzva, térdét átkarolva és fejét ráhajtva aludt. Haja sűrű, göndör fürtökké ugrott össze, és olyan könnyűnek és puhának tűnt, hogy Leyton nem bírta megállni, néhány tincset ne simítson ki a nő arcából. Egyébként is kényelmetlen lehetett neki, hiszen minden levegővétellel az orrába szívta a hajszálakat.

Kicsit ragacsos volt, de tényleg puha, és Leyton egy pillanatra elmélázott rajta, hogy vajon a közös gyerekük is ilýen fürtös angyalka lesz, vagy az ő sima, sötét haját örökli.

Természetesen nem közölte a nővel, de volt még egy, ha lehet ilyet mondani, önző indoka, miért kísérte el. Találkozni akart azzal a fiúval. A genetikai állományának fele egyezett az ő majdani gyerekével, tehát keresve sem találhatott alkalmasabb jelöltet, akin elkezdhet gyakorolni.

Mert be kellett látnia, ilyen téren nulla, azaz zéró tapasztalattal rendelkezett.

Meg persze biztos volt benne, ha nem felügyeli a nőt, a legkisebb elővigyázatosság nélkül vetné rá magát egy beteg gyerekre.

A pár óra nyugtalan alvástól egy cseppet sem érezte magát kipihentnek, csak a feje fájdult meg. Mire megérkeztek Mirandáék lakásához, megszabadult a nyakkendőjétől, mellényétől, és a ruhái is megszáradtak. Miranda bezzeg majdnem egész út alatt aludt, és kismacskaként nyújtózkodva ébredt a város határában. Ilyenkor Leyton érezte, hogy mégis csak van közöttük nyolc év, mert nem úgy tűnt, mintha Mirandának bármije elgémberedett volna, pedig gombolyagként vészelte át az utazást. Leyton meg nem győzte kimasszírozni a nyakát.

Épp csak lefékezett a taxi, Miranda már fel is tépte az ajtót. Leyton magában szitkozódva fordult vissza a sofőrhöz.

– Itt várjon ránk, tíz perc és jövünk. Addig keresse meg a legközelebbi kórház címét – utasította a férfit, majd fizetett, és a nő után sietett, akinek legalább annyi esze volt, hogy a bejárati ajtót nyitva hagyta. A lépcsőházba érve Leyton már a feje felett hallotta kopogó lépteit.

– Miranda! – sziszegte fojtott hangon, mert az egész lépcsőházat nem akarta felverni, miközben kettesével szedte a fokokat felfelé. Mirandáék a harmadikon laktak, és a nő már a kulcsaival babrált, amikor beérte. Határozottan, talán picit indulatosan is kapta el a nő könyökét, mert Miranda összerezzent. – Ha jól emlékszem, megegyeztünk valamiben!

– Én csak... nyitni akartam az ajtót?

Leyton majdnem elvesztette a hidegvérét látva, hogy nő milyen nyilvánvalóan semmibe veszi az utasításait, de akkor elfojtott gyereksírás szűrődött ki a lakásból, és Miranda pánikszerűen feltépte az ajtót.

Sötét előszoba és félhomályba burkolózó apró konyha tárult a szemük elé. A konyhapult előtt Miranda ázsiai lakótársa ácsorgott a kétségbeeséstől beesett szemekkel, és valami világoskék lény csavarodott úgy a felsőteste köré, mintha a lelket is ki akarná passzírozni belőle. Ő adta ki a magas, vinnyogó hangot is.

Ez a polipszerű lény lehetett Spike.

– Miranda, hála az égnek! – sóhajtott fel Pierre hangosan.

– Egy tapodtat se – tartotta ki Leyton a karját a nő elé, mert persze ismét megfeledkezve az alkujukról, rohant volna lefejteni a gyereket a lakótársáról.

– Ezt nem gondolhatod komolyan... – kezdte Miranda, de Leyton a szavába vágott. Hajnali fél kettő volt, nem ért rá a meddő vitákra.

– Pierre és én visszük a kórházba. A taxis lenn vár minket. – Majd hozzátette: – Te addig szellőztess ki.

Miranda úgy meredt rá, mintha számára érthetetlen nyelvre váltott volna.

– Az kizárt, hogy én itthon maradjak! – csattant fel végül.

Leytonnak pedig most lett elege a nő lázadásából.

– Márpedig így lesz, mert ha nem viselkedsz végre egy felelősségteljes munkavállalóként, kénytelen leszek felmondani a szerződésünket! – csattant fel, és ez végre hatott.

Nagyon remélte, hogy nem létezik mágia, mert Miranda tekintete egy Cruciot ígért, amint Leyton hátatfordít.

– Szedjétek össze a papírjait, meg amire még szükség lehet, és induljunk, azonnal – sürgette meg a folyamatot. Miranda továbbra is gyűlölködő arccal, de elmozdult az ajtóból. Spike ezt a pillanatot választotta, hogy újra szirénázni és vergődni kezdjen Pierre karjában.

– Hagyd abba, Spike, már nem bírlak el! – kiáltotta a férfi, és a pizsamás gyerek tényleg veszélyesen kibillent a kezéből.

Leyton ösztönösen odalépett hozzájuk, hogy elkapja a kölyköt. Már csak arra eszmélt fel, hogy apró, csontos karok ölelik körbe meglepő erővel, és egy lehetetlenül forró test préselődik a mellkasához.

Majd Spike olyan hangerővel üvöltött a fülébe, hogy minden bizonnyal beszakadt a dobhártyája. Az artikulálatlan hangokból egyedül a "Neee!" és a "Minda!" szavakat tudta kivenni.

– Köszönöm! Nem hiszem, hogy egy percnél is tovább tudtam volna tartani – hálálkodott Pierre elcsigázottan. Leyton csak bólintott, majd próbált valahogy fogást találni a gyereken. Inkább Spike csüngött rajta, mint ő tartotta, ezért már most kezdett lecsúszni. Apró ujjai, mint a kampók akaszkodtak Leyton ingjébe.

– Ne a hónalját fogd, hanem az oldaladon tartsd, és a karod legyen a feneke alatt – látta el Miranda instrukciókkal miközben egy kulacsot és több kisautót hajigált egy megviselt táskába. Leyton igyekezett valamennyi tanácsot megfogadni, és való igaz, így könnyebb volt Spike-ot tartani. Szegény kölyök is azonnal elernyedt, halkabban szirénázott Leyton fülébe, és már nem remegett az erőlködéstől, hogy fenntartsa magát.

Viszont még mindig bármelyik fűtőelem megirigyelte volna a teljesítményét.

– Mehetünk? – fordult Leyton Pierre felé, aki csak félszegen bólintott, majd elrohant átöltözni, magára hagyva Leytont a nyűgös gyerekkel és még nyűgösebb anyjával.

– Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezte a nő fagyosan, de végre kartávolságon kívül állt meg. Pénzzel még mindig remekül lehetett motiválni.

– Nem, de más ötletem jelenleg nincs. A gyereket orvoshoz kell vinni, és nagyon jó lenne, ha te nem kapnád el, így esett Pierre-re a választásom.

Miranda tüntetően összefonta maga előtt a karját, Leyton meg remélte, hogy Pierre siet, mert az a több mint tizenöt kiló tehetetlen tömeget kezdte megérezni. Legalább Spike elhalkult.

És még hol volt vége ennek az átkozott napnak!

*

Miranda a konyha közepén ült. Már kínjában beindított egy mosást is, de a mosogatáshoz nem érzett elég erőt magában.

Hihetetlen, hogy Leyton nem engedte velük menni! Jó, mérsékleten igaza volt, tényleg nem bírta volna megállni, hogy ne kapja Spike-ot az ölébe, és ne próbálja megvigasztalni. És hálás volt, amiért a főnöke elkísérte, még ha a férfi elsősorban a saját érdekeit is nézte.

De akkor is...

Hogy merészelte megzsarolni?! Valahányszor már épp egy picit megbarátkozott a gondolattal, hogy a főnöke tud normális lenni, valami olyat tett, amitől Miranda újra eltántorodott a véleményétől.

Végre megzizzent a telefonja.

"Már a váróban vagyunk." – érkezett az üzenet, Miranda pedig majdnem hangosan felsóhajtott. Legalább a kórházat és a megfelelő részleget megtalálták.

Első ötlete az volt, hogy üzenetet küld Hanknek is, de végül elbizonytalanodott és inkább válaszolt Pierre-nek.

"Hogy van Spike? Szóljak Hanknek?"

Aig pár másodperc telt el, és Pierre egy sebtében lőtt képpel válaszolt. Ha Miranda gyomrát nem szorítja össze az aggodalom, hangosan felnevetett volna a felvétel láttán. Főnöke drága öltönyös alakja élesen elütött a váróterem kényelmetlen, műanyag székes világától. Spike még mindig rajta csimpaszkodott, és jelenleg a fejét a férfi vállán nyugtatva aludt.

Miranda hitetlenkedve szemlélte a felvételt, Spike tényleg nagyon ki lehetett ütve, hogy ilyen békésen szunyókált a férfi ölében.

"A kocsiban elaludt, úgyhogy a főnököd azóta cipeli. Te Miri... eddig elég díszfaroknak tűnt a pasi, de meglepően jófej."

"Kivéve, hogy megzsarolt." – írta vissza Miranda.

"Mert félti a gyerekét. Ha te ebből nem érzed ki a gondoskodást, akkor nem tudom, miből lehet..."

"Szóltál Hanknek?" – váltott Miranda inkább témát.

Erre az üzenetére viszont hiába várta a választ.