London, Landon Építési Nagyvállalat, október

Leyton a saját részlegét mindig úgy képzelte el, mint egy a hegy tetején büszkén magasló középkori várat, aminek szikláit római cement tartja össze, megbolygathatatlan egységként. A LÉN nem volt tökéletes, megesett, hogy lemaradt egy pályázatról, még az is előfordult, hogy elbukott egy projektet, de nem az ő részlege, ahol a páratlanul fiatal beosztottjai példásan vettek minden akadályt. Igen, Leyton tímje legenda számba ment a cégnél. Egyszer-kétszer ugyan náluk is rezgett a léc, de soha egyetlen megrendelőnek nem okoztak csalódást. Ezt persze csakis maguknak, és valahol az ő óvó és őrző tekintetének köszönhették.

Egészen a mai napig, amikor is Leyton óramű finomságú gépezetébe nemhogy porszem, inkább utcakő került, egy bántóan fehér, egyoldalas nyomtatvány képében.

Pedig érezte már az előjelét. A dereka tájékán egyre határozottabban gömbölyödő Mrs Simmons jó egy hete kerülte a főnöke tekintetét, holott pár hónapja még ő köszönt neki a leglelkesebben, amikor kilépett a liftből. Leyton épp elég ideje volt ahhoz főnök, hogy ösztönösen megérezze egy kellemetlen beszélgetés előszelét, ezért, amikor meglátta a papírost az asztalán, a névre rá se pillantva érezte, hogy Mrs Simmonshoz tartozik, és beletörődve nyugtázta, hogy most jött el a pillanat, amikor elengedi a kolléganőjét szülési szabadságra.

Ezek után meglepetten vette tudomásul, hogy a nyomtatványon mégsem az ő neve sötétlik.

- Katie! - szólalt meg maga elé emelve a lapot. - Nem sejti véletlenül, Steve miért akar legalább egy hónap szabadságra menni?

Titkárnője minden titkok tudoraként sandított rá az asztala túloldaláról, a rendszerezésre váró akták mögül. Leyton csak kivételes esetben vette segítségül Katie fülét, ami már a mágiával határos módon néha még az alkalmazottai gondolatait is meghallotta, de most tényleg elveszettnek érezte magát. Steve épp a múlt héten vett ki pár napot, hogy meglátogathassa az anyját és a nővérét, akik történetesen ugyanabban a Manchester melletti kisvárosban éltek, mint Mirandáék. Leyton boldogan bólintott rá a dologra, mert alkalmazottja az utóbbi egy hónapban igen csak összeszakadt, egyre sápadtabbnak tűnt, biztos kapóra jött neki a pihenés. Ám ahelyett, hogy energikusan, feltöltődve tért volna vissza, most ezzel a lehetetlen kéréssel állt elő. Három projektben vett részt, egynek ő volt a koordinátora, és a határidők vészesen közeledtek. Tudnia kellett, hogy Leyton csak igen súlyos indokkal engedhette most el szabadságra.

- Nem is tudott róla, hogy Steve nemrég elvált?

Leytont annyira meglepte az információ, hogy még titkárnője enyhén leereszkedő hangneme sem bosszantotta fel.

- Nem. Ez az információ nem jutott el hozzám - vallotta be töredelmesen.

- Még a nyár elején balhézott össze Cassandrával. - Csak Katie tudta fejből valamennyi alkalmazottja párjának a nevét. - Ha jól tudom, egy csúnya megcsalás is volt a háttérben, mindenesetre júliusban már be is adták a válási papírokat, és valamikor mostanában kapta kézbe a végső döntést - folytatta csevegő hangnemben, miközben közelebb sétált Leyton asztalához. - Úgy hallottam, Cassy csúnyán lehúzta. Úszott a közös lakásuk is. Bár azt hiszem, azt Cassy szülei vették nekik, mert tudja, Steve-et sosem vetette igazán fel a pénz...

- Köszönöm, ez épp elegendő volt - szól Leyton sietve közbe, mielőtt titkárnője Steve teljes ingó és ingatlan vagyona sorsáról beszámolt volna neki. Fel nem bírta fogni, honnan tudott Katie ezekről. Ott ült a tárgyaláson is?

Válaszképp hosszú és enyhén színpadias sóhaj szakadt ki titkárnőjéből.

- Ritka ostoba nő ez a Cassy - jegyezte meg. - Ilyen rendes, dolgos férfit elveszíteni...

Leyton gyanakodva pillantott titkárnőjére, és kezdett benne összeállni a kép. Merthogy érdekes módon éppen július hónaptól kezdve vált Katie visszafogottan csinos öltözködése kihívóan dögössé. Most is a szoknyája épp egy leheletnyivel volt rövidebb és szorosabb, mint amit a munkahelyi etikett megengedett. Leytonnak már rég figyelmeztetésben kellett volna részesítenie, ha titkárnőjének nincsenek ilyen díjnyertes lábai. Ezért döntött úgy Leyton, hogy ezt az apró szabálytalanságot elnézi neki, ha cserébe elnézegetheti a virgácsait.

Egyelőre nem tudta eldönteni, bántja-e az önbecsülését, hogy kolléganője elsősorban nem neki akar tetszeni, hanem a szegény, összetört szívű Steve-nek. Alapvetően nem nézte jó szemmel, ha a beosztottjai összegabalyodtak, de Katie és Steve technikailag nem dolgoztak együtt...

- Megértem, hogy lesújtja a válás, de több mint egy hónap...

- Oh hát az egy hónapot nem ezért veszi ki - válaszolta Katie továbbra is olyan hangszínnel, mintha Leytonnak épp az összeadást kellene elmagyaráznia. Közelebb hajolt főnökéhez, hogy a szavai ne szűrődjenek ki az iroda falain kívülre. - Hallottam, amikor mondta Mrs Robertsnek, hogy most tudta meg, a nyáron meghalt a gyermekkori legjobb barátja is. Hát nem szörnyű, mit kell ennek az embernek kiállnia?

- Köszönöm, Katie, bőven eleget tudok már - intette le Leyton, mielőtt megtudta volna, hogy Steve egyébként rákban is szenved. Így is felfogta, hogy egyik emberére rájár a rúd mostanában, és kiérdemelte a pihenést. De mégis, egy hónap... És hogyhogy ő, Leyton, ebből semmit nem vett észre? Soha nem kotnyeleskedett bele az alkalmazottai életébe, de valahol büszke volt magára, hogy ösztönösen megérezte, ha a tím valamelyik tagjának magánéleti gondjai támadtak.

Borongós kedvvel szürcsölgette a déli kávéját, miközben kollégáinak öt fős csokra ölelte körül a letört Mrs Simmonst és fásult Steve-et. Zöld teáik pereme felett csendesen susmorogtak egymás között, és többször is szúrós pillantásokat küldtek őfelé. Kezdte rettenetesen felbosszantani, hogy valami bontja a csoportja rendjét, és ő még csak megtippelni sem tudja, mi az. Olyan határozottsággal csapta vissza csészéjét az alátétébe, hogy a csengő hangtól Katie megugrott a pult mögött, majd legyűrve magában a mérgét sétált oda a kollégáihoz.

- Julia - pillantott Mrs Simmonsra -, Steve - futott tovább a tekintete a férfira. Viszont csaknem visszarettent, amikor Mrs Simmons szája gyanúsan lebiggyedt, és Steve még jobban elsápadt. Az öt fős támogató brancs alig leplezett elítélő pillantást küldött felé. Leyton viszont nem mutathatta ki, mennyire feszélyezi a kollégák negatív magatartása. -, várom önöket az ebédszünet után az irodámban.

Sarkon perdült, és remélte, nagyon remélte, sietős léptei nem tűnnek menekülésnek, még ha azok is voltak.

*

London, Westfield London, október

Miranda zavartan babrálta most már lényegesen rövidebb tincseit. Nem tudta pontosan, mit kent rá a fodrász, pedig el kellett volna kérnie a termék nevét, mert ennyire selymesnek és rendezettnek még sohasem látta őket. Ilyen rövid is talán öt éve lehetett utoljára, alig érte el a vállát, és szépen formált loknikban imbolygott az arca körül, valahányszor megrázta a fejét. Sohasem szerette a haját, ezért fiatalkorában tíz centinél hosszabbra nem engedte megnőni, és épp olyan színűre festette, ami megtetszett neki a bolt polcán. Most is csak Hank és Pierre közös unszolására nem vágta vissza. A zongorista szerint a hajhosszal együtt nőttek Miranda pasizási esélyei, pedig egyre inkább csak Merida szőke unokatestvérére kezdett hasonlítani. De most búcsút intett a szőke szénaboglyának, és helyette csillogó, érzékien göndörödő fürtöket kapott.

Miután a kozmetikus a szemöldökét is megregulázta, Mirandának meg kellett állapítania, hogy nyaktól felfelé nagyon is rendben van. Kezdte magát egy "Make Over" műsorban érezni, de nem bánta, főleg hogy mindent Martha, vagy pontosabban a főnöke fizetett. A fodrásszékben sikerült magáról egész értékelhető szelfit lőni, amit Pierre tengernyi szívecskével, cuppanós szájjal, szivárvánnyal és persze "Gyönyörű vagy, Miri!" felkiáltással kommentált. Meg egy "Tíz évet letagadhatnál!" felkiáltással, amit biztosan nem gondolt végig. Felcsigázott hangulatát elsősorban nem Miranda megváltozott külseje okozta, sokkal inkább az a tény, hogy a nő napja első cselekedeteként kilencvenezer fontot utalt át a hitelkártyáról Hank számlájára, és évek óta először mondhatták el, hogy nem negatív jellel kezdődik a családi kassza összege.

Egyedül az hiányzott Miranda "make over"-jébe, hogy Martha elragadtatva csapja össze a tenyerét minden rajta esett változás után. A nő szinte már katonás szigorral cipelte egyik állomásról a másikra, és épp annyit szólt hozzá, amennyi feltétlenül szükséges volt.

- Ideje felújítani a ruhatárát - mondta, majd vezette is tovább az óriás bevásárlóközpontban.

Miranda csendben lépkedett mellette. A nő megint nadrágkosztümben feszített, de ellentétben Miranda béranya ügynökséges főnökével, Leyton bejárónője remekül festett benne. Martha magas, vékony, éles arcú nő volt, maszkulin megjelenéséhez a rövid, platinaszőkébe hajló hajszíne csak még jobban hozzátett, de fényes gallérú blézere, és magassarkúja elegáns és nőies benyomást keltett, ráadásul párját ritkítóan jól tudott járni a cipőjében. Egyszerre volt előkelő, de mégis menő, főleg a fülében csillogó féltucat fülbevaló miatt. De egyszerű sportfelsőben és futónadrágban sem veszített sokat a kisugárzásából, amikor reggel alig egy óra leforgása alatt ráncba szedte Leyton lakását. Nem mintha olyan sokat kellett volna rajta dolgozni... Miranda szemében egyre jobban felértékelődött ez a munka.

- Hogy lehet valaki bejárónő? - bukott ki belőle automatikusan a kérdés, amire Martha szigorúan szenvtelen kifejezése egy pillanatra megtört, és mosoly suhant át az arcán.

- Érdekelné ez a munka, Miss Taylor?

- Végül is... - Elég földöntúli dolognak tűnt, hogy a takarításért még meg is fizessék. - De ne hívjon Miss Taylornak, olyan fura.

- Akkor minek kellene szólítanom?

- Miranda?

Martha csak megvonta a vállát, talán ez az igent jelentette nála.

Megálltak a következő butik előtt, aminek Miranda már a kirakatából is meg tudta mondani, hogy nem az ő pénztárcájának való hely. Vagy legalábbis nem az ő pénztárcájának való hely volt, egészen mostanáig.

De hiába engedhette meg magának az árakat, elveszetten forgolódott a rengeteg blúz, blézer, kosztümfelső, és vászonnadrág között. Fiatal korában mindig az élénk színeket, és extravagáns, de kényelmes ruhadarabokat részesítette előnyben, ebben annyira nem különbözött Pierre-től, ezért megtippelni sem tudta, a sok pasztelszínű, elegáns szabású, finom anyagú ruha közül melyik állna neki jól. Martha szúrós szemmel végigmérte, majd meglepő határozottsággal kapkodott le neki a fogasról pár dolgot, csak néha állt meg, hogy egy-egy ruhafogast Miranda elé tartson. Még az eladólányt is elkergette, pedig kétszer is odasomfordált hozzájuk szívélyesen mosolyogva, hogy "esetleg segíthet-e?".

Egy szettnyi ruhadarabbal végül a nő elkergette az öltözőbe. Miranda automatikus mozdulatokkal hámozta le magáról a megrántott szálú pulóvert, a hosszúújjú, pecsétes pólót, a kopott farmert, és mintha minden egyes levetett réteggel egyre csupaszabbá, és sérülékenyebbé vált volna. Nem mert az óriási tükör felé sem nézni, nehogy szembesüljön ő is Tony kegyetlen kritikájának igazságával, de amikor már csak a jobb napokat látott fehérneműjében állt ott a fülkében, a tekintete végül a tükörképére vándorolt, és remegős levegővétellel fogadta be a látványt.

Mert igen, Miranda már nem ugyanaz a lány volt, mint Spike születése előtt. Sohasem tagadta, de nem is szeretett róla tudomást venni, hogy bár igen, a mellei megnőttek, de a lapos, izmos hasát, és combjait talán sohasem kapja vissza. Az izmok most is ott lehettek valahol, csak az a négy-öt kilónyi, vagy inkább hét-nyolc kilónyi háj eltakarta őket. De nem is ez rémítette meg amikor a tükörbe nézett, sokkal inkább, hogy sehol sem találta már azt a régi Mirandát, aki alig tizenkilenc évesen bemutatott az anyjának, karon fogta Hanket, majd hátat fordított a teljes addigi életének, hogy egy idegen, messzi városban kezdjen újat. Ezt a fajta bátorságot nem találta sehol magában, csak a derekán éktelenkedő, és fakuló tetoválás emlékeztette rá, hogy valaha annyira tojt mások véleményére, hogy még Hank heves ellenkezése dacára is magára varratott egy semmitmondó, nonfiguratív jelet, csak azért, mert megtetszett neki egy másik lányon.

Inkább gyorsan hátat fordított a tükörnek, és magára húzta a ruhadarabokat. Gyorsan végzett, majd egy nagy sóhaj kíséretében félrerántotta a vastag szövetből készült függönyt.

- Na, hogy festek? - lépett előre mezítláb, mert elnyűtt tornacipőjét csaknem párosíthatta egy ceruzaszoknyához.

Martha ismét nem csapta össze a kezét elragadtatásában, de nem is maradt az arca semleges, helyette vékonyra szedett szemöldöke gyanúsan megsüllyedt. Ezt Miranda nem vette jó jelnek, sem az eladónő erőltetett mosolyát. Miranda a legközelebbi tükör felé fordult, majd látva magát, ennyit bírt kipréselni magából:

- Remélem, Mr Landon az aggszűz iskolás lányokra bukik.

Mert valóban úgy nézett ki, mint aki még nem jött ki az iskolapadból, de öltözködése alapján már leélte az élete felét, és szexualis kapcsolatnak még a gondolata sem merült fel a fejében. Egy avit, keretes szemüveg hiányzott már csak az orra hegyéről. De Miranda nem okolta Marthát a rossz választás miatt, ezek a ruhadarabok rajta biztosan sikkesen mutattak volna.

- Hmm - érkezett Martha segítőkész véleménye.

- Attól tartok, ezek a ruhadarabok nem emelik ki megfelelően a kisasszony személyiségét - állapította meg az eladó hangosan, és Miranda jobban nem is bírt volna vele egyetérteni. - Várjon egy pillanatot! - tartotta fel a kezét, és már el is rohant a ruhabolt másik sarkába.

- Egyébként milyen Leyton esete? - fordult vissza Miranda Marthához, aki csendesen mustrálta. Bizonyára képtelen elhinni, hogy ennyire borzasztóan is állhatnak valakinek ezek a ruhadarabok. - Mert azt célozzuk, nem?

- Esélytelen. Mr Landon a magas, barna nőket kedveli.

- Aha. Meg gondolom az idősebbeket - A szett hiába állt rajta öregesen, inkább rettenetesen fiatalnak tűnt tőle, a helyi kocsmában legalábbis biztosan nem szolgálták volna ki. Bár a mellkidobós, partizós gúnyájában is előfordult, hogy hitetlenkedve fogadták csak el a korát. - Az érett harmincasokat.

- Érett harmincas?

- Tudja, a korabelieket.

- Mert mit gondolsz, Mr Landon hány éves? - kérdezett vissza Martha felvont szemöldökkel. Miranda erre a kérdésre őszintén nem tudott válaszolni. Az ügynökség papírján látott egy születési dátumot, de nem emlékezett rá, meg kételkedett benne, hogy Leyton az igazit adta volna meg.

- Közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz? - kockáztatta meg, majd kisebb sokként érte, amikor Martha eddigi viselkedéséhez képest idegen módon először elvigyorodott, majd halkan kuncogni is kezdett. - Aki ennyire fontos a munkájában, biztos régóta dolgozik, meg őszül is...

- Harminckettő - segítette ki Martha.

Oh. Még szerencse, hogy nem tippelte be a harmincnyolcat, mint amire első ízben gondolt.

- Mégis úgy viselkedik, mint egy ötvenéves - folytatta rendületlenül. - Legalábbis ennyire kényszeres és rigolózus embert én még nem láttam, pedig voltak már problémás főnökeim...

- Nem - érkezett Martha rövid válasza.

- Nem? - ráncolta Miranda a homlokát értetlenül, és fordult újra a nő felé, majd csaknem hátra is hőkölt Martha hűvös ábrázatától.

- Tudom, hogy bizonyos körökben divat szidni a főnökömet, de ha tőlem is ezt várod, keservesen csalódni fogsz - jelentette ki Martha színtelen hangon.

- Én nem...

- Nem hibáztatlak miatta - vágott Martha a szavába. - Mr Landon rettenetesen nyers tud lenni, és ettől azt a benyomást kelti, mintha magasról tenne mindenkinek az érzéseire. Én viszont több mint tíz éve ismerem már, és elhiheted nekem, nála jobb indulatú ember igen kevés van a Földön. Nem kedves, és a modora sem az igazi, de abban biztos lehetsz, hogy a kétszínűségnek még az árnyékát sem találod meg benne. Ellentétben egyes ismerőseivel.

- Nem tudom, kire célozgatsz - válaszolta Miranda nem kevés sértettséggel a hangjában, majd elkerekedett szemmel folytatta a megvilágosodástól: - Vagy mégis tudom kire célozgatsz...

- Csak egy tanács kolléganőtől a kolléganőnek: válogasd meg jobban kinek a szavait veszed készpénznek.

- És arról mi a véleménye Mr Landonnak, hogy így beszélsz a barátjáról a háta mögött?

Martha felhúzta az orrát, de mielőtt újra válaszolhatott volna, visszatért a lelkes alkalmazott egy seregnyi ruhával, és szelíd erőszakkal tessékelte be újra Mirandát a legközelebbi próbafülkébe. Szerencsére, mert lehetséges, hogy Miranda következő mondata már végképp kibillentette volna Marthát a hűvös komornyik szerepéből.

*

A lovagiasság törvényei dacára, vagy talán épp miattuk, Steve tagbaszakadt alakja jelent meg először Leyton irodájának ajtajában, majd a férfi sarkában érkezett Mrs Simmons is.

Leyton a tímje valamennyi tagját magához közelállónak érezte, de Steve-hez még a többinél is jobban kötődött. Talán mert a férfi fekete báránynak számított a cégnél, mint ahogy Leyton is a családjában, és kis elégtétellel is töltötte el, hogy Steve azóta fejfájást okozott a nagybátyjának, mióta az első elbeszélgetésen többmint öt évvel ezelőtt megjelent.

- Túl nagy rizikófaktor - foglalta össze nagybátyja az interjú után, miközben a zöld teáját szürcsölgette, Leyton pedig elmélyülten játszott a tollával.

- A kiváló érdemjegyei miatt vagy mert ösztöndíjasként végezte el az egyetemet? - kérdezett vissza élesen. Neki nagyon is tetszett Steve Johansson, mert eltökéltnek, céltudatosnak, de nem túl magabiztosnak tűnt.

- Nem azért kapott ösztöndíjat, mert megnyerte a helyi makettversenyt - horkant fel bácsikája. - Szociális alapon. - Szinte köpte az első szót, mintha valami vulgáris kifejezés lett volna.

- Tehát nem veszünk fel senkit, aki szegényebb nálunk? Csak mert akkor nem sok alkalmazottja lesz a cégnek.

- Látod, Leyton, ez veled a baj. Nem vagy elég alapos - állapította meg a nagybátyja, miközben néhány nyomtatott lapot szedett elő az öltönye belső zsebéből, majd gondosan, és csigalassan Steve kinyomtatott önéletrajzára simította. - Nem elég letölteni a cévéjét a netről, azt úgyis mindenki túlkozmetikázza. - Orrára biggyesztette a szemüvegét, és úgy húzta még jobban maga elé a papírost. - A fiúnak több priusza van fiatalkorából: csendháborítás, engedély nélküli vezetés, vandalizmus, és fel sem olvastam mindent, az apját pedig lecsukták súlyos testi sértés vádjával, biztos ezért kapta azt az ösztöndíjat is.

- Szóval mert rossz családból jött, már esélyt sem kaphat?

- Leyton... a cégünk egy nagy vár, aminek a kövei az alkalmazottaink Ha egyről is kiderül, hogy szikla helyett homokkő, az egész összeborulhat.

- Megegyeztünk, hogy a tímem tagjait én válogatom össze, nem?

- Leyton...

- Márpedig nekem ő kell. Téma lezárva.

- Ebbe még bele fogsz bukni.

Nagybátyja hasonlóan elítélő pillantásokkal nyugtázta, hogy Leyton sok frissdiplomás mérnöknőt is felvett az éppen alakuló csapatába. Leyton nem hazudott Mirandának amikor azt állította, hogy nála a gyengébbik nem áll nyerésre: tizenöt fős tímjében nyolc nő és hét férfi dolgozott. De eddig mindenki becsületesen állta a sarat, Steve kiváltképp precízen dolgozott, és egy szó panasz sem esett rá soha. Most sem róhatta meg Leyton, amiért egyben tartott igényt valamennyi szabadságára, mégis ebben a túlhajtott időszakban bedobni a törölközőt, vagy legalábbis felakasztani egy időre, felért egy kisebb árulással. Főleg mivel Mrs Simmonstól amúgy is búcsút kellett vennie hamarosan.

- Foglaljanak helyet - intett Leyton kezével az asztala elé állított székekre.

Kollégái beljebb tessékelték magukat, Leyton pedig megállapította magában, hogy Steve egyre robosztusabb lett, pedig öt éve sem tűnt aprónak. Egy új zakóra is megért már neki az idő, mert kényelmetlenül feszült a mostani a vállán. Hogy csinálta? Fegyencedzéssel vezette le a munkahelyén és magánéletében felgyülemlett feszültséget? Leyton igen ritkán érezte magát feszélyezve társaságban, de most egy drága öltönybe bújtatott madárijesztőként festett Steve mellett. Mrs Simmons sem kellett sokkal jobb érzéseket a férfiban, egy utcán felejtett kutya nem nézett bánatosabb szemekkel nála.

Leyton megállapította magában, hogy be kellene szereznie egy karfával rendelkező széket, mert Mrs Simmons csak még elesettebbnek tűnt előtte, ahogy tehetetlenül rakosgatta a kezeit, míg végül a hasán állapodtak meg. Leyton az íróasztala mögé menekült, és szintén gyorsan helyet foglalt, miközben egy gombnyomással némította a telefonját.

- Úgy vettem észre, hogy feszélyezi mostanában önöket a társaságom - kezdett bele kertelés nélkül.

Válaszképp a nő sűrűbben kezdett el pislogni, Steve pedig megfeszült ültében. Leyton legyűrt magában egy nehéz sóhajt. Mrs Simmons már most a könnyeivel küszködött. Mégis mit követett el ellenük, hogy ennyire rettegnek tőle?

- Mindkettőnknek joga van a szabadsághoz, épp eleget tettünk a cégért - kezdett bele Steve, karját összefonva maga előtt és Leyton még csak megtippelni sem tudta, mi járhatott most a fejében. A testtartása viszont azt sugallta, hogy szinte várja, Leyton mikor lobogtatja meg előtte a felmondólevelét, hogy ő cserébe keményen bemos... olvashasson neki.

Mrs Simmons már nem tűnt ennyire ellenségesnek, épp ellenkezőleg.

- Uram..., mármint... - kezdett bele remegő hangon, majd segélykérőn Steve-re pillantott, aztán maga elé a földre, fel a légkondícionálóra, de még véletlenül sem a főnöke szemébe. - Fél év után már visszajönnék, de már egy hónap után is megoldom a home office-t, ha szükséges!

- Állj, állj, állj! - tartotta fel Leyton a kezét. - Remélem tudják, hogy fogalmam sincs, miről beszélnek. Vagy pontosabban Steve-nél van egy erős tippem, de önnél, Julia, még csak találgatni sem tudok. Viszont úgy látom, olyan bűncselekményben látnak tettesnek, amit még el sem követtem.

Mindkét alkalmazottjának mintha szégyenkezés futott volna át az arcán, és láthatóan oldódott bennük a feszültség. Leyton kivárt, és nem hiába, mert végül Mrs Simmons megszólalt, és végre rá is nézett közben.

- Elnézést szeretnék kérni, Mr Landon, én csak... Hallottam, hogy új alkalmazottat keresnek a mi csapatunkba és kétségbeestem, hogy... - szipogni kezdett.

- Attól tart, hogy nem hosszabbítja meg a szerződését - fejezte be helyette Steve.

- Tessék? - pislogott Leyton döbbenten, és akkor végre összeállt a fejében a kirakós, de olyan riasztó gyorsasággal, mintha gumiszalagok rántották volna össze.

Mrs Simmons tényleg azt feltételezte róla, hogy amint elmegy szülési szabadságra, Leyton le is cseréli valaki másra?

Tényleg ilyen alaknak nézte?

Siri is megirigyelhette volna tőle az érzelemmentes hangsúlyát, ahogy biztosította róla Mrs Simmonst, hogy csak az ideiglenesen támadó űrt akarja egy új alkalmazottal betömni, és egyébként is ráfért már a csapatukra a bővítés. A nő megtört szipogása hamar megkönnyebbült hüppögésbe fordult át, de Leyton nem bírt továbbra sem megnyugodni és a feje is hasogatni kezdett.

Egy dolog, hogy Miranda nőgyülölőnek titulálta, hiszen alig ismerte, könnyen félreérthette Leyton motivációit, de Mrs Simmons... évek óta együtt dolgoztak, mikor adta a leghalványabb jelét annak, hogy képes lenne szétzúzni a nő karrierjét, csak mert ideiglenesen nem veheti a hasznát?

Bárhogy is próbálta lenyelni magában a keserűséget, pokolian fájt neki. Steve-re pedig végképp nem maradt energiája, ezért bármilyen kertelés vagy szemöldökráncolás nélkül inkább aláírta a férfi szabadsági kérelmét. Bár sejtette, másnap a HR osztály egyik alkalmazottja liheg majd a nyakába miatta.

*

Miranda először csaknem felbőszült macskaként prüszkölt rá a fodros, csipkés ruhadarabokra, amikkel az eladólány visszatért, de amint felpróbálta őket... Igen, ezekben is riasztóan fiatalnak tűnt, de mégsem úgy, mint Martha szigorú szettjében. Azokban koravén penészvirág volt, így viszont kissé talán hibbant, de mindenképpen feltűnő lény, aki még egy olyan munkába begyöpösödött alaknak is szemet szúrna, mint amilyen a főnöke. Még csak nyomokban sem tartalmazta a tizenkilenc éves Mirandát, de nem is akarta, hogy bármi is utaljon a Spike előtti életére. Nem azért hámozta le azokat a kopott rétegeket, hogy aztán újra magára öltse őket frissebb kiadásban, mert idegen és fájdalmas bőrként viszketnének rajta.

- Tetszik - állapította meg megpördülve a tükör előtt, és a szája széle is a füléig csúszott fel. - És az sem érdekel, ha köze nincs Landon ízléséhez.

- Erre rátapintottál - állapította meg Martha. Miranda viszont nem kapta fel a vizet rajta, rövid átöltözése alatt arra a következtetésre jutott, hogy nem lesz rosszban a nővel két olyan férfi miatt, akiktől az ég egy adta világon semmit sem akar. Jó, de, Leytontól a pénzét akarta. Martha viszont...

- Bocsánatot szeretnék kérni - fordult a nő felé.

- Igen, és miért?

- A kirohanásom miatt, nem tudtam, hogy te meg Leyton... - elakadt. Nem tudta eldönteni, a múltban történt-e közöttük valami, vagy Martha a hoppon maradt fél volt ebben a "kapcsolatban".

Meglepetésére a nő elnevette magát.

- Miranda, nem. Nagyon nem. Te jó ég, nem!

- Tessék? - kerekedett el a nő szeme még jobban, mert egyre kevésbé tudta követni Martha hangulat ingadozásait.

- Nincsen viszonyom Mr Landonnal. Sohasem volt, és soha nem is lesz.

- Már bocsánat, de az előbb elég intenzíven védted, ahhoz képest, hogy nincs köztetek semmi.

- Mert jó főnöknek és jó embernek tartom. És nem szeretem, ha úgy ítélkeznek felette, hogy még csak az érme egyik oldalát látták.

- De ha ennyire szimpatikus, akkor miért nem...?

- Képtelen lennék olyan pasival járni, akinek fikarcnyi affinitása sincs a zenéhez. Akkor indulhatunk? - váltott élesen témát.

És nem is adott teret Mirandának a további kérdezősködésre, úgyhogy gyorsan fizettek, majd papírszatyrokkal megpakolva megkeresték Martha autóját a parkolószinten.

Késő délutánra értek haza, és Miranda már épp megállapította volna, hogy valószínűleg összedőlt a LÉN épülete, ezért ért Leyton hamarabb haza náluk, amikor Leyton helyett George mosolygós alakja emelkedett fel a fotelből. Ezek szerint mégis volt kulcsa a házhoz.

- Helló lányok! Azta, Miranda, remekül nézel ki.

A nő egyszerűen fel nem bírta fogni, miért nem rajongott Martha ezért a kedves figuráért. Bár lehet a "közös múlt"-nál nem tévedett sokat, csak a személyt vétette el?

- Te meg mit keresel itt, George? - kérdezte vigyorogva, miközben a milliónyi papírszatyorból néhányat az étkező asztal egyik székére pakolt.

- Gondoltam, megnézem, sikerült-e belakni a helyet. Már amennyire ezt a helyet be lehet lakni...

- Hová pakolhatom a csomagjaid? - vetette közbe Martha.

- Nyugodtan hagyd őket a konyhában, én majd elpakolok.

Válaszképp Martha igen gyorsan lerakott mindent, és már fordult is sarkon, hogy egy perccel se töltsön többet a házban, mint amit feltétlenül szükséges.

- Köszönök mindent! - kiáltott Miranda utána, amire egy feszes, de legalább őszinte mosolyt kapott válaszul.

George zavartalanul iszogatta üveges sörét az óriás tévé előtt, miközben láthatóan tanácstalanul lavírozott a csatornák között.

- Igazság szerint nem gondoltam volna, hogy önszántadból is átjársz Leytonhoz.

- Az én tévém kisebb.

- És biztos nem telik nagyobbra.

- Minek vegyek, ha Leytonnak már megvan? - vigyorgott rá George, és Miranda ösztönösen megérezte, hogy valamit a férfi eltitkol előle.

- Pedig azt hittem, most, hogy ideiglenesen lezárult ez az... ügy, igyekszel minél több időt tölteni a menyasszonyoddal - lépett ő is a kanapéhoz, majd lassan leereszkedett George mellé.

- Lea ma későig dolgozik, meg elég nyűgös a héten.

- Nyűgös?

- Tudod, cápahét van...

- Hogy mi?

- Árad a Vörös-tenger.

- Áh - esett le Mirandának is a tantusz.

- Szóóóval - fordult George teljes törzsével felé, és pillantása Miranda hasára esett. - Megtörtént?

- Tegnap.

- Akkor te már...?

- Tizenhárom nap múlva kell tesztet csinálnom - találta ki a nő George gondolatait. - De egyébként húsz-harminc százalék esély van arra, hogy elsőre sikerül.

- Szóval ez nem is tuti? Leyton ezzel biztosan nem kalkulált.

- Nem tudom, kalkulált-e vele.

- És mi van, ha igazából nem is lehet gyereke?

- Előzetesen ellenőrzik, hogy eléggé ficánkolnak-e a fickók, ha ez érdekel.

Válaszképp George felhördült, és a kezébe temette az arcát.

- Nem tudom, miért kérdeztem meg.

Miranda nem értette, miért idegenkedtek a férfiak ettől a témától, bezzeg Pierre-t egy cseppet sem hozta zavarba. Igaz, igen kevés dologgal lehetett őt zavarba hozni.

Csendesen süppedtek bele a lehetetlenül kényelmes fotelbe, majd George a sörét kortyolgatva, Miaranda pedig a fitnesz menüjét majszolva várták, hogy a ház ura is megérkezzen. Hat előtt pár perccel nyílt is az ajtó, és mindketten hátrakapva a fejüket az érkező felé fordultak .

Miranda rögtön megállapította, hogy Leyton pocsék napot tudhatott a háta mögött. Sápadtan és borongós arccal akasztotta fel átázott kabátját a fogasra, és ejtette az összecsukható ernyőt a megfelelő tárolóba.

- Végre! - köszönt George lekesen.

- Te meg mit keresel itt?

- Miért mindenki ezt kérdezi...? Csak gondoltam, rátok nézek.

Válaszképp Leyton újra vállára vette a táskáját és zokniban indult meg a dolgozószobája felé.

- Nem vacsorázik velünk? - kezdte Miranda.

- Hoztam sört is - tette hozzá George.

- Ezt most kihagynám.

- Ugyan már, Leyton, ne kelljen könyörögni... - kezdte George, de a felbúgó csengő belérekesztette a szót.

- Várunk még valakit? - fordult feléjük Leyton nem kis gyanakvással, mintha Miranda egész nap parti meghívókat osztogatott volna az ő lakásának címével.

A csengő újra felharsant, és Leyton összevont szemöldökkel pillantott a kamerára.

- Lea az.

- Oh - érkezett George nem túl lelkes válasza. - Hát akkor engedd fel? - Tényleg kérdőjellel végződött a válasza?

Miranda is izgatottan fészkelte magát térdelő helyzetbe a kanapén, mert régóta ette a kíváncsiság, milyen lehet élőben a rejtélyes Lea, akit eddig csak képen ismert. Nem kellett sokat várnia, pár percen belül nyílt is Leyton ajtaja, és sötét esernyős, mélyszürke kiskosztümös, magas nő lépte át a küszöböt.

Miranda ösztönösen visszahúzódott a kanapé háttámlája mögé, mert ilyen felbőszült nőt még életében nem látott. Lea szögegyenesre vasalt, sötét tincsei szinte fodrozódtak az arca körül a visszatartott dühtől.

- Csodálatos - szólalt meg mély, rekedtes hangon. - Legalább mind a három jómadár egy helyen van.

...

Három?