„A természetben létezik egyfajta egyensúly."

„Kivételek mindig voltak és lesznek. Van, hogy egy adott egyén ereje, vére erősebb, mint minden másik."

„Akkor legőszintébb valaki, amikor hullafáradt."

„Sohasem gondoltam volna, hogy nyolc nap alatt így megváltozik az életem."

„Sohase tagadd meg önmagad! Egy oroszlán legnagyobb kincse az ereje és a büszkesége. Ne add fel azt, aki vagy!"

– Hozzá megyek Claus Cassiushoz, Kréta koronahercegéhez! Három nap múlva indulunk! – jelentette ki a királynő hevesen.

– Thea, mégis hogy képzelted?! – kiáltotta dühösen Sitara, ám hamar egy langyos tenyér simult a vállára.

– Sitara, várj, ne beszélj így a nővéreddel! – intette csendre Mahado. Kezét még a hercegnőn tartotta, miközben előre lépett, hogy keményen a királynő szemébe nézhessen. – Theodora, hogy képzelted?!

– Királynőként azt teszek, amit óhajtok! – felelte az oroszlánnő hasonló indulattal. – Tábornokként pedig neked semmi jogod ilyen hangon beszélni velem!

– Mi van akkor, ha ostobaságot művelsz?!

– Egyiptom érdekeit tartottam szem előtt, ezzel te is tisztában vagy!

– Egyiptomnak nem érdeke, hogy hozzámenj egy ilyen pojácához! – jelentette ki Mahado erélyes fejrázás kíséretében. – Hiszen elmondtam már a véleményen erről! Ha Kréta kell, felajánlhatjuk nekik a Rend védelmét a szövetségért cserébe. Mivel jelenleg kevés természetfeletti hatalommal rendelkeznek, így...

– A szövetséget akkor is meg kell pecsételni! – idézte nagyapja gyakori szavait a királynő. – Mellesleg, idővel újra megnő a mágusok és harcosok száma Krétában, és akkor a Rend ereje már nem lesz elég biztosíték.

– Évszázadok múlva – állította a mágus.

– Miért kellenének évszázadok?

– Bő száz éve, a thérai vulkánkitörés keltette szökőár hatására, a legtöbb krétai mágus, számos harcos és sólyomvérű elpusztult. Alig hagytak hátra utódot, akik nem biztos, hogy saját fajtájukból választanak társat. Mágusok gyerekei általában szintén mágusok lesznek, abban az esetben, ha mindkét szülő mágus, ám, ha egyikük nem az, az arány változik. A fele gyermeknél több nem szokta örökölni a képességeket, és ez így van más természetfelettieknél is. A természetben létezik egyfajta egyensúly, így ha két mágus, mondjuk, két emberrel állna össze, végül ugyanannyi mágikus erejű gyerek születne, mint ha egymást választanák, talán még kevesebb is. Krétán kevés természetfeletti maradt, így az egy csoportba tartozók mára talán már el is érték azt a szintet, ahol egymás közül válogatniuk vérfertőzésnek számítana. Hacsak nem bevándorlás útján, a természetfeletti egyének száma még jó ideig alacsony lesz a birodalomban. Persze kivéve a...

– A miket? – kérdezett rá a királynő kíváncsian, bár már sejtette, Mahado miféle lényekre célzott.

– Nem számít, ők nem szeretnek a szárazföldiekkel közösködni!

– A krétai nép, a mínosziak szigetlakóknak számítanak – pontosított Theodora. – Bár fűzi őket néhány szál Hellászhoz, s azzal együtt a szárazföldhöz, de otthonuk sokkal inkább egy nagy sziget...

– Ők senkit nem kedvelnek, aki a víz felett lakik – tisztázta a mágus is. – És egyébként sem ez a lényeg! Eljegyzésed Cassius herceggel teljességgel felesleges! Erről kellene beszélnünk!

– Nincs mit megbeszélnünk, Mahado – ingatta a fejét a királynő. – Külön köszönöm a felvilágosítást, amit a természetfelettiek szaporodásáról tartottál, de nincs több időm a számodra.

– Két dolog! – szólt közbe végül a hercegnő, aki eddig bírt csendben maradni. Mahado és Thea kérdőn néztek rá, meglehetősen bizalmasba forduló párbeszédükből kizökkenve. – Először is, apánk mágus volt, anyánk oroszlánvérű. Akkor, hogyhogy nem lett legalább egyikünk mágus?

– Kivételek mindig voltak és lesznek, Sitara – magyarázta a mágus. – Van, hogy egy adott egyén ereje, vére erősebb, mint minden másik. Létezik, hogy egy ember és egy természetfeletti személy gyerekei mind öröklik az adott szülő erejét, de az is előfordulhat, hogy mind ember lesz. A fajok között nincs átmenet, így vagy ember vagy, vagy természetfeletti, de abból is kizárólag egy csoport tagja. Nálatok nyilván édesanyátok oroszán vére erősebbnek bizonyult, mint apátok varázsereje.

– Van oka, hogy az isteni kegyelteket te inkább már természetfelettiekként emlegeted? – kérdezett rá Tara.

– Van – bólintott Mahado. – Anubisz szerint az isteni kegyeltek ereje nem a Szellemektől, vagyis nem az általunk istenekként ismert lényektől származik. Ez magyarázza, hogy miért örökíthető az erő szülőről gyerekre. Logikusan belegondolva ennek sokkal több értelme van, minthogy az istenek folyton és folyton kiválasztják a korábbi kiválasztottjuktól születő gyermekeket...

– Ez nem éppen olyasmi, aminek egy volt főpap szájából el kellene hangzania – jegyezte meg Theodora.

– Sok minden van, aminek nem kellene elhangzania ezen a földön, Theodora, kezdődően azzal az igennel, amit Cassiusnak készülsz mondani!

– Befejeztem ezt a vitát! – határozta el a királynő, s hátat fordítva a tábornoknak távozni készült.

– Hé! Még meg sem kérdeztem a második dolgot! – panaszolta Sitara.

– Nem számít, úgysem elégednél meg a válasszal, amit adhatok – jelentette ki a királynő hidegen, s kitárva az aranyberakásos ajtókat otthagyta őket. Sitara elképedve tátotta a száját, Mahado szemöldöke fura táncot járt, de hang még nem jött ki torkukon. Tekintetük óhatatlanul is az öreg főpapra terelődött. Bászthotep lekezelő grimaszt küldve feléjük hümmögött egyet, majd szó nélkül vonult a királynő után. A tábornok és a hercegnő igencsak méltatlankodva bámultak utánuk.

– Hát ezek meg... – rázta a fejét Sitara teljesen ledöbbenve.

– Csak úgy itt hagytak minket – sóhajtott Mahado elégedetlenül. – Hihetetlen!

– Na, húzzunk innen, mielőtt még ennél is kínosabb lesz ez a helyzet!

– Olyasmi már lehetetlenség!

A mágus és az oroszlánlány összenéztek, majd egy hosszú, fáradt sóhajban osztozva fogadták el a szokatlan és kínos helyzetet. Végül is, ennél sokkal veszélyesebb dolgokon mentek keresztül alig fél napja. Ezzel a büszkeségükön ejtett sebbel foglalkozhatnak később is.

– Anu, gyere! – kiáltott oda kutyájának a hercegnő, ahogy ők is újra a trónterembe léptek, majd azt keresztülszelve a folyosót vették célba. A fekete eb lelkesen pattant fel a hűvös csempéről, s pillanatok alatt máris gazdája lábainál sündörgött. Megnyalogatta a lány kezét, majd a mágushoz ügetett, s fejét most az ő langyos tenyerének nyomta. Mahado idegességéből kiszakadva, megenyhülve simította ujjait a kutya selymes, fekete szőrére.

– Kemény azért ez az egybeesés – jegyezte meg Sitara, miközben a fényes felületű csempékkel lerakott, hatalmas ablakokkal ellátott folyosót szelték. Odakintről, a palotakertből beszűrődött a madarak délutáni csivitelése némi kabócazúgással egybefűzve. Mahado eltompult érdeklődéssel pillantott az oroszlánlányra. – Hogy a családom éveken át eltitkolta ezt a tűzképességet előlem, erre, amikor kinyögik végre, az a kiemelt alkalom éppen Szekhmet napjára esik! Meg az is, hogy megmutatkozott az erőm. – A hercegnő elnyomott egy ásítást. – Bár, abban nem vagyok biztos, hogy éjfél előtt vagy után olvasztottam ki a rácsokat. – Újabb ásítás. – Azóta sem aludtam...

– Még mindig sokat beszélsz – állapította meg Mahado hasonlóan fáradt hangon. – De igazad van, elég sorsszerűnek tűnik.

– Hm. Igazam van, de azért túl sokat beszélek? – kekeckedett Tara játékosan, ám pimasz vigyora újabb ásításba fulladt.

– Kezdek hozzászokni – felelte végül a mágus, majd ő is mélyet ásított. – Ha nem tennéd, már talán hiányozna.

– Hiányozna, mi? Jók ezek az álmos beszélgetések – magyarázta a hercegnő. – Anya mindig azt hajtogatta, hogy akkor legőszintébb valaki, amikor hullafáradt!

– Van benne valami – értett egyet újból a tábornok.

Sitara arcára, mikor tudatosult benne, hogy Mahado egyhuzamban másodjára értett vele egyet, olyan széles mosoly költözött, hogy azt még a sorozatos ásításai sem tudták róla letörölni. A mágusnak már kevésbé volt kedve mosolyogni. Őt sokkal jobban kiakasztották a tények, melyek tudomására jutottak, de jelenleg ő is túl fáradt volt, hogy némi duzzogásnál erősebben foglalkozzon velük. Sitara fecsegése pedig, így, hogy álmos is volt, egész jól terelte el figyelmét újonnan jött bosszúságáról.

A tábornok végül elegáns folyosók hadán keresztül egész a lakosztályáig kísérte a hercegnőt.

– Aludj jól, Sitara – búcsúzott végül egy biccentéssel.

Az oroszlánlány, aki már fél lábbal tágas nappalijában állt, azonban látta, mennyire kimerült már a mágus. Csak úgy, mint ő maga, Mahado úgy nézett ki, mint aki tíz lépésnél többet sem képes már megtenni anélkül, hogy álltában elaludna. Azt pedig mégsem kockáztathatta, hogy az Aranysárkány Rend tábornoka kidőljön a thébai királyi palota egyik folyosójának árnyékos szegletében, vagy éppen a városi utcák sarkának valamelyikén. Így, amikor a férfi egy fáradt, meleg mosolyt küldve felé sarkon fordult, most ő volt az, aki megragadta a másikat. Sitara tenyere végigsiklott a férfi tovalendülő alkarján majd végül annak széles csuklójára szorult.

Mahado megtorpant, meglepetten kapta vissza tekintetét a lányra.

– Sitara...

– Úgy nézel ki, máguskám, mint aki beesik majd az első útjába eső bokorba! – magyarázta kissé pimaszkodva az oroszlánlány, majd befelé húzta maga után lakosztályába a férfit. – Inkább dőlj le itt nálam, amíg kicsit összeszeded magad!

– Valóban fáradt vagyok, de még számos dolgom akad – szabadkozott finoman a tábornok, bár lábai önkénytelenül is mentek, amerre a hercegnő vezette. – Beszélnem kell az ámon-papsággal, a nővéremmel...

– Na, ne vitázz már! – mormogta Tara egy ásítás közepette. A nappalijában lévő számos ülőalkalmatosság közül egy széles szófához vonszolta a férfit, majd amikor megérkeztek vállaira simítva tenyereit lenyomta oda. Mahado nem szeretett volna erősebben ellenkezni a lánnyal, így hagyta magát leültetni. Sitara ekkor pár „itt maradsz" pillantást küldött felé, majd egy távolabbi fotelből egy bordó alapon sárga és narancssárga, kacskaringós mintával díszített takarót kapott fel, s nyomta a kezébe. Mahado újra meglepetten nézett fel rá, ahogy elvette a puha szövetet.

– Ez meg... – méregette a takarót csodálkozva.

– Igen-igen, ezt a takarót adtam neked legelőször, amikor úgy erősködtél, hogy itt aludhass!

– Most pedig már te erősködsz, hogy így legyen – jegyezte meg a tábornok, huncut mosolya ásításba fulladt.

– Na, jó, én húztam horkolni! – határozta el a hercegnő hevesen, s már libbent is be hálószobájába, Anu szaporán vágtatott a nyomában. Az ajtóból még visszafordulva küldött egy kedves mosolyt a mágus felé, majd a lehető legszélesebbre tárva az ajtószárnyakat tűnt végül el a másik oldalon.

Mahadót kellemes érzéssel töltötte el a hercegnő gesztusa. Újabb, sóhajjal egybeolvadó ásítás után megfelelő pozícióba helyezte magát a szófán, s a mintás takarót magára húzva rövidesen elaludt. Sitara szintén pihe-puha baldachinos ágyába bújt, Anu rögvest mellé fészkelte magát, s egy sárga selyemtakaró borításában nemsokára ők is álomba zuhantak.

Alkonyodott már, amikor a mágus és az oroszlánlány ébredezni kezdtek. Lemenő nap sugarai ömlöttek be a hercegnői lakosztály magas ablakain, meleg árnyalatokba öltöztetve az elegáns termeket. Csupán néhány órát aludhattak, de ez épp elégnek bizonyult, hogy éjjelig kihúzzák vele, s különösen hálásak voltak azért, amiért a rövid, de mély alvás ezúttal álom nélkül érte őket. Az éjelfekkel történtek után bizonyára rémálmaik lettek volna, de legalábbis felkavaró dolgokra emlékeztek volna vissza. Így legalább ezt elnapolhatták.

Sitara gyorsan vett egy langyos fürdőt, Nakato szorgos közbenjárásának hála, amit a tábornok ezúttal is az ajtó túloldaláról várt végig. Az oroszlánlány már nagyon szerette volna lemosni magáról a barlang piszkát, s a mágus kifejezetten örült annak, hogy ezúttal senki sem szerette volna mosdás közben megtámadni. Amikor Tara végzett a dolgával, egy szál aranyszín törülközőben vonult végig a nappalin Mahado immár kevésbé megakadt tekintetével kísérve. Gyorsan magára vett egy aranyszínű selyemruhát, melyet egy zöld-piros háromszögekkel és gyöngyökkel kirakott gallér, illetve öv díszített. Magára húzta homokszínű bőrsaruját, felkapott pár széles, szintén zöld és piros színekkel festett aranykarkötőt, s fekete ankh kereszt medálját megigazítva nyakában nyugtázta, hogy elkészült.

– Mehetünk? – érdeklődte a tábornok.

– Észre sem veszel rajtam semmit?! – méltatlankodott a hercegnő.

– Rövidebb a ruhád, mint általában – állapította meg végül a mágus. Sitara szoknyája alól most valóban kivillantak térdei, míg általában öltözete legalább térd alá vagy fél lábszárig ért.

– Most komolyan ezen fogsz fennakadni? – forgatta meg szemeit a lány. – Igaz, hosszában már kicsit kinőttem ezt a ruhát, de ennek tetszett meg a gallérja.

– Ugyanis?

– Piros és zöld, hát nem érted? Piros, mint a tűz, mint az én erőm! És zöld, mint a te szemed és varázslatod színe!

– És ezzel most pontosan mit szeretnél mondani?

– Most már egy csapat vagyunk! – tisztázta az oroszlánlány pajkosan vigyorogva. – Te nem így látod, máguskám?

– Hm – mosolyogta meg végül a dolgot Mahado, picikét talán még meg is hatódott. – A mágus és az oroszlánlány... – Feltápászkodott a díványról, s a hercegnőre emelte indulásra kész tekintetét.

A páros végül a palota hátsó teraszán lyukadt ki, a lemenő nap fénye narancsos árnyalattal töltötte meg a langyos levegőt. Anu hamar leszaladt a legközelebbi lugasba és az ott lézengő macskákkal fogott kergetőzésbe. Sitara és Mahado a márványból faragott korlátig sétáltak, ahonnan belátták a palotakert egész keleti oldalát. Amon-Ré korongja már a nyugati horizonthoz közelített, így a terasz csupán legdélebbi szélét világították még meg napsugarak, ahová jelenleg húzódtak. Vetettek pár hosszú pillantást a dús, zöld fákkal és virágzó növényekkel szegélyezett kavicsos sétányokra, s a lótuszokkal hintett Nap- és Holdtóra. Kabócák koraesti zúgását kellett túlbeszélniük, amikor egymáshoz fordultak.

– Sohasem gondoltam volna, hogy nyolc nap alatt így megváltozik az életem – mondta Sitara. – Régebben elegem volt a nagyapám tanításaiból és belőled is, de... jelenleg már szinte elengedhetetlennek érzem a közelséged.

– A dolgok könnyen megváltoznak – felelte Mahado, a lány kedves hangvételéhez képes meglepően hidegen. A hercegnő azonban nem vette zokon. Úgy vélte, a tábornok a hajnali, könyörtelen csatájukra gondolt vissza, s így ő is aggodalmasabb hangra váltott.

– Igaz. Rémes, ami ebben a városban történt... s talán még történni is fog...

– Bár ne mindenki azon dolgozna, hogy még nagyobb bajba keverje magát! – tört ki végül a tábornokból kedélye megromlásának oka.

– Te meg miről beszélsz? Már órák óta semmi ostobaságot nem tettem! – vigyorodott el játékosan az oroszlánlány.

– Nem rólad van szó, hanem a teliholdról – rázta a fejét a mágus. – A nővéred hajthatatlan, mindenképpen el akar menni a szavannákra. Ha délen is éjelfek garázdálkodnak...

– Igen, az ostoba hagyományok – sóhajtotta Sitara. – Inkább maradnánk a seggünkön és örülnénk, hogy megúsztuk a mostanit!

– Szóval te egyet értesz velem abban, hogy ostobaság, amit tervez?

– A nővérem? Egyébként csupán a teliholdas túránkat tartod ostobaságnak, vagy a tényt, hogy házasságra készül lépni Cassius herceggel?

Mahado egy pillanatra teljesen lefagyott ezen mondat hallatára, amit Tara is észrevett rajta. Stílusa szerint azon nyomban rá is kérdezett volna, de látván a tábornok arcára kiülő idegességet és gyötrődést, inkább mégsem tette. Úgy érezte, ez olyan dolog, amibe jelenleg még nem érdemes belemásznia.

– Egyáltalán nem értem, miért viselkedik így – válaszolta inkább a hercegnő fejcsóválva, a mágus méltatlankodásán és neheztelésén osztozva. – Az oroszlánok büszke lények, nem adják sem a testüket, sem a lelküket másnak, hacsak ő maguk erre nem vágynak!

– Úgy látszik, a nővéred elsősorban királynői kötelességeire gondol, csak utána önmagára – felelte szárazon Mahado.

– És ez nem pont ugyan az, amit az én hercegnő létemmel kapcsolatban próbáltál megértetni velem? – kérdezett rá Tara jelentőségteljesen.

– Azt a kijelentésemet most többszörösen is visszavonom! – döntötte el a tábornok. Végre erőt vett magán, kiűzte magából a haragot és csalódottságot, helyét az együttérzésnek és gondoskodásnak adta át. Kezét oltalmazóan a hercegnő vállára helyezte, mialatt mélyen a szemébe nézett. – Sitara, sohase tagadd meg önmagad! Egy oroszlán legnagyobb kincse az ereje és a büszkesége. Ne add fel azt, aki vagy! Bocsáss meg, ha valaha, ha közvetve is, ennek az ellenkezőjét kértem tőled!

– Jó, jó, kicsit elérzékenyültünk itt, nem gondolod? – nevette el magát az oroszlánlány zavartan, ám a mágus szavai valójában igenis megérintették a lelkét, s kifejezetten hálás volt neki korábbi kijelentéséért.

– Meglehet – sóhajtott Mahado kissé összetörten.

– Nincs időnk ilyenekre! – kiáltotta a hercegnő tettre készen. – A nővérem őrültségre készül! Meg kell akadályoznunk!

– Hogyan? – tette fel a tábornok a költői kérdést. – Hisz már elhatározta magát, s a nővéred legalább olyan makacs, mint te magad! Ha valamit a fejébe vesz...

– Hé! Ne sértegess! – kérte ki magának Tara, s játékból durcásan összefonta karjait maga előtt. – Én messze túlteszek bárkin makacsságban!

– Jelenleg... azt mondanám, hogy a nővéreden aligha.

– Ajajj, úgy tűnik, vissza kell állítanom régi hírnevemet!

– Elmondanád, mi értelme van ennek a vitának?

– Régebben a vitáink mindig lázba hoztak, téged is, engem is. Mivel láthatóan kicsit magad alatt vagy, így gondoltam, hogy...

– Hogy ha veszekedni kezdesz velem, akkor majd...?! – döbbent meg a mágus.

– Miért, jobban vagy, nem? – kérdezte az oroszlánlány pimasz vigyorral.

– Sitara, nem hiszem el, hogy...!

– Egyre jobban a régi önmagad – folytatta a hercegnő bólogatva.

– Inkább menjünk – hagyta rá a dolgot Mahado, bár rövid vitájuk letagadhatatlanul felpezsdítette vérét a korábbi, dermesztő hírek után. – Na, gyere, cicuskám! Elkísérlek Nailah-hoz, ahogy kérted. – Időközben mosolya elnehezedett, arckifejezése újból komolyra váltott. – Utána meglátogatom a Nap-papságot. Holnap pedig bejelentem a fejleményeket az embereimnek. Jobb lesz, ha a kinevezések mellett végre a rendtagok is tudomást szereznek az eljegyzésről, ami talán örökre megváltoztat... mindent – halkult el hangja a mondat végén.

– Cicuskám, mi ez az új becenév? – karolta át Tara a mágust, s máris elkezdte a kert kijárata felé vezetni, miközben próbálta elterelnie figyelmét a témáról. – Ennél még az oroszlánkám is jobb! És ha már itt tartunk, miféle kinevezések?

Sitara egy ideje gyanította már, mit érezhet a tábornok nővére iránt, s ismétlődő, letörtségről, csalódottságról, s felháborodásról árulkodó reakciója Thea eljegyzésére most megerősítésként szolgált korábbi sejtéseire. Azt viszont érezte, hogy jelenleg nem okos dolog felhoznia ezt a dolgot, csupán Mahado nyugtalanságát fokozná vele, s lehet, a mágus sem áll még készen, hogy bárkinek is bevallja ezt. Inkább továbbra is úgy tett, mintha pusztán politikai oldalról értene egyet a férfival.

Mahado útközben megosztotta a hercegnővel hogy kit, milyen címre, s milyen indokkal és céllal nevezett ki. Sitara egészen meglepődött Nia tábornokká tételén, ám legalább annyira örömmel töltötte el. Bár a leopárdnő igencsak szigorúan bánt vele a barlangban, igyekezett személyes bosszúságát félretéve a dolog lényegi vonatkozására koncentrálni. Nia megmentette őt és a többieket, s a hercegnő biztos volt benne, hogy legalább olyan kiváló tábornok válik majd belőle, mint amilyen jól a macskákat vezette. A nagy egyetértés mellett persze arra is odafigyelt, hogy további kérdésekkel igyekezzen elterelni mindkettejük figyelmét nővére közelgő, kelletlen eljegyzéséről. Egyébként is, másnap reggel indulnak, és még szerette volna ezt az estét Nanával és Tygaarral tölteni.