„Bár Egyiptomban a nőket sok jog megillette, vagyont és földet örökölhettek, papnők és harcosok lehettek és még sokféle más foglalkozást űzhettek, a köznép körében mégis volt egyfajta hagyomány, ami a nőket a férfiak alá rendelte. Sokak szerint a család női tagjai, idősebbek és fiatalabbak egyaránt, felnőtt, férfi rokonaiknak tartoztak cselekedeteikért felelősséggel."

Hűsítő nílusi szellő söpört végig a hold-negyed kacskaringós, macskakövekkel kirakott utcáin. A legnagyobb koradélutáni hőség elvonultával Théba lakói befejezték a sziesztát és folytatták eltervezett teendőiket. A levendula és halványkék árnyalataiban játszó házak között húzódó, hasonló színű vásznakkal árnyékolt Holdpiacra lassan visszatért az élet. A vásári forgatagban egy karcsú, női sziluett bolyongott, ha arany ékszerei nem is, hófehér ruhája kitűnt a negyed lakóinak a szivárvány minden színében játszó öltözetei közül, akárcsak egy ragadozók közé tévedt bárány.

Az igazság viszont az, hogy Írisz Szekhemré okkal andalgott át a hold-negyedbe a nap-negyed hosszú sétányainak fél órás végig járását követően. Nem szerette volna, ha lakótársai utána jönnek, nem volt hangulata most az olyan társasághoz, amely komoly beszélgetésekbe torkollhat. Volt elég baja, nem hiányzott, hogy Kamilah és Kesi megtudják, előző este mennyire összeveszett a fivérével. Elég bosszantó már az is, hogy a korábbi szertartáson való viselkedésük félreértelmezhetetlenül sejtette paptársaikkal, nem éppen szent a béke közöttük.

Közömbösen nézelődve a piac változatos portékái között az is eszébe jutott, hogy a királyi családdal sem éppen legjobb a helyzet, Bászthotep több, mint kiakadt rá, amikor fivére lemondásának hírét közölte az udvarral. Ha pedig már a vallásnál tart, hamarosan a negyed főterére ért, s kilátása nyílt a tér túloldalán álló, sarkában lerombolt Holdtemplomra – újabb dolog, ami a lelkét nyomta. Környékén építészek tevékenykedtek, a sérült részeket körbe állványozták.

Lábai ösztönösen vezették át a téren, el a központi obeliszk mellett, s fel a szintén megrongálódott márványlépcsőkön, egészen a templom belső terében uralkodó hűvös, hideg árnyalatú félhomályba. Kimért léptekkel szelte a festett ablakokon átszűrődő lilás, kékes és ezüstös árnyalatú napsugarakkal tűzdelt távolságot, útját nyúlánk oszlopok és macskaistenségek szobrai szegélyezték, végül a központi Básztet szobor előtt összegyűlt holdpapsághoz érkezett.

– Írisz főpapnő! – lepődött meg Zuna jelenlétén. Szokásos, jelképekkel telehímzett lila-ezüst főpapnői öltözékét viselte, a szemhéján csillogó ezüstszínű festék remekül illett barna árnyalatú bőréhez és szürke szemeihez. – Valami gond van? Újra támadnak az idegenek?

A mágusnő némán megrázta a fejét. – A fivérem szerint egy időre nem kell tartanunk tőlük... és áruló rendtagoktól sem.

– Jó tudni – lépett elő dölyfösen Bászthotep néhány alacsonyabb rangú pap gyűrőjéből, Zunáénál is díszesebb főpapi palástja baljósan suhogott mozdulataira. – Minek köszönhetjük látogatásod? – kérdezte tipikus „nem látunk szívesen" hangján.

– Egyrészt híreket hoztam. Fivérem lemondása megtörtént és utódja kiválasztásra került.

– Ki lett az? – kérdezte az öreg unottan. – Az a bakfis Latif vagy a nagyképű Adom? – A holdpapok összesúgtak becsmérlő kijelentésére, ám látszólag egyetértettek a főpap előítéletességével.

– Utóbbi, Adom Ausar Akhenamon.

– Remek – morgolódott az agg főpap. – Bár, ő legalább elhivatott, nem úgy, mint az az eretnek fivéred!

Írisz megrezdült a kijelentésre, de ezúttal nem állt ki Mahadóért, mint anno a palotában. Ha a fivére ragaszkodik a haragtartáshoz, ő sem fogja a becsülete védelmét kötelességének érezni.

– Egy papi tisztségről való lemondás még nem számít eretnekségnek – szólt közbe Zuna finoman, aki Írisz hajlandósága híján szerette volna elejét venni Mahado rágalmazásának –, hiszen nem vallását hagyta el, s másik valláshoz sem csatlakozott.

– Talán nem hivatalosan eretnek – ismerte el Bászthotep –, de így a vejem már nem lehet. Jó lett volna az egyik legerősebb mágushoz adnom az unokámat, de így egy középszerűhöz megy majd.

– Igaz – eszmélt rá Zuna. – Mivel a főpap személye változott, így a hercegnőnek is új jegyese van az ő személyében. Valamiért úgy érzem, nem igazán fog örülni ennek, még kevésbé, mint legutóbb. – Összenézett főpapnőtársával, szürke szemeiből együttérzés sugárzott, ám Írisz kék szemei ezt nem tükrözték vissza.

– Őszintén őt sajnálod? – kérdezte a mágusnő méltatlankodva. – Hiszen a te rangodat ígérték neki, amiért szinte semmit sem hajlandó tenni. – Kijelentésén mind Zuna, mind Bászthotep meglepődtek, hiszen mindezidáig Írisz, ha szóba került, folyton megvédte a hercegnőt.

– Az isteneknek nem az számít, milyen helyzetből szolgálom őket. Ha még a holdpapság tagja maradhatok, az pont elég – felelte Zuna, és Írisz érezte szavai szerénységéből fakadó őszinteségét. Mégis, nehezére esett elhinni, hogyan képes ennyire beletörődő maradni. Ha nem is a cím és dicsőség, ami érdekli, ott van a rengeteg munka és tanulás, amit papi tanulmányaiba fektetett, s Bászthotep ez veszi semmibe, amikor unokáját taszigálja Zuna pozíciója irányába.

– Így igaz! – vágta rá az öreg főpap szigorúan. – Abban viszont igazad van, hogy az unokám valóban hasztalan egy leány, többet is tanulhatna! Továbbá, az eljegyzést sem ártana megújítani, vagy legalább átírni a régi főpap nevét az újra.

– Meglesz – sóhajtott Írisz kelletlenül. Minden igyekvése ellenére kicsit mégis sajnálni kezdte a hercegnőt. – Sitara azonban nem haszontalan. Talán nem említette, de neki hála állt vissza több áruló is a Rend oldalára, és a kék idegenek fegyvereinek elpusztításában is segédkezett!

– Valóban? – csillantak fel Zuna szemei, majd gyanakodni kezdett. – De hogy volt képes egy hercegnő minderre?

– Nos...

– Említette – közölte Bászthotep, aki nyilván nem szerette volna, ha családja titkos képességére fény derül. – Egy erős oroszlán általában hasznos a harcban.

A mágusnő megkönnyebbülve bólogatott az öreg kijelentését alátámasztva. – Tehát, akkor elismeri, hogy erős?

– Erősfejű.

– Vajon kitől örökölte? – csúszott ki Írisz száján, de meg is bánta. Bászthotep csúnyán ráncolta homlokát. – Akarom kérdezni, segíthetek valamit az újjáépítésben? A varázserőm sajnos csak napok múlva tér vissza, elhasználtam a tegnapi csatában, ám ha intézkedni szükséges...

– Köszönjük – válaszolt elsőnek Zuna –, de megoldjuk. Már beszerveztünk néhány építészt és a nekik alkalomadtán segédkező isteni kegyeltet az északi-, illetve nap-negyedből. Ahogy láthatod, a falak legbelső rétegje már el is készült – mutatott a bejárattól balra lévő sarokra. Valóban, bár kívülről még ott volt a lyuk a templomon, rajta közvetlen napfény már nem szűrődött be, ez neki fel sem tűnt befele jövet, hogy a megszokott hideg félhomályt nem töri meg semmi.

– Ne segíts, már eleget intézkedtél! – tette hozzá Bászthotep lekezelően. – Te és az unokahúgod is.

– Hiszen megmentettek minket! – ellenkezett a főpappal az oroszlánnő. Bászthotep csak horkantott, majd faképnél hagyva mindkettőjüket indult a közeli Holdoltárhoz, s maga után intette papjait. – Ne is törődj vele – kérte barátnőjét Zuna. Írisz közömbösen sóhajtott, mint akit nem hatottak meg igazán az öreg szavai. Az, akinek a szavai igazán sokat jelentettek számára épp ki nem állja, és csak ez számított. – Egyébként – próbálta oldani a hangulatot a holdpapnő –, a nagybátyád is itt van. Ő az egyik építész, aki irányítja a köveket pakoló mágusok, harcosok, alakváltók, és a kötőanyagot keverő alkimisták dolgát. Ha gondolod, köszönhetsz neki.

– Antefnek van elég dolga – döntötte el Írisz, bár valójában csak nem akarta, hogy nagybátyja meglássa, mennyire megviseli Mahado mérge. Mégpedig Antef varázserő nélkül is könnyedén megérezte, ha épp nyomta a szívét valami. – Vigyázz magadra – búcsúzott, majd amilyen ballagva érkezett, olyan sietősen távozott.

A kint munkálkodók közül közben páran átjöttek a templom főtér felőli oldalára, így Antef felismerte unokahúgát. Írisz végül kénytelen volt pár szót váltani vele, ami azzal végződött, hogy kétszer is megígérte, ma este is náluk vacsorázik. Antef még arra is megkérte volna, hogy a fivérét is hívja át, de Írisz ekkor sürgős templomi teendőire meg Bászhotep papírmunka kérelmére hivatkozva elszelelt.

Lendületes léptekkel keverte újra magát a holdpiaci forgatagba, s szomorúság mellett most már idegesség is őrölte szívét. Biztosra vette, hogy ha Sitara tudomást szerez megújult jegyességéről, valamilyen szinten őt fogja hibáztatni. Talán a fivére is, aki időközben kifejezetten megkedvelte a hercegnőt, bár azt nem tudta, a házasságot ennek fényében mennyire vágyja. Ráadásul ott van Adom, aki minden valószínűséggel fogja megkeseríteni főpapnői létét a jövőben. Továbbá közeleg a királynő eljegyzése Krétán, ahová szintén el kell utaznia, hogy végig azt hallgassa, ahogy az uralkodói család felváltva vitázik a női tagok jegyeseiről, a fent említett Adomról illetve Kréta hercegéről.

– A fenébe már az egésszel! – kiáltotta el magát a piac közepén. – Ízisz nevére és Hathor szarvára! – szitkozódott tovább, amiért úgy tűnt, az egész világ, legalábbis környezete minden tagja ellene és békéje ellen mesterkedik.

– Főpapnő! – merengéséből egy árus szavai zökkentették ki. Írisz teljes testével fordult felé és tétován ráemelte tekintetét. Egy sötétbőrű, markáns arcú férfit pillantott meg, aki mézet, kókuszdiót, déli gyümölcsöket, elefántcsontból faragott tárgyakat, köztük ékszereket és késeket árult. Standja kissé kitűnt a többi közül, mivel a megszokott hideg árnyalatú, állását leárnyékoló vásznaknál a levendulaszínt arannyal vegyítette. Az oroszlánvérű kihívó pózban hajolt át az asztalon és macskaszemet nézett vele. – Mit keres maga a hold-negyedben? Csak nem megunta a fény-űzést?

Írisz homlokát ráncolta a szóviccen, és tartva a szemkontaktust, kimérten a standhoz sétált.

– Ismerős vagy nekem, talán tegnap láttalak a Rendnél. Te vagy az, aki segített a hercegnőnek megszökni a kékektől?

– Én lennék bizony! – büszkélkedett a kereskedő. – Kicsit kisegítettem a tűzcicát.

– Hogy hívnak?

– Becses nevem Ekon, a hold-negyed leggazdagabb kereskedőjét van szerencséje megismerni bennem! – áradozott egy elengedhetetlen kacér kacsintással egybefűzve.

A papnő fejében megfordult valami. Miért ne lehetne? Ennél rosszabbul már úgysem érezheti magát, ennél már csak jobb lehet, legalábbis pillanatnyi feszültsége elkergetésében segíthetne. Összevont szemöldökei helyét izgatottság vette át, arcán egy pillanatra kéjes mosoly terült szét, és jobban szemügyre vette a férfit. Lilába és bíborvörösbe öltözött, tiszta selyembe, ahogy a tehetősebb kereskedők szokták. Ha pedig valóban tehetős, bizonyára tisztálkodószerekre is jobban futja neki. Ráadásul jól is néz ki, izmos és energikus aurát sugároz magából. Főpapnővé avatása utána ritkábban csinált ilyet, s ez eszébe juttatta, mennyire is hiányzik neki a dolog: az izgalma, a testi mivolta, a kötetlensége.

– A pénz nem érdekel – törte le ravaszul a kandúr lelkesedését –, de Ekon? Ugyanaz az Ekon, aki az unokahúgomnak, Nailah-nak szokott ajándékokat adni?

– Igen és igen. Mellesleg, be kell, valljam, magácska legalább olyan elbűvölő, mint a kis Nailah, ha nem még jobban!

– Hagyd a bájcsevegést, Ekon! – parancsolt rá Írisz. Mutatóujját hetykén a férfi orrára helyezve kissé messzebb tolta magától, hogy aztán ravaszul ő hajoljon közelebb hozzá. – Hogy állsz a vallással? – kérdezte szigorú, bár letagadhatatlanul buja hangon.

– Nos, van pár macskaistenség, akiket a családom tisztel, köztük Mehit és Mefnet... A társnevünk is Merenmefnet, ha érdekel!

– Értem – bólintott a papnő közömbösen, majd szemei újra felcsillantak. – Na és hogy állsz a bűnökkel? – Még közelebb hajolt a férfi arcához, aki bár megdöbbent, hogy a papnő belemegy a játékba, igazán élvezte a dolgot. – Hiszed, hogy megbocsátást nyernek?

– Az apróbb bűnök bizonyára – vigyorogta az oroszlánvérű.

– Óh! – vett vissza Írisz a távolságból. – Szóval a kisméretű fegyverrel elkövetett bűnökre célzol?

– Ugyan már – legyintett Ekon magabiztosan. – A fegyver nagy, csupán a támadás szándéka nemes és nagyvonalú!

– Hm, ez elfogadható véteknek tűnik – somolygott a mágusnő. – És mondd csak, bűnbe vinnél egy papnőt is, ha úgy adódna?

– Minden bizonnyal. Eljössz hozzám?

– Nem, te jössz hozzám! – határozta el Írisz, s azzal a lendülettel tovább is indult otthona irányába. – Kövess! – vetette még oda a kissé azért meghökkent Ekonnak.

– Na de az áruk?... – ellenkezett a kereskedő. – Pár óra múlva gyere vissza, és... – De Írisz nem válaszolt, csak haladt tovább előre, jelezve, hogy aki lemarad, az kimarad. Ekon rekordgyorsasággal zárta be a standot, ami a vásznak leengedését és kötéllel való körbetekerését jelentette, s máris a nyomába eredt.

Időbe telt, míg a Holdpiacról eljutottak a nap-negyed palota-negyeddel határos részére. Ekon hamar felzárkózott a sebesen suhanó papnőhöz, arcán oroszlános vigyor virított.

– Mehit szent nevére mondom, nem gondoltam volna, hogy egyszer pont egy napos hív majd táncba, ráadásul fényes nappal! Bár, utóbbi már érthetően következik az előbbiből... Ti mágusok szeretitek a napfényt, nemigaz?

– Tudod, mit szeretek még? – sóhajtott Írisz kelletlenül.

– Feltétlenül mondd el!

– Szeretem, ha a partnereim nem fecsegnek feleslegesen! Úgyhogy maradj csendben, vagy a végén még meggondolom magam!

– Lakat a számon! – emelte fel kezeit színpadisasan a kereskedő, majd száját bekulcsoló mozdulatot tett, s a képzeletbeli kulcsot eldobta messzire.

– Hm – sóhajtott Írisz elégedetten.

A három papnő fehérre meszelt háza kitűnt a többi sárgás árnyalatú lakóépület közül, kinézete már inkább a palota-negyed villáinak stílusát tükrözte, ám mérete nem volt nagyobb egy átlagos felsőpolgári otthonnál. A formás, világos márványoszlopokból álló kerítés és az U alakban hátrahajlott ház közötti kertszakaszon datolyapálmák nyújtózkodtak az ég felé, virágzó leanderek és színes rózsák vették körbe őket, narancs-, citrom- és fügefék leveleivel játszadozott a délutáni szellő.

– Puccos kis lakáska – jegyezte meg Ekon, ám Írisz már vonszolta is grabancánál fogva a sarkon túlra, majd ott eleresztette, ő maga pedig máris felmászott a kerítés alapzatára, majd átlendült a melléig érő márványoszlopok felett. – Várj, nem is hozzád hoztál? Betörünk valakihez? – méltatlankodott a férfi. – Ha ez kiderül, csorbát ejt a kereskedői nevemen!

– Itt lakom, de mások is velem, így nem a főbejáraton megyünk be! – adott rövid magyarázatott Írisz, s már indult is a felső szint nyitott teraszára vezető egyik oldalsó lépcsősorhoz.

Az oroszlánvérű megvonta vállát, majd rugalmas ugrással átszaltózott a kerítés felett, s macskásan földet érve iramodott a papnő után. Hangtalan, puha léptekkel osontak fel a lépcsőn, majd keresztül a teraszon, végül óvatosan nyitottak be a főpapnő halványlilára festett, lótusz és levendulaillatú hálószobájába. Ott Írisz alaposan bezárta a vastag cédrusfaajtót, majd minden szó nélkül nekilökte az éppen körbenéző Ekont és ajkait követelőzően az övére tapasztotta. A kereskedő örömmel viszonozta azt, és átfordítva magukat most ő lökte Íriszt az ajtónak.

– Szép szoba... – jegyezte meg levegő után kapkodva. Szakmai kíváncsiságától hajtva a szépen megmunkált, lekerekített élű cédrusfabútorokat is megszemlélte. – Van is egy kereskedő barátom, aki pont az ilyen bútoroknak való fát szállítja a Zöld-tengeren túlról Egyiptomba.

– Nem mondtam, hogy ne dumálj?! – pirított rá a papnő. Azzal a lendülettel hátrálásra késztette a férfit, miközben lehámozta róla a legfelső selyemrétegeket, végül egy határozott mozdulattal világos selyemlepedőkkel borított ágyára lökte. Elégedetten nézett végig a kívánatos, sötétbarna felsőtesten.

Ekont nem zavarta, hogy a fehér és lila díszpárnák közé esett. Egyik kezével megtámasztotta fejét, s úgy figyelte vigyorogva, macskaszemét előhozva, ahogy Írisz is megszabadul fehér ruhájától, majd teljesen meztelenül áll meg az ágy előtt. Jelentőségteljesen köhintett, mire az oroszlánvérű észbe kapva lerugdosta magáról a maradék ruhát. A papnő izgatottan fölé mászott, és lehajolt egy csókra.

Az elkövetkezendő paráználkodásuk alatt csakis a vastag ajtónak és teraszra nyíló ablakok zárt tábláinak köszönhették, hogy zajongásuk nem árulta el őket a földszinti konyhában tevékenykedő Kesi és Kamilah előtt – legalábbis ők így hitték.

Két óra múlva a papnő és az oroszlán kifáradva estek bele az összegyűrt selyemlepedők kupacába, s elégedetten mosolyogva kapkodtak levegőért. A díszpárnák már rég szerteszét hevertek a földön, s még a faragott komód tetején is elborultak a könyvek, papirusztekercsek és szárított levendulát tartó vázák. A fűzfából fonott fotel szokásos sarokbéli helyéből a szoba közepére kilökve, párnája szintén meggyűrve állt.

A kereskedő kis idő múlva kikászálódott a lepedő alól, s levetett ruháikat kerülgetve ahhoz a készülődőasztalhoz sétált, ami Írisz figyelmeztetésére végül megúszta épen. Kár lett volna az ezüstkeretes falitükörért, ami előtt a vízzel telt ezüstkorsó és -tál álltak. Már otthon érezve magát öntött vizet az odakészített ezüstkehelybe és itta ki egyhúzásra annak tartalmát, mialatt Írisz még legjobb pillanatait élte újra. Ekon egyáltalán nem volt rossz, tovább bírta legtöbb korábbi partnerénél: legalább háromszor megmászhatta általa a piramist, és ez jobb volt a semminél.

– Hú, ilyenkor mindig sokkal jobban esik a kútvíz – bújt vissza vigyorogva az oroszlánvérű a papnő mellé az ágyba. – Bár, bevallom, ha lenne egy kis bor itthon...

– Menned kell! – jelentette ki Írisz, miközben feltápászkodott, majd kis keresgélés után felnyalábolta levetett ruháját a földről.

– Na de még alig bújtunk össze! – méltatlankodott a kereskedő, s szomorúan figyelte a partnerére visszakerülő szövetet. – Jó történeteket tudok ám mesélni, mielőtt megismételhetjük a korábbit!

– Most! – vágta Írisz a férfihez ruhadarabját, majd a többit is összeszedte és nekihajította. – Öltözz, nem akarom, hogy meglássanak itt!

– Micsoda illetlenség így bánni egy ilyen nemes vendéggel – húzta fel az orrát játékosan Ekon, de valójában nem bánta a dolgot. Maradt volna még egy menetre, némi beszélgetésre, borozásra, és tulajdonképpen azt sem utasított volna vissza, ha meghívják egy korai vacsorára. Azonban tartós kapcsolatot jelenleg ő sem keresett, így Írisz határozott kiutasítása még jól is jött neki, megkímélte a magyarázkodást. – Csak hogy tudd! – mondta még azért nadrágrészét igazítva – Bármikor vevő vagyok ám az efféle titkos légyottokra. – Kajánul kacsintott a nőre, aki ekkor fáradtan forgatta meg szemeit.

– Ha elmondod bárkinek, hogy mi történt kettőnk között, nem állok jót magamért!

– Jobban is tetszett, amikor feküdtél!

– Ekon!

– Beismerem, azok az álló pózok sem voltak rosszak, de azért nem az igazi...

– Egyenlőbbek vagyunk, ha nincs egyikünk a másik alatt – magyarázta Írisz, majd megelégelve az oroszlán vigyorgását mordult újra rá. – Igyekezz már!

– Jól van, jól van, így már akkor sem maradnék vacsira, ha kérnéd! Meg amúgy is közeleg a telihold – tárta szét karjait a kereskedő, ám az ajtóból váratlanul visszafordulva elkapta egy utolsó csókra. Tettével rövid időre a papnőbe is fojtotta a szót, amit kihasználva stílusosan távozott.

– Ne kelts feltűnést! – kiáltott végül suttogva a teraszt átszelő férfi felé Írisz, aki csupán egy újabb mosollyal fűszerezett kacsintást küldött a válla felett. Pár szökkenéssel a kertben termett, majd átlendülve a kerítés felett, mint aki dolgát jól végezte, elhagyta a ház területét.

Írisz megkönnyebbülve sóhajtott fel, csak azt nem vette észre, hogy a szomszédos hálóból épp akkor lépett ki valaki.

– Ki volt ez? – zökkentette ki gondolataiból a rettegett kérdés. Kamilah egy fehér fürdőlepedőben állt meg mellette, a kezében tartott ovális, olívaolajból és kecsketejből készült szappan jelezte, hogy zuhanyozni készül.

– Csak egy kereskedő a hold-negyedből.

– És mit keresett a hálódban? – húzta fel szemöldökét Kamilah.

– Üzleteltünk – vonta meg a vállát Írisz.

– Üzleteltetek?

– Részesítettem a Nap kegyeiben, ő cserébe használhattam a varázspálcáját.

– Főpapnő, ne már! Ez annyira...

– Magadra vess, Kamilah, ha már rákérdeztél! – vágta rá végül Írisz. – Egyértelmű volt, hogy miért hívtam ide!

– Na de... mit szól ehhez majd a fivére? – méltatlankodott a rangidős papnő.

Bár Egyiptomban a nőket sok jog megillette, vagyont és földet örökölhettek, papnők és harcosok lehettek és még sokféle más foglalkozást űzhettek, a köznép körében mégis volt egyfajta hagyomány, ami a nőket a férfiak alá rendelte. Sokak szerint a család női tagjai, idősebbek és fiatalabbak egyaránt, felnőtt, férfi rokonaiknak tartoztak cselekedeteikért felelősséggel. Az isteni kegyeltek körében kicsit más volt a helyzet, ott a nők nagyobb önállóságot vívtak ki maguknak, az Aranysárkány Renden belül pedig, Szekhemré tábornoknak hála, mostanra látszólagos egyenlőség uralkodott. Ám a Naptemplomban, ahová a sima emberek is jártak, még mindig jelentős volt a nők enyhe alárendeltségének eszméje, amely ellen Írisz felavatása óta szélmalomharcot vívott.

– Ha a magánéletemről van szó, nem tartozom senkinek felelősséggel, ahogy a fivéremnek sem! – jelentette ki Írisz, ám a határozott hangnemmel saját magát is igyekezett meggyőzni.

– Igen, bizonyára ezért kérted meg, hogy a hátsó lépcsőn majd a kerítésen át távozzon – jegyezte meg gúnyosan Kamilah, majd a teraszról nyíló egyik lépcsősoron lesétált otthonuk belső udvarárra, melyet U-alakú házuk és egy magas, fehérre meszelt kőfal határolt. Maga, a zuhanyzórész egy kis párkánnyal ellátott, lecsempézett kertrész volt a falhoz közel, ahonnan a használt víz sugárirányban folyt el a belső kert ágyásaihoz. Kamilah varázserejével felmelegítette a fa állványzaton lógó, kicsivel fejmagasság felé emelt vödörben a vizet, fürdőlepedőjét az egyik kiálló szögre akasztotta, s még a szappannak is volt egy kis tartórész az állványon. Lett volna még egy nádból készült paraván is, amit a zuhanyzó elé lehetett helyezni, de hármuk közül leginkább Kesi volt annyira szégyellős, hogy használja. Végül is, az útról nem látnak be, és csak ők hárman laktak a házban.

Írisz nem nézte végig, ahogy Kamilah mosakszik, hanem a kert felé vezető lépcső egy másik ágán a lenti teraszra, majd a nappaliba sétált. Kesi éppen a korai vacsorához készített friss zöldségekből salátát, így beállt neki segíteni.

– És, ezentúl gyakrabban látjuk majd ezt az oroszlánvérűt? – érdeklődte Kesi egész halkan.

– Tessék?! – hökkent meg Írisz.

– Hát... elég hangosan voltatok odafent, és... nem bírtam megállni, hogy ne lesselek meg titeket egy látomással. És bár folyton bosszankodott, hogy idegent hoztál a házba, Kamilah is kivette a részét a...

A főpapnő vöröslő arccal, morogva vágta a kést a vágódeszkába.

– Nem hiszem el, hogy ennyi magánéletem sem lehet ebben az átkozott házban! És még azt hittem, hogy Kamilah akkor látta meg, amikor távozott...

Kesi szólásra nyitotta volna a száját, de Írisz megrázta a fejét.

– Ne szólj egy sót se többet! – utasította a lány, mialatt leemelte az ajtóhoz közeli fogasról királykék selyemköpenyét. – Amúgy is a családommal vacsoráztam volna, csak udvariasságból segítettem...

– Hogyan?

– Antef elkapott ma a Holdtemplomnál. Ha pedig templomoknál tartunk, még a Naptemplom irattárába is be kell ugranom. Ne várjatok! – jelentette ki Írisz, s a köpenyt magára kanyarítva távozott.

– Hát ennek sincs ma jó napja – sóhajtott Kesi. Próbálta mellre szívni a dolgot és folytatta az uborka szeletelését.