Valahol London és Manchester között, George autója, október

George utált csordogálni, de ígéretet tett Leytonnak, hogy visszafogja magát, ha már Miranda is velük utazik. A férfi sejtette, hogy Leyton előbb utóbb semlegesből mániákusba vált át Miranda biztonságával kapcsolatban. Végül is amennyi pénzt ígért a nőnek, a csendes-óceáni szigeteken meg is vehette volna rabszolgának. Ettől még nevetségesen viselkedett, hiszen a nő egyelőre nem is volt várandós a gyerekével.

A gondolattól kirázta a hideg, és a visszapillantó tükörben akaratlanul is hátranézett a nőre. Amióta felvették Miranda egy szót sem szólt, csak némán szorongatta a piros teherautót az ölében. Feldúltnak tűnt, mivel mostantól kezdve jó kilenc hónapra elszakad a családjától. George oldalra sandított Leytonra is. A férfi türelmetlenül dobolt az ablakpárkányon, vagy az óráját nézte. Simán odaérhettek volna a tárgyalásra, ha George kicsit rálép a gázra, de Leyton erről hallani sem akart. George újra végigmérte, és próbálta elképzelni, hogy ez az ember, a haverja, akit öt éves kora óta ismer, holnaptól hivatalosan apai státuszba kerül.

Te jó ég, Leyton és a szülőség.

- Ez azért elég para dolog - állapította meg alig pár órával korábban is, amikor még Londonon hajtottak keresztül.

- Mármint micsoda?

- Hát tudod... ez. Holnap lesz a... tudod mi, nem?

- Kérlek, George, legalább te kommunikálj értelmes, kerek mondatokban.

- Úgy értem, a beavatkozás.

- Igen? - vonta fel a szemöldökét a férfi közömbös ábrázattal. Hihetetlen, hogy semmi jelentőséget nem tulajdonított a dolognak.

- Technikailag holnaptól szülő leszel.

- Igen, általában ez történik, ha valakinek lesz egy gyereke.

- Most komolyan, ez egy kicsit sem rémít meg?

- Miért kellene megrémítenie a dolognak?

George már nyitotta a száját a válaszra, de utána be is csukta, mert nem tudta pontosan megfogalmazni, hogy őt miért tölti el páni félelem a gondolattól, holott nem is neki csinálnak gyereket alig huszonnégy órán belül.

Nem mintha gyerekellenes lett volna, sőt. A bátyja kölykeivel elég jól kijött, cipelhette magával őket lóversenyekre, meccsekre, állatkertbe, vidámparkba és még egy rakat izgalmas helyre, amitől egy vele egykorú csak a száját húzta volna. Mondjuk a srácok közül a fiatalabb is elmúlt nyolc, és George-nak csak halvány emlékképek éltek róluk a csecsemőkorukról. Akkortájt őt sokkal jobban lekötötték az egyetemi bulik, minthogy bébicsőszködje a féltestvére gyerekeit.

Ha viszont Lea ma este bejelentené neki, hogy bocs, George, de ez becsúszott, egész biztos, az első érzelem, ami rátörne, nem az öröm lenne. Még annak ellenére sem, hogy mindig akart családot, és koruk szerint Leával már mindketten megértek a szülőségre. Igaz, Leyton is, és ezzel a ténnyel a nagybátyja alig pár hete elég kegyetlenül szembesítette.

Viszont George-nak a leghalványabb fogalma sem volt, hogy Leyton mit gondol a családalapításról. Sokszor átrágták már a barátnő-feleség témát, és Leyton jó párszor kijelentette, hogy George-ot mekkora papuccsá tette Lea, a gyerek téma viszont sohasem került elő. Talán épp azért, mert Leyton esetében ez kábé akkora lehetetlenségnek számított, mint az időutazás. Nem, az időutazást fizikailag lehetségesnek tartják a tudósok.

De mi van, ha Leyton tényleg vágyik családra? Vagy legalábbis a család gyerek részére? Haverja rokonságában az unokatestvérén kívül senkinek sem voltak gyerekei, a Cynthia-Jerry párost pedig Leyton túlságosan utálta, hogy közelebbi ismerettségbe kerüljön a két kölykükkel. Ismerve viszont Leyton habitusát, hogy mennyire mániája a precizitás, fegyelem, hatékonyság, George egész nagy biztonsággal meg tudta tippelni, hogy barátja milyen rövid úton kapna idegösszeroppanást egy sipítozó, csapkodó óvodás mellett.

Leyton, fogalmad sincs, mire vállalkoztál!

- Én azért még egyszer átgondolnám, mielőtt olyan dologba keverednék, amiből aztán többé nem mászhatok ki - mondta óvatosan.

- Nagyon megérint a gondoskodásod, George, de már most olyan szituációban vagyok, amiből nincs visszaút.

- Nem is tudom, Leyton...

- Az állásom múlik ezen - vágott a szavába a férfi. - Vagyis az életem.

Végül is, Leytonnál tényleg ez az egyenlőség állt fenn. Talán ezzel is lehetett magyarázni, hogy abba a házba, ahová legfeljebb George-nak, az anyjának és Marthanak, a cselédnek volt bejárása, most egy idegent is beengedett. Egy nő nemű idegent, azok után, hogy repült már azért barátnője, mert az engedélye nélkül meglátogatta.

- Szerencséd van, Miranda elviselhető természetnek tűnik - jegyezte meg Leytonnak.

- Ha ennyit fizetnének neked, te is jól viselnéd magad.

Inkább elengedte a megjegyzést a füle mellett, helyette egy másik érdekes téma felé terelte a társalgást.

- Szerinted honnan van a gyereke? Nem igazán áll össze ez a család a fejemben.

- Két lehetséges magyarázat létezik. A valószínűbb, hogy ő és Hank gyermekkori barátok, és Miranda fia valami rövid kalandjából származik, akit mintegy odaajándékozott.

- De eléggé hasonlít Hankre...

- Csak azért, mert szőke? Miranda is az.

- De Mirandának göndör haja van.

- Akkor életbe lép a másik lehetőség. Miranda nekik szült egy gyereket.

George hitetlenkedve vonta fel egyik szemöldökét.

- Szóval lefeküdt a meleg barátjával?

- Szerinted hogyan máshogy lehet még teherbe esni?

- Ez azért elég... fura. Gáláns, de fura.

- Ezért tartom én is az első verziót lehetségesnek.

- Ahhoz képest, hogy odaajándékozta, mégis együtt él velük.

- Praktikus, nem veti fel őket a pénz.

- Szerinted elmondták a kölyöknek, hogy ő az anyja?

- Miért érdekel téged ennyire Miranda családi helyzete? - vonta fel a szemöldökét Leyton, George pedig megint bámult egy sort rajta.

- Én továbbra sem tudom felfogni, téged miért nem érdekel a téma. Ahhoz képest, hogy mindig a tökéletességre törekedsz, most simán hatalmas rizikót vállalsz.

- Rizikót?

- Mirandát. Akárhogy is nézzük, a gyerek genetikai állományának a fele tőle lesz. Rendes lánynak tűnik, de semmi végzettsége, és egy lepukkant bérházban lakik két meleggel, meg egy ki tudja honnan keveredett négyévessel. Nem épp a „sikersztori" kategória. - Közben balról kikerült féltucat belső sávban lötyögő autóst. Pedig az ember azt hinné, legalább az autópályán lehet rendesen haladni. - Ez főleg azért furcsa, hogy eddig két diploma alatt szóba sem álltál nővel.

- Mert szerinted tömött sorokban állnak az Oxfordon végzett nők a béranya ügynökségnél?

- Jó érv, és más a te helyzetedben hasonlóan cselekedne... Jó, más kerítene magának barátnőt társkeresőn, de tételezzük fel, ha mégis béranya ügynökséghez menne, ő is Mirandát választaná, mert végül is a jelöltek közül ő tűnt a legalkalmasabbnak...

- Bökd ki, George, mit akarsz - mordult fel Leyton.

- De te nem más vagy, Leyton.

- Egyre kevésbé tudom követni a gondolatmeneted. - George Leyton felé fordult egy pillanatra, aki kivételesen nem a mobilját nyomkodta vagy rosszallón meredt a sebességjelzőre, helyette tényleg rá figyelt.

- Arra akarok kilyukadni, hogy nem kéne a bácsikád agymenése miatt olyan szituációba keveredned, amit később kicsit... higgadtabban egészen másképp oldalnál meg. Mégis csak egy emberről van szó.

Szívesen megnézte volna a barátja arcát, de éppen egy kamiont kellett megelőznie, ezért a figyelmét az kötötte le. Leyton sokáig nem mondott semmit, bár lehet, nem George szavai, hanem vakmerő manővere rekesztette belé a levegőt. Végül mégis megszólalt.

- Megérint a gondoskodásod, de minden lehetőséget számba vettem, és ez tűnt az optimális megoldásnak.

- Tök mindegy, mit mondok, úgysem változtathatom meg a döntésed?

- Így is lehet fogalmazni.

George nagyot szusszant. Ám legyen, akkor ő is hozzászoktatja magát a gondolathoz.

Mégis amikor Miranda leereszkedett a hátsó ülésre, az első ösztönös gondolata nem az volt, hogy milyen megnyerő szülői alapanyag gyűlt össze a kocsijában, és valószínűleg másnak sem ez lett volna. Főképp, mert mindkét szerződő fél igyekezett figyelmen kívül hagyni a másikat. Miranda az utazás feléig csak üveges tekintettel meredt ki az ablakon, míg Leyton e-maileket olvasott a tabletján. A legcsekélyebb erőfeszítést sem tették, hogy esetleg jobban megismerjék egymást, ha már kilenc hónapra egy fedél alatt osztozkodnak. Vagy hogy George-ot szórakoztassák, aki pár hét alatt már úgy kiismerte ezt a távot, hogy csukott szemmel is visszavezetett volna Londonba.

Fél óra kínzó hallgatás után nem bírta tovább, és bekapcsolta a rádiót, de minden adón vagy pop sláger ment, vagy focit közvetítettek, vagy épp a híreket mondták be. Így is épp elég gyászosnak érezte az atmoszférát, még pár közlekedési baleset, vagy részvényesés nem hiányzott. Háromnegyed óra után nem bírta tovább, kicsit félrefordította a fejét, és kényszeredett mosollyal vetette hátra Mirandának:

- Leyton mesélt a lakásáról, vagy teljes meglepetés lesz?

Barátja nagyon büszke volt a „passzív-lakására", tehát volt rá esély, hogy a továbbiakban technikai adatokkal untatja majd Mirandát lelkesen, amit George is vagy háromszor végighallgatott már. Tök mindegy, a lényeg, hogy valaki megtörje a csendet.

- Tudom, hogy van ott egy Martha nevű cseléd - válaszolta a nő zárkózottan.

- Igen? Csak ennyire tellett tőled, Leyton? - kérdezte barátját vigyorogva, de nem érte el Leyton ingerküszöbét, mert haverja összeszűkült szemmel meredt az e-mailjeire. Biztos megint zsinórban három napja nem vette ki a kontaklencséjét. George inkább sóhajtott és ő folytatta: - A kilátás biztosan tetszeni fog, a Tower Bridge gyönyörűen ki van világítva esténként.

- Rálátni? - kérdezte a nő egyre élénkülő figyelemmel.

- Még szép! A lakás fél fala csak üveg, bár nem Pilkington - engedett meg magának egy poént is, de a nő annyira nem vette a lapot. - Csodás a kilátás a Temzére, főleg az erkélyről.

- Erkély is van?

- Vagy húsz négyzetméteres, régen állt rajta egy teleszkóp is...

- Még most is áll rajta - válaszolta Leyton fel sem pillantva.

A nő egyre jobban megélénkült, persze hogy érdekelte, mégis csak Londonról volt szó.

- Jártál már egyébként Londonban, Miranda?

- Igen. Egyszer még iskolás koromban az osztállyal, és egyszer... Hankkel is - válaszolta kicsit habozva a lakótársa említése előtt. George értetlenül ráncolta a szemöldökét, és legszívesebben összenézett volna Leytonnal, ha nem keltett volna túl nagy gyanút Mirandában, meg persze ha barátja egyáltalán bagózott volna rá, és nem a tabletját simogatja. - De az csak pár nap volt.

- Hát akkor most bőven lesz időd megismerni. Ha akarod, majd lehetek a kalauzod.

Amint befejezte a mondatot, legszívesebben vissza is vonta volna a felajánlást. Megint előbb beszélt, mint gondolkodott. A legbölcsebb, ha minél jobban kikeveredik Leyton zűrös ügyéből, mielőtt Lea is megsejt valamit. Erre ő egyenesen túravezetőnek jelentkezett. De nem tehetett róla, ösztönösen sajnálta Mirandát. Ennek a nőnek a leghalványabb sejtése sincs, hogy mire vállalkozott.

- Köszönöm, George - válaszolta a nő egy meleg mosoly kíséretében, és már nem tűnt annyira elkeseredettnek, mint pár perccel előtte. Szóval megérte, hogy George ismét megszívatta magát. Kész csoda, hogy Lea még nem sejtett semmit. Bár amikor George bejelentette neki, hogy ezt a napot is Leyton társaságában tölti, menyasszonya szemöldöke fenyegetően emelkedett meg. A férfi nem győzött esküdözni neki, hogy ez lesz ebben a hónapban az utolsó alkalom.

- Úgy legyen - érkezett Lea túlságosan is higgadt válasza, amitől George összerándult, és legszívesebben egy tapodtat sem mozdult volna. Viszont ketyegett az óra, és megígérte Leytonnak, hogy kilencre ott lesz érte, mert így épp meg tudnak fordulni, és visszaér a hülye értekezletére.

Az persze teljesen mindegy, hogy George már lassan az összes szabadságát eljátszotta, és a saját nagybátyja is egyre csúnyább pillantásokat küldött felé az értekezleteken.

Sebaj, ez az utolsó alkalom, haza Miranda vonattal jár majd.

*

Nem egészen négy óra múlva a nagy batár autó kisorolt a belső sávból, és leparkolt egy taxiknak fenntartott helyen. Miranda annyira belemerült a bámészkodásba, hogy pillanatokig fel sem fogta, megálltak, és hogy ez pontosan mit jelent. Összeszorult a torka, mégis fürgén kikötötte magát, átcsusszant a bal oldalra, és már nyúlt a kilincs után.

- Ön még nem érkezett meg, csak én - szólalt meg Leyton az anyósülésen, majd kivágta az ajtót, és fürgén kipattant a járműből. - Este találkozunk. Kösz, George - vetette még oda, és épphogynem futva indult meg a forgóajtó felé.

Miranda egy szót se tudott kinyögni, és a kezét is úgy kapta vissza, mintha égetne a kilincs. Viszont megélénkült érdeklődéssel lesett ki a furgon ablakán.

A széles járda túloldalán sokemeletes irodaépület magasodott, mozaikszerűen kirakott üveg fala pedig úgy ragyogott a lemenő nap fényében, mintha szorgos kongói munkások csiszolták volna drágakő formájúvá. Valahol az ötödik emelet környékén körforgalommal vetekedő méretű címer csillogott: sarló alakzaton magasodó felhőkarcolók, a LÉN jelképe. Az üvegablakok mögött mozgólépcsőket és karcsú lifteket látott fel-le száguldozni tele ceruzaszoknyás, szigorú kontyba fogott hajú nőkkel és szürke vagy fekete öltönyös férfiakkal Zavarba ejtően emlékeztették Leytonra. Nem csoda, ez volt az ő igazi világa.

- Akkor menjünk - szólt George hangosan. Miranda arra számított, George újra őrülten rángatja majd a kormányt, hogy végre kettesben maradtak, de meglepően gyengéden sorolt vissza a forgalomba.

Rövid városnézés után végül régi polgári lakások szűk utcájába tértek be, szépen metszett fákkal, és frissen renovált épületekkel. Tipikusan olyan helyre, ahol minden második ház aljában elegáns kávézó, vagy pékség nyílik.

- Megint nem lesz hely - morgott George hangosan, de a nő most nem törődött vele. A kezdeti ellenérzésével szemben az elmúlt fél-háromnegyed órát piszkosul élvezte. Kicsit kezdett belemelegedni a szerepbe is, hogy George mint egy magánsofőr furikázza körül Londonban.

Egy tiszteletet parancsoló, hamuszürke ház boltíves kapuja előtt álltak meg végül, kényes, kocka alakúra nyírt tujákkal. Miranda szeme elnyílt meglepetésében, a majd négy emelet magas épület láttán. Mégis mire kell Leytonnak egy ekkora ház?

- A legfelső emelet lesz - találta ki George a gondolatait, Miranda pedig egy kicsit korholta is magát az ostobasága miatt. Látva Leyton munkahelyét, ösztönösen a lakása helyén is egy kisebb palotát várt.

George leállította a motort, majd kikászálódott az autóból és Miranda bőröndjét is előhalászta a csomagtartóból. Ezt a nő esetlenül, Mitchet továbbra is magához szorítva, egyik lábáról a másikra állva nézte végig. George közben rátenyerelt a kapucsengőn a hatos számra, ami mellett a Landon felirat szerepelt, pedig Miranda a nyakát tette volna rá, hogy kulcsuk is van egymás házához.

Alig telt el pár perc, automatán kinyílt a súlyos ajtó, és egy kosztümbe bújtatott Leytonnal és George-al egykorú nő lépett ki a járdára. Miranda kicsit meghökkenten hátrált fél lépést, mert nem tudta a jelenséget hová tenni. A nő viszont egy feszes mosoly kíséretében már nyújtotta is neki a kezét.

- Üdvözlöm, Miranda, én Martha vagyok.

Tehát Leytonnál még a cselédek is jobban öltöztek, mint egy átlagember.

A kapu mögött szépen kivilágított, boltíves folyosó vezetett egy üvegfalú lifthez. Martha egy szót sem szólt, George szintén csak udvariasan magával hurcolta Miranda bőröndjét, úgyhogy a nő is kukán állt kettőjük között a viseltes kabátjában, míg a liftet várták, és igyekezett a legkevésbé sem megszeppentnek tűnni, holott rég volt már ennyire betojva.

A felvonó puhán indult meg alattuk, és nem hallatott furcsa, kattogó hangokat, mint ahogy régi házak liftjei szoktak, és amitől az ember ösztönösen fogódzkodót keres, ha esetleg leszakadna. Pár másodperc alatt fel is értek a negyedikre, amit a lift dallamos, bongó hanggal jelzett és kitárult az ajtaja.

Leyton lakásának bejárata épp annyira nem tűnt hivalkodónak, mint az egész házé, mélybarna ajtó várta őket, két oldalán egyszerű, karcsú oszlopokkal. Semmi aranyozott kovácsoltvas kapu, vagy meztelen nő alakúra metszett bukszusok, ahogy az ember egy milliomos agglegénytől elvárná. Egyetlen furcsaság talán az volt, hogy nem látott az ajtón kilincset.

Martha előre sietett és a zsebéből előhúzott fehér lapot a fém kitüremkedéshez érintette, ahol a kilincsnek illett volna lennie. Az ajtóból azonnal géppuskaszerű ropogás hangzott fel, és engedelmesen feltárult, ahogy Miranda szeme is elnyílt a csodálkozástól.

- Jöjjön beljebb, gyorsan körbevezetem, majd megmutatom a lakosztályát is és mindent elmagyarázok - kezdett bele Martha, miközben intett a kezével. Épp olyan kényes precizitással beszélte az angolt, mint Leyton. A nő és George beljebb léptek a meglepően sötét lakásba. Miranda az orráig sem látott, egészen addig, amíg Martha a fehér lapot be nem csúsztatta valami szerkezetbe az ajtó mellett.

Abban a pillanatban életre kelt a ház. A lámpák azonnal felvillantak, a háztartási gépek valahol a távolban szintén felmorajlottak, mint ahogy a házörző kutya tenné, ha a gazdája beteszi a lábát az otthonába.

Miranda valami ilyesmit várt Leyton lakásától, de valahol mégsem. Hatalmas, légies tér tárult a szeme elé, letisztult vonalvezetésű, makulátlanul fehér, fekete vagy épp szürke bútorokkal, fényesre felmosott parkettával vagy járólappal, hideg fényt árasztó lámpatestekkel és egy-két ápolt szobanövénnyel. Meg persze dugig tele szinte érintetlenül új elektromos kütyükkel. Épp mint egy menő stúdiólakás katalógusa. A beígért, falnyi széles ablakok előtt lassan felemelkedtek a sötét rolók, és mögöttük valóban kirajzolódott a Temze vonala, és valahol a távolban még a Tower Bridge is.

Tehát egy baromi drága lakás volt, épp olyan, amilyet az ember elképzel egy gazdag üzletembernek. Csakhogy Leyton nem baromi gazdag volt, hanem elképesztően, és ez nem látszott ezen a házon. Hol a kék ledfényben úszó minibár, a mahagóni biliárdasztal vagy az aranyozott jakuzzi?

- Megmutatom a lakosztályát, erre tessék - szólalt meg mellette Martha, Miranda pedig engedelmesen követte, sarkában George-al és a cuccaival. Maguk mögött hagyták a nappalit, majd elhaladtak a stúdiókonyha mellett, aminek láttán még Miranda is megkívánta a főzést.

- Ebben a lakrészben Mr Landon édesanyja szokott tartózkodni, amikor meglátogatja. Neki soha semmi kifogása nem volt ellene, de természetesen, ha bármin változtatni szeretne, szóljon.

Már előre sejtette, hogy ez is csak egy feleslegesen udvarias megjegyzés, majd meg is bizonyosodott róla. A lakrész tényleg inkább az előkelő lakosztály megnevezést érdemelte, és bármely nő igényeit maximálisan kielégítette a saját nappalival, hálóval és fürdővel, illetve dugig pakolva pasztel színekben játszó, gömbölyded bútorokkal. Még egy friss csokor is illatozott az egyik vázában, mintha direkt Mirandára várt volna, és persze a beígért laptop is várta az asztalán. Ez a lakrész önmagában nagyobb volt, mint a lakásuk odahaza.

Egyetlen bizonytalan érzés kerülgette csak. Amikor hitetlenkedve bekukkantott a gardróbba, merthogy az is tartozott a szobához, és azonnal nappali fényességbe borultak a polcok, döbbent rá, mit furcsállott: egyszer sem kellett villanykapcsoló után nyúlnia.

- A házban mozgásérzékelők vannak, tehát minden világítás automatizált - magyarázta Martha. Valószínűleg Miranda meglepett arcáról következtetett a gondolataira. - Kivéve persze az olvasólámpákat. Holnap megtanítom majd a háztartási eszközök használatára is, illetve kap egy beléptető kártyát is.

- Igen, lesz saját kártyám?

- Különben nem használhatna semmit. Kártya nélkül még egy villanyt sem tudna felkapcsolni.

Úgy tűnt, Leyton a betörésbiztosságra viszont sokat költött.

- A bőröndöt merre? - kérdezte közben George.

- Hát öh... - kezdte a nő, majd kicsit tanácstalanul nézett körbe, mert még mindig nehezen tudta elfogadni, hogy ez a púderszínű kalitka az ő lakosztálya, ahol még a bútorkhoz hozzáérni se nagyon mer, nehogy valami koszt rákenjen a kezéről. - Itt az ágy mellett jó lesz.

- Rendben. Én akkor megyek is tovább. Jó szórakozást a nap hátralevő részére, Miranda! - tette le a bőröndöt, és intett. Miranda hasonlóképp visszaintett neki egy ideges mozdulattal, majd Mitchet óvatosan a laptopja mellé helyezte.

Amint George kissé csoszogó léptei elhaltak, újabb hullámban tört rá a lámpaláz, és rájött, hogy egészen sok erőt merített eddig a férfi jelenlétéből.

- Biztosan fáradt, és szeretne lepakolni, úgyhogy nem is zavarom sokáig - mondta a háta mögött Martha.

Kerek fél óra együtt töltött idő kellett neki, mire rádöbbent, mi feszélyezte annyira Marthában: hogy akárcsak Leyton lakásától, tőle is mást várt. Egy mosolygós, kövérkés asszonyságot képzelt el, helyette festett szőke, fiúsan rövid frizurás, éles arcú és legalább olyan skatulyából kihúzott modorú nőt kapott, mint amilyen Leyton is volt. Tény, jobban is illett a főnökéhez egy ilyen cseléd.

Martha sürgető viselkedéséből hamar kikövetkeztette, hogy épp túlórázik, és legszívesebben egész máshol lenne, mint itt, Mirandát pesztrálva.

- A vacsorája a hűtőben. Megmutatom, hogyan programozza be a mikrót a melegítéshez. - Először Miranda akadékoskodni akart, hogy ő is képes kezelni egy konyhai mikrót, de amikor pillantása egy kisebb sütő méretű gépmonstrumra esett, inkább bölcsen hallgatott, és igyekezett az emlékezetébe vésni, hogy az érintős kijelzőn miket kell megnyomogatni egymás után. Még az edény forgási sebességét is be lehetett állítani rajta.

Martha a kártyáját is átnyújtotta neki, amit Miranda egy darabig hitetlenkedve forgatott az ujjai között, és próbált bármi rendkívülit találni a hófehér lapocskán. Még arról sem adott utasítást, melyik oldalát kell beledugni a leolvasóba.

- A napirendjét a laptopján találja - tette hozzá a cseléd, miközben a kabátját vette, és ellenőrizte, Miranda tényleg be tudja programozni a mikrót, és nem hal éhen a hideg menüje társaságában. Valami disznóféle volt, zöldségekkel, ennyit tudott megállapítani a csomagoláson keresztül.

- Napirendem? - vonta fel a szemöldökét a nő. Elvileg kilenc körül jött érte a taxi és vitte ki az állomásra. Ő ennyit tudott fixen.

- A részletekről Mr Landon biztosan tájékoztatja majd. Az értekezletek általában legkésőbb nyolckor véget érnek, úgyhogy meg tudja várni ébren - tette hozzá Martha, miközben egy elegáns bordó sálat tekert a nyakába. - Érezze magát otthon, Miss Taylor - búcsúzott, majd meg sem várva Miranda válaszát, egyedül hagyta a nőt az ismeretlen, óriási lakásban.

*

Leyton negyed kilenckor érkezett meg a bejárati ajtóhoz, amely halk pittyenés kíséretében tárult fel előtte. Már csúsztatta is volna a helyére a kártyát, de megállt a mozdulat közepén, mert az ismerős sötétség helyett valamennyi lámpa égett a nappaliban.

Miranda itt van. Róla meg is feledkezett.

A kártyát visszatette a zsebébe. Bizonytalan érzés költözött a gyomrába már ettől a kis változástól is, hogy kivételesen nem vaksötét fogadta. Pedig meg kellett barátkoznia ezzel a gondolattal, az elkövetkező kilenc hónapban erre kell számítania, a rákövetkező évek változásait pedig még csak elképzelni sem tudta. Ettől a gondolattól csak még elcsigázottabbá vált.

Táskájával a kezében megindult a dolgozószobájába, amikor Miranda pizsamás alakja sétált be a látómezejébe. Kezében a laptop képernyőjét tartotta, ezek szerint rájött, hogy el lehet választani a billentyűzettől, és a kameráján keresztül épp a hazaiaknak mutatta a kilátást.

- Igen, arra is rálátni - kommentálta, és halvány éljenzést kapott válaszul a túloldalról. - Egyébként nem kellene már Spike-nak aludni?

Leyton egy halk torokköszörüléssel adta a nő tudtára a jelenlétét, mielőtt akaratlanul is túlságosan belevonódott volna a furcsa család életébe. Miranda azonnal megperdült a tengelye körül.

- Most mennem kell - mondta a tabletnek. - Igen, most. Még majd este hívlak, Hank - hadarta és véget vetett a hívásnak, közben le sem véve a szemét Leytonról. - Jó estét, Mr Landon - szólt utána meglepően hivatalos hangon, és az oldalához szorította a gépet.

- Jó estét, Miss Taylor - köszönt ő is, és már a karja lendült egy hivatalos kézfogásra is, de szerencsésen megállította magát a mozdulat közepén. A beidegződések túl erősek voltak benne.

Miután kölcsönösen kellemes estét kívánnak egymásnak, kínos csend ereszkedett rájuk. Legalábbis Leyton ezt nem tudta másképp jellemezni. Idejét sem tudta annak, mikor fogadott utoljára vendéget a házában. Illem szerint hellyel és itallal kellett volna kínálnia a nőt, de látta a kitöltött dzsúzos poharat a konyhaasztalon, vagyis Miranda rég kiszolgálta magát. Egyébként is semmi kedve nem volt a férfinak egy semmitmondó beszélgetéshez, ha helyette alvás pótolhatott, amivel jócskán elmaradt az utóbbi pár hétben.

- Tetszik a háza, főleg a kilátás. Meg a gép is. A vacsora szintén nagyon finom volt - szólalt meg végül a nő, és gyakorlatilag ezzel az egy megszólalással kipipálta az összes lehetséges kérdést, amit Leyton feltehetett. Ezért nem tudott eléggé hálás lenni neki. Talán mégsem ígérkezett olyan katasztrofálisnak ez a pár hónap, mint ahogy azt George előre beharangozta, és ami azóta is kísértette Leyton gondolatait egy fekete, borongós, villámló felhőként.

- Csodás. Tehát mindennel elégedett? - húzta magát ki, Mirandától pedig egy gyors biccentést kapott válaszul.

- Nem is zavarom tovább - tette még hozzá a nő, miközben a szeme a lakrésze felé rebbent. Tehát ő épp úgy nem vágyott rá, hogy végignézze a főnökét, ahogy megvacsorázik. Ezért Leyton ismét nem tudott elég hálás lenni neki.

Miranda hóna alatt a tablettel a szobája felé indult, miközben Leyton is végre megszabadult a kabátjától, és lehúzta a cipőjét.

- Jaj, majdnem elfelejtettem - fordult még vissza a nő, és maga elé emelte a számítógép képernyőjét. - Ki az az Antony McDonald?

- A személyi edzője és dietetikusa.

- A micsodám? - kérdezett vissza a nő értetlenül.

- Nem fogom újra elismételni, ha annyira érdekli, olvassa el a szerződését. Fenn van a gépén elektronikusan.

- Fogadott mellém egy edzőt? - Miranda továbbra sem akart leszállni a témáról, Leyton pedig kezdte elveszteni a türelmét.

- Tudja, hogy tartja a mondás. Ép testben ép gyermek.

- Nem így tartja a mondás.

- A szerződése szerint az elkövetkező kilenc hónapban az én utasításaim szerint cselekszik, ebben benne van, hogy speciális diétát tart, és rendszeresen edz egy szakértő iránymutatása alatt.

- Oh... - nyögte ki a nő a megvilágosulástól tágra nyílt szemmel. Tehát belátó természet, csak kicsit lassú a felfogása.

- Azt ajánlom, feküdjön le időben, mert Antony holnap reggel nyolckor érkezik. Épp elég idejük lesz átbeszélni a tudnivalókat a taxi érkezése előtt.

- Oké - válaszolta a nő még mindig kissé meglepetten, majd sarkon fordult és eltűnt a lakosztályába vezető folyosón.

Nos, ez az első este nem is alakult olyan rosszul.