London, Landon Építőipari nagyvállalat, április eleje

Végül sikerült kitűzni a peren kívüli tárgyalás időpontját: egy csütörtöki napra esett. Miranda aznap utazott fel Londonba Spike-kal, mert Hank még mindig nem tért vissza Dundee-ból, és kivételesen az üzeneteire sem válaszolt.

Talán végre túlesett a vallomáson?

A nő próbálta elhessegetni a gondolatot, így is akadt elég baja,nemhogy még Hank miatt is aggódjon.

Martha várt rájuk az állomásnál, és egyenesen Leyton lakására vitte őket. Spike azt hitte, csak Martha felügyel majd rá, ezért végig bizonytalanul méregette a nőt a hátsó ülésről, de amikor kinyílt a lakás ajtaja, boldogan felsikkantott.

– Pete! – Majd faképnél hagyva Mirandát berohant a lakásba, a férfi nyakába vetette magát.

– Te jó ég, Spike, annyira hiányoztál! – szorította Pierre is szorosan magához a fiút.

Miranda titkon örült, hogy Martha is marad estére, így talán Leyton bútorai túlélik a gardedámkodást.

– Hű, Miri, de terhesnek nézel ki!

– Kösz, Pierre.

– Spike-nál nem voltál ekkora ilyen hamar.

– A második terhességnél ez gyakran így van.

– Na, és most is mozgolódik? – Mielőtt Miranda bármit mondhatott volna, Pierre már rátapadt. Spike-nál is ezt csinálta. Ő volt az egyetlen, akit lenyűgözött és nem elborzasztott a dolog. Miranda párszor figyelmeztette is, hogy eltöri a kezét, ha megint engedély nélkül fogdosni kezdi.

– Szerintem megrémült tőled.

– Jaj, Miri, olyan kegyetlen vagy.

Miranda azt hitte, dühös vagy legalábbis bosszús lesz, amikor újra látja a férfit, hiszen nemcsak Hanket, hanem őket is faképnél hagyta Spike-al, de helyette csak megkönnyebbültnek érezte magát, hogy olyan könnyed természetességgel folytatták ugyanott, mintha az a négy hónap meg sem történt volna.

– Indulnunk kell – jegyezte meg Martha. – Négy negyvenötre az épületnél kell lennünk.

– Oké... Spike, most itt hagylak, de ne aggódj, Pierre vigyáz rád.

– Most mentek tárgyalni?

– Igen, most.

– Hogy szexi sátán ne kerüljön börtönbe?

Miranda azt hitte, sikerült végre ezt az ostoba nevet kitörölnie Spike emlékezetéből, de ezek szerint Pierre jelenléte újra kihozta belőle. Martha felvonta egyik szemöldökét, de nem mondott semmit, Miranda viszont majdnem elsüllyedt szégyenében.

– Igen, azért, meg hogy tovább látogathasson minket.

Spike elhúzta a száját.

– Jó...

Még volt mit dolgozni a kapcsolatukon.

Végül Miranda integett, majd Martha után loholva bepattant a liftbe, és utána az autóba.

Még sohasem járt a LÉN épületén belül, és ahogy lapostalpú cipőjében az utcaköveken csattogva közelített a forgóajtó felé, újra megrettent az épület méretétől. Csupa üveg és acél, a csúcsa mintha elveszett volna a felhők között. Amikor végre a két ügyvéd dűlőre jutott az időponttal kapcsolatban, Leyton úgy intézte, hogy a cég egyik tárgyalójában legyen a megbeszélés.

Ez egyben azt is jelentette, hogy végül színt kellett vallania a nagybátyjának. Ami meglepően simán ment? Legalábbis Miranda Leyton szavaiból ezt a következtetést vonta le. Bácsikája nem rúgta ki ott helyben, nem tagadta ki a családból sem, leginkább semmit sem szólt a dologhoz, csak annyit kért, had vegyen ő is részt a tárgyaláson.

Ez azért több, mint baljóslatúan hangzott.

Azóta Leytonnal nem találkoztak személyesen, és a férfi most is egyenesen az irodájából liftezett fel a tárgyalóhoz. Törekedniük kellett rá, hogy minimális gyanút se keltsék az ügynökség embereiben, hogy a háttérben „összejátszanak".

Kíváncsi lett volna rá, melyik Leyton irodája, bár tudta, keresve sem találhatnának alkalmatlanabb időpontott a barangolásra, ezért némán követte Marthát a lifthez. A pulzusa a felvonóval együtt emelkedett.

Bongva kitárult az ajtó, és parkettázott, világos folyosókon haladtak tovább, amiket szigorú, sötétbarna fa ajtók szakítottak meg. Tárgyaló egy, tárgyaló kettő, és így tovább, néha egy-egy mosdó. Vagy húsz tárgyaló lehetett ezen a szinten, még Marthán is látszott, hogy kicsit elveszetten forgolódott a folyosókon, míg végül megtalálták a tizenkilencest.

Miranda nem tehetett róla, mosolyra görbült a szája, amikor meglátta Leytont a folyosón. Egy alacsony, kopaszodó férfi mellett állt, biztos ő volt az ügyvéd, Harry. Alig pár méterre tőlük Lea és George párosa ácsorgott, míg kicsivel odébb a béranya ügynökségtől Mrs. Turner és még egy hasonlóan savanyú arcú nő egy elálló fülű, makulátlan öltönybe bújtatott férfi mellett, aki sötét mappát szorongatott a kezében, és egy laptoptáska lógott a vállán. Ő volt ezek szerint a béranya ügynökség fogadott ügyvédje.

– Áh, Miranda! – eresztett meg felé Mrs. Turner egy feszes mosolyt, majd mint valami puccba öltözött tyúkanyó, rögtön a szárnyai alá vette. Miranda kicsit idegennek érezte magát a társaságban. Mindenki öltönyt vagy nadrágkosztümöt viselt, őt kivéve, mert április elejéhez képest húsz fok tombolt odakinn, és a hormonok miatt már tízben is izzadt. Egy nyári ruhát viselt, mell alatt meghúzva, és talán emiatt is jegyezte meg Pierre, hogy mennyire terhesnek néz ki. – Örülök, hogy ideért – szorította meg a nő a karját, és Miranda nem tudta lerázni magáról az érzést, hogy mint egy bevetni való titkos fegyvert dédelgeti az ügynökség vezetője.

Óvatos pillantást kockáztatott meg Leyton felé. Harry épp a füléhez hajolt és valamit lassan, tagoltan mondott neki, de Leyton azonnal felpillantott rá, és aprót biccentett.

– Miss Taylor – tette hozzá, és a rohadt életbe, simán elmehetett volna színésznek, mert Miranda semmit sem hallott ki a hangjából. Újra abban a kávézóban érezte magát, még szeptemberben, amikor remegő gyomorral és telve kétségekkel kevergette a kávéját, vele szemben azzal a kígyószemű figurával, akinek még csak megtippelni sem tudta a terveit.

Inkább elkapta a tekintetét. Még pár óra, és ennek vége. Csak tartania kell magát a megbeszéltekhez.

– Kire várunk még? – kérdezte a másik ügyvéd éles hangon. Mirandának már most nem volt szimpatikus, pedig jogos kérdést tett fel.

– A vezérigazgatóra – válaszolta Harry. – Néhány perc, és itt lesz.

Csigalassan, de letelt az a néhány perc, és valóban, léptek zaja törte meg a halk társalgást. A folyosó végén feltűnt a vezérigazgató köpcös alakja, mellette egy hórihorgas, öreg férfival, aki inkább tűnt komornyiknak, mint a LÉN alkalmazottjának. Mindenki, még az ügynökség emberei is meghunyászkodva köszöntötték. Leyton bácsikája lassan végigpásztázott valamennyi résztvevőt a tekintetével. Mirandát kiverte a hideg verejték, amikor egy pillanatra az igazgató szeme megállapodott rajta, és jó alaposan felmérte.

Sejtette, mit lát most: egy terhes fruskát, aki karöltve az unokaöccsével becsapta nemcsak a cég alkalmazottait, hanem őt is, és nemsokára lepottyantja a Landonok következő generációjának egyik tagját.

Miranda nagyot nyelt, közben a komornyik szélesre tárta a tárgyaló ajtaját, és intett, hogy fáradjanak beljebb.

Az igazgató ment elöl, utána Lea és George, az ügynökség emberei az izgága ügyvéddel, majd Miranda is sorra került.

– Csak ön után – szólt hozzá Leyton, majd megérezte a férfi tenyerét a vállán. Még ruhán keresztül is feltűnt, hogy jéghideg. Leyton remek pókerarcot növesztett magának az évek alatt, de a kezei elárulták, síkideg volt. Mégis bátorítón szorította meg Miranda vállát, ahogy finoman beljebb tessékelte.

Hosszúkás terem fogadta őket, közepén súlyos asztallal és székekkel, egyik falán gyöngyvászonnal, a mennyezetről függő kivetítővel, az ablakok előtt szalagfüggönyökkel. Így a vidám napsugarak hiába akartak bejutni. Miranda közvetlenül Mrs. Turner mellett foglalt helyett, az asztal egyik oldalán, pontosan vele szemben Harry, és Leyton, kicsit feljebb pedig a George-Lea páros. Az asztalfőt a vezérigazgató foglalta el, közvetlenül a gyöngyvászon előtt.

– Ki kér kávét? – kérdezte a komornyik a szoba sarkában elhelyezett gép mellett ácsorogva.

Mindenki kért, kivéve az igazgatót és Mirandát. Ő kapott maga elé egy buborékos ásványvizet, kezei azonnal az üvegre tapadtak, hogy valamivel leköthesse őket.

Széknyikordulásra kapta fel a fejét.

– Üdvözlök minden résztvevőt, Alfonz Gibbs, a J. Webster Béranya Ügynökség ügyvédje vagyok – emelkedett fel az izgága férfi. – Én ismertetem a vádat a résztvevőkkel.

Szóval elkezdődött.

A következő tíz percben Gibbs részletekbe menően taglalta, Leyton mikor és hogyan kereste meg a béranya ügynökséget, miközben kiterítette az asztalra a hamis adatokat tartalmazó dokumentumokat. Utána Leyton és George első látogatása következett az ügynökségnél, majd az első elbeszélgetésük Mirandával, és a klinikán a „mintaadás" körülményei. Semmi olyan, amiről Miranda ne tudott volna már.

Ezután Lea jött. Ő nem kelt fel az asztaltól, csak kihúzta magát ültében. Arca szobormerev, ünnepélyes volt, fekete tincsei tökéletesen egyenesen keretezték az arcát. Miranda el nem bírta képzelni, hogy valaki előtte hazudni merjen, amikor ő vezet egy tárgyalást. De ebben az ügyben ő játszotta George „ügyvédjét".

– Leyton Landon július tizennegyedikén este hat óra huszonkét perckor hívta fel ügyfelemet, hogy haladéktalanul keresse fel a lakásán. George Pilkington eleget tett a kérésnek, majd Leyton Landon kényszerítette, hogy adja ki magát a homoszexuális élettársának, mert csak így felelhet meg a béranya ügynökség kritériumainak.

Leyton eddig szenvtelen, szinte már unatkozó arccal hallgatta a száraz tényeket, de most megsüllyedt a szemöldöke, majd valamit odasúgott Harrynek.

– Harry Clopton, Leyton Landon védőügyvédje – mutatkozott be olyan sebességgel az ügyvéd, mintha minden szót külön át kellene gondolnia. – Pontosan hogyan kényszerítette az ügyfelem erre a tettre Mr. Pilkingtont?

Lea pillantása egy szemmelveréssel felért. Miranda csodálta, hogy Harry nem roskadt össze eszméletlenül az asztal túloldalán.

– Jelenleg irreleváns.

– Sok kategóriája létezik...

– Ez a tárgyalás most Mr. Landonról és az ügynökségről szól, ha ügyfelem későbbiekben pert kíván indítani, majd megkeressük.

Leyton csak felvonta a fél szemöldökét. Még mindig piszok mérges volt rájuk, mire válaszképp George megsüllyedt a székében. Egyébként Miranda is dühös volt. Ha a lába elég hosszú, belerúg a férfi bokájába.

Közben Gibbs újra felemelkedett, valamiért csak ő érezte ezt szükségesnek, és beszélni kezdett

– ...így Leyton Landont okirat hamisítással, egy hivatalos szerv félrevezetésével, Miranda Taylor egészségének veszélyeztetésével és csalással vádoljuk.

Miranda majdnem összerezzent a neve említésére, és mielőtt észbe kapott volna, kicsúszott a száján a kérdés:

– Miért van veszélyeztetve az egészségem?

– A baba miatt, drágám – simította meg Mrs. Turner anyáskodó módon a karját, mintha nem huszonnégy, hanem tizennégy lett volna, és Leyton felcsinálta volna egy buliban, nem egy hivatalos szerv miatt lenne terhes a gyerekével. – Minden terhesség kockázattal jár,, és ebben az esetben a gyermeket az akaratán kívül kell kihordania.

– Jó, de én beleegyeztem.

– Larry Donald gyermekébe egyezett bele – válaszolta Mrs. Turner fojtott hangon és megremegett a szája, de még mindig kitartóan mosolygott. Mirandának bizonytalanság ülte meg a gyomrát, ahogy kezdett előtte kibontakozni, milyen stratégiát választott az ügynökség. Őt akarták felhasználni, hogy még jobb fogást találhassanak Leytonon. Csalás és okirathamisítás komolynak hangzott, de anyagi kárt nem okozott az ügynökségnek, mert Leyton kifizette a szolgáltatás árát, viszont Miranda tényleg a bőrét és az egészségét vitte vásárra.

Ebben a játékban ő nem akart részt venni.

Mégsem szólalt meg, mert elcsípte Leyton fenyegető pillantását, hogy hallgasson. És jelenleg nem tudta, mivel árt többet, ha csendben marad, vagy végre kinyitja a száját.

– Értem – préselte ki magából.

– Ügyfelem hajlandó fizetni az okozott kárért, ha meg tudunk egyezni egy összegben – szólalt meg ismét Harry.

– Ügyfeleimnek a jó hírneve forog jelenleg kockán, a béranyaság egy kölcsönös bizalomra épülő intézmény, amely most súlyosan sérült, így nehéz definiálni a kárt.

– Nem létezik olyan kár, amire ne lehetne címkét aggatni – jegyezte meg Lea szárazon. – A mi követelésünk kétszázezer font.

Miranda arca megrándult, Leytoné is.

– Eddig úgy tudtam, külön pert terveznek – jegyezte meg Harry. Miranda kezdte megkedvelni az öreget, rettenet száraz humora volt.

– Talán így a legjobb az ügyfelének – villantott meg Lea egy leereszkedő mosolyt. – Per nélkül sajtóvisszhang sincs. Hasonló megoldást tanácsolnék az ügynökségnek is.

Gibbs szája lekonyult, mintha Lea egy jól megpakolt pelenkát tolt volna az orra alá.

– Ügyfeleim úgy érzik, már a béranya veszélyeztetettsége miatt is, hogy nem söpörhetik ezt az ügyet a szőnyeg alá, példát kell statuálni, hogy többé ne legyen erre precedens.

Miranda ujjai belemartak a szoknyájába, és látta az asztal túloldalán, hogy Leyton arca is pár árnyalatnyit vesztett a színéből. Elvileg azért ültek össze, hogy megbeszéljék végre, mennyit perkál az ügynökségnek, majd mindenki megy tovább a dolgára. Tényleges perről nem volt szó, hiába dobálóztak vele minden második percben! És ami a legdühítőbb az egészben, újra Mirandát használták fel, vele akarták azt a kurva példát statuálni, holott kijelentette, hogy nem akar pereskedni!

Most már olyan erősen szorította a combjait, hogy félő volt, a harisnyája felfut. Majd nem bírta tovább.

– Én nem akarok pert indítani.

Érezte, hogy felforrósodik az arca, ahogy mindenki felé fordul. De őt csak kettő érdekelte: Mrs Turner, aki úgy nézett rá, mintha hátba döfte volna, és Leyton... aki szintén azt üzente a tekintetével, hogy rohadtul nem ezt beszélték meg.

Nem érdekelte, kurvára nem akarta, hogy az ügynökség felhasználja Leyton ellen.

– Különben sem lenne bölcs dolog – jegyezte meg Lea. – Az ügynökség sem járt el körültekintően, ha Mr. Landon ilyen könnyedén átcsusszant a rendszerükön. Azok a bemutatott okiratok korántsem profi munkára vallanak és némi internetes keresgélés után rájöhettek volna a csalásra.

– Mégis miért kellett volna gyanakodnunk, hogy az ügyfelünk másnak adja ki magát? – törte meg a hallgatását Mrs. Turner is.

– Ezek szerint ilyen lyukas az a háló, amivel védik a béranyáikat a Mr. Landon szintű csalóktól?

Leyton szája lefelé görbült Lea szavai hallatán, de nem szólt közbe. Miranda elsőre nem értette, miért fogja vissza magát, de belegondolva... mintha valahol a második felszólalásánál Leytont kezdte volna el Lea védeni.

Mrs. Turner olyan erővel préselte össze az ajkait, hogy félő volt, örökre összeforrnak.

– És megtudhatnánk, Miss Taylor, miért gondolta meg magát? – fordult Miranda felé Gibbs, és a nőben erős volt a késztetés, hogy fejbe dobja azzal az üveggel maga előtt. Mintha az ügynökség tagjai végre rájöttek volna, hogy egy kibic van közöttük.

Kiszáradt a szája, és még jobban elvörösödött, ahogy ismét mindenki pillantását magán érezte. Még úgy is gyötörte a lámpaláz, hogy tudta, csak az ügynökség tagjai, meg az izgága Gibbs nem tudtak a kapcsolatáról Leytonnal.

– Mr. Landon fizikailag nem bántott – kezdte remegő hangon. – Végig tartotta magát az ügynökség előírásaihoz, és úgy tudom, fizetett a szolgáltatásokért. Nekem tök... mármint teljesen mindegy, kinek a gyerekét szülöm meg, amíg megkapom érte a pénzt.

– Csakhogy itt egy emberi életről van szó, aki arra alkalmatlan szülő kezébe kerülhet – válaszolta Mrs. Turner.

– Ez hol releváns a mi esetünkben? – vetette közbe Lea. – Én ezt érzelmi befolyásolásnak érzem.

– Úgy tudtam, az ön ügyfele is sértett az ügyben – jegyezte meg Gibbs.

– Igen az, és már el is mondtam a követelését. Maguk viszont láthatóan úgy is perre akarják vinni az ügyet, hogy a béranyájuk más véleményen van. Az ő testéről van szó, tiszteletben kell tartani a döntését.

– Egy millió font kártérítést kérek Mr. Landontól – vetette közbe Miranda, és idegesítette, hogy a hangja bár nem remegett, még mindig magasabban szólt a megszokottnál.

Mrs. Turner továbbra is úgy meredt rá, mintha az imént jelentette volna be, hogy elárverezi a gyereket, és a befolyt összegből csap egy görbe estét, Miranda viszont enyhén megvonta a vállát.

Főnöke odahajolt az ügyvédjéhez, és valamit morgott neki. Miranda hiába hegyezte a fülét, nem tudta elcsípni a szavait. A gyomra viszont öklömnyire zsugorodott össze az idegességtől. Valószínűleg most született meg a végső döntés.

Nem tévedett.

– Ez esetben – kelt fel Mr Gibbs ismét. Felért egy combra edzésnek nki ez a tárgyalás. – Ügyfelem szintén kártérítés mellett dönt.

Miranda látta, hogy mindenki fellélegez egy kicsit, még a sztoikus Lea is, csak a vezérigazgató ült egykedvűen az asztal végén. Vagy ötödszörre törölgette el a szemüvegét is unalmában.

– És mi lenne az összeg? – kérdezte Harry megfontoltan.

Gibbs válaszképp először megköszörülte a torkát, épp úgy, ahogy az orvos teszi, ha valami nem odaillőt lát az ultrahangon.

– Húszmillió font.

Mi?

Ugye ezt nem gondolták komolyan?

Miranda pislogni is elfelejtett, és talán nem ő volt az egyetlen, aki élesen felsóhajtott Gibbs szavai hallatán. Felfogni sem tudott ennyi pénzt.

De nem is neki kellett fizetnie, hanem Leytonnak, aki elképesztően gazdag. Ez meg sem kottyan neki...

Ugye?

Ugyanazt a döbbenetet látta tükröződni Leyton arcán is, amit ő érzett.

Miranda ismét belemart a combjába, az sem érdekelte, hogy most tette tönkre az egyetlen harisnyáját..

Baszki, még az ő vagyona is véges!

– Egy pillanatra megbocsátanak? – szólt Leyton, és élesen megcsikordult a szék lába alatt a padló, ahogy felkelt a helyéről. Mielőtt az ügynökség emberei bármit mondhattak volna, kiviharzott a tárgyalóból.

– Kis időt kérünk – morogta Harry, és ő is feltápászkodott a helyéről, majd szintén távozott.

Csend ereszkedett a tárgyalóra.

– Elnézést, kérhetnék egy kis ásványvizet? – szólította meg a komornyikot Mrs. Turner, és Miranda agyvize majdnem felforrt az elégedett ábrázatától. Az irodát eddig is a kellemesnél pár fokkal melegebbnek tartotta, de most fojtogatta a légkör, és úgy érezte, ha nem szabadul ki, valaki kiömlő vérével fogja lehűsíteni magát.

Ő is felpattant a helyéről.

– Bocsánat, merre a mosdó? Tudják, milyenek a terhesek.

Letojta, tudják-e, helyette egyhelyben topogva meghallgatta a komornyik útbaigazítását, majd ő is feltépte a tárgyaló ajtaját, és csaknem futva indult meg a folyosón. Nem kellett messzire mennie, már a sarkon befordulva megütötte a fülét Leyton hangja:

– Egy-két, legfeljebb öt millióról volt szó, a kurva életbe!

– Leyton, nem látok bele az ügynökség embereinek a fejébe.

Egy újabb kanyar után Miranda meglátta a párost is. Leyton fel alá sétált, kétségbeesetten kapaszkodva a tarkójába, Harry a falnak támaszkodott karba tett kézzel.

– Nekem nem kell az az egymillió – jegyezte meg Miranda hangosan.

Leyton meglepetten pillantott fel, és rögtön abbahagyta a hiábavaló fel-alá masírozást.

– Miranda, a tárgyalóban kellett volna maradnod. Mit keresel itt?!

– Hivatalosan a vécét, nem hivatalosan téged.

– Menj vissza, már így is gyanakodnak az ügynökségnél! – sietett oda hozzá Leyton, de a szavaival ellentétben elkapta a kezét, mintha marasztalni akarná.

– Szóval ez neked is sok pénz? – kérdezte Miranda aggodalmasan.

– Milliomos vagyok, nem milliárdos!

– Ez... baj – nyögte ki, és lassan őt is kezdte ugyanaz a pánik elönteni, ami Leytonon már rég eluralkodott. Jóval erősebben szorongatta Miranda kezét, mint indokolt lett volna. – De nekem tényleg nem kell az egymillió...

– Miranda, kérlek, ne szórakozz velem, az csak egy csepp a tengerben!

– Az a fapina vérszemet kapott, Leyton – ütötte meg Miranda fülét Lea hangja, és meglepetten látta, hogy ő is megjelent a folyosón, szorosan mögötte a behúzott nyakú George-al. – Mégis honnan álmodta meg ezt az összeget? Kinek van ennyi pénze?

Leyton mélyen hallgatott.

– A picsába, ilyen gusztustalanul gazdag vagy? – hördült fel Lea.

– Én mondtam – jegyezte meg George halkan.

– És akkor miért nem veszel egy kicseszett jachtot a Riviérán vagy valami?

Leyton figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, és újra Harryhez fordult.

– Most mégis mi a francot csináljak, álljak le alkudozni?

– Eszedbe ne jusson, örülj, hogy nem perelnek – válaszolta a férfi szárazon.

– Lea azt mondta, ők is megüthetik a bokájukat.

– Igen, de bárhogy is nézzük, te csak veszíthetsz, Leyton. Hibát követtünk el, nem gondoltuk, hogy csak azért húzzák az időt, hogy alaposan utánajárjanak a pénzügyeidnek.

– Nekünk nem kell a pénzed – jegyezte meg Lea. – A hitelesség miatt mondtam egy összeget.

– Van örökséged is – tette hozzá George. – Nem is kevés.

– Anyám használja. Neki nincs jövedelme. Örülök, ha kitart még pár évtizedig...

– Hát ez szívás, Leyton...

– George, inkább ne mondj semmit –- válaszolta a férfi gyilkos hangon.

– Vissza kell mennünk a tárgyalóba, már így is kétlem, hogy az ügynökség elhiszi, hogy valamennyien pártatlanok, és nincs kapcsolatuk egymással – jegyezte meg Harry, majd Leytonra sandított. Tőle várta a végső döntést.

Leyton vállai megsüllyedtek, és egy mély, keserves sóhaj szakadt fel belőle, miközben még jobban megszorította Miranda kezét, hogy már kicsit fájt is neki. De nem volt most szíve erre felhívni a figyelmét, láthatóan kellett a férfinak a fogódzkodó.

– Rendben. Csináljuk – válaszolta semleges hangon, de az arca másról árulkodott: beletörődött, hogy ezúttal vereséget szenvedett. Elég csúnyát.

Úgyhogy valamennyien visszaindultak a tárgyalóhoz. Miranda szorosan magához ölelte Leytont, hiába tudta, hogy sietniük kéne.

– Nekem tényleg nem kell a pénz – mormolta a vállába, majd felsandított rá.

– Ha dönteni tudnék, neked fizetném inkább ki azt a húszmilliót.

Leyton még mindig remegett a méregtől, és talán inkább csak dühből mondta, de Mirandának jól estek a szavai.

– Nincs szükségem a pénzedre, már így is épp eleget fizettél.

– Miranda, nem így állapodtunk meg. És ha bármi történik, szükséged lehet arra az egymillióra.

– Mit értesz az alatt, hogy „bármi történik"? Szakítunk, vagy mi?

– Megmondtam, hogy nem látok a jövőbe... – kezdte a férfi, de Miranda a szavába vágott. Nem tudta, mire céloz Leyton, de momentán nem is akarta tudni.

– Én meg nem akarom, hogy a kapcsolatunk már az elején arra épüljön, hogy legombolok rólad egy halom pénzt ínségesebb időkre. Főleg így, hogy most már neked is minden peni számítani fog.

Talán végre sikerült utat találnia a szavainak Leyton rohadt kemény fejébe, mert dühtől megsüllyedt szemöldökei most megemelkedtek a meglepettségtől.

– Te komolyan beszélsz – szólt elhűlve.

– A rossz viccek pocsék időzítése a te asztalod.

Akkor lett volna igazán elégedett, ha egy mosolyt is ki bír csikarni Leytonból, de végül azzal is megelégedett, hogy sokkal kevésbé látta már feszültnek.

– Erre még visszatérünk – válaszolta a férfi.

– De ugye nem tesznek földönfutóvá?

– Azért nem... – Mirandának nem tetszett, hogy Leyton hangja kicsit bizonytalan. Az a rohadt ügynökség tényleg a lehető legnagyobb összeget lőtte be.

– Miss Taylor, Leyton, ha lehetséges... – sürgette meg őket Harry, és Miranda elengedte a férfit.

Először ő, majd Leyton is visszasunnyogott a tárgyalóba. Lea és Gibbs épp arról társalogtak fennhangon, hogy a férfi melyik irodánál dolgozik, amikor Miranda újra elfoglalta a helyét. Leyton kényszeredetten megigazította a nyakkendőjét, bár Mirandának az volt az ösztönös gondolata, hogy annál fogva szeretné magát fellógatni a vetítő mellé. Vagy Gibbset.

– Ügyfelem elfogadja az összeget – jelentette be Harry morózus hangon, és kivételesen felemelkedett a helyéről. – Arra kérném a résztvevőket, hogy fogalmazzuk meg a peren kívüli egyezség szövegét, majd valamennyien az aláírásukkal hitelesítsék.

Majd fél órába telt, mire megszületett az a hivatalos szöveg, pedig volt rá séma. Gibbs úgy verte a laptopja billentyűzetét, mint egy eszelős, miközben rendkívül elégedett képet vágott. Vajon mekkora százalékban részesült ő a bírság díjából?

– Miss Taylor, kérem, ismételje meg, mekkora összeget követel Mr. Landontól – ocsúdott fel Miranda a saját nevére. A kérdést Gibbs szegezte neki.

– Én öhm, lemondok róla – csúszott ki a száján, pedig utólag belátta, ennél nagyobb baromságot aligha mondhatott volna.

– Tessék? – kérdezett vissza Gibbs.

– Tudtam! Kezdettől tudtam! Maguk külön is egyezséget kötöttek, igaz?! – hördült fel Mrs. Turner. Miranda meglepetten hőkölt hátra.

– Jaj, ne aggódjon, csak dugják egymást. Befejezhetnénk végre? Nyolckor már máshol kell lennünk – vágott közbe Lea, mielőtt Miranda bármit is mondhatott volna.

Nem tudta eldönteni, hogy hálás legyen, vagy rohadtul dühös a nőre, mindenesetre Mrs. Turnert annyira meghökkentették a szavai, hogy leszállt a témáról. Tíz perccel később felzúgott a nyomtató a sarokban, majd a komornyik vagy egy tucat példányt hozott oda nekik, hogy valamennyien szignózzák Leyton megkopasztását.

Miranda óvatosan a férfi felé nézett, aki még mindig sápadtan és leplezetlen rossz kedvvel írta alá az utolsó papírt is. Látszott rajta, hogy aggódik, de az is, hogy a történtek nem taszították teljes kétségbeesésbe. Ő is mondta, hogy bár az ügynökség kegyetlenül megnyirbálta a pénzét, de nem taszította nincstelenségbe.

Igaz, még mindig megvolt az irdatlanul jól kereső állása, és a bácsikája sem nyilatkozott az ügyvezető igazgatói pozícióról.

Miranda most az öreg felé pillantott, aki néma résztvevőként ülte végig a majd másfél órás tárgyalást. Egyszer sem szólt közbe, csak az ásványvizes üvegek gyűltek előtte, és a szemüvegét pakolgatta az asztal egyik pontjáról a másikra. Ő szerződés másolatot sem kapott, ami nem csoda, hiszen a LÉN-nek nem volt köze az ügyhöz. Miranda hiába vizslatta a cégigazgató morózus arcát, semmit sem tudott leolvasni róla, csak azt érte el, hogy az öregember újra felé pillantott. Miranda ijedten kapta inkább maga elé a szemét.

Végül valamennyi résztvevő kezet fogott egymással, hol szívélyesebben, hol jobb híján, mert bemosni csak nem lehetett a másiknak. Az ügynökség emberei rövidesen távoztak.

Leytonból hatalmas sóhaj szakadt fel, és lejjebb csúszott a széken. Valószínűleg gyarapította az ősz hajszálainak a számát is..

– Kösz, Lea.

– Valakinek cselekednie kellett, ha már az ügyvéded ilyen inkompetens.

Harry válaszképp csak zavartan megköszörülte a torkát.

– De legközelebb kérd meg a barátnődet, hogy hallgasson.

– A barátnőjéhez is nyugodtan lehet beszélni – jegyezte meg Miranda.

– Bocs, akkor még egyszer: néha hallgatni arany. Vagy ebben az esetben egymillió font.

Miranda még mindig nem tudta eldönteni, hogy kedveli Leát, vagy azt kívánja, soha ne keresztezzék egymást az útjaik. Mindenesetre lelkesen integetett nekik, amikor George-al elköszönt, és a liftek felé indult.

Miranda megragadva az alkalmat, újra Leyton köré fonta a karjait, és az arcát a férfi vállába fúrta.

– Vége van – dünnyögte a férfi öltönyébe.

– Lényegesen szegényebben.

– De legalább szabadlábon.

Egy halk torokköszörülésre figyelt fel Miranda, a komornyik volt az, és ő vonakodva engedte el Leytont. Pedig már épp rátért volna, hogyan ünnepeljék meg a tárgyalás végét.

– Leyton, gyere fel az irodámba, beszédem van veled – szólalt meg a vezérigazgató első ízben, hogy másfél órája megjelent a folyosón.

Basszus, ő még mindig itt van.

Miranda ösztönösen erősebben kapaszkodott Leyton öltönyébe. Nem akarta elengedni. Érzése szerint a férfi sem, mégis, Leyton csak megsimította Miranda arcát.

– Hívd fel Marthát, hogy jöjjön el érted, majd én is jövök.

– Leyton...

Valami nagy horderejű dolgot akart mondani, ami illett a helyzet ünnepélyességéhez, hiszen bár vesztettek, de túlélték a csatát. Leyton kifizeti azt az elképesztően nagy összeget, és végre hátat fordíthatnak az ügynökségnek, elfelejtik ezt a csalásos fiaskót.

Miranda nyelve hegyén ott volt az „sz" betűs szó, mégsem tudta kiejteni. Még nem. Érezte, hogy inkább erőltetett lenne, amit a helyzet kényszerít ki magából, mint őszinte.

– Engem nem érdekel, mennyi pénzed van – mondta végül, és rögtön meg is bánta. Mert hát ez kurvára nem hangzott romantikusan.

De mégis hatott, mert Leyton végre elmosolyodott, mielőtt a nagybátyja után eredt volna.

*

Leyton megbánta, hogy elfogadta Carltól azt a kávét. Egész nap semmit sem evett, ezért marta a gyomrát. Mostanában egyébként is alig kávézott, akkor meg minek kért? Tudta a választ: valamivel le kellett kötnie a kezeit a tárgyalás alatt, mert mindenkit megőrjített volna, ha végig az asztal lapján dobol.

Most is jól esett volna valami, amivel levezetheti a feszültséget. Húszmillió font... még mindig nem akarta elhinni, hogy ennyire kegyetlenül megszívatták. Nem hazudott Mirandának, nem fog az utcára kerülni, viszont el kellett gondolkodnia rajta, hogy ideiglenesen egy kisebb lakásba költözik...

Legszívesebben hangosan nyöszörgött volna, de helyette hallgatott, miközben a lift felvitte őket nagybátyja irodájához. Már nagyon kívánta a nap végét, hogy hazamehessen, és talán utoljára, kiélvezhesse a lakása kényelmét.

Számított viszont rá, hogy bácsikája nem engedi el szó nélkül. Már az is meglepte, hogy a tárgyaláson egyszer sem szólalt meg, csak pöffeszkedett ott az asztal végén, szigorúan összevont szemöldökkel. Leyton nem tudta, mire számíthat tőle. A fejmosás alap, de azon túl? Nevelő célzattal csökkenti a fizetését? Egy ideig csak felügyelettel köthet szerződéseket? Vagy mostantól lehallgatja a hívásait?

Esetleg azzal hozakodik elő, hogy szakítson Mirandával?

Az első hármat leszarta, túléli, bár a gondolattól is ingerültebb lett, pedig nagybátyja még nem mondott semmit. De a magánéletéhez semmi köze. Bácsikájának Miranda szálka a szemében, és most mennyire fájhat neki a tény, hogy még abban sem reménykedhet, hogy csak egy múló szeszélye Leytonnak. Nem, mert már egy gyerek is útban van... Leyton keze ökölbe szorult az oldalán. Még meg sem született, de már ő is megkapta azt a szimpatikus bélyeget, amit Leyton szintén magán viselt, mióta az eszét tudta.

Felértek, és a férfi csendben, minden idegszálával arra koncentrálva, hogy a düh ne üljön ki az arcára, követte bácsikáját az irodájába. A nagy ajtó zárja fülsértően kattant, amikor a titkár kettesben hagyta őket. Bácsikája még mindig nem mondott semmit, csak komótosan az asztalához sétált, és leereszkedett a székbe.

Leyton az iroda közepén ácsorgott, az asztal és az ajtó között félúton, és bár régen sokszor vizionálta, hogy az iroda nemsokára az övé lesz, most a rosszullét kerülgette tőle. Mintha a szoba is tudta volna, hogy nem tartozik ide, és most erőszakkal próbálná kivetni magából, a ledek túl világosak, a bútorok túl sötétek, a padló túl csillogónak tűnt.

– Idejössz már végre? – mordult rá a bácsikája.

Leyton összeszedte magát, odasétált az asztalhoz, majd leereszkedett a vallatószékbe.

Bácsikája ekkor először mutatott valami érzelmet: levette a szemüvegét és elkínzottan masszírozta meg az arcát.

– Leyton, hogy csinálhattál ekkora ostobaságot.

– Voltaképp te kényszerítettél rá...

– Arra kényszerítettelek, hogy add ki magad melegnek, és bérelj fel egy béranyát?

Leyton habozott, a keze tehetetlenül szorult újra ökölbe a combján.

– Nem.

– Arra kértelek, hogy vegyél vissza az őrült tempóból, és szedj össze egy rendes lányt. Tényleg jársz ezzel a kis fruskával?

Leyton keze most megrándult a lábán, mielőtt megszólalt volna.

– A neve Miranda, és igen, járok vele.

– Lenyűgöző az önéletrajza..., tényleg még érettségije sincs? Charlotte-nak legalább az van.

– Hogy jön ez ide? – kérdezte Leyton, és bár sikerült semleges hangnemet megütnie, érezte, hogy a szemöldökei megsüllyednek. Miranda szerint ilyenkor még azt is elhitte volna róla valaki, hogy a pillantásától kővé válhat.

– A fogadott fiam barátnőjéről, és a gyerekéről van szó. Mikorra van kiírva?

– Július vége.

– Fantasztikus. Tényleg ez hiányzott még...

Leytont nagyon kevés választotta el attól, hogy kifakadjon. Valószínűleg az tartotta vissza, hogy bácsikája sem emelte fel a hangját. Még.

– Mint láttad, elsimítottam a dolgot. Rohadt nagy a bírság, de nem számít, ki tudom fizetni. Nem lesz per. Túlléphetünk rajta.

– Szerinted így kell elintézni a dolgokat? Elkövetsz egy hibát, de nem baj, mert van elég pénzed, hogy kijavítsd, lépjünk túl rajta?

– Szerintem épp eléggé megfizetek ezért a hibáért.

– Leyton, te csaltál! Csak a béranya jóindulatának, meg George haverod barátnőjének köszönheted, hogy nem lett komolyabb ügy belőle!

– És nem tudok ezért nekik elég hálás lenni.

– Még mindig nem érted – támaszkodott rá nagybátyja a súlyos asztalra. – Hogy a francba bízhatnám a cég jövőjét egy olyan emberre, aki ha egy kicsit is megszorul, törvénytelen eszközökhöz nyúl?

Leyton most már értette, mire megy ki a játék, és a szorongató, vagy még inkább fojtogató érzés most hatványozottan rohanta meg, mintha maguk az iroda falai tekeredtek volna a nyaka köré. Meg kellett kapaszkodnia a szék karfájába, mert egy pillanatra meg is szédült.

– Ezzel azt akarod mondani... – kezdte üres hangon.

– Sajnálom, Leyton.

Majdnem visszakérdezett, hogy mégis mit sajnál?

Szóval ennyit ért az a több, mint húsz év.

Leyton újra tizenegynek érezte magát. Még csak három hónapja földelték el az apját, és a jegyei soha nem látott mélységbe süllyedtek. A nagybátyja hasonlóan meggyötört arccal nézett rá akkor, csak több hajjal és kevesebb ránccal.

– Még szerencse, hogy ezt Alistair nem érte meg.

Leyton eldöntötte, hogy bánhatja az apja, amiért most nincs itt, vagy a jövőben nem lesz, és amiért lemaradt róla a múltban is.

A középiskolát már kitűnővel zárta, elsőre bejutott az UCL-re, és csúszás nélkül, sikerrel lediplomázott, hogy utána a belét is kimelózza a nagybátyjának.

És mégis miért?

Tényleg, kinek akart bizonyítani?

Minden erőfeszítése feleslegesnek tűnt. Tényleg, miért is akart ő építészmérnök lenni, miért akart mindenáron a LÉN-nek dolgozni? Egyáltalán, miért vágyott annyira arra az igazgatói állásra? Miért érezte most úgy magát, mint egy sivatag közepén napok óta bolyongó ember, akinek a szeme láttára öntötték ki a vizét a homokra.

Rosszul fogalmazott. Nem vágyott arra az igazgatói állásra, hanem kicseszettül megérdemelte. Húsz év kemény munkája eredményeként ült itt a nagybátyja előtt, mint lehetséges és legmegfelelőbb jelölt. De elég volt egyetlen botlás, egyetlen megingás, és újra azzá a nyughatatlan, kis segdugasszá alacsonyodott Horace szemében, akit megörökölt a halott bátyjától.

– Még mindig semmire sem tartasz – állapította meg végül.

– Ha ez így lenne, kirúgtalak volna – sóhajtotta bácsikája.

Leyton nehezen jutott levegőhöz, de kétségbeesettsége lassan dühbe fordult, és tartott tőle, már nem sokáig bírja türtőztetni magát.

– Leyton, meg kell értened, nem vezetheti a céget olyan ember, aki szembe ment a törvényekkel. Mi mindig az egyenes útra, a tisztess...

– Tisztesség a nagy francokat! – csattant fel Leyton, és felpattant a helyéről. – Hol tisztességes megbélyegezni engem, ó és a születendő gyerekem is, mert az anyánk nem London elit köréből került ki?! Hol tisztességes semmibe venni, hogy keményen dolgoztam ennek a kicseszett cégnek, és most egy botlás miatt már le is söpörsz az asztalról?!

– Leyton, vigyázz a szádra, ne felejtsd el, kivel beszélsz!

– Bocsánat, fáj az igazság?

Horace arca mélyvörösre váltott, és megfeszült ültében.

– Még egyszer mondom, nem tűröm el ezt a hangnemet! Inkább légy kurva hálás, amiért nem veszem el a jelenlegi pozíciódat, és intézem el, hogy egyetlen emberért vagy projektért se tartozhass felelős...!

– Felmondok – vágott Leyton a szavába.

Legalább annyira fájt neki ez az egy szó, mintha egy végtagját szakította volna ki tőből, és hajította volna az asztalra. Nagybátyja is legalább annyira elborzadva nézett rá.

– Nem mondhatsz fel.

– Márpedig ezt fogom tenni. Torkig vagyok veled és ezzel a kócerájjal.

– Ha most csak azért fenyegetőzöl, hogy meggondoljam magam, ki kell ábrándítanom téged, a döntésem végleges: nem nevezlek ki a cég igazgatójának.

– Tökéletesen megértettelek bácsikám, úgy tűnik, a te hallásoddal van a baj – válaszolta Leyton hűvösen, bár a kávé kavargott a gyomrában. – Holnap hozom a felmondásom.

– Leyton, Landon vagy, nem léphetsz ki!

– Szerinted egy Landon máshol nem kaphat állást? Ezzel az önéletrajzzal két kézzel kapnak utánam a cégek! Talán rögtön egy igazgatói állásra pályázok.

Sarkon fordult, és az ajtó felé fordult.

– Leyton, gyere most azonnal vissza!

Nem érdekelte, szabadulni akart ebből a szobából, mielőtt az az őrültség jut az eszébe, hogy sarkon fordul, visszarohan nagybátyja asztalához, és a bocsánatáért kezd el könyörögni.

– Ha kilépsz, elintézem, hogy ebben a városban, sőt ebben az országban se helyezkedhess el a szakmában!

Leyton keze egy pillanatra elidőzött az ajtó gombján. Tényleg képes rá a nagybátyja?

Mindegy, ki fog derülni.

Kilökte az ajtót, és kitántorgott az előtérbe. Carl némán, jelentőségteljesen pillantott fel rá.

– Viszlát – köszönt el Leyton, majd a liftek felé indult. Azt hitte, könnyebb lesz, hogy minden egyes lépéssel csökken a súly, de tévedett, egyre nehezebben vette a levegőt, izzadt, a kezei remegtek. Elkeseredetten nyomott a lift hívógombjára, miközben azért rimánkodott, hogy se bácsikája, se Carl ne eredjenek utána. Vagy ezt kívánta? Nem tudta eldönteni, csak a kétségbeesett gondolat visszhangzott a fejében, hogy el kell hagynia a LÉN épületét, mert ha nem... Mintha attól kellett volna tartania, hogy a falak rádőlnek, hiszen árulást követett el, arra készül, hogy született Landonként elhagyja a céget.

Feltárult a liftajtó, és Leyton belépett. Lazított a nyakkendőjén, hátha segít. Nem segített. Megtámaszkodott a falban, és a homlokát a tükörnek nyomta. Biztosan csak azért émelyeg, mert egész nap nem evett semmit, meg a kurva kávé miatt. Mi a francért itta meg azt a kávét?

Leért, és elkeseredetten kitört a liftből, majd sebesen kapkodta a lábát a kijárat felé. Már csak alig néhányan lézengtek az előcsarnokban, nem csoda, hét is elmúlt. Leyton a forgóajtón ment ki. Semmit sem hozott magával, mindent az irodájában hagyott, laptopot, tárcát még a mobilját is, de képtelen lett volna most sarkon fordulni, és visszasétálni értük.

Helyette zsebre vágta a kezét, mert estére lehült az idő, és gyalogosan nekivágott az útnak hazafelé. Utoljára.