Chester Zoo, április eleje

Harmadik hete tartott az „egyeztetés" a béranya ügynökséggel, de Harry még nem bírt zöldágra vergődni velük. Arról sikerült lebeszélnie Mrs. Turnert, hogy rögtön a rendőrségre rohanjon, de a nő a pereskedésről egyelőre nem akart lemondani, és megbeszélésre sem lehetett rábírni. Harry úgy fogalmazott, hogy a nő Leyton fejét akarja, Miranda úgy, hogy a tökeit.

Kinek mi a prioritás.

Leyton rohadtul kezdett belefáradni a huzavonába, és egy kényes dolgon még nem esett át: nem vallott színt a bácsikájának.

Pedig George árulása utáni első munkanapon, a munkaidő befejeztével eltökélten emelkedett fel az iróasztala mögül, felliftezett bácsikája irodájához, biccentett Carlnak, majd benyomta a súlyos ajtót.

Nagybátyja induláshoz készülve szöszmötölt az asztala körül, vagy legalábbis tanácstalanul forgolódott az irodában.

– Áh, Leyton, a kocsikulcsom keresem.

Leyton épp felfújta magát, hogy azonnal a nagy bejelentéssel kezd, helyette tíz percen keresztül fésülték át a szobát kulcs után. Így jár az, aki akkora irodát tart, amiben kétgyermekes családok élnek. Végül Leyton megtalálta a kulcsot, nagybátyja az egyik irattároló szekrény polcán hagyta, és rácsukta az ajtót.

– Kösz, még a végén hívhattam volna a sofőrt, de utálom, ha más vezet helyettem. Erről jut eszembe, még mindig nem vezetsz?

– Nem...

– Ideje lenne gyakorolnod, sok partnerünk néhány órás autóútra van tőlünk, sokkal hatékonyabb lenne, ha nem kellene mindig a sofőrt ugráltatni vagy taxit hívni.

Leyton már a bácsikája asztala mellett állt, és idegesen dobolt ujjaival a combján, de most ledermedt. Bácsikája egyértelműen a cégigazgató munkaköréről beszélt.

– Ezt most vegyem egy titkos bejelentésnek? – kérdezett vissza óvatosan.

– Nézd, Leyton – támaszkodott félkézzel a bácsikája a súlyos irodaasztalra. – Kicsit körbekérdeztem utánad, és egyébként a vak is látja, hogy sokkal jobban viseled magad az utóbbi időben. Kiegyensúlyozottabb vagy és negyed annyira sem megszállott. Nyáron még attól tartottam, hogy összeroppannál ettől a pozíciótól, de most úgy tűnik nekem, hogy készen állsz rá. Az a nőcske, bármilyen nehéz ezt beismernem, jó hatással van rád.

Leyton csak állt némán, és még azt is nehezen fogta fel, hogy bácsikája közben odébb csoszogott.

A kurva életbe.

Mirandának igaza volt.

Tényleg még mindig arra a rohadt igazgatói székre vágyott. És most nem csak felsejlett előtte, mint egy délibáb, hanem olyan közel került hozzá, hogy szinte érezte ujjai alatt a bőr forgószék karfáját.

– Azt hittem, jobban fogsz örülni– jegyezte meg a bácsikája összevont szemöldökkel.

– Örülök – préselte ki magából ezt az egy szót nagy küzdelmek árán.

Nem sikerült meggyőznie a nagybátyját, még mindig összeráncolt homlokkal nézett fel rá, de nem firtatta tovább a dolgot.

– Akartál valamit? Csak mert vacsorafoglalásom van hatra.

Leyton szája úgy kiszáradt, hogy a szájpadlására tapadt a nyelve, vagy legalábbis ezzel hitegette magát, miért képtelen megszólalni. Pedig megakart, egész vasárnap délután és hétfőn napközben ezt a pár perces jelenetet játszotta le újra és újra az agyában.

– Csak egy projektről, de ráér – válaszolta végül, és legszívesebben ott helyben kivetette volna magát az ablakon. Húsz emelet zuhanás közben talán nem éri utol a szégyenérzete.

Bácsikája láthatóan még gyanakodott, mert nem volt jellemző Leytonra, hogy csak úgy visszatáncol egy beszélgetésből, de nem firtatta a dolgot, helyette felkapta az aktatáskáját és az ajtó felé indult. Leyton némán követte, és olyan könnyedén lépett ki az ajtón, mintha egy késekkel kirakott, és felgyújtott karikán kellett volna átugrania.

Azóta tizenöt munkanap telt el, minden délután félöt-öt tájában úgy kelt fel az asztalától, hogy aznap végre megmakacsolja magát, és mindent beismer a nagybátyjának, majd a következő pillanatban automatikusan összepakolt, kisétált az irodájából, aztán az épületből is.

És még Hankre mondta, hogy gyáva.

Egy fikarcnyival sem volt jobb nála, csak míg a férfi a másságát rejtegette a szülei elől, addig Leyton a priuszát. Egyedül az vigasztalta, hogy Hank már egyszer visszautazott Manchesterbe, majd újra el Dundee-ba és még mindig nem eredet meg a nyelve.

Szóval ugyanolyan puhatestű volt, mint Hank, de legalább nem rosszabb...

Inkább elhessegette borús gondolatait. Még ráér a nagy vallomással, amíg meg nem született a tárgyalás időpontja, vagy nem jutottak el a perig. Annál aligha létezett rosszabb jegyzőkönyv, minthogy a bácsikája a jogi osztályon keresztül tudja meg, hogy az unokaöccsének bíróságra kell mennie. De még volt idő, és ez a nap nem róla szólt, hanem Mirandáról és Spike-ról. Főleg Spike-ról, aki pénteken töltötte be az ötödik évét.

Leytonnak labilis volt a viszonya a fiúval, ha egyáltalán ezt viszonynak lehetett nevezni. Inkább csak tudomásul vették egymás létezését. Leyton racionális embernek tartotta magát, ezért felfogta, hogy három hétvége legózástól nem fogadta el a fiú, sőt... Spike mintha egyre jobban kimutatta volna, hogy féltékeny. Múlt hétvégén rámordult, rámordult(!), amikor Leyton Miranda keze után nyúlt az asztalon, majd a fennmaradó pár órában is tőmondatokban kommunikált vele játék közben, igaz, eleve nem a beszéd volt az erőssége.

Miranda szerint Leytonnak kicsit érthetőbben kellett volna fogalmaznia, és ő is érezte, hogy Spike sokszor fel sem fogja, mit mond neki, de őszintén, a meg-nem-értés mindkét irányban működött. Spike sok hangot nem ejtett tisztán, és ezt megfejelte Miranda dialektusával. Leyton néha harmadik ismétlésre is kukán hallgatott, és csak annyit fogott fel, hogy Spike kérdezett valamit. Viszont érezte, hogy többről van itt szó, mint holmi nyelvi gát. Spike nem azért fogadta el Pierre-t és Hanket, mert rövidebb mondatokat, és egyszerűbb szavakat használtak, hanem mert kiskora óta vele éltek. Leyton idegen volt Spike világában, ráadásul részt követelt Miranda figyelméből, és másképp is közeledett hozzá, mint a másik két férfi. Miranda volt most az egyetlen személy Spike életében, aki még nem hagyta el.

Szóval tökéletesen felfogta a helyzetet, csak megoldást nem talált még rá. Valószínűleg az idő lesz az.

Vagy megint megkerüli a konfliktust, ahelyett, hogy szembe szállna vele.

Az ő ötlete volt, hogy akár fel is használhatnák az állatkerti bérleteket a fiú születésnapja alkalmából, mert azóta sem jutottak el a parkba. Szerencséjük is volt, hideg de napos időt ígértek a hétvégére, és bár a telefonon keresztül Leyton nem láthatta Spike arcát, a háttérben hallotta, hogy izgatottan sikongat, amikor Miranda közölte vele, mi lesz a hétvégi program.

Vonattal utaztak Chesterig, majd busszal mentek ki az állatkerthez, bár Miranda először alig akart hinni a fülének, amikor Leyton felvetette az ötletet. Tény, Leyton bevásárlóközpontban és gyorsétteremben még életében nem járt, de igenis használt már tömegközlekedési eszközöket. Ő nem bánta, hogy majd másfél óráig tartott odafelé az út, és kiderült, Spike sem. Bolondult a vonatokért. Leyton botladozott vele végig vagy harmincszor a vagonon oda és vissza, miközben kinéztek minden ablakon, és valahányszor lassítani kezdett a szerelvény, Leytonnak hangosan fel kellett olvasnia, épp hol állnak meg, és még hány megálló van vissza. Ha épp haladtak, akkor a sebességet kellett mindig közölnie Spike-kal, és Spike tizedszerre is rácsodálkozott, hogy hatvanöt mérföld per órával mennek, majd újra megkérdezte, hogy az gyorsabb-e egy gepárdnál.

Leyton egy gyors Google keresés után rávágta, hogy igen, mert egyébként fogalma sem volt, milyen gyorsan fut egy gepárd. Szerencsére ennyivel ki is elégítette Spike kíváncsiságát.

De legalább a kölyök kommunikált vele, és már Leyton füle is kezdett ráállni a beszédére.

Szinte várta a kérdést Mirandától, amikor már a főbejárat felé tartottak gyalogosan.

– Egyébként miért nem vezetsz? Azt mondtad, van jogosítványod.

Mostanában mindenki ezzel nyüstölte.

– Nincs érzékem hozzá.

– Ezt meg hogy érted?

– Úgy, hogy közveszélyes vagyok. Ha az utcák üresek lennének, talán épségben hazaérnék, de jobb nem erőltetni a dolgot.

Miranda döbbenten gyalogolt mellette, Spike pedig valami saját maga kreálta dalocskát dúdolt közben.

– Hűha, Leyton Landon nem ért valamihez?

– Sosem titkoltam. Például, képzeld, botfülem van. Miért, neked nincsenek gyengeségeid? – kérdezett vissza.

– Hmm... Spike ügyesebben rajzol nálam.

– És borzalmas a helyesírásod.

– Hé!

– Komolyan mondom, Miranda, néha negyedórát ültem az üzeneteid felett, hogy dekódoljam őket.

Beálltak a sorba, majd Miranda és Spike gyorsan végeztek is a bérleteikkel, Leyton pedig minden unszolás ellenére jegyet vett magának. Majd pont ezen fog spórolni...

Nem mintha bármin spórolt volna valaha is.

Egy óra állatkertben eltöltött idő után, Leyton megengedett magának egy néma vállonveregést, mert úgy tűnt, jól döntött. Spike-ot még sohasem látta ennyire elemében. Széles vigyorral rohant egyik kifutótól a másikig, és valamennyinél megállapította, hogy ez a kedvenc állata, kezdve az elefántoktól, a tigriseken át a szurikátákig. Minden kilátót és magaslest meg kellett vele mászni, valamennyi ketrecet körbejárni, és az összes állatot megtömni zoo csemegével. Ha nem kellett nekik, Spike pár másodpercig csüggedten biggyesztette az ajkát, majd rohant is a következőhöz. Leyton igyekezett a teher nagy részét levenni Mirandáról, hogy ne neki kelljen tizedszerre is ugyanazt a lépcsősort megmásznia, és szerencsére Spike annyira pörgött, hogy elviselte Leyton társaságát is. Viszont a kezét nem fogadta el, ezért a férfinek a lapockájánál kellett néhányszor megtámasztania, nehogy a nagy rohanásban lezúgjon a lépcsőn.

Spike épp egy ilyen hídon ácsorogva lelkesen integetett lefelé Mirandának, amikor egy meghökkentő kérdést szegezett Leytonnak:

– Te ugye nem vagy az apukám?

Leyton természetesen nem volt erre felkészülve, még talán az arcára is ki volt írva a zavara.

– Nem. Persze, hogy nem – válaszolta végül.

Spike színpadiasan sóhajtott fel.

– Szerencse, nem akarok még egy apukát. – Ezt Leyton is észrevette.

– Hiányoznak neked? – kérdezett inkább óvatosan vissza.

Válaszképp Spike a földre szegezte a tekintetét, majd aprót bólintott. Leyton pedig sarokba szorította magát a kérdésével. Spike egyszer sem emlegette fel a gondviselőit. Hank amikor legutóbb Manchesterben járt, két egymást követő nap is elvitte a játszótérre, de most újra felutazott Dundee-ba, Pierre viszont Martha szavaival élve nemcsak fejest ugrott, hanem majdnem bele is fulladt a nagyvárosi életbe. Leyton nem hitte, hogy ne hiányzott volna neki Miranda vagy Spike, de Marthának hála, úgy be volt táblázva, hogy azt sem tudta megmondani, a hét melyik napját írják.

Mindenesetre teljesen érthető volt, hogy a fiúnak hiányzott a két férfi és a zavarodottsága is, amiért ilyen gyorsan eltűntek.

– El fogod vinni Mindát?

– Micsoda? Dehogy is!

– De lesz egy gyereketek.

– Igen...

– És neki te leszel az apja.

– Igen?

– Meg Minda az anyja.

– Pontosan.

– Szóval egy család lesztek – állapította meg Spike meglepően letargikus hangon, amit Leyton nem tudott hovátenni.

Vagy... mégis?

Ha jól értette a fiú logikáját, ők ketten, vagy pontosabban hárman, nemsokára egy egységet, egy eléggé felbonthatatlan egységet alkotnak, és láthatóan Spike úgy érezte, ő ebből a körből kiszorult.

Oh.

– Bár nem vagyok az apád, Spike, de ugyanúgy a gondodat fogom viselni. Attól még, hogy Mirandával nekünk gyerekünk születik, te nem maradsz egyedül.

Spike elgondolkodva hallgatott, és Leyton már épp némán gratulálni akart magának, hogy sikerült először valami jót szólnia, amikor:

– De ugye nem költözöl hozzánk?

– Egyelőre nem tervezem...

– Akkor jó. – Spike láthatóan megkönnyebbült, majd már rohant is le nyaktörő sebességgel a lépcsőn, faképnél hagyva Leytont. A férfi magában füstölögve követte.

– Mi lenne, ha ebédelnénk valahol? – kérdezte Mirandát.

– Halrudacskák! – sikkantotta SPike.

– Pazar ötlet – csapott le Miranda is a felkínált lehetőségre, úgyhogy az étkezdék felé vették az irányt.

*

Miranda borzalmasan meghasonulva érezte magát egész nap. Elvileg ennek a kiruccanásnak egy randinak kellett volna lennie, ugye? Az emberek randizni járnak a kapcsolatuk elején. Ehelyett inkább hasonlított egy furcsa családi napra, ahol a család egyik tagja sem akarja igazán elfogadni, hogy ugyanahhoz az egységhez tartozik.

Épp egy óriás hamburgerrel küzdött, hogy vállalható módon megegye, és ne kenje vele össze a pulóverét. Spike már vesztett eset volt, nemcsak magát, az asztalt is beterítette a halrudacskák mellé kapott szósszal. Leyton láthatóan még mindig nem szokott hozzá, mekkora kosszal jár a gyerek, mert elhűlve figyelte, ahogy Spike mintákat rajzol a kecsappal a padra. Még szerencse, hogy Spike nem szívesen érintette meg a férfit, Miranda már látta maga előtt a jelenetet, ahogy a ragacsos ujjaival megtépi Leyton ingét, és egy kicsi, kimoshatatlan kéznyomot hagy rajta. Ó, igen, Leyton még állatkertbe is ingben, zakóban és vászonnadrágban jött.

Ijesztően nagy mérete ellenére Miranda gyorsan eltüntette a hamburgerét, majd elégedetten dőlt hátra a székben, és ahogy a vércukorszintje megemelkedett, már érezte a napról napra erőteljesebb rúgkapálást.

Hirtelen ötlettől vezérelve Leyton felé fordult.

– Megpróbálhatunk valamit?

– Mire gondolsz?

Válaszképp elkapta a férfi hozzál közel eső kezét, majd további magyarázat nélkül a hasára húzta. Ő nem nézett le, csak Leyton arcát figyelte.

Először a férfi szemöldöke meglepetten szaladt fel, majd azonnal meg is süllyedt, valószínűleg a koncentrációtól.

– Na?

– Nem érzek semmit – vallotta be.

– Én is, én is! – sikkantotta Spike, majd félresöpörte Leyton kezét, és kábé belekönyökölt Miranda gyomrába.

– Hé, Spike! – szólt rá a nő.

– Én sem érzek semmit – válaszolta a fiú alig egy másodperccel később, és már le is szállt róla. Miranda persze tudta, hogy csak egy újabb féltékenységi jelenetnek voltak a tanúi.

A nő magában zúgolódott. Hankre nem volt egy rossz szava se Spike-nak, pedig januárban elég sokat fogták egymás kezét előtte!

Bezzeg Leyton... A férfinak elég volt egy pillantást vetnie Mirandára, Spike rögtön közéjük furakodott, az állatkertben is csak úgy volt hajlandó sétálni, ha ő fogja a kezét, és Leyton a másik oldalán halad. Miranda tudta, hogy a gyerekek borzasztóan önzők és féltékenyek tudnak lenni, de Spike mindig olyan... simulékony volt az emberekkel. Könnyedén kijött az idegenekkel, és Miranda sokszor inkább azon aggódott, hogy egyszer más viszi haza a játszótérről.

Nos ez elmúlt, amióta elköltöztek Hanktől, és most Leyton itta meg a levét. Meg Miranda is. Kezdett torkig lenni vele, hogy Spike a legkisebb érintésre harapott. Azzal próbálta vigasztalni magát, hogy ez egy múló szeszély nála, és addig maradnak nekik az esték.

Az esték, amikor résen kellett lenni, hogy Spike rájuk ne törjön.

Az a kis szaros sakkban tartotta őket. Mirandát kicsi választotta el attól, hogy kulcsra zárja az ajtaját, de azonnal elöntötte a lelkiismeret furdalás. Spike-nak most rá van szüksége, nem zárhatja ki az életéből, még ha legszívesebben azt is tenné, és a rohadt kulcsot lehúzná a vécén.

Leyton is gyakrabban utazhatott volna fel Manchesterbe.

Miranda ilyet még nem érzett. Hogy valaki ilyen könnyen, szinte pofátlanul könnyen elfogadta olyannak, amilyen. Pedig kezdetben rettegett tőle, hogy Leyton mit szól majd ahhoz a már megfakult, és valljuk be, eleve ronda tetováláshoz a derekán, az első terhesség után maradt fehér csíkokhoz, a már nem olyan feszes melleihez... és tudta, hogy sok férfit kifejezetten taszít egy terhes has látványa.

Ezért voltak praktikusak az egyéjszakás kalandok. Hiába a nem tökéletes külső, csak egyszer kellett kicsomagolni, és mire az ember eddig eljutott, már elfogadta, hogy erre az estére ezt kapta, a következőre kerít mást.

Leyton mégis újra és újra kicsomagolta. Egy kicsit mindig lelkesebben.

Ezért Miranda nagyon reménykedett benne, hogy Leyton elég türelmes lesz Spike-kal. Eddig úgy tűnt, próbál az lenni, bár, ha nem is megbántottnak, ismét meglepettnek tűnt, amikor Spike lerántotta a kezét Miranda hasáról. És a nő hiába szidta le SPike-ot, ő csak hümmögve rajzolgatott tovább a kecsappal, mintha meg sem hallotta volna.

– Egyébként gondolkoztál már néven? – fordult vissza Leytonhoz.

– Nem, de van még idő rá.

– Komolyan, Leyton Landon még nem turta át az utónévkönyvet?

– Miért gondolod rólam, hogy mindennek akkora feneket kerítek?

Talán mert egy béranya ügynökségen keresztül lesz gyereked?

De csak magában adott hangot a gondolatainak.

– Elnevezheted a nagyszülők után, az a legegyszerűbb. Hogy hívták apádat?

– Alistair.

– Hmm... nem olyan rossz... – füllentette Miranda. – Bár én az egyszerűbb neveket szeretem.

– Nem fogom a fiam Alistair-nek hívni, sem a lányom Charlotte-nak, bár anyámmal madarat lehetne fogatni. Vagy féltékeny lenne.

– Én sem hívnám a lányom Alisonnak.

– Pedig...

– Nem, Leyton. Kizárt. Megtiltom!

– Miért, neked vannak ötleteid?

Miranda hátrahőkölt a kérdéstől. Nem is azért, mert tényleg nincs névötlete, ő nem dédelgetett magában kislánykora óta neveket minden eshetőségre. Sokkal inkább azért, mert Leyton kikérte a véleményét.

– Tényleg rám bíznád, hogy nevezzem el a gyereked?

Válaszképp a férfi is hátradőlt a székében. Ő valami vegetáriánus kaját turkált már egy jó ideje, de szokásához híven alig evett belőle valamit.

– Meddig teszünk még úgy, mintha csak az én gyerekem lenne?

– Én nem...

– Miranda, folyamatosan így hivatkozol rá, vagy „pénzeszsáknak" hívod, amiről igazán leszokhatnál. – Spike felé pillantott, aki továbbra is némán rajzolgatott a kecsapba, de látszott, hogy ott van a füle. – Spike-nak igaza van, ennek a gyereknek is te vagy az anyja, vagyis az ő féltestvére. Ha ijesztő, ha nem, de lesz egy közös gyerekünk.

Baszki, ezzel ő is tisztában van! A Mrs. Turneres beszélgetés óta kísértette a gondolat!

– Ez annyira... – kezdte, de nem tudta, hogyan fejezhetné be.

– Alaposan felborítottuk a sorrendet – bólintott Leyton, és belekortyolt a kávéjába, majd összerándult az ízétől.

– De végül is járunk, meg minden, nem olyan nagy baj, igaz?

– Még csak most kezdjük megismerni egymást úgy igazán.

– Eléggé megismertük egymást az elmúlt pár hétben, ha engem kérdezel...

– Tudod, mire gondolok – sóhajtott egyet. – Jól érzem magam a társaságodban, Miranda, de alig pár hónapja még vadidegenek voltunk egymásnak, most mégis egy óriási feladatra készülünk együtt. Teljesen természetes, hogy kicsit meg vagy ijedve, kicsit bizonytalan vagy, mert őszintén, én sem érzek másképp.

Oh. Oh!

Mirandát megvilágosodásként érte a felismerés, mi mérgezte meg a boldogságát, és mi táplálta annyira a frusztrációját. Hiszen boldognak kellene lennie, mindent megkapott, amire vágyott, pénzt, gyereket, Leytont, erre folyton valamin görcsölt. Hogy mennyire végleges ez a dolog? Hogy mi lesz pénzes... a gyerekükkel? Hogy Leytont beperelik-e? Hogy Spike elfogadja-e Leytont? Igen, ezek mind fontos dolgok voltak, és talán meg lehetett érteni, hogy aggasztják, de valamennyi benne zubogó kérdés ugyanabból a forrásból táplálkozott: még nagyon elején jártak a kapcsolatuknak. Ha a McDonald'sos kiruccanást is beleszámolta, a negyedik "randijuknál" tartottak, és néhány hónap múlva egy család lesznek.

Nincs ember, aki lépést bír tartani egy ilyen tempóval.

Leyton meg azt mondta neki, hogy nyugodjon meg, és fogadja el ezt a bizonytalan érzést. Miért nem kérte inkább, hogy beszélje rá Charlotte-ot a monogámiára? Még az is egyszerűbbnek tűnt.

– Azért jó lenne, ha az ügyvéded végre zöldágra vergődne az ügynökséggel.

– Annak már én is nagyon örülnék – sóhajtott a férfi mélyet. – Megőrjít ez a várakozás.

– Beszéltél már a nagybátyáddal?

Leyton habozott, és ebből Miranda rögtön levágta a választ.

– Leyton...

– A megfelelő pillanatra várok.

Mintha csak Hanket hallotta volna, már több mint egy hónapja "várt a megfelelő pillanatra". Miranda eddig úgy látta, nem létezik ember a Földön, akitől Leyton tartana.

Úgy tűnik, tévedett, és nem is ment annyira félre a mondata, amikor a férfi fejéhez vágta, hogy kórosan meg akar felelni a nagybátyjának.

Leyton eddigi nyugodt vonásai borongóssá váltak, Miranda gyomrát pedig megülte a kétely.

Nehéz volt elhinnie, hogy Leyton, épp ő, aki olyan megrendíthetetlennek tűnik, akin nem fogtak a sértések (látszólag), és olyan rohadt nehéz valamit átverni azon a kemény fején, ennyire a tenyeréből eszik a bácsikájának. Mert erről volt szó. Leyton úgy ugrált, ahogy a vezérigazgató fütyült. Bácsikája szentül hitte, hogy „félvérként" (ha Miranda erre csak rágondolt, felforrt az agyvize) úgyse viszi semmire, ezért Leyton megmakacsolta magát, építészmérnök lett, dolgozni kezdett, majd hagyta, hogy szépen lassan a munka egyre dagadó kelésként mindent kiszorítson az életéből. Családot, hobbit, barátokat. Miranda eddig úgy hitte, Leyton maga miatt csinálja, de kezdett rádöbbenni, hogy korántsem. Bár Miranda szerette a kapcsolatuknak tulajdonítani a Leyton életvitelében bekövetkező pozitív változásokat, el kellett ismernie, a férfi már akkor sokkal jobban érezte magát, amikor még nem jártak. Egyszerűen azért, mert az idejének egy kis részét merészelte magára áldozni. De Miranda akkor győződött meg igazán arról, hogy Leyton nem pusztán önmaga miatt sodródott annyira el a munkamánia irányába, hanem valami külső tényező hatására is, amikor alig három hete este felhívta telefonon.

Megkérdezte, hogy ment a béranya ügynökséggel a tárgyalás, és Miranda készségesen beszámolt neki mindenről, de érezte, hogy valami... furcsa vele kapcsolatban. Egyszer sem szúrt közbe megjegyzést, mintha a gondolatai másfelé jártak volna.

– Valami történt? – kérdezett vissza.

Leyton némi hallgatás után elárulta neki, hogy fent volt a nagybátyjánál. Miranda elsőre azt hitte, a következő mondata az lesz, hogy újra kikerült az álláspiacra, de nem így történt.

– Bár nem szó szerint, de utalt rá, hogy nekem szánja az igazgatói széket – vallotta be vonakodva.

Leyton leghőbb vágya, a LÉN igazgatói állása elérhetővé vált számára.

– És erre te? – kérdezte Miranda óvatosan.

Újabb pár másodpercnyi csend fogadta a vonal túlsó oldalán, úgyhogy most nem lepte meg a válasz:

– Technikailag nem mondtam semmit.

Szóval Leyton kihátrált a harcból, vagy jobban fogalmazva, bele se ment.

– Leyton...

– Tudom, Miranda. Holnap beszélek vele – vágott a szavába tőle meglepő hevességgel a férfi.

De másnap se beszélt vele, és harmadnap se. Sem a következő három hétben.

Miranda pedig rájött, hogy a furcsán alakuló kapcsolatuk mellett Leyton idegen viselkedése aggasztja a leginkább,. Hogy a mindig egyenes férfi most kerülőutat keresve az árnyékban sunnyog.

És ez baromira nem tetszett Mirandának.

Ahogy a tény sem, hogy Leyton a nyáron a LÉN vezérigazgatója lesz. Miranda leszarta, mennyit fog emelkedni a fizetése, csak arra tudott gondolni, hogy milyen félelmetesen hangzik ez a pozíció: vezérigazgató. Egy multimilliárdos cég vezérigazgatója.

Viszont azt sem tudta elhinni, hogy Leyton bácsikája olyan könnyen átadná a gyeplőt. Talán az öregnek egy friss, fitt ember kell, aki elvégzi a munka nehezebb felét, akit a bácsi a háttérből irányíthat. Miranda nem hitte, hogy a vezérigazgató rosszat akarna Leytonnak, hiszen épp ő, a maga szintén kitekert logikájú módján, kényszerítette rá az unokaöccsét, hogy változtasson a fenntarthatatlan életstílusán. Viszont ugyanaz a vér csörgedezett az ereiben, ugyanazok a megszállott, maximalista gének.

Miranda szinte biztos volt benne, hogy ha Leyton cégigazgató lesz, még annyi ideje sem marad, mint most. Szintén biztosra vette, hogy Leyton ebből semmit sem fog fel, mert borzasztóan szemellenzős tud lenni, ha a bácsikájáról vagy a cégről van szó.

Úgyhogy kiváncsian, vagy kit akar becsapni, szorongva várta, mit szól az öreg a béranyás fiaskóhoz.