Manchester melletti kisváros, Mirandáék lakása, október

– A színeseket a barna szennyestartóba rakd, a fehéreket pedig a halvány színűbe, és mindig csak az egyikből tegyél a mosógépbe. Spike ruhái pedig ebbe a kicsibe kerülnek. Ha fehéret mosol, akkor azt a mosóport használd, ami az alsó polcon van, és a nyolcas programot állítsd be, ha színeset, akkor jöhet a folyékony mosószer, és a kilences program – hadarta Miranda, miközben kezével először a szennyeskosarakra, majd a kisszekrényre bökött. Közben épp Spike ruháit szedte le a szárítóról.

Pierre szintén a szűk fürdőszobában állt. Kis terpeszben, felhúzott vállal, kezével pedig egyre vehemensebben simogatta az állát, amiről Miranda már megtanulta, hogy ez nála az egyre mélyebb kétségbeesés jele.

– Átvegyük még egyszer?

– Nem, nem, menni fog. Fehéret külön a színestől, és a hetes programmal.

– Nyolcassal.

– Igen, igen, nyolcassal. És a folyékony mosószerrel.

– A porral.

– Persze, persze.

– Ha kérdésed van, hívj. Már beírtam a telefonodba az új számom.

– Azt hiszem, ez egy kitűnő ötlet.

Miranda csak biccentett, de ő is egyre bizonytalanabbnak érezte magát. Ő se pályázhatott volna az év házvezetőnője díjra, pedig így is minimum öt, de inkább tíz év tapasztalatot tudhatott a háta mögött. Pierrenek pedig maradt kerek három napja mindent elsajátítani.

– Gyere, megfőzzük a tésztát – helyezte az utolsó kisautós pólót is az összehajtogatott ruhák tetejére, majd Pierre-el a sarkában átsétáltak a konyhába. Két hete kezdték meg a gyógyszeres kezelését, amivel biztosították, hogy a petefészkei maximális fordulatszámon pörögjenek. Ettől viszont ébren töltött idejének majdnem minden szabad percében csak az evésre bírt gondolni. Két órája harapott valamit utoljára, és már megint korgott a gyomra.

– Nem tudom, ez mennyire jó ötlet – szólt a férfi meglepően mély hangon.

– Mármint mi? – kérdezte a nő, miközben előkereste az egyetlen fazekat, aminek még nem sikerült leolvasztania a műanyag fogóját.

– Nincsenek jó tapasztalataim a konyhával.

– Hát itt a remek lehetőség, hogy szerezz párat.

– Nem is tudom, Miranda... Mi lesz, ha megvágom vagy megégetem magam és mondjuk megsérül a kezem? Grandiózus módon csökkentené az esélyeimet az állászerzésre.

A nő sóhajtott, majd Pierre felé fordult. Eddig kellemesen csalódott benne, mert amikor pár napja kiejtette a száján a „házimunka" szót, biztos volt abban, hogy a férfi azonnal kézzel lábbal kapálózva tiltakozni kezd. Bár így is habozott, és futólag Hankre pillantott, amiből Miranda kikövetkeztette, hogy ezt ők ketten előre lerendezték egymás között. Hank épp úgy átlátta a helyzetet, mint a nő. Amíg Miranda bebörtönözve töltötte a hétköznapjait Leyton házában, valakinek tartania kellett otthon a frontot, és mivel kettőjük közül egyedül Hank rendelkezett biztos keresettel, ez a személy Pierre lett.

De nem feltétlenül kellett jó képet is vágnia az új helyzethez, például a vasalásra kategórikusan kijelentette, hogy nem hajlandó elvégezni. Miranda pedig együtt érzett vele, mert ő is megszámlálhatatlanul sokszor megégette a karját vagy az ujjait, amikor annó az anyja blúzait, aztán pedig Hank ingeit vasalta. Márpedig ezt Pierre nem engedhette meg magának.

Ahogy Miranda bizonytalanul a gáztűzhely felé pislogott, és számba vette, hányféleképpen tudná felgyújtani, leforrázni vagy épp megégetni magát, úgy döntött, Pierre-nek megint igazat kell adnia.

– Rendben. Ha Hank nem tud sehová beugrani kajáért, akkor egyetek konzervet, dugig pakoltam a szekrényt. Vagy ehettek mirelit kaját is a fagyasztóból.

– A mikrót remekül tudom használni – bólintott Pierre elégedetten.

– Ha végeztetek, mosogass el, mert két nap után már szaga van.

– Persze, persze.

Miranda lázasan törte a fejét, hogy mit felejthetett még el. Rég pakolnia kellett volna már, de mert fogalma sem volt, pontosan mit is kéne magával vinnie, a ruhái még mindig halomban álltak az ágyán. Leyton semmilyen információt nem osztott meg a "külön lakosztályáról", bár tény, Miranda nem is kért tőle. Különben is, az utóbbi pár napban megint valahol külföldön tartózkodott, Miranda nem tudta, pontosan hol, csak hogy más időzónában, mert amikor két napja a költöztetés időpontja felől érdeklődött dél tájban, a férfi „Jó estét"-tel köszönt a telefonba.

Elvileg mostanában érkeztek Manchesterbe, hogy tiszteletüket tegyék az ügynökségnél, utána pedig erre kanyarodnak Mirandáért. A nőt boldogtalanná tette a kilátás, hogy több órát kell majd átvészelnie George vezetési stílusa mellett. Leyton lakásán pedig a Martha nevű cseléd vár rá, aki segít a kipakolásban, mert főnökének valami tárgyalásra kell mennie. Lúdbőrös lett ismét a karja, hogy valaki cselédet tart, mint a középkorban az arisztokraták. Viszont fogadott volna, hogy ez a szolga kétszer annyit keres, mint ő baristaként.

– Holnap úgyis jövök – igyekezett Pierre-t megnyugtatni, aki hasonlóan komor arccal merült a gondolataiba.

– A főnökeid már ott vannak, igaz?

Bólintott, és Pierre eddigi kétségbeesett ábrázata meglepő gyorsasággal váltott át kárörvendő mosolyba.

– Ne vigyorogj – mondta Miranda, de az ő szája széle is árulkodón megrándult.

– Szívesen megnézném őket.

– George tutira ki van akadva.

– Ő a normálisabb? A mackós?

– Igen, ő. Néha egészen megsajnálom. Nem semmi, amit végigcsinál a barátja miatt.

– Egész biztos, hogy nem meleg?

– George? Dehogy – rázta meg a fejét Miranda határozottan. – Leyton viszont... Nem, ő sem. Szerintem annyira elfoglalt, hogy az emberi kapcsolatokra már nincs érzelmi kapacitása.

Legalábbis ennyit szűrt le abból, hogy a férfi nem tudott fél óránál huzamosabb ideig mobilcsörgés nélkül létezni, illetve hogy két héten belül már a harmadik országból tárcsázta őt.

– Mindenesetre megnézném, milyen képet vágnak, amikor a kezükbe nyomják a két kis poharat.

– Csak Landonnak kell mintát adnia.

– De ezt a szervezet nem tudja – vihogott Pierre.

– Biztos hoznak neki valami újságot... vagy ilyesmi. Vagy van valami jó kis mobilalkalmazás iPhonera. – próbálkozott Miranda komoly maradni.

– iPorn.

Erre belőle is kitört a nevetés.

*

Machester, béranya ügynökség épülete, október

Leyton is meglepően jól szórakozott George elkínzott arcán, ahogy megragadta a kacsóját és a fotocellás ajtó felé kezdte húzni.

– Gyerünk, te mamlasz – szólt mézes-mázos hangján, amit kamaszkorában használt utoljára a nagybátyja akkori feleségénél, hogy lenyúlhassa a bácsi motorját. Bírta az öreglányt, kár, hogy lelépett azzal a gazdag, amerikai hajógyárossal.

– Ha ennek vége, kinyírlak – morogta az orra alatt George, majd némán, összepréselt ajkakkal követte a barátját.

Leytont mulattatta, mennyire sértette George önérzetét ez a színjáték. Bár nem értette, hogy mire fel van ennyire kiakadva. Mindketten tudták, hogy nem melegek, ki a francot érdekelt, mit gondol a nemi identitásukról néhány túlfizetett hivatalnok az ország egy messzi pontján?

A béranya ügynökség épülete a Harvey magánklinikára emlékeztette az egyszerű de elegáns berendezésével és a másfél méter magas, cserepes páfrányaival. Ezzel szerettek volna kedvesebb külsőt varázsolni egy amúgy rideg helynek, amit úgyse fog soha senki önszántából az otthonának tekinteni. Legalábbis mindig ezt gondolta, amikor a párnázott, hófehér padon ücsörögve hosszú órákat kellett csendesen várakozniuk az anyjával, amit ő legtöbbször olvasással vagy gameboyozással ütött el. De ez a hely más volt, ide az emberek elvileg nem meghalni jöttek, hanem hogy életet teremtsenek.

A recepciós lány is túl csinosan öltözött ahhoz, hogy kórházi alkalmazott legyen. Érdekes, mennyivel másképp mosolygott rájuk, hogy azt hitte, melegek.

– Mr Donald és Mr Brenner, már nagyon vártuk magukat – szólt negédes hangon, majd a pult alól két diszkrét, rápattintható fedelű, kis opálos poharat vett elő. Leyton fülét megütötte, ahogy George élesen beszívta a levegőt.

– Oh, tudja, sokat beszélgettünk a párommal az utóbbi pár napban, és alaposan mérlegeltük a dolgot – szólalt meg, majd a két csészéről a szemét a fiatal nő mosolygós arcára függesztette. Nem volt egyszerű, mert a lány a kelleténél jó egy számmal kisebb blúzt hordott Remélte, George is hasonlóképp cselekszik a balján. – És hát... az a helyzet, hogy Bruce családjában elég sok az örökletes betegség. Ugye drágám?

– Igen, igen – szólalt meg George érzelemmentes hangon, felidézve a jól begyakorolt szöveget, de szerencsére a következő mondatra már eltűnt hangjából a mesterkéltség. – Tudja, apai ágon sokakat vitt el a szívroham, anyai ágon pedig a rák... Szegény édesanyám is alig harminc évet élt meg.

A nő érdeklődő mosolya gyorsan átváltott kedves együttérzésbe, és megértőn bólogatott.

– Ugye nem késő még ez a kis... változtatás? – kérdezte Leyton óvatosan.

– Nem, dehogy. Az utolsó pillanatig van erre lehetőség, viszont akkor önnek mindenképp ki kell töltenie egy hozzájárulási nyilatkozatot – tette hozzá a nő, és vadul elkezdett matatni a pult mögött, hogy megkeresse a megfelelő nyomtatványt. – Közben egész nyugodtan mehetnek, balra az első ajtó.

– Te csak maradj, és töltsd ki azt a nyomtatványt – simított végig George kézfején Leyton. – Gyorsan végzek.

A nő közben megkerítette a hozzájárulási nyilatkozatot, és egy toll kíséretében átnyújtotta George-nak, majd a közeli kényelmes fotelek és üvegasztal felé intett.

– Ott nyugodtan kitöltheti.

George felnyalábolta a papírost és a tollat, Leyton pedig a kis csészét, és együtt hagyták el a pultot.

– Mindjárt jövök, szívem – eresztett meg egy mosolyt barátja felé Leyton. Kicsit felvonta a szemöldökét, amikor a haverja szintén elvigyorodott.

– Nyugodtan gondolhatsz Mirandára közben, nem ítélnélek el miatta.

Mirandára? Ezer másik nőre gondolhatna, miért épp Mirandára kellene?

– Ugyan, drága Bruce, én csakis rád fogok gondolni közben – válaszolta fennhangon, elérve, hogy haverja arcáról azonnal lefagyjon a vigyor. Fütyörészve vonult félre a szobába.

*

Manchester melletti kisváros, Mirandáék lakása, október

Miranda nem gondolt még bele, hogy a költözés nem csak fizikailag, hanem lelkileg is megterhelő lehet.

– Minda ne menj el! – zokogott fel Spike újult erővel. Mióta Hank hazaérkezett vele Miranda lábára csimpaszkodva sírt, pedig a nőnek elméletben pakolnia kellett volna.

– Spike, most már elég legyen, holnap jövök vissza!

– De ne menj el! – kiáltott fel remegő hangon, és a taknyát Miranda nadrágszárába törölte. Remek, a főnöke biztos el lesz ragadtatva a gúnyájától. – Nem akarom!

– Spike, hagyd Mirandát pakolni! – szólt az ajtóból Hank, meglepően komor arccal. De persze Spike rá sem hederített az apjára, csak tovább hüppögött.

Ez így nem vezetett sehová. Miranda egy lépést sem tudott megtenni, úgyhogy leereszkedett az ágyára, és végigsimított Spike tejfölszőke üstökén, ami annyira hasonlított az apjáéra. A fiú válaszképp csak még erősebben dörgölte az arcát a lábszárához.

– Hozok majd neked valamit, jó? Egy traktort! Mit szólnál egy traktorhoz?

– Nem akarok traktort!

– Szép zöld traktor lesz – bólogatott Miranda határozottan, és sűrűn pislogott, mert neki is szúrni kezdett a szeme. De miért? Tényleg csak egy napra megy el, és később sem marad soha ötnél több napot távol. Legalábbis Leyton így ígérte neki.

– Nem akarok zöld traktort sem!

– Spike, gyere, hagyd Mirandát pakolni, mert nemsokára jönnek érte – könyörgött Hank, de ettől a fiú csak még dühösebb lett. Kivörösödött arccal csattant rá az apjára.

– Nem érdekelsz! Hagyjál békén!

– Spike, ne beszélj így apáddal.

– Minda ne menj el! – zokogott fel a fiú újra.

A nő száját nehéz sóhaj hagyta el, majd intett a kezével Hanknek, hogy most inkább hagyja őket magukra. A férfi kicsit habozott, aztán biccentett, és behúzta az ajtót.

– Na ide figyelj, Spike – kezdett bele a nő, a fiú álla alá nyúlt, és kicsit megemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen. – Nagyon fontos feladatot bízok most rád. Rendben?

Spike nem válaszolt, csak egy nagyot szippantott. Nemcsak a szőke fürtjei, a fejformája, a csinos kis orra, meg a szépen ívelt szemöldöke is mind Hankre emlékeztette. Egy picike Hank, kicsit Mirandásabb, kiugró arccsonttal és kerek szemekkel. Annyira rohadtul hiányozni fog neki az összes zsibongásával és rombolásával együtt.

– Vigyázz a szüleidre, jó? És fogadj nekik szót.

– Minda, ne menj el! – Spike rég ki tudta mondani a nevét, de mégis megmaradt inkább ennél a rövidített verziónál, Miranda pedig sohasem javította ki.

– Nem megyek messzire, és minden este beszélünk majd apa számítógépén, rendben?

– Ne menj...

– Ha pedig csupa jót hallok rólad, mindig hozok neked valami apróságot, rendben?

– Csokit?

– Talán... de ahhoz nagyon jónak kell lenned.

– Meg zöld traktort?

– Igen, ha most nem sírsz tovább, először egy szép, nagy, zöld traktort kapsz.

– Meg utánfutót.

– Igen, utánfutót is – Rendszerint már leállította volna a követelőzést, de annyira megkönnyebbült, hogy Spike végre abbahagyta a sírást, hogy nem bírt neki nemet mondani. Gyorsan előkeresett a farzsebéből egy zsebkendőt, és letörölgette a fiú arcát.

Spike végre hajlandó volt elszakadni Miranda lábától, és ő befejezhette a pakolást. Leyton még nem hívta, de a nő sejtette, hogy már csak percek kérdése, és jelentkezik. Miranda Hank utazóbőröndjét használta, amibe még anno a férfi pakolt, amikor az egyetemre járt. Meglepően jól elfért benne, pedig azt hitte, kicsordulnak majd a ruhái belőle. Bár tény, régen vett utoljára bármit is magának.

Éppen becipzárazta a bőröndöt, amikor megcsörrent a mobil, Ká témájával a Dzsungel könyvéből, mert ez jutott először eszébe, amikor csengőhangot választott az új főnökének. Automatikusan ugrott a mobilért, majd egy pillanatra megtorpant, mert már most úgy ugrált tényleg, mint egy jól idomított uszkár. Inkább kivárt még egy csörrenést, és csak utána vette fel a telefont.

– Tíz perc múlva érkezünk, álljon készen – szólt Leyton mellőzve a köszönést, majd ki is nyomta a telefont. Miranda körzött a szemével. Főnöke ritka faragatlan tudott lenni.

Elfogta a lámpaláz is, mert most tudatosult benne, hogy nemcsak George romboló vezetési stílusát kell túlélnie, hanem több mint három órát lesz kénytelen eltölteni összezárva ezzel a két alakkal. Tény, George-ot a normálisabbik fajtából szalajtották, és ennél huzamosabb időt is átvészelt a két férfi társaságában, de akkor mindig volt konkrét feladatuk, amivel elfoglalhatták magukat. Most viszont nem várt rájuk más, mint három unalmas óra, amit csak beszélgetéssel üthettek el. Mi a francról fog ő ezzel a két alakkal három órán keresztül beszélgetni?! Csak abban reménykedhet, hogy talán George néz sorozatokat, filmeket, hallgat zenéket. Leyton viszont néha úgy viselkedett, mintha tévé se lenne hozzá bekötve, talán mert az túlságosan közemberes.

Felkapta a bőröndöt és kiballagott a szobájából. Majdnem elbőgte magát, amikor meglátta a három pasit, ahogy tehetetlenül ácsorognak a konyhakövön. Még Spike is meglepően csendes ünnepélyességgel várt, hogy Miranda végezzen a pakolással.

– Hát akkor srácok – állt egyik lábáról a másikra. –, nekem mindjárt itt a fuvarom.

Pierre és Spike meglepően hasonló, elveszett ábrázattal nézett rá, és még Hank is megilletődöttnek tűnt. Hank habozva közelebb lépett hozzá, a vállára tette a kezét, és gyengéden megszorította.

– Nagyon vigyázz magadra.

– Ugyan már, úgyis jövök holnap.

– Bármi van, azonnal hívj.

– És este hétkor jelentkezz – bólogatott Pierre is bőszen.

– Fogok, feltéve, ha be tudom majd kapcsolni a gépet. Biztos az is valami iGép lesz.

– iMac – javította ki Hank automatikusan.

– Igen, az. – Tehetetlenül lóbálta meg a szabad kezét, és hitetlenkedve jártatta körbe a szemét a konyhán, hogy tényleg, most vagy kilenc hónapra búcsút mondhat az otthonának. – Akkor én el is indulok lefelé, nehogy még a végén várniuk kelljen rám.

– Lekísérlek – ajánlkozott Hank és már át is vette Miranda bőröndjét, miközben Spike is előrelépett, meglepően ünnepélyes kifejezéssel az arcán. A nő csak akkor szúrta ki, hogy a vörös teherautóját a kezében szorongatja.

– Vidd – mondta röviden és Miranda felé nyújtotta.

– Ne viccelj, Spike, nem vihetem el Macket, ki fogja akkor Villám McQueent szállítani?

Válaszképp Spike csak borúsan összevonta a szemöldökét, és Miranda kezébe nyomta a teherautót, a nő pedig beharapta az ajkát, nehogy elérzékenyüljön, mert akkor megint vakarhatja le a lábáról a bömbölő fiút.

– Oké. Nagyon fogok rá vigyázni.

– Jó – válaszolta a fiú, majd sarkon fordult, elszaladt és dörgő hanggal csapta be a szobája ajtaját. Miranda majdnem rászólt érte, de inkább nem mondott semmit, most úgysem tudott volna elég határozott lenni.

– Gyere – intett a fejével Hank.

Némán lépcsőztek le a ház elé. Miranda olyan erővel szorította magához Macket, hogy az elülső lökhárítója talán nyomot hagyott a mellkasán. Kicsit engedett az ölelésen, és előre ment, amikor Hank kitárta neki az ajtót.

Felpillantott a lakásukra, aminek csak tíz százaléka volt az övék, és már megint szúrni kezdett a szeme. Ez már tényleg nevetséges, alig egy napra megy el, bár igaz, legközelebb szombaton alhat újra otthon. Fent Pierre félrehúzta a konyha függönyét és vadul integetett nekik, úgyhogy ő is mosolyogva intett vissza.

– Tényleg nagyon vigyázz magadra – ismételte Hank, mintha egy varázsige lenne, és ha elégszer kimondja, Mirandát automatikusan elkerüli minden baj.

– Tudok magamra vigyázni – körzött a szemével.

– Ha bármi történik, amitől rosszul érzed magad, azonnal hívj, vagy gyere haza.

– Mégis mi rossz történhetne? – kérdezte könnyed hangon, de belül ő is ideges volt. Még mindig nem sokat tudott erről a Leyton fickóról, pláne nem eleget ahhoz, hogy boldogan hozzá költözzön. Ami információ morzsát pedig George-ból ki tudott húzni, vagy ő maga kikövetkeztetett, elég vegyes felhangú volt. Veszélyben viszont nem érezte magát. – Pénzt keresni megyek, nem üdülni.

– Ez akkor is egy... nagyon kényes ügy, amibe belerángattak. Úgyhogy tényleg vigyázz, kivel érintkezel, és kinek mit mondasz.

– Lakat lesz a számon. Különben is, szerintem ő sem akar engem társaságban mutogatni.

– El sem tudom mondani, mekkora segítség ez most nekünk – folytatta Hank rendületlenül, miközben fél kezével újra finoman megszorította Miranda vállát. A nő zavarba esett tőle, pedig megszokhatta volna már, hogy Hank nem fukarkodott a dícséretekkel, és a háláját is könnyedén, kendőzetlenül fejezte ki. Miranda irigyelte emiatt a képessége miatt. Szintén nem tudta, bár próbálta figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire közel álltak most egymáshoz, és ettől még mindig megugrott a pulzusa. Basszus, Miranda, szedd össze magad.

– Persze, tudom. Egy életre le vagytok kötelezve – bontakozott ki Hank szorításából és kicsit távolabb is lépett. Idegesen nyelt egyet, és inkább összevont szemöldökkel pillantott az út felé, csak hogy ne kelljen Hank kedves arcába bámulnia. – Jöhetnének már.

Most kapóra jött főnöke kényes pontossága, mert épp abban a pillanatban fordult be a sarkon a dzsip vagy micsoda, meglepően kényelmes tempóban. Miranda csaknem megkönnyebbülten sóhajtott, és még jobban elfordult Hanktől, majd fél kézzel integetni kezdett. A sötét autó puhán fékezett le előttük, bizonyítva, hogy George normálisan is tud vezetni. Leyton azonnal kipattant az anyósülésről, kivételesen lezserebbül öltözve, legalábbis a háromrészes öltöny szettet elhagyta, csak fehér ing és a sötétszürke, méregdrága szövetkabát volt rajta.

– Ennyi az összes csomagja? – kérdezte az autót megkerülve, miközben a dzsip hátulja automatán felemelkedett.

– Ennyi – válaszolta a nő, és nem tudta, emiatt most szégyenkeznie kellene-e. Leyton bólintott, majd átvette Hanktől a bőröndöt, Hank olyan ábrázattal mérte végig, ahogy Pierre-t szokták nagy valószínűséggel az állásinterjúin. Most találkoztak először, és erre a főnöke is hamar rádöbbent, mert Miranda bőröndje a jobbjából gyorsan átvándorolt a bla kezébe, majd rutinosan kezet nyújtott Hanknek.

– Leyton Landon.

A férfi vonakodva kezet rázott vele, és továbbra is úgy méregette, mint aki bármelyik percben elrabolhatja Mirandát. Technikailag tényleg erre készült. Odafenn Pierre szeme is majd kieshetett most. Leyton viszont nem törődött velük, helyette bepakolta hátra Miranda bőröndjét, és miközben lecsukta a csomagtartót, odavetette Mirandának:

– Elöl, vagy hátul ülne?

– Inkább hátul – válaszolta a nő, Leyton pedig egy biccentés után levetette magát George mellé az anyósülésre. Lesírt róla, hogy siet, valószínűleg arra a tárgyalásra, amit a telefonban is említett.

– Mennem kell – fordult Miranda Hank felé, mire a férfi újra közelebb lépett hozzá, szorosan átölelte, csak Mack, a teherautó ékelődött közéjük. Legalább volt Mirandának kifogása, hogy miért nem ölelt vissza.

– Csak óvatosan.

– Igyekszem.

Elhelyezkedett a hátsó ülésen, és felbőgött alattuk a motor. Újra erősebben szorította magához a teheautót, és elfelhősödő tekintettel figyelte, ahogy eltűnik Hank integető alakja.