Manchester, béranya ügynökség klinikája, július vége

– Ez akkor most olyan, mint az élien?

– Mint a micsoda?! – pillantott fel Leyton hitetlenkedve a mobiljából.

– Hát anyának is a hasában van a baba, nem? Akkor mégis hogy jönne ki belőle?

– Ezt a sületlenséget kitől hallottad?

Spike válasz helyett csak megvonta a vállát, és tovább lóbálta a lábát a kórházi széken, de Leyton magától is kikövetkeztette, ki tágította ilyen irányba a gyerek ismereteit. Múlt hétvégét Pierre náluk töltötte, és mert Mirandának újabb vizsgálat volt esedékes, úgy döntöttek, Leyton kivételesen elkíséri.

Akkor jó ötletnek tűnt...

– És még mennyi ideig tart?

– Ezt én is szeretném tudni, meg azt is, hogy az apád mikor jön már.

Miranda reggel nyolc körül közölte velük, hogy most már ideje bevonulniuk a kórházba, de körülbelül hajnali három óta forgolódott az ágyban. Leyton hitt neki, mégis csak neki volt több gyakorlata ebben, és közben igyekezett higgadtnak és összeszedettnek látszani, bár ekkorra a második kávéján is túl volt, ami épp ellene dolgozott. Hanket hat körül hívta, hogy szükség van rá, és a férfi félkómásan ugyan, de megígérte, hogy reggelre a városban lesz.

Kilenc múlt és egyelőre még nem adott életjelet magáról, úgyhogy Leyton a telefonján csüggve, majdnem annyit izegve-mozogva a széken, mint Spike, várta a hívását. Mellettük a padon már ott feküdt az „apacsomag", egy teljes szett steril öltözet, amit a közeli automatából váltott ki egy órája.

– Kaphatok a büfében csokit?

– Majd az apád vesz neked.

– Tőle is akartam egyet kérni. – Legalább őszintén bevallja a mesteri tervét, nyugtázta Leytont.

Akkor nyílt ki a lift ajtaja.

– Bocs, siettem, ahogy tudtam – érkezett meg végre Hank.

Leytonnak más dolgok körül forogtak a gondolatai, ezért nem is morfondírozott rajta, mennyire kellemetlen lehet ez a találkozás. Eddig egyszer keresztezték egymás útjait, amikor Mirandát kiköltöztette az albérletből, és most másodszorra, amikor végleg kiköltöztette Hank életéből is. Hiába volt már a kapcsolatuk a múlté, eddig Hank és Miranda között egy erősebb kapocs létezett, Spike. Pár óra, és Hank már ennyit sem mondhat el magáról.

Leyton hosszú hónapokon át dédelgetett magában ellenséges érzelmeket a férfi iránt, de most meglepetésére az egyre apadó dühe végleg elpárolgott. Nemcsak azért volt Hankre dühös, mert éket vert Miranda és az ő épp alakuló kapcsolatába, hogy nyerjen magának még pár hónapot, hanem azért is, mert a férfi meg tudta tenni azt a lépést, amire Leyton akkor túl nyúllelkű volt. Persze, ha élete leghatározottabb és bátrabb formáját hozza, akkor sem kéri meg Miranda kezét, de nem is ereszti szélnek egy olyan üzenettel, hogy túl bizonytalan bármit ígérni neki. Szerencsére Miranda maga vette kezébe az életét, és kirakta Hank szűrét.

Mindenesetre Hanknek több oka volt neheztelni Leytonra, mint viszont. Most mégis készségesen sietett a segítségükre. Várakozó kettősükhöz lépett, végigsimította Spike fejét, majd köszönésképpen kezet nyújtott Leytonnak.

– Remélem, nem maradtál le semmiről – tette hozzá.

Leyton nemcsak a kezét, hanem a szavait is békejobbként fogadta el. Spike érdekét az szolgálja, ha a szülei és nevelői súrlódás mentesen igyekeznek részt venni az életében. Ennek az idilli elképzelésnek persze ellent mond, hogy Pierre még mindig nem áll szóba Hankkel.

– A nővér még nem szólt, de most már mennem kell – válaszolta Leyton, miközben felkapta az apacsomagot a székről.

– Üdvözlöm Mirandát – válaszolta Hank, Ekkor először lehetett meghallani a bizonytalanságot a hangjában. – Gyere, Spike, menjünk le a büfébe! – terelgette közben a gyereket a lift felé.

– De jó! Leyton nem engedte meg!

Azért a fiú még mindig odaszúr neki, ha teheti, állapította meg Leyton. Sietve magára öltötte a látogatói ruhát, majd egy nővér segítségével megtalálta a megfelelő szobát is.

– Mi tartott ennyi ideig?! Hank gyalog jött?! – Mirandát érthetően elég felfokozott hangulatban találta, ágyban fekve, már a hálóingébe átöltöztetve. A szülésznő a sarokban ült, talán kicsit unott arccal.

– Anyuka, a feladatra koncentráljon! – jegyezte meg, tudatosítva Leytonban, hogy még épp időben érkezett.

Az elkövetkező másfél óra eseményei utólag Leyton fejében is összefolytak, pedig sem a teste, sem a feje fölé lógatott tasak nem nyomta a szervezetébe az oxitocint. Egy orvos jött-ment, a szülésznő pedig olyan határozottsággal adogatta az utasításokat, amit egy katonatiszt is megirigyelt volna. A filmek, és felvilágosítóvideók ellenére viszont meglepően drámamentesen, szinte már csendes nyugalomban haladtak az események. Csak Miranda száján csúszott ki egy-egy olyan szó, ami Spike fülének nem volt való, de a szokásos temperamentumos, néha a dolgokat túlkombináló természetéből Leyton semmit sem ismert fel. Mély határozottság és koncentráció uralta a vonásait, és tőle idegen módon, egyszer sem lázadozott a szülésznő néha kíméletlenül éles parancsai ellen. Leyton annyira elmerült az izzadságtól gyöngyöző homloka, kipirult orcái, szőke, gubancos fürtjei, és az eltökéltséggel kevert fájdalomtól összepréselt ajkai látványában, hogy már csak a kérdésre ocsúdott fel.

– El akarja vágni a köldökzsinórt, apuka?

Erre a rémisztő lehetőségre elméletben felkészült, és valamennyire hajtotta a kíváncsiság is, mert a leírások alapján körülbelül olyan ellenálló volt ez a szerv, mint a telefonzsinór. És való igaz, vagy csorba ollót adtak, vagy tényleg piszok nehéz volt átvágni, annak ellenére, hogy a szülésznő már előkészítette neki.

Közben pedig valami, vagy pontosabban valaki halk nyekergésbe, majd egyre határozottabb sírásba kezdett.

– Kislány! – jelentette be a szülésznő.

Mintha előre sejtették volna a nővérek a gyerek nemét, halványrózsaszín, pöttyös takaróba csomagolták. Rögtön megkapta a karperecét is, a nővérke filctollal a kezében pillantott fel rá, és a még pihegő Mirandára.

– Mit mondtak, mi is lesz a neve?

– Katie Landon – válaszolta Leyton Miranda helyett, majd kézbe is kapta az apró, egyre felháborodottabban nyekergő, háromezer kétszáz grammos csomagot. Míg Mirandát rendbe szedték deréktól lefelé, Leyton visszaereszkedett a székbe, ahol az utóbbi majdnem két órát töltötte. Óvatosan lejjebb húzta a takarót, hogy találkozzon azzal a személlyel, aki katalizátora volt az eseménysorozatnak, ami az élete teljes ki és felfordulásával járt.

Az első trimeszterben alig vett róla tudomást, a másodikat pedig tőle távol, csak ultrahangos felvételek szemlélésével töltötte, és inkább egy érdekes természeti jelenségként tekintett rá. A harmadikban már közelebb kerültek egymáshoz, legalábbis Miranda többször mondta, hogy reagál a hangjára, és szívesen a tenyerébe rúgott, ha merészelte megzavarni az otthona nyugalmát, ami már egy alakuló jellemmel rendelkező személyre utalt. Mégsem érezte, hogy azt a gyermeket tartja a kezében, akinek hála túladott a vagyona jó részén, otthagyta a lakását, állását... és megismerte, majd egyre jobban megszerette az anyját.

– Azt hittem, legalább a haja aranyból lesz, ha már ennyit fizettél érte – jegyezte meg Miranda. Hihetetlen, hogy még ilyen helyzetben is leplezni tudta, mennyire meg van hatva. Való igaz, Katie-nek – de furcsa a nevén nevezni –, gubancos és összetapadt, de egészen sötét tincsei voltak, viszont a bőre percről percre egyre jobban világosodott a haragos lilás-vörösről. És már nyitogatta is a szemeit, majd a száját, hogy újra hangos nyekergésbe kezdjen.

– Alig öt perce vágtam át a tápcsatornáját, és máris éhes? – szakadt ki Leytonból a kérdés.

– Inkább csak dühös. Te nem lennél az, ha hajnalban valaki egy ledlámpával az arcodba világítana? – kérdezte Miranda, majd maga felé intett. – Most már eleget fogdostad, kérem!

Úgyhogy Leyton Miranda mellkasára fektette az apró csomagot, és Katie varázsütésre elhallgatott. Helyette lustán pislogva leselkedett a takaró alól. Miranda súgott valamit neki, amit Leyton nem hallott, és megdörzsölte a fejét a pléddel.

Leyton pedig észbe kapott, hogy hiába hozta be a telefonját, eddig egyetlen képet se csinált.

– Én ne legyek rajta.

– Pedig semmivel sem nézel ki rosszabbul egy olyan embernél, aki most szült.

– Épp azért.

– Charlotte mindkettőnket terrorizálni fog, ha egy képet sem küldök.

– Egyáltalán tudod, hol van a fényképező funkció? Eddig egyszer sem láttalak fotózni. Legfeljebb részegen, de akkor George kezelte a kamerát.

– Ne emlegessük a múltat – válaszolta Leyton, miközben már feltartotta a készüléket.

– Pedig lementettem, gondoltam rá, hogy ki is nyomtatom. Közvetlenül Spike ovis ballagós képe mellé teszem majd a falra.

Leyton nem válaszolt, csak mosolyogva elküldte a pár képet Pierre-nek, Hanknek, Katie-nek, Marthának és az anyjának. Addigra a nővér, a szülésznő és az orvos is távozott, kettesben hagyva őket. Még egy órát maradhatott ő is, mielőtt Mirandát és Katie-t átszállították volna egy másik szárnyba, hogy csendes magányban dolgozhassák fel, most alakultak át családdá.

Leyton igen ritkán érezte magát idegesnek, mégis elfogta a lámpaláz.

– Ha leánykérést forgatsz a fejedben... – kezdte Miranda, fel sem pillantva Katie-ről, aki most már Leyton szerint egyértelműen éhesnek tűnt –, ne most. Szép ruhában akarok lenni egy romantikus randi után, nem egy véres hálóingben, összeizzadt hajjal, frissen összevarrva.

Leyton válaszképp lassan kifújta a levegőt, majd kissé kiegyenesedett ültében.

– Igazából fel akartalak kérni, hogy legyél a kísérőm George és Lea esküvőjén – füllentette.

Miranda elhűlve pillantott rá.

– Végre eljegyezte?

– Igen, tegnap, csak az események sűrűjében nem volt időm megemlíteni.

– Hű... remélem, nem a nyáron lesz.

– Egy éved van felkészülni rá, és nekik is meggondolni magukat.

– Hm... azalatt bele tudok fogyni abba a szexi sötétkék ruhába, tudod, amit az első banketten viseltem.

Hogy felejtette volna el...

Ha nem is elégedetten, de nyugodtan dőlt hátra a székben, hogy végre kiélvezze az aranyóra maradék perceit.

Sebaj, majd legközelebb.

VÉGE