2021. január 27.

- Harry... figyelj rám! Nyisd ki a szemed.

...

- Kedvesem, kérlek.

...

- Jól van. Kérlek próbálj meg megnyugodni. Borzasztó látni, hogy ennyire szenvedsz.

- Saj- sajnálom Pers. Ne-nem akartam ennyire kib-kiborulni. Csakhh... egyszerűen... ez egyre nehezebb.

- Tudom. Segíthetek valahogy?

- Azzal segítesz, hogy itt vagy. Maradjunk még így, összebújva.

- Nem szándékozom változtatni ezen úgy holnap estig.

- Olyan megnyugtató a szívverésed... és na hagyd abba a simogatást. Annyira jól esik, hogy el sem tudom mondani. Imádom ahogy hozzámérsz.

- Nem hagyom... és én is imádom ahogy hozzádérek. El sem akarlak engedni. De te hagyd abba a sírást, kérlek.

- Igyekszem.

- Nem segít.

- Tudom. Tudom, hogy semmi értelme. De nem bírok magammal. Amikor ezt csináljuk... már nem.

- Amikor együtt vagyunk?

- Amikor szeretkezünk. Nem csak szexelünk, hanem szeretkezünk... mint most is csináltuk. Ahogy hozzámértél... és ahogy csókoltál közben, még mindig remeg mindenem és annyira kalapál a szívem, hogy félek felrobban. Ezek után túl sok érzelem van bennem... túl sok szerelem, hála, vágy, fájdalom, harag, önvád amivel nem tudok mit kezdeni és egyszerűen kirobban belőlem.

- Ezzel nem vagy egyedül.

- De te annyival jobban kezeled. Sokkal erősebb vagy.

- Azt csak hiszed kedvesem. Csak belőlem máskép jön ki. Te sírsz... én meg majd török - zúzok holnap, ha elmentél.

- Azt szoktad csinálni amikor elmegyek? Rombolsz?

- Igen. De már igyekszem nem a laborban végrehajtani. Túl sok fiolám bánta már... meg egy két dohányzóasztal is. Meg a fal.

- Oh Pers. Látod mit tettem... tönkretettelek téged is.

- Harry fejezd ezt be. Ha nem lennél mellettem, akkor sokkal rosszabb lenne. Lehet - sőt gyanítom majdnem biztos - túl se éltem volna a háborút.

- Túlélted volna.

- Nem hinném. Mindig is úgy gondoltam, nekem ott lesz végem. Feladtam volna. Nélküled fel.

- De lehetnék teljesen melletted is... nem csak így...

- Ez is több, mint a semmi. És igen, lehetnél. De ami történt megtörtént. Az van, ami van. Ezen nem tudsz se te se én változtatni.

- De ha tehetném, visszafordítanám az időt! Ha tehetném, máshogy döntenék.

- De nem teheted. És amúgy is, eltörölnéd a gyermekeid létezését ha megtehetnéd?

- Nem! Persze hogy nem... imádom őket. Most nem erről van szó.

- Viszont ha akkor másképp alakulnak a dolgok... ők most nem lennének.

- Tudom... tudom. De ha akkor láttam volna a jövőt, mindent... tudtam volna mi lesz, hogy mit fogok érezni most... másképp döntök. Akkor is, ha ez azzal jár, hogy ők sosem születnek meg.

- Hmm...

- Mond Pers, önző vagyok emiatt? Rossz apa vagyok?

- Nem. Nem vagy az. Csak elmondhatatlanul boldogtalan.

- És te boldog vagy?

- Jó életem van Harry. Békés. Megvan mindenem.

- Nem ezt kérdeztem. Boldog vagy?

- Nem... nem vagyok az.

- Velem az lennél?

- Ez nem számít.

- De igen számít. NEKEM számít.

- Igen. Valószínűleg igen. De ezt nem tudhatjuk.

- Istenem.... Látod? Látod mit tettem? Nem csak az én életemet tettem tönkre, hanem a tiedet is.

- Ez nem így van. Hányszor mondjam még el neked! Hisz most is itt vagy mellettem Harry.

- Igen, most itt. De meddig? És mikor leszek újra?

- Nekünk ennyi jutott kedvesem. És én ezért is hálás vagyok! Mindazok után amin átmentünk a háború alatt, nem lehetek telhetetlen. Élsz... és én is. Itt vagyunk. Hajdan még ezt sem hittük volna.

- Igazad van.... De én már nem bírom így látni. Én már nem bírom ezt Perselus. Túl nehéz! Túl nagy teher! És minden évvel, minden hónappal, minden héttel, minden nappal, minden órával és minden perccel egyre rosszabb... egyre nehezebb. Amikor meglátlak szinte elájulok az örömtől. És egyre kevésbé vagyok képes elköszönni tőled. Egyre nagyobb darabot tép ki a szívemből minden alkalom amikor el kell engedjelek újra. Mintha kést forgatnának bennem...
És egyre többször érzem az ürességet magamban... nem is a letargiát, vagy depressziót... hanem egyszerűen a semmit. Mintha kifiléztek volna lelkileg és érzelmielg a mindennapokban. Teszem a dolgom, mint egy robot és csak akkor éledek újra fel, amikor eljön ez a két nap - minden 30.napon - és újra és meglátlak.

- Tudom, miről beszélsz. Néha nekem is vannak hasonló érzéseim...

- Akkor nem értem, hogy mondhatod, hogy mindez rendben van?

- Nem mondom azt, hogy rendben van. Csak azt, hogy még ez is jobb, mintha nem lennél velem semennyire. Havi két napot se.

- Szeretsz még?

- Mégis hogy kérdezhetsz ilyet?

- Kérlek. Csak mondd ki.

- Szeretlek Harry. Az elmúlt 25 évben egy pillanat sem volt, hogy ne így lett volna. Egy másodperc se.

- Köszönöm. Minden percben érzem amikor veled vagyok. De hallanom kellett. Szeretem amikor kimondod.

- Tudom.

- Emlékszel amikor először kimondtad?

- Ó, hogyne. Sosem felejtem el a tekinteted. Beleégett a tudatomba... ma is tökéletesen fel tudom idézni.

- Ahogy én is azt, amikor először vallottam be neked először, mit érzek. Emlékszem milyen ijedt arcod volt. Olyan fehér voltál mint akit egy csapat dementor üldöz.

- Csodálkozol? Addig azt hittem, hogy csak azért vagy velem, mert jó szórakozás vagyok. Kellemes és izgalmas játék. Közben meg teljesen beléd voltam habarodva és előre rettegtem a naptól, amikor otthagysz.... hé... ne nevess! Tudod, hogy így volt.

- Igen... tudom. De még mindig olyan vicces, hogy pont ugyan ezt gondoltam én is akkor. Még az elején. És közben arról álmodoztam, hogy egyszer csak letérdelsz és szerelmet vallasz.

- Ja hogy le is kellett volna térdeljek Mr.Potter?

- Igen... az kimaradt szerelmem. De nem baj, úgy volt tökéletes ahogy volt.

Extra tartalmakért kövessetek bátran instagrammon: