London, Nemzeti Galéria, november vége

Miranda csak akkor hitte el tényleg, hogy igen, a főnöke családja kibérelte a Nemzeti Galériát, amikor a mosolygós terem- és marcona biztonságiőrök helyett pincérek fogadták őket az előtérben.

Olyan lecsupaszítva érezte magát miután megszabadult a kabátjától a ruhatárban, mintha lovagi páncéljától fosztották volna meg. És most pőrén kell nekivágnia a csatának. A különbség annyi, hogy ebben az ütközetben az ellenség nem éles nyilakkal, hanem fürkésző pillantásokkal van felvértezve.

Vaknak kellett volna lennie, hogy ne vegy észre, hányan mérték végig, míg Leyton oldalán fellépcsőzött a következő emeletre. Ráadásul főnöke mindenkit ismert, ha másképp nem, látásból. Hol biccentett, hol egy rövid "jó estéttel" nyugtázta a sok köszöntést, Miranda pedig újra és újra átvészelte, ahogy a sötét öltönyös, súlyos karórás férfiak, vagy ragyogó nyakékes, drága parfümtől illatozó nők tetőtől talpig végigmérték, majd feltételezéseket gyártottak róla.

Legalább ugyanennyire megbámulták Mrs Landont is, akit ez cseppet sem feszélyezett. A fia másik karjába kapaszkodva hol vidáman integetett, hol egy-egy kevésbé jól sikerült bók hagyta el a száját. Amikor például az egyik köpcös férfi barátnőjét megdícsérte, hogy lefogyott, majd kiderült, időközben a férfi egy másik nőre cserélte.

Miranda gyomra megkordult. Remélte, Leyton egyenesen a svédasztalokhoz vezeti, mert idegességében egyedül a reggelijét tudta megenni.

Meglepetésére az első nagyterembe érve vetítővászon és seregnyi szék várta őket, amik nagy részét már elfoglalták.

– Előbb végig kell szenvedni az évösszefoglalót – mormolta oda neki Leyton, mintha csak meghallotta volna Miranda gondolatait. A nő hátán végigszánkázott a hideg a főnöke közelségétől. Amióta betették a lábukat a Múzeumba, Leyton még közelebb húzta magához, és most, biztos elsősorban a zaj miatt, de másodrészt az intimitás látszatára rájátszva, olyan közel hajolt hozzá, hogy Miranda még az arcszesze illatát is érezte. Bódító volt. Ezek a férfi illatgyártó cégek értették a dolgukat, ő meg már elfelejtette, milyen jó érzés egy frissen borotvált férfi nyakába fúrni az orrát.

A gyomra görcsbe ugrott össze, amikor egy több, mint hat éves emlék sejlett fel előtte. Hankkel táncoltak a friss albérletük üres nappalijában, a hirtelen szabadságtól zsibbadtan, lassan, egymás ölelésébe bújva. Miranda minden levegővétellel egyre jobban belefeledkezett a pillanatba, ahogy fejét Hank mellkasán pihentette.

Az ő mellkasa viszont megsajdult az emléktől.

Közben Leyton az egyik széksorhoz húzta, és épp időben kapott észbe, hogy a férfinak ne kelljen bele is nyomnia az egyik székbe.

– Ezt a részt annyira utálom – nyafogott Mrs Landon fennhangon, és levetette magát Miranda mellé. Leyton a balján foglalt most helyet, a sor végén. Miranda reménykedett, hogy főnöke végre egy kicsit elereszti, de helyette megragadta a kézfejét, és határozottan megszorította.

Meleg, száraz tenyere volt. Kicsit keskenyebb, mint Hanké.

– Minden rendben? – hajolt újra oda hozzá. Az arca meglepően aggodalmasnak tűnt, ezért Miranda igyekezett lerázni magáról a zsibbadtságot. Bár tény, ő is úgy érezte, mintha csak a teste lenne itt, ebben a kirívó, kék ruhában, míg a lelke egészen máshol jár. Talán nem is ebben az idősíkban.

– Persze, miért? – igyekezett tettetni az értetlent.

– Mert jéghideg a kezed. Eddig úgy tudtam, az állapotos nőknek magasabb a testhőmérséklete. Szóval vagy fázol vagy épp halálra idegeskeded magad – válaszolta a főnöke fojtott hangon.

– Ó, vajon miért? Csak nem azért, mert a fél vállalat úgy méreget, mintha egy patkány lennék, ami beszabadult egy Michelin-csillagos étterem konyhájába?

Nem túlozta el. Még most, a nézőtéren ülve is több óvatos pillantást elkapott. Mi volt Leyton, a Landon vállalat celebe?

Igen, az. És erre ő ebben a pillanatban döbbent rá.

Mégis mit várt? Tudta, hogy a főnöke örökli a céget, ergó a jövőbeli cégigazgató ücsörgött mellette, akiről eddig mindenki úgy tudta, hogy örök facér. Most pedig megjelent vele. Bármilyen vastag sminket kent rá Martha, bármilyen szépen sütötte be a haját és bármilyen drága címke lógott ezen a ruhán a boltban, ő akkor is... ő maradt. Miranda, egy barista csaj, aki a tizennyolcat sem töltötte be, amikor lelépett a pasijával, hogy aztán fel is koppintassa magát vele.

– Ha ennyire kényelmetlenül érzed magad, hazamehetünk. Csak a megnyitót bírd ki.

Miranda hitetlenkedve pillantott Leytonra, és kereste az arcán, hol lehet a csapda. Ez rettentő csábító ajánlat volt. Túlságosan csábító. Kellett lennie valami csapdának.

– Gondolom, akkor bukom a fizettségemet is – motyogta halkan, hogy Mrs Landon még véletlenül se hallja meg. Bár ő épp fennhangon köszönt oda egy két sorral odébb ülő, szigorú kontyú, szigorú szemű és még szigorúbb szájú nőnek. A kollegina nem volt tőle elragadtatva, mert feszes mosollyal viszonozta az üdvözlést.

– Bármilyen meglepő, én legalább annyira szenvedek ezeken a rendezvényeken, mint te.

Mirandát tényleg meglepte. Eddig Leyton úgy járt körbe a múzeumban, ahogy egy király szemrevételezi a palota szolgáit.

– Tényleg képes lennél lelépni az évzáró bankettről?

– Úgy tudom, a túlzott stressz nem tesz jót a magzatnak ilyen korai szakaszban. De mint mondtam, a megnyitót ki kell bírnod.

Miranda keze elernyedt Leyton tenyere alatt, és az erős görcs mintha oldódni kezdett volna a gyomrában. Talán a tudattól, hogy csak egy szavába kerül, és már véget is ér ez a felcicomázott rémálom.

De tényleg ennyire gyáva volna, hogy néhány fitymáló tekintet miatt már inába is száll a bátorsága? Nem bánja meg később, ha most megfutamodik? A főnöke előre figyelmeztette, hogy több eseményen is meg kell jelennie az oldalán. Ha az elsőnél felveszi a nyúlcipőt, a következő még kellemetlenebb lesz, főleg, ha már a hasleszorítós harisnya sem tudja elrejteni, mi a helyzet.

Különben is, ez volt a munkája. Jelenleg olyan órabérért dolgozott, amit még egy popsztár is megirigyelt volna. Igen, dolgozott. Nem csak „szórta a főnöke pénzét az elefántcsont palotájában", ahogy Pierre kedvesen megfogalmazta. Leyton azért fizette, hogy eljátsza neki a kedves, rendes barátnőt, aki nemsokára egy örökössel megajándékozza... majd utána lelép a pénzével. De mindegy, jelen pillanatban el kellett hitetnie ezzel a sok LÉN alkalmazottal, hogy ő tud valamit, amit eddig egy nő sem. Hogy ő képes volt megragadni ennek a mérhetetlenül gazdag és mérhetetlenül munkamániás férfinak a figyelmét.

Arra pedig végképp nem volt ideje, hogy a múlton keseregjen.

Hát hajrá, Miranda...

– Nem, maradok.

– Egész biztos vagy benne?

– Ez is a munkám része, nem? És a következő kiöltözős alkalom mivel lesz könnyebb?

Leyton arca nem árult el semmit, csak biccentett, hogy hallotta és elfogadta a döntését, majd hátradőlt a székben. Alig egy percen belül diszkrét tapsban tört ki a nézőközönség, ahogy egy égígérő lábú, baromi vonzó nő felkérte a Landon Építési Nagyvállalat igazgatóját, hogy ossza meg velük az ünnepi gondolatait.

Tagbaszakadt, nyugdíj körüli, öltönyös figura sétált a kivetítőhöz.

– Szép jó estét kívánok valamennyi alkalmazottunknak és hozzátartozóinak, bár mind tudjátok, inkább úgy tekintek erre a cégre, mint egy nagy családra. Remélem, valamennyien osztjátok a véleményem – morogta bele a mikrofonba. Elég morózus arca volt a kedves szavaihoz képest.

– Ugye említettem, hogy az anyámtól nem, de a nagybátyámtól igenis tartanod kell? – hajolt Leyton újra közel Mirandához. A nő a fülén érezte a leheletét, és majdnem összerezzent tőle, de türtőztette magát. – Nos, ő az.

Ezzel az egy bevezető mondattal az igazgató ki is ürítette a kedvességcsuprát, ami inkább szütyő méretű lehetett. Inkább unalmas statisztikai kimutatásokkal kápráztatta el az egyre éhesebb közönségét. Mirandának legalábbis már hangosan korgott a gyomra, és dühítette a helyzet abszurditása. Nem egy rohadt bankettre voltak hivatalosak, ahol az emberek esznek?!

Helyette megtudta, hány kontinensen, hány projektet vezet a LÉN, mekkora profitra tettek szert ebben az évben, és mekkorára számíthatnak a következőben. A hallgatóságot is untatták a száraz adatok, egyedül akkor élénkültek fel, amikor az igazgató bejelentette, hogy a sikeres évzárás miatt egy új catering cég lesz felelős az irodaépület étkezdéjéért, és ingyenes kávéautomatákat is kapnak.

Ezek szerint a LÉN-ben dolgozni egyet jelentett a koffeinfüggőséggel.

Az utolsó diához ért, és Miranda már épp reménykedő pillantást vetett a türelmesen strázsáló pincérek felé, amikor...

– És most hallgassunk meg néhány rövid előadást az idei év legkülönlegesebb projektjeiről.

Miranda majdnem hangosan felnyögött csalódottságában.

Ezután egy, az igazgatóhoz hasonlóan köpcös, pocakos alak tartott előadást valami sportcsarnokról Olaszországban. Még mikrofonnal a kezében is alig lehetett érteni valamit a szavaiból. Charlotte-tól Miranda megtudta, hogy ő Leyton másik nagybátyja. A kedvesebb. Valami „ártérről", meg bizonytalan talajról motyogott, miközben folyamatosan hintázott a lábán, és Miranda még haragudni sem tudott rá, amiért miatta nem jutott hozzá a vacsorájához. Láthatóan neki annyira sem fűlött a foga az előadáshoz, mint Mirandának a hallgatásához. Utána a szigorú megjelenésű nő mellől egy nyúlánk, ritkás hajú, kapafogú férfi emelkedett fel, egy bizonyos Gerard Garrison.

– Ő Leyton unokatestvérének, Cynthiának a férje – súgta oda neki ismét Miranda elsőrendű informátora, Mrs Landon. – Tudtad, hogy a Garrisonok Anglia tíz leggazdagabb családja közé tartoznak?

Nem, nem tudta. Viszont megállapította, hogy a pénz nem feltétlen tesz valakit vonzóvá. Miranda a könyökére támaszkodva, és ásításait kézfeje mögé rejtve hallgatta az előadást, talán kicsit el is bóbiskolt, mert majdnem megugrott ültében, amikor a bizonytalan taps újra felzengett. Remélte, hogy legfeljebb egy előadás van hátra.

– Mit szoktak mondani? Kívánj sok szerencsét? – hajolt hirtelen oda hozzá a főnöke.

– Tessék?

– És akkor zárásként, Layton Landon az Ambrózia Hotel projektet mutatja be – jelentette be az igazgató, miközben Miranda főnöke fürgén kipattant a székből, és a kivetítőhöz sietett.

Szóval ezért távozhattak csak a megnyitó után.

Ha volt még a teremben valaki, aki nem mérte végig Mirandát, most megtette, hiszen mellőle kelt fel a főnöke. Mélyebbre süllyedt a székében a döbbent pillantások elől. Érthetetlen módon eluralkodott a lámpaláz is, mintha nem a főnökének, hanem neki kellene majd háromszáz ember előtt most előadást tartania. Viszont hamar felszívódott benne az érzés, amikor Leyton a zavar leghalványabb jele nélkül belevágott az előadásába, lendületesen és határozottan. Miranda másodízben állapította meg, hogy főnöke akkor a legvonzóbb, amikor a munkájáról beszél. Meg mennyivel jobban fest öltönyben, mint a többi rokona. Átkozottul szerencsés volt, hogy az anyja génjeit örökölte...

– Ugye milyen fess fiú? – súgta oda neki Mrs Landon is, Mirandának pedig igazat kellett adnia neki.

Már nem érdekelték a mustráló pillantások, a korgó gyomra, hogy itt-ott bevág a ruha, és a harisnya. Főnöke hangja mint egy zajgátló fal ölelte körbe. Csak őt látta maga előtt, és itta magába a gesztikulációit, mozdulatait, meg hallgatta a mély, őrjítően vonzó hangját. Hogy nem tűnt fel neki eddig, mennyire baromira dögös hangja van? Ha összeomlik az építőipar, simán felcsaphat szinkronszínésznek is.

Miranda arra ocsúdott fel, hogy újabb gyér tapssal jutalmazták a főnökét, majd megnyikordultak a székek. Végre véget ért a megnyitó. Főnöke már sietett is vissza hozzá.

– Biztos éhes vagy, keressünk valamit.

– Nagyon. Igazán vehetted volna rövidebbre – panaszkodott Mrs Landon.

– Mirandához beszéltem.

– Sejtettem, hogy máris megfeledkeztél szegény anyádról. Siessünk, mielőtt elfogy a garnéla! – pattant fel Mrs Landon a székéből, és elviharzott Miranda mellett. Ő korgó gyomra ellenére komótosabban kelt fel a székből, miközben eddigi feszélyezettségét egy új érzésre cserélte. Zavarba jött.

Eddig is tudta, hogy a főnöke jó parti, és nem csak azért, mert elképesztően gazdag. A kialvatlansága miatti nyúzottságától és a nyilvánvaló ténytől eltekintve, hogy néhány kiló izom bőven elfért volna rajta, vonzó férfi volt. Nehezen követhető gondolkodású, sokszor bunkón nyers és rettenetesen bogaras, de jóképű férfi. Miranda mégis, valami szemellenzőt kötözött eddig magára „ő a főnököm" felirattal, hogy ez nem tudatosult eddig benne.

De nem azért esett zavarba, mert a főnöke jól nézett ki, keveredett már össze nála dögösebb pasival is. Igaz, csak egy éjszakára, és jelentős mennyiségű alkohol elfogyasztása után (úgyhogy lehet kicsit csaltak az emlékei), mégis...

Inkább az zavarta meg, hogy egy nyugtalanító kérdés kezdett el gondolatai között. A "mi lenne, ha...?" kezdetű, ami eddig csak bajt hozott rá az életében.

Közben újra belekarolt Leyton felkínált jobbjába. Meg akarta dicsérni az előadását, de végül másképp döntött. Mi van, ha Leyton megkérdezi, mi tetszett neki benne? Szakmailag nem tudott volna mit mondani, azt meg csak nem mondhatta, hogy "te és a szexi hangod".

A férfi átkísérte egy másik terembe, ahol már várta őket a hosszú svédasztal.

– Megkeressük Mrs Landont? – vetette fel Miranda.

– Felesleges. Már biztos egy pohár pezsgővel és egy gyanútlan férfival vigasztalódik, akinek fogalma sincs, hány éves, és milyen rokoni kapcsolatban áll velem.

– Már megbocsáss, de ha nem tudnám biztosra, hogy az anyád, még álmomban sem feltételezném. Még most is nehezen hiszem el.

– Hidd el, a nagybátyáim is még mindig nehezen hiszik el, hogy Charlotte a családjuk része.

Miranda vissza akart kérdezni, a főnöke ezt hogy érti, de Leyton tányért nyomott a kezébe, majd kéretlenül is instrukciókkal látta el:

– Lágy sajtot és nyers halat nem ehetsz, de örülnék, ha a tenger összes gyümölcsét elkerülnéd...

– Tudom, mit ehetek – szúrta közbe, mielőtt a főnöke túlbuzgóságában csupasz kenyérre és salátára korlátozza a menüjét, pedig ínycsiklandozó és nevetségesen kicicomázott mini szendvicsek, pirított magvak, grillezett sajtok, gombák, vörösen izzó lazacok, rákok, félig nyílt kagylók és csillogó sült húsok várták. Nem beszélve a süteményekről! – Én bírom Charlotte-ot – tette hozzá mellékesen, és füllentenie sem kellett. Tényleg tetszett neki, hogy a nő úgy lógott ki a sznob Landon parti résztvevői közül, mint egy szálka az ember körme alól.

– És ő is téged. Mondtam, hogy kedvelni fogjátok egymást.

– Gondolom, mert hasonlóak vagyunk – válaszolta, miközben gyorsan ráhalmozott néhány dolgot a tányérjára, leginkább kinézet alapján válogatva. A főnöke csak nem fog ráparancsolni, hogy pakolja vissza.

Leyton nem szólt semmit, helyette elmélázva meredt maga elé egy borospoharat szorongatva. Miranda észre sem vette, mikor vette magához.

– Eddig erre nem is gondoltam – vallotta be végül.

Nem gondolt? Az ő túlanalizáló főnökének fel sem tűnt a kísérteties hasonlóság?

– Nem akarok beleszólni a dolgodba... – kezdte Miranda, miközben főnöke elég hatékonyan, néhány korttyal magába döntötte a vörösbort –, de én valamit ennék is így, a harmadik pohár alkohol után.

Főnöke válasz helyett leemelte az egyik szendvicset Miranda tányérjáról.

– Hé! Itt van előttünk a rogyadozó asztal.

– Mondtam, hogy hanyagold a tenger gyümölcseit. Ezen garnélakrém volt.

– Ezt mégis honnan kellett volna tudnom?!

Leyton kioktatás helyett inkább csak elvigyorodott, és egy harapással magába tömte a szendvicset. Miranda gyanakodva vonta fel a szemöldökét. Tényleg kezdett hatni rá a bor.

– Így már elégedett vagy? – kérdezett vissza. Miranda nem bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon. Álmában sem hitte volna, hogy főnöke is azon gyarló emberek sorát gazdagítja, akik kirúgnak a hámból a céges rendezvényeken.

De arcára fagyott a mosoly, amikor Mrs Szigorú Garrison és Kapafogú Férje élettelen mosollyal az arcukon odasétáltak hozzájuk. A nő apja alkatát örökölte, középmagas volt és baltával faragott alkatú. Egyik kezében pezsgőt, másikban a telefonját szorongatta, épp befejezte a hívást, mire odaért hozzájuk.

– Gerard, remek előadás volt – szólalt meg Leyton Miranda oldalán, és Miranda már csak arra eszmélt, hogy a férfi keze újra a derekára kúszott, majd maga mellé húzta. A nő orrát újra megcirógatta a kellemes arcszesz illata. Vagy férfi kölnit használt?

– Szintén, viszontagságos projektnek tűnt – jött az udvarias válasz a férfitól. Közben Mrs Garrison szigorú, kék szemével tetőtől talpig végigszkennelte Mirandát. Ez a tekintet családi vonás lehetett...

– Inkább vontatott. Hogy vannak a gyerekek?

– A bébiszitter még életben van, szóval jól. De jó lenne, ha nem terelnéd a témát – válaszolt most a nő, majd határozottan kezet nyújtott Mirandának, aki meghökkenve pillantott Mrs Garrison jobbjára, majd vonakodva elfogadta. Majdnem felszisszent. Meglepően erős szorítása volt a nőnek. – Cynthia Garrison, örvendek.

– Miranda Taylor. – Majd fogadta Gerard Garrison sokkal lanyhább kézfogását és üdvözlését is. Már tudta, ki hordja a nadrágot a családban.

– Remélem nem veszi tolakodásnak, hogy azt hittük, káprázik a szemünk, amikor megláttuk az unokaöcsémet, hogy egy nővel jelent meg a banketten – folytatta Cynthia.

– Inkább férfit vártak? – bukott ki Miranda száján a kérdés gondolkodás nélkül.

Mrs Garrisonnak valószínűleg nem tetszett a válasz, mert összevonta a szemöldökét. Leytonnak annál inkább. Halkan felnevetett a balján.

– Egy pillanatra elrabolnánk az unokaöcsém, ha nem baj – szólalt meg Mrs Garrison újra. – Az öreg hívat – vetette oda Leytonnak.

Miranda gyomra összeugrott, de büszke volt magára, milyen könnyedén válaszolt:

– Persze, nyugodtan.

– Egy pillanat és jövök – szorította meg a férfi bíztatón a derekát, majd Mrs Garrison udvariasnak szánt, bár inkább kényszeredett mosollyal, míg Gerard főbiccentéssel elköszönt.

Miranda ráébredt, hogy most, magára hagyva vált igazán sebezhetővé. Mintha átbukott volna egy luxus turistahajó korlátján, és otthagynák az óceán közepén mentőhajó vagy mellény nélkül. Olyan erővel szorította meg a tányért, mintha attól remélhetné, hogy fenntartja a vízen.

De nézzük a helyzet jó oldalát, Miranda, most legalább azt ehetsz, amit akarsz.

Élt is a lehetőséggel. Tony valamennyi szabályát megsértve telepakolta édességekkel a tányérját. Akadt köztük mini üvegedényben mini panna cotta, rózsaszín macaroon, és aprósütemények széles választéka, ami mellé "rengeteg hozzáadott cukorral készült" gyümölcslevet szopogatott, ha már borral nem kínálhatta meg magát.

Egy halk torokköszörülés zökkentette ki a svédasztal elpusztításából. Oldalt pillantott, és meglepetésére az a gyönyörű, felkonferáló nő állt mellette, akinek a lábai kábé az ő derekáig értek, és majd egy fejjel magasodott fölé.

– Elnézést a zavarásért... Katie Schmidt – nyújtott félszegen kezet. – Mr Landon titkárnője vagyok.

Ó!

Szóval ő az a nő, aki nagy valószínűséggel a legtöbb időt tölti a főnökével. Ismerve Leytont, Katie biztos kitűnő diplomát szerzett valami fizetős egyetemen, és nem csak a külseje volt tökéletes.

Miranda habozva fordult felé, majd gyorsan egy vászonszalvétába törölte ragacsos kezét.

– Üdv, Miranda Taylor, de csak hívj Mirandának. – Hiszen voltaképp mindketten alkalmazottak voltak.

Katie mögött egy kisebb társaság ácsorgott, és árgus szemekkel leste az ő esetlen csevelyüket. Mintegy hatodik érzékkel Miranda megsejtette, hogy a főnöke alkalmazottai lehetnek.

A Landon vállalat alig különbözött egy pletykáktól terhes kávézótól.

– Hadd kíméljenek meg a kérdésektől, igen, a főnököddel érkeztem és igen, a barátnője vagyok – fordult vissza Katie-hez.

– Oh... – Katie mindössze ennyit tudott kinyögni csodálkozó arccal. – Hű hát nem számítottunk rá, hogy társasággal érkezik.

Katie másképp mérte végig, mint az imént Mrs Garrison. Leyton unokatestvére valamiért fenyegetést látott benne, ezzel szemben ennek a lánynak kíváncsiság csillant a szemében. Láthatóan égették belülről a kérdések, és úgy tekintett rá, mint egy megoldásra váró keresztrejtvényre.

Mirandát egyre jobban mulattatta a helyzet. És ha mérsékelten élvezni is akarta a partit, muszáj volt átvenni a támadó... mármint kezdeményező szerepet. Még mindig inkább Leyton beosztottjaival keveredik, mint a pökhendi rokonaival.

– Eddig nem vertük nagydobra a dolgot, tudod, várni akartunk az összeköltözésig. – Katie szeme annyira elkerekedett, hogy a szemhéjpúdere sem látszott már. – De most, hogy lassan jön az első évfordulónk, úgy éreztük, eljött az idő.

– Egy év? Hű... – szólt a titkárnő álmélkodva.

– De már alig vártam, hogy megismerjem a munkatársait! – folytatta Miranda lelkesedést mímelve, és remélte, a pillantás, amit a pletykás banda felé küldött Katie háta mögött, nemcsak érdeklődőnek, hanem kicsit csipkelődőnek is tűnt.

– Ó, hű, persze, szívesen bemutatlak nekik – válaszolta Katie egyre zavartabban. Miranda már majdnem megsajnálta, ha nem sejti, hogy valószínűleg fogadásokat kötöttek a hátuk mögött, hogy Leyton milyen minőségben hurcolta el a bankettre.

Mosolyt öltve magára követte Katie-t a kis csoportosuláshoz. Leyton alkalmazottai olyan arccal fordultak felé, mint amit Spike vág, ha homokevésen kapják.

– Fiúk, lányok, hadd mutassam be Mirandát! – csapta össze a tenyerét Katie rosszul leplezve, mennyire kínosan érzi magát.

Miranda szeme gyorsan végigsöpört a majd egy tucatnyi alkalmazotton. Ránézésre valamennyien fiatalabb vagy legfeljebb egykorúak lehettek a főnökével. A legszembetűnőbb jelenség a harmadik trimeszteres nő volt, aki a társaság többi tagjával ellentétben egy széken ücsörgött és bor helyett narancslét szorongatott a kezében. Katie bemutatását zavart csend követte.

Miranda eddig is sejtette, hogy Leytontól erősen tarthatnak az alkalmazottai. Kemény és szigorú főnökként képzelte el, aki erős irányítási fixációban szenved. Jól ismerte a szituációt is, amikor a kiállhatatlan főnököd megjelenik a kávézóban a macájával, te pedig reménykedsz, hogy "az ellentétek vonzzák egymást" elv érvényesült a párválasztáskor.

– Üdv! Örülök, hogy megismerhetek mindenkit – köszönt vidáman. – Leyton rengeteget mesélt már rólatok – füllentette.

– Biztos csupa jó dolgot – szólalt meg egy körszakállas férfi, majd azonnal egy figyelmeztető lökést kapott a kollégájától.

Miranda kockázatos terepre tévedt: most bemárthatta a főnökét, vagy épp ellenkezőleg, szimpátiapontokat is szerezhetett neki.

– Azt mondta, remek csapata van, akik értik a dolgukat, és lehet rájuk számítani – hazudta szemrebbenés nélkül. Nem akart rossz képet festeni a főnökéről, ahhoz Leyton maga remekül értett.

Igaz, csak limitált ideje ismerte, de egy dologra már ráébredt. Leyton alapvetően nem volt rosszindulatú. Minden rigolyája ellenére Miranda bármikor lecserélte volna bármelyik múltbéli főnökére. Viszont hiába adta elő lehengerlően a Landon vállalat projektjeit, önmaga marketingeléséhez fikarcnyit sem értett.

Az alkalmazottak megelevenedtek a válasz hallatán. Miranda egy halkan eldünnyögött "én megmondtam" mondatot is elkapott, amit a terhes nőnek címeztek.

– Egyébként hova valósi vagy, Miranda? A beszédeden hallatszik, hogy nem London környékéről származol – jött Katie udvarias kérdése. Úgy tűnt, Mirandának sikerült ezzel az egy pozitív mondattal megtörnie a jégfalat. Már nem láttak benne fenyegetést. Vagy csak kisebbet.

– Manchesterben lakom, de egyébként Dundee-ből.

– Annyira északról? És mivel foglalkozol, ha nem tolakodó a kérdés?

– Barista vagyok.

Élvezettel figyelte, ahogy az alkalmazottak arca újra elnyúlt. Erre tutira nem számítottak. Talán jogásznak nézték, vagy közgazdásznak, esetleg építészmérnöknek egy konkurens cégnél.

Helyette szembesültek a ténnyel, hogy a főnökük felszedett, sőt felvállalt egy olyan nőt, akinek nincs csilli-villi diplomája.

Igazából érettségije se...

Szóval ilyen pillantásokat kap egy aranyásó. Ezekben fürdött Leyton anyja már több mint harminc éve.

És Miranda kényszeresen precíz, munkamániás főnöke egy ilyen kapcsolatból született. Vajon Leyton megszállottsága mennyire táplálkozott bizonyítási vágyból? Hogy megmutassa, épp olyan értékes része lehet a Naaagy Landon vállalatnak, mint bárki más, még ha kevésbé "értékes" géneket is hordoz magában.

Viszont... Leyton nem úgy viselkedett, mint aki megveti az anyját. És ha ennyire zavarta a származása, miért nem dolgoztak ki Mirandának más hátteret. Miért nem hazudták, hogy valami agykutató vagy akármi?

Más kérdés, hogy nem tudta volna eljátszani.

– Azért durva szintre vitte a kávémániáját – bukott ki a körszakállas férfiból, amiért még egy oldalba bökést kapott, de többen is gyanúsan takargatták a szájukat. Miranda sem bírta megállni, hogy ne vigyorodjon el.

– Eszményi macchiatot tudok főzni, igazi latte arttal a tetején – válaszolta, és már leplezetlen kuncogásokat kapott válaszul. A közte és alkalmazottak között feszülő jégfal most omlott le véglegesen.

Témát váltottak, és Miranda örömmel olvadt bele a következő beszélgetésbe, ahol fennhangon méltatták a hidegtálat, hogy milyen elvetemült, sznob dolgok kerültek rá, ami látványra tetszetős, de emberi fogyasztásra alkalmatlan. Finoman élcelődtek a Landonokon is, hogy legközelebb valószínűleg a Buckingham palotában lesz az évzáró bankett, és Erzsébet királyné szolgálja fel a pezsgőket.

Ekkor már Miranda hangosan nevetett. Egyre jobban beleélte magát a szerepbe, hogy ő a házsártos főnök normális barátnője. És az a "mi lenne, ha...?" gondolat ismét befészkelte magát a gondolatai közé.

Mert abban igazat kellett adnia Pierre-nek, hogy könnyebb volt a mostani élete. Tetszett neki, hogy nem kell figyelnie a ruhák árcédulájára, hogy íncsiklandozó kaják várják a hűtőben, hogy akkora tévé áll a nappaliban, mint egy kisebb mozivászon, hogy saját ágya van, és nem egy matracon vagy a kanapén kell meghúznia magát. Igen, néha unalmasnak találta, de biztos volt benne, hogy hosszútávon meg tudná tölteni tartalommal a szabadidejét.

De mindehhez ténylegesen össze kellene jönnie a főnökével... Vagy mégsem? Leytont elsősorban a munkája éltette, és ő maga is mondta, hogy egy kapcsolat csak a terhére lenne. Talán fenn lehetne tartani ezt a látszatot kilenc hónapnál is tovább? Nemsokára úgyis állandó bébiszitterre lesz szüksége...

Elszorult a torka. A terhesség elején még könnyen megfeledkezett róla, hogy lassan a nyolcadik hetet is betölti. Pedig már vészesen közelgett az első ultrahang időpontja.

Újra felnevettek Leyton alkalmazottai. Sejtelme se volt, min. A biztonság kedvéért ő is mosolygott. De csak kívül. Az ábrándozásainak végeszakadt, és a realitás visszarántotta a talajra.

Leyton könnyen vágta a fejéhez, hogy vágja el a köldökzsinórt, mintha tényleg csak egy nyisszantás lenne. Talán azt hitte, Miranda a kilenc hónap után felmarkolja a temérdek pénzt, majd újdonsült gazdagságát megünneplendő, beül az első kávézóba és ott hirtelen rátalál az igaz szerelem egy sármos férjjelölt képében.

Majdnem hangosan felhorkant a gondolatra. Kábé akkor ábrándult ki a szerelemből, amikor először látta Hanket önfeledten smárolni Pierre-el. Kételkedett benne, hogy a reménytelen magánéleti problémáit a pénz megoldaná. Épp a főnöke mondta, hogy a vagyona inkább akadályozta a párkeresésben.

De nem csak ez tartotta vissza, döbben rá, miközben újabb aprósüteményt majszolt el a tányérról.

A köldökzsinór nemcsak Hankhez láncolta hozzá. Ott volt Spike is. Bárhogy döntött a jövőben; ha rámozdul a főnökére, ha új életbe kezd, azt a Spike-al töltött ideje sínyli meg.

De miért érdekli ez annyira? Hivatalosan nem Spike szülője.

Lemondott róla. Kétszer is.

Ezt igyekezett tudatosítani magában, amikor simogatta, amikor magához ölelte, és amikor Spike "Mindának" szólította. És próbálta nem gyűlölni magát azért, hogy ha rajta múlik, Spike sohasem született volna meg.

Most mégis ez tartotta vissza az újrakezdéstől? Hogy ha így dönt, akkor tényleg és végleg le kell mondania róla?

Lehet még ennél is szánalmasabb?

Megzizzent a mobilja az apró táskájában. Dühösen feltépte a cipzárt. Csak Hank, Pierre, George és Leyton ismerte a számát, és mind a négyen jól tudták, hogy ma este programja van.

Pierre volt az.

*

Azt a negyedik pohár bort már tényleg nem kellett volna meginni, de Leyton keze kicsit előrébb járt az eszénél. Az újabb pohár után már nem is kicsit.

De így legalább leszarta Gerard ostoba megjegyzéseit, ahelyett, hogy felhúzta volna magát rajta.

– Aranyos kis nő. Hol szerezted? A MySuggardaddy-n?

– No de Jerry – bökte oldalba Cynthia egy hiénavigyor kíséretében.

Leyton színpadiasan felsóhajtott. Bezzeg Miranda előtt nem merték kimutatni a foguk fehérjét.

– A bácsikám tényleg látni akart, vagy csak kellett nektek valami apropó, hogy a véremet szívhassátok?

– Tényleg. Gondolom őt is ez a Martina érdekli.

– Miranda.

– Bánom is én – legyintett Cynthia. – Téged ismerve nem sok értelme van megtanulni a nevét.

– De ugye elmúlt tizennyolc, Leyton? – érkezett Gerard újabb remekbeszabott kérdése, amit Leyton egy visszafogott mosollyal nyugtázott. Bár legszívesebben behúzott volna neki. Pedig épp megfeledkezett róla, miért gyűlöli ennyire a banketteket, és miért iszik a kellenténél mindig egy kicsivel többet a végére.

Legközelebb beteget jelent.

– Tizennégy, és eredetileg Martinnak hívták. Megtudhatnám végre, merre találom a bácsikám?

– A szomszédos teremben van, a japán partnereinkkel bájcseveg – szánta meg Cynthia. Leyton igyekezett határozott léptekkel faképnél hagyni őket.

Átfurakodott a tömegen, és közben lopva körbepillantott, hátha meglátja Mirandát. Némi lelkiismeret furdalást érzett, hogy sorsára hagyta, most biztos elárvultnak érzi magát.

Leyton meglepve pillantotta meg a teamje társaságában. A nő épp mondott valamit, amire a férfi kollégái egyöntetűen felnevettek. Leyton majdnem megtorpant meglepetésében. Nem számított rá, hogy épp a teamje veszi szárnyai alá, sőt, láthatóan még be is vonták a beszélgetésbe. A terem túlsó végében álltak, Leyton nem látott rendesen rájuk, de Miranda feje tartásából arra következtetett, hogy egész jól érzi magát, és fele annyira sincs kétségbeesve, mint a férfi hitte.

Megnyugtatta, de egy kicsit fel is bosszantotta. Bezzeg amikor Anglia királynőjeként kísérgette fel s alá, Miranda kezei jéggé dermedtek az idegességtől, erre, amint magára hagyja, lám, hogy kinyílik! Ennyire feszélyezte a személye?

Igaz, a teamje tagjai sem merészeltek volna hangosan nevetni a társaságában.

A másik terem sarkában megtalálta nagybátyját is a japán befektetők társaságában. Semmi kedve sem volt kibogarászni a tört angoljukat, ezért kicsit távolabb állt meg, és úgy döntött, a rá váró beszélgetéshez még szüksége van egy pohár borra. Majd eszébe ötlött Miranda intelme, ezért egy szendvicset is elemelt magának a közeli asztalról, bár nem rajongott ezekért a felcicomázott vackokért.

Leküzdötte az ételt, kiitta a pohár felét, és vagy fél tucat pincért visszautasított, akik minduntalan valami desszertet akartak rátukmálni a tálcájukról. Inkább a festményeket szemlélte, mert londoni létére életében még csak egyszer járt itt, annak is lehetett vagy tizenöt éve.

– Leyton – ütötte meg a fülét bácsikája érces hangja. Landon bácsi borongós arccal lépett mellé, bár a morózus arckifejezés ugyanúgy hozzátartozott a megjelenéséhez, mint az aranykeretes szemüvege és az unalmasszürke öltönye.

– Remek parti, remek előadásokkal – vágott bele a beszélgetésbe. – Jerry kitett magáért, az irodaház megjelenése egészen impozáns, alig kéttucat hasonló példát tudnék hozni rá...

– Ne tereld a témát. Ki ez a nőcske és eddig miért nem szóltál róla egy büdös szót se?

– Ennek a "nőcskének" van neve is, Miranda Taylor, és a barátnőm – nyomta meg Leyton az utolsó szót, majd magába döntötte a bor maradékát. Már alig várta, mi lesz Landon bácsi reakciója.

– Sejtettem, hogy nem valami gyakornokod, ahogy taperoltad. Vagy képes voltál gyorsan felszedni egy egyetemistát?

Vajon Miranda örült volna neki, ha megtudja, hogy még az iváshoz legális korúnak sem hiszik? Charlotte a helyében repesett volna a hírtől.

– Miranda egy független, felnőtt, dolgozó nő. Mellesleg barista.

Mellékesen tette hozzá, de tudta, hogy bácsikája nem fogja csak úgy elengedni a füle mellett a megjegyzést. Voltaképp Leyton egész este erre a pillanatra várt. A Landon vállalat fejének reakciójára.

Ha lehetséges, Landon bácsi arca még jobban elkomorult, Leytont pedig kettős érzés fogta el: káröröm és düh.

– Mit tanul? – érkezett a következő kérdés. Bácsikája még erősen kapaszkodott abba az utolsó szalmaszálba.

– Nem jár és nem is járt egyetemre - vitte be a végső döfést.

– Leyton...

– De ez miért fontos? Charlotte-nak még érettségije sincs, és mégis értékes része a Landon családnak, nem igaz? – támadt vissza, és bár könnyednek szánta a kérdést, ő is érezte, hogy szavain átsüt a megvetés. A bor tehetett róla. Normál esetben terelte volna a témát.

– Charlotte-ot ne keverd ebbe bele.

– Pedig én erős párhuzamot érzek.

– Ha azért szedtél fel egy pincérnőt, hogy engem bosszants vele...

– Miért hiszed, hogy barátnő keresésnél egy kicsit is számba veszem a véleményed? Egyébként barista.

– Látom, te teljesen félreértettél engem, amikor a felelősségről, meg a megállapodásról beszéltem... – folytatta a bácsikája, de Leytont nem érdekelte, mit akar még mondani. Szavába vágott.

– Lehet, fél éven belül elveszem Mirandát. Lehet, pár éven belül gyerekünk lesz. Vagy szerinted kevesebbet ér valaki, csak mert az anyjának nincs diplomája?

– Már megint részeg vagy, fiam?

– Kérlek ne tereld a témát.

– Leyton... – sóhajtott a bácsikája, és mintha egy pillanat alatt éveket öregedett volna. – Tudom, hogy régen kellemetlen megjegyzéseket tettem rád, de az elmúlt pár évben ráébredtem néhány dologra veled kapcsolatban.

Leyton észre sem vette, mikor emelkedett meg ennyire a pulzusa. Idegesítően dübörgött a fülében és végtelenre nyújtotta a pillanatot, amíg a bácsikája összeszedte a gondolatait a folytatáshoz.

Nyögje már ki!

De Landon bácsi elhallgatott, és elszakította pillantását Leytonról. A férfi dühösen és csalódottan követte szemével bácsikája tekintetét, majd meglepetésében megemelkedett a szemöldöke. Miranda állt tőlük alig karnyújtásnyira, sápadtan, és olyan erősen szorongatva a mobilját, hogy majdnem eltörte a készüléket.

– Leyton, beszélnünk kell. Most.