London, Leyton lakása, július

Két hónappal korábban

Lássunk akkor munkához! Leyton meglazította a nyakkendőjét, és délelőtti fásultságát feledve energikusan bevetette magát az otthoni íróasztal bőrülésébe. Már előre kikészítette a fekete teát és kedvenc joghurtját. Egy becsomagolt éttermi doboz is várta a hűtőben, biztos a bejárónője, Martha hagyta ott, de túl izgatott volt, hogy szilárd táplálékot vegyen magához. Amikor hemzsegtek a fejében az ötletek, elment az étvágya.

Belevetette magát a böngészésbe, már pötyögte is a keresőbe a „béranya" kulcsszót, ahonnan a keresőmotor többtucat site-ra repítette tovább. De hiába kápráztatta el a bőség zavara, alig tíz perc klikkelés után dühösen káromkodott. Nem várt akadályba ütközött, amely azonnal megborítani látszott a tökéletes tervét.

Szingli nőként könnyű volt a dolgod, saját anyagból is dolgozhattál. Viszont arról nem adtak támpontot a semmirekellő béranya szervezetek, mi a teendőd, ha egyedülálló férfiként szeretnél örököst szerezni magadnak.

Tehát mégis csak kellett neki egy társ. Leyton reményvesztetten dőlt hátra ültében. Egyetlen női ismerőst sem tudott felmutatni, akiben annyira megbízhatna, hogy nem rohan már az ötlet felvetése után a rendőrségre, hogy feladja a férfit. Jelenleg két nővel ápolt nem csupán szakmai kapcsolatot. Az anyja, aki bármennyire is jól tartotta magát, hála a műtéteinek, meg a fitnesz mániájának, csak nem adhatta ki magát a nőjének. Még a gondolattól is émelyegni kezdett a gyomra. A másik pedig George haverja menyasszonya, Lea volt. Vele egyébként is alig viselték el egymást. Leáról viszont újabb ötlete támadt.

Sietve előhúzta nadrág zsebéből a telefonját, és gyorshívással tárcsázta George-ot. Kettőt csöngött ki, és már át is szűrődött rajta barátja termetéhez képest meglepően magas baritonja.

– Mi az, Leyton?

– Neked is szép délutánt, George – vigyorodott el a férfi, majd hátradőlt székében. – Remélem, még semmit sem terveztél estére.

– Az igazat megvallva, de igen. Vacsorázni viszem Leát – jött barátja rögtön a kifogással.

– Elviszed máskor, ma este át kell jönnöd hozzám – mondta Leyton ellenvetést nem tűrő hangon, majd a hatás kedvéért még hozzátette: – Ez most életbevágóan fontos.

Talán mégsem sütött át a szavain, mennyire nélkülözhetetlen neki George jelenléte, mert barátja habozni látszott a vonal túloldalán.

– Aha... Életbevágóan.

– Nem akarom túldramatizálni, de valószínűleg a jövőm múlik rajta.

– Lea két hete rágja a fülem, mert szerinte nem figyelek rá eléggé. Meg minden szabad percem inkább veled töltöm...

Leyton sóhajtva körzött a szemével, mert valami hasonló reakciót várt George-tól.

– Képes lennél annak a tudatában ücsörögni egy puccos étteremben, hogy közben cserbenhagytad a legjobb barátodat? Hogy teheted ezt velem George? Velem, aki nem négy, hanem harminc éve ismer és támogat.

Mély sóhajt hallott a túloldalról, és szinte látta maga előtt, ahogy haverja elkínzott arccal masszírozza meg a tarkóját.

– Nem is tudom, Leyton...

– Mikor lettél ekkora papucs, George?

Erre a költői kérdésre inkább egyikük sem válaszolt, viszont Leyton érezte barátja vacillálásából, hogy kezd meginogni.

– Pontosan miről van szó? – kérdezte óvatosan.

– Bármennyire is szeretnélek minél hamarabb beavatni a részletekbe, ez nem épp telefonbeszélgetéshez illő téma.

– Leyton, ne húzd az agyam!

– Este mindent megtudsz.

Zavart hümmögés után végre George megadta a választ, amit Leyton is el tudott fogadni.

– Hétkor ott leszek. Legyen sör.

*

Ígéretéhez híven George meg is érkezett hét óra tízkor. A tíz perc késése anna volt betudható, hogy nehezen talált parkolóhelyet. Ahhoz képest, hogy milyen csillagászati összeg ült Leyton bankszámláján, nem osztozott a milliomos szingli férfiak kocsigyűjtő hóbortjában, ezért a kétszáz négyzetméteres lakásához London szívében ingyen parkolóhely nem járt. Leyton egyetlen autója az anyja hétvégi házának garázsában állt, ő pedig taxival vagy gyakran tömegközlekedéssel járt be dolgozni.

A nehéz parkoláson felbosszantva magát, George paprikás hangulatban érkezett az ajtóhoz, majd tenyerelt rá a csengőre. Barátja beképzelt vigyora még inkább felhúzta.

– Ki vele, mi olyan marha sürgős – szögezte neki a kérdést köszönés helyett.

Leyton pedig szíves örömest avatta be őt a részletekbe, kezdve a bácsikája feltételeitől, folytatva első terveivel (Színésznő, komolyan?! Ilyet is csak ő találhat ki...), egészen addig a pillanatig, amikor is a férfinak eszébe villant a tökéletes terv. Béranya program. Addigra George a második söre felénél járt.

– És itt jössz te a képbe – szürcsölt bele Leyton az almalevébe. Sohasem ivott a hét közepén, mert ő rúgta volna ki saját magát, ha másnaposan állít be a munkahelyére. Viszont ha egyszer elkezdett inni, ritkán tudta tartani a mértéket. – Ezek a szervezetek, érthetetlen módon, csak pároknak nyújtanak szolgáltatást.

– Gondolom, a visszaélések miatt – jegyezte meg George epésen, de úgy tűnt, Leyton nem akarta felfogni a mögöttes tartalmat, mert zavartalanul folytatta.

– A lényeg az, hogy szükségem van valakire, akit elvihetek magammal az ügynökségre. Valakire, akiben maximálisan megbízok – tette hozzá és egy jelentőségteljes pillantást vetett George-ra, aki eddig is épphogy csak követni tudta Leyton esze járását, de most végképp elvesztette a fonalat.

– Mert ha mi ketten odaállítunk, több esélyed lesz? Nem mintha mi egy párt... – Megakadt, és a hitetlenségtől elkerekedett szemmel dőlt hátra. – Na, azt nem. Kizárt.

– Ugyan már, George, minden álnéven futna, senki sem tudná meg.

– Akkor sem adom ki magam melegnek!

– Mélységesen csalódtam benned, nem hittem volna, hogy homofób vagy.

George azonnal nem is tudott mivel visszavágni, ezért csak meredt barátjára egy, „ez már tőled is sok" pillantással az arcán, de hát igazából nem is értette, miért van meglepve. Leyton bármeddig elment, ha a munkájáról volt szó. Inkább azért kellene meghökkentnek lennie, amiért nem gyermekrablás ötletével rukkolt rögtön elő.

– Miért nem csinálod azt, amit a normális emberek? – nyögött fel elkeseredetten.

– Nem bízom meg a női ismerőseimben, azonnal felnyomnának a béranyás szervezetnél.

– Úgy értem, szerezhetnél egy barátnőt. Mármint igazit.

Leyton arckifejezése elárulta, még ötlet szintjén sem merült fel benne ez a lehetőség, vagy ha mégis, óriási sületlenségnek tartotta. Nehéz volt eldönteni.

– Nem lehetetlen – próbálkozott George, de hiába.

– A nagybátyám hóbortja miatt nem kötöm magam láncra egy életre.

– Ki tudja, lehet, épp most találnád meg életed szerelmét. Veheted égi jelnek is.

– Vállalod?

– Nyugtass meg, hogy legalább eljut az agyadig, amit mondok, csak direkt tojsz rá – válaszolta George sötéten, egyre inkább reményvesztetten. Ha Leyton valamit eltervezett, addig nem nyughatott, míg véghez nem vitte. Ennek köszönhette páratlan sikerét az üzleti életben is. George szívesen megkínálta volna az arcát néhány nevelő pofonnal, bár akkor sem biztos, hogy észhez tudná téríteni.

– Társkereső? – tett egy utolsó kísérletet, de látva Leyton arckifejezését, meg sem várta a választ. Elkeseredett sóhajtást hallatva folytatta: – Tehát álnéven. És nem tudódik ki semmi.

– Szavamat adom rá. Van ismerősöm, meg tudjuk oldani. A szervezetnél, a pénzen kívül úgyis csak egy kártyát kell meglobogtatni.

– Rettentő magabiztosnak tűnsz. – És elég felvillanyozottnak is. Legalábbis George beleegyezése után Leyton azonnal felpattant a helyéről, majd a tabletjével a kezében vissza is tért már. Besüppedt a bőrülésbe, és a férfi felé fordította a képernyőt. Két, netről megnyitott űrlapot mutatott, két nőről. Ezek szerint Leyton már úgy készült, hogy George előbb vagy utóbb kötélnek fog állni.

– Ezek a lehetséges opciók. Két különböző ügynökségből. Mindkettő harminc alatti, szóval minimális az esély a komplikációkra. Az arcuk rendben van, a testalkatuk is megfelelő a gyerekszülésre. Ráadásul mindkettőnek van gyenge pontja, amit a későbbiekben akár ki is használhatunk...

– Állj, állj – emelte fel a kezét George. – Mindezt egy igazolványképből szűrted le?

– Nem, a facebook profiljuk alapján – válaszolta Leyton, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. – Ez a huszonegyedik század, George. Stacey-t nem is volt nehéz megtalálni, de Miranda a Taylor vezetéknevével...

– Tehát már le is nyomoztad őket – állapította meg George, de Leyton már lapozott is tovább a következő fülre, hogy a férfi is megcsodálhassa a két nő oldalát tele mézes-mázas családi fotókkal, amitől George már most kényelmetlenül érezte magát. Mintha hívatlanul besétáltak volna a családi fészkükbe, és a sörükkel meg almalevükkel elfoglalták volna a nappali kanapéját.

– Staceynek két gyereke van, és csalja a férjét – George inkább meg sem kérdezte, ezt a következtetést vajon hogyan vonta le Leyton. Nem, nem is kellett, mert a férfi azonnal jött a magyarázattal. – Nézd meg a tavalyi és a mostani képeit, új haj, új ruhatár és majd tíz kiló mínusz.

– Lehet, csak most tudott megszabadulni a terhesség alatt felszedett súlyfeleslegtől...

– Persze, szeptemberre, épp a bikinis szezon végére. Először a férjre gyanakodtam, hogy Stacey így próbálja kétségbeesetten visszaédesgetni magához, de látva a férfit...

– Értem, szóval Stacey zsarolható, csodás – válaszolta George szárazon. – Magas, jó alakja van, jól mutattok majd együtt a céges bulikon, amikor turbékoló gerlepárt játszotok.

Válaszképp Leyton csak megköszörülte a torkát, és a következő fülre bökött.

– És akkor itt van Miranda. Egy gyereke van, és két pasival él együtt. Ezt még te is összerakod fejben. Főleg látva azt a zongoristát...

– Takaros – válaszolta George, látva a nő profilképét. Sokkal több képet nem is tartalmazott az oldala. A fotós egy korlátnak támaszkodva kapta le, egy magas, szőke férfi karolta át a vállát, valószínűleg az élettársa, mögöttük háttérként pedig a viharos tenger feszült. Végül is Mirandára tényleg leginkább a "takaros" szó illett. Apró nő volt, szintén szőke, göndör fürtökkel, termetéhez képest egészen formás, már amennyire a bő farmerben és a kinyúlt pulóverben ezt meg lehetett állapítani. Olyan tipikusan feleségnek való alapanyag. Egyáltalán nem Leyton ízlése, akinek bevallottan a hosszú láb volt az esete, meg hát a tökéletesre vasalt külső. – Milyen zongorista?

Válaszképp Leyton egy harmadik fülre kattintott át, és ez kivételesen nem egy újabb potenciális béranya jelöltre mutatott, helyette George elkerekedett szemmel pislogott egy francia nevű, de keleti vonásokkal rendelkező, és csillogó ruhában teátrálisan a billentyűknek feszülő férfi képére. George-nak már épp a nyelve hegyén volt a kérdés, hogy mégis milyen összeködtetést talált a "Pierre" nevű fazon és Miranda között, de Leyton már lapozott is tovább, és a következő képen már ugyanaz a fiatal nő szerepelt. Csak most valami szórakozóhelyen ácsorgott, és nem a szőke férfi, hanem ez a zongorista ölelte magához, miközben mindketten illuminált állapotban vigyorogtak a kamerába. A képet több tucat másik követte, mindig Pierre-el a középpontban, csak hol Mirandát, hol a szőke férfi vállát karolta át, de mintha az utóbbiét kicsit szorosabban.

George nagyot nyelt.

– Szóval mindkettő zsarolható. Pazar. Melyik lesz?

Leyton nem válaszolt, helyette előhozta a két nő adatlapját, majd állát dörzsölve dőlt hátra ültében. Láthatóan komoly dilemmában volt, ami kicsit meglepte George-ot. Azt hitte, rögtön Stacey-re bök.

– Vegyek elő egy érmét?

– Nem, dedukció útján döntöm el, melyik a jobb. – Egy darabig még csendben vakarta az állát, végül Stacey képére bökött. – Nem tetszik az orra. Túl hegyes és elég hosszú.

– Mit számít? Nem lesz a barátnőd... sokáig.

– Nem, de a genetikai állományára szükségem van. Az összhatás rajta jó, de képzeld magad elé, hogy nézne ki az a gyerek, aki az ő orrát és mondjuk az én szemem örökölné?

George igyekezett, bár ez inkább Leyton erőssége volt.

– Igen... és?

– A Landonok szeme elég kicsi.

Lassan tényleg harminc éve ismerték egymást, de George-nak a fejében még sohasem fordult meg, hogy bármit is kicsinek vagy nagynak tartson Leyton arcán. Barátja fején minden olyan harmonikus egyensúlyban volt, hogy ha kiállt az irodája ablakába arcizmát sem mozdítva, akár próbababának is nézhették volna az utcán sétálók. Most viszont ahogy csak Leyton szemére koncentrált, tényleg elég kicsinek és keskenynek találta. Ettől függetlenül még mindig nem értette a férfi aggályait.

– És...?

– Úgy nézne ki, mint egy patkány. Nem nevelek fel egy olyan gyereket, aki úgy néz ki, mint egy patkány.

– Tehát Stacey kizárva...

– Viszont ha az én orrom és az ő szemét örökölné, az már egy teljesen más kérdés. Hm...

– És mi a helyzet Mirandával? Kedves az arca és elég kicsi az orra.

– Alacsony – állapította meg Leyton a nyilvánvalót.

– Ami megint kit érdekel, mert nem lesz a barátnőd?

– Már megint elmész a tény mellett, hogy a gyerekem valamit az anyjától is örökölni fog. Friss kutatások alapján a gyerek a magasságát főképp az anyától örökli. Ha teszem azt, fiam lesz, és az ő termetét kapja, amire reális esély van, egy életen át kisebbségi komplexussal fog küzdeni. Ráadásul ennek a nőnek semmi stílusérzéke nincs, mert gyakorlatilag bohóccá festették ki a béranya szervezet fotójához.

– Az arca tényleg elég vörösnek tűnik. Tehát marad a patkányorrú Stacey.

– Viszont Miranda fia elég magas a korához képest, talán mégsem olyan domináns a gén.

– Akkor melyik?

Kis habozás után végül Leyton rábökött az egyik profilképre, és meglepő határozottsággal jelentette ki:

– Miranda.

– Ez gyors volt.

– Stacey semmitmondó színűre festi a haját, ami azt jelenti, hogy az eredeti hajszíne még ennél is unalmasabb lehet. Másrészt igen nagy az esély rá, hogy az ő orrát és az én szememet örökli a gyerek, ha körbenézel a családban, mindenkinek a szeme ilyen alakú. A kettő kombinációjába még belegondolni is borzalmas... Viszont, ha Miranda törpe termete szintén öröklődik, az ő magasságával és az én vonásaimmal bármilyen nemű örökösöm nevetség tárgya lesz. Talán mégis inkább a ronda gyerek lehetőséget kellene választanom, minthogy valami frusztrált zseb-iparmágnás üljön majd a LÉN elnöki székébe...

– Tehát Stacey.

Leyton huzamosabb ideig hallgatott, szemét lázasan járatva a két kép között, míg végül megtört sóhajjal fordult George felé.

– Nincs egy érméd?