„Ne olyasmivel takarózz, ami nincs!"

„Jellemző, hogy a férfiak végső soron sohasem mernek igazat adni egy nőnek! Sértené a büszkeségüket, ha egyszer egy nő oldaná meg a problémájukat, ezért inkább megszabadulnának tőle!"

„Visszajössz még, vagy fogadjam el mostantól a barlangi macska sorsot?"

„Életben kell lennie! Olyan nincs, hogy nem!"

Nia egyszerre három ellenféllel harcolt, s sebesebben pörgött-forgott bárkinél, ám mozdulataiban egyértelműen megmutatkozott a kimerültség. Nala és Ekene már szinte csak leopárd, illetve sárga oroszlán alakjukban szökelltek a kékek között. Chikelu megpróbálta emberi és oroszlán alakja váltogatásával megzavarni az ellenséget, egyre kevesebb sikerrel. Tamir szerzett az éjelfektől egy fekete kardot, így egyik kezében fekete, másikban aranyszín pengével próbált ellen tartani két ellenfélnek, mialatt a harmadik csapásai elől igyekezett kitérni.

Mahado elhajolt a felé lendített fekete penge csapása elől, majd saját, aranyszín kardjával lendült ellentámadásba. Bevetette volna varázserejét, hogy újból fordítson a harcon, de érezte, hogy energiatartalékai igencsak kifogyóban vannak. Bár a kékek nagy létszámuk miatt kezdtek felülkerekedni rajtuk, a tábornok bölcsebbnek látta varázserejét egy esetleges vészhelyzet vagy éppen arra a bizonyos megfelelő alkalomra tartalékolni. Háttal állt ellenfelének, majd egy félfordulattal egybekötött erélyes kardlendítéssel támadt rá, a két kard egymásnak feszült, végül súrlódva csúsztak el egymáson.

A mágus hirtelen egy erélyes rúgással taszította távolabb magától az éjelfet, ám ahogy bakancsa a fekete páncéllal érintkezett, egy feltörő, lila erőtér őt is hátralökte. Hanyatt a talajba csapódott, majd a becsapódás okozta zúzódások fájdalmait elnyelve ugrott talpra, s lendítette kardját kelletlenül az újabb felé tartó katona irányába. A tábornok harc közben erősen járatta a fejét, hogy vajon miképpen kerekedhetnének ki az egyre reménytelenebb helyzetből, amikor a megoldás ezúttal önmagát hozta el.

Váratlanul egy szinte ugyanolyan, gyöngyházfénnyel izzó erőtér söpört végig a folyosón, amellyel már korábban is találkozott. Az idegen energia ezúttal is megbolygatta kicsit auráját, ahogy hatására Nala és Ekene ideiglenesen, önkénytelenül visszaváltoztak emberi alakjukba. Nia, Tamir és a többiek ösztönösen néztek össze Mahadóval, majd ismerték fel, hogy a kékek páncéljából kiveszett a lila izzás.

– Semlegesítette az energiájukat – tette szóvá az egyértelműt Kelu.

– Pont, mint a csarnokban – jegyezte meg Tamir.

– Zoana... – vetette fel Nia elmerengve.

Mahado már kevésbé engedett magának időt a merengésre. Kihasználva azt a pár pillanatot, amíg a kékek zavarodottan meredtek egymásra, elkiáltotta magát.

– Földre! – utasította embereit, mialatt kezeit olyan pozícióba emelte, mintha egy láthatatlan, nagyobbacska gömböt tartana.

Ahogy Nia és a többiek a talajra vetették magukat, a mágus tenyerei között zöld szikrázás jelent meg, mely egyre nagyobb intenzitással pattogott. S amikor Mahado az ellen felé fordította tenyereit, az energia zöld villámok formájában hasított a levegőbe, s talált el pontosan a mellkasán minden éjelf katonát. Ahogy a villámok elérték őket, zöld szikrázás vonta be testüket, s így, hogy páncéljuk nem tartalmazta a lila energiát, szinte tovább vezette rajtuk a halálos csapást. Az ellenség tagjai, több tucat katona, kivétel nélkül eszméletüket vesztették, páran életüket, s erőtlenül rogytak a földre.

Mahado szaggatottan vette a levegőt, az elhasznált energia, s a nem kívánt kegyetlenség egyaránt kifárasztotta. Adott helyzetben úgy érezte, nem volt más választása, mégis, szabadulásukhoz használt eszközeit szükségtelenül könyörtelennek tartotta. Nia, Tamir, Kelu, Nala és Ekene ellenben megkönnyebbülten sóhajtottak fel, s hálás tekintettel néztek a mágusra. Egyedül Meritpahet volt, kinek kezdeti megkönnyebbülés után komoly, kissé helytelenítő kifejezés ült az arcára.

– Szükségtelen volt így felvágnia, tábornok! – jelentette ki végül a leopárdnő mély meggyőződéssel. Magabiztos megszólalásán a történtek után mind meglepődtek. A tábornok szemöldöke a magasba szökött, ahogy magyarázatot várva meredt a nőre. – Azt követően, hogy elvesztették az energiájukat, könnyűszerrel elintéztük volna őket!

– Legalább negyvenen voltak, mi pedig hatan. Majdnem hétszeres túlerőben!

– Többel is elbántunk volna!

– Meglehet – ismerte el végül Mahado. – Jól képzett harcosok vagyunk. Azonban, így fontos perceket nyertünk!

– Ez így igaz – állt a tábornok pártjára Tamir, míg Nala, Ekene és Kelu hirtelen képtelenek voltak oldalt választani. – Induljunk is a hercegnő után! – vetette fel. Már meg is tette az első pár lépést a gyülekezési csarnok irányába, ám Mahado határozottan feltartott tenyere megállásra késztette. – Tábornok?

– Várj még! – utasította a harcost Mahado, majd visszafordult Niához. – Tudni akarom, minél fogva vonja kétségbe a döntésemet, melyet ráadásul a pillanat hevében kellett meghoznom! Amellett persze, hogy talán a varázslatom nélkül is elbántunk volna az ellenséggel!

– Talán időt nyertünk vele, de elpazarolta az energiáját! – állította Meritpahet. – Davuval és Szatiah-val éppen ez történt. A számos, intenzív varázslatuk miatt a végére annyira kimerültek, hogy már térugrani sem voltak képesek, teljesen ránk lettek utalva. Mennyit segítene az a helyzetünkön, ha egy újabb varázsolni képtelen mágus ragad a nyakunkon?!

– Nem díjazom ezt a hangnemet, Nia! Mellesleg, majd eldöntöm én, mire érdemes varázserőt fordítanom, és mire nem, és hogy miként osztom be az energiámat!

– Mert ez idáig is olyan pompásan működött! – szőtte gúnyosan szavait a leopárdnő.

– Akár csak a te stratégiád! – válaszolt hasonló gúnnyal a tábornok. – Láthatóan, a csapatod is egyben tartottad, ahogy a hercegnőt a közeledben!

– Az lejön valakinek – kotyogott köze Kelu, Mahado és Nia szúrós tekintetének kereszttüzében egész vékonyka hangon –, hogy most épp azokat a perceket vesztegetjük vitatkozásra, amit állítólag nyertünk a tábornok varázslata által?

A mágus és a leopárdnő először bosszúsan villantották az oroszlánvérűre sárga macskaszemüket, illetve zölden izzó tekintetüket, majd mindketten megvilágosulva köszörülték meg torkukat.

– A vitatkozás nem visz előbbre! – mondta ki végül Mahado, melyre mindannyian gondoltak.

– Igaz. Később vitatkozunk – döntötte el Nia, s a tábornokot ezúttal talán még a többieknél is jobban meglepte az a magabiztosság és könnyedség, amivel ezt a leopárdnő az ő, vagyis felettese arcába mondta.

– Lesz miről – bólintott a mágus jelentőségteljes, megszilárduló arckifejezéssel.

– Akkor, a hercegnő... – hozta fel újból Tamir.

– A hercegnőt megkeresem magam! – döntötte el Mahado, hangja nem tűrt több ellentmondást. – Nia, Tamir! Ti vezessétek ki a csapatotokat a barlangból! Ezen a folyosón visszajuttok a fegyvertárig, ahonnét több útvonal is vezet a kijárathoz, gondolom, mostanra ismerős a dolog.

– Mondhatni – felelte Nala kurtán, míg Tamir csalódottan, Nia pedig bosszúsan hallgatott.

– Vigyázzatok az úton, és odakint csatlakozzatok a többiekhez, és ha szükséges, a csatához!

– Miért nem megyünk együtt a cicahercegnő után? – kíváncsiskodott Kelu, s érdeklődésén Tamir és a többiek is osztoztak.

– Szeretném, ha biztonsággal kijutnátok. Másrészről, amikor megtalálom a hercegnőt, egy térugrással kiviszem innen. Egy személyt magammal vinni egyszerű, de még öt másikat... arra már elképzelhető, hogy valóban nem lenne elég energiám.

– Megértem a döntését – mondta most Nia, kivételesen egyetértve a mágussal. – Tamir és a többiek jussanak ki épségben!

– És te!

– Én magával tartok! Ostobaság egyedül nekivágnia az ismeretlennek. Nem járt még abban a csarnokban, és az illatokat sem tudja követni. Ráadásul, mi van akkor, ha váratlan helyzet folytán segítségre szorul?

– Mi van akkor, ha azért bukom el a hercegnő kimentésében, mert még egy személyt védelmeznem kell, és nem marad elég energiám? – kérdezett vissza a tábornok sarkalatosan.

– Úgy érti, hátráltatnám?! – csattant fel a leopárdnő.

– És te korábban, mikor megemlítetted, hogy a mágiám nélkül semmi hasznom nem vennétek?!

– Ne forgassa ki a szavaimat!

– Befejeztem a vitát, Nia, ezúttal véglegesen! Talán hoztam rossz döntéseket, talán a mostani egy közülük, de még mindig én vagyok a tábornok, s te a beosztottam! Követned kell az utasításaimat, akár tetszik, akár nem! Most pedig azt parancsolom, hogy távozz! – Nia szilárdan állta a férfi kemény tekintetét, készen álláspontja megvédésére, ám amaz nem hagyta szóhoz jutni. – Több ellenvetést nem fogadok el! Vagy engedelmeskedsz, vagy távozhatsz a Rendtől!

Mahadót magát is meglepte, milyen hévvel fenyegette elbocsátással egyik legjobb emberét, ám Nia konoksága és keményfejűsége ezúttal átlépett egy bizonyos határt. Már-már a tiszteletlenség határát súrolta, ahogy ellent mondott neki, ráadásul éles helyzetben, amikor minden pillanat számított. Ki kellett osztani őt, hogy emlékeztesse rá, hol a helye. Még ha legbelül úgy is érezte, van értelem a nő ellenkező szavai mögött, hozzáállása komoly gyakorlatiasságot hordoz, Meritpahet engedelmességre kényszerítése most elengedhetetlen volt.

Nia elégedetlenül préselte össze ajkait, kényszerítve magát, hogy még véletlenül se szóljon megint vissza felettesének, ezzel újabb, felesleges vitát szítva. Bár szerette volna, és meglehetősen fontosnak tartotta érvényesíteni akaratát, belátta, hogy nem ez a legalkalmasabb hely és idő erre. Mellesleg, azt sem szerette volna megkockáztatni, hogy pimasz szájalása miatt a tábornok talán beváltsa ígéretét, és elbocsájtsa a Rendtől. Ehelyett inkább hallgatott, majd példát mutatva elsőként indult meg a fegyvertár irányába. Ám, még mielőtt emberei követhették volna, óhatatlanul visszafordult egy utolsó megjegyzésre.

– Jellemző, hogy a férfiak végső soron sohasem mernek igazat adni egy nőnek! Sértené a büszkeségüket, ha egyszer egy nő oldaná meg a problémájukat, ezért inkább megszabadulnának tőle! – jelentette ki a leopárdnő gúnyosan, majd faképnél hagyva a tábornokot eltűnt a kanyar után. Chikelu helyette is zavarba jőve, vöröslő arccal sietett utána. Tamir, Nala és Ekene kicsit ledöbbenve biccentetek a tábornok felé búcsúzásul, majd követték a vezérüket.

– Jól tudod, hogy ez nem erről szól! – kiáltott még Nia után a tábornok. – Ne olyasmivel takarózz, ami nincs!

– Egy tábornok sem hajlandó a beosztottja igazát beismerni! – kiabált válaszul Nia, de cseppet sem lassított, kemény hangja visszhangzott a folyosón.

– Ha nincs igaza, akkor nem! – zárta le Mahado a témát, s sarkon fordulta elviharzott a másik irányba.

És még ha igaza is lenne – folytatta magában a tábornok. Több kockázatot képtelen vagyok vállalni. Ha valami rosszul sül el, ha rosszul mérem fel a helyzetet, és odaveszek, akár a hercegnővel együtt... Nem engedhetem, hogy a birodalom ilyen értékes harcost... ilyen tehetséges vezetőt vesszen, mint te, Nia!

Mahado hitt benne, hogy megtalálja a hercegnőt, és kijuttatja innen, ám ha esetleg, mégis történne valami... ha ő már nem tudna kijutni, vagy esetleg már Sitarát sem tudja kijuttatni... Thébának szüksége lesz egy olyan elszánt, elmés és erőskezű vezetőre, mint Nia Meritpahet.

*

Nia, Nala, Tamir, Chikelu és Ekene sikeresen elérték e fegyvertárat. A barlangfolyosó szokatlanul néptelennek tűnt, egyedül a halott éjelfek holttestei feküdtek a talajon, akiket macska ügyességével kerülgettek. Vagyis Nia és Nala szaporán manővereztek közöttük, Kelu és Ekene szorosan mögöttük haladtak, ám Tamir néha önkénytelenül bele-belerúgott egy fekete páncélba, s bosszús morgást hallatva zárta a sort. Arról a szokatlan és szenvedélyes vitáról, mely Nia és a tábornok között korábban lezajlott nem esett szó. A többiek nem is merték volna felemlegetésével megkockáztatni, hogy kivívják a leopárdnő haragját, még akkor sem, ha ez feltehetően csak némi morgolódásban és pár esetleges karomcsapásban nyilvánult volna meg.

Tisztában voltak vele, számukra most már az a legfontosabb, hogy épségben és a lehető leghamarabb kijussanak a hegyből. Ráfordulva a következő alagútra megszaporázták lépteiket, s az alakváltók végül átvették nagymacska alakjukat. Nia és Nala kecses nőstényleopárdként törtek az élre, Ekene sárga nőstényoroszlánként zárkózott fel hozzájuk. Chikelu, miután felvette sárga hímoroszlán alakját, még odabiccentett Tamirnak, majd a nők után vágtatott. A nagydarab, harcos férfi fáradt sóhaj kíséretében forgatta meg szemeit, majd az alakváltók után iramodott. Szemei kék fénnyel ragyogtak fel, ahogy természetfeletti sebességgel suhant a kacskaringós járaton keresztül, hamarosan beérve az előtte vágtató nagymacskákat.

*

Kósza vízcseppek hulltak az agyagos talajra, halk csobbanásuk tompán visszhangzott a lakatlanná vált, lila-kék derengésben úszó barlangfolyosón. Sitara szaggatottan szívta be a levegőt, majd eresztette ki, de bármennyiszer ismételte meg a műveletet, nem sikerült megnyugvásra találnia. Zoana már legalább negyed órája magára hagyta, s az óta semmi hír felőle. A mellette ücsörgő Anu, s az őmellette lapító Zara hasonló idegességgel fészkelődtek a fedezékként használt szikladarab mögött.

Hirtelen gyöngyházfényű erőtér söpört végig a folyosón, mely kissé megpiszkálta az oroszlánlány auráját. Szemei pár pillanatra arany macskaszemekként villantak fel. Sitara felismerte, hogy ez az energiamező szinte ugyan olyan, melyet Zoana korábban alkalmazott a kékek fegyvereinek semlegesítésére. Megfordult a fejében, hogy talán most már biztonságos lenne elhagynia rejtekhelyét, ám kivételesen elvetette a merész ötletet. Ha egy sereg kékkel fut össze, így egymagában, két vékonyka kutyával, nem sokra menne, főképp az ereje nélkül. Most az egyszer legjobb lesz, ha nyugton marad a fenekén, s reméli, Zoana betartja ígéretét, és dolga végeztével visszatér majd érte.

Anu és Zara mintha sejtették volna, hogy a boszorkány által létrehozott láthatatlanná tévő pajzs az egyetlen, ami igazán elrejti őket az ellenség elől. Az erőtér hatására ideges vakkantások helyett csupán halk nyöszörgést és vonítást hallattak.

– Cssss! – pisszent rájuk azért Sitara. Csitítóan átkarolta Anut, mialatt párszor végigsimított selymes szőrén fejétől a háta közepéig.

A fekete kutya hamarosan befejezte a nyöszörgést. Helyette megértően bólogatott, majd vigasztalóan nyalogatni kezdte Zara arcát és nyakát, hasonló hallgatásra késztetve a kutyalányt. A szőke kutya végül mintha megértette volna, hogy akármennyire aggódik gazdája miatt, csendben kell maradnia, így ő is elhallgatott. Sitara ezt újabb mély sóhajtással nyugtázta, miközben elmerengve nézett el abba az irányba, amerre a menekülő éjelfek tartottak.

Zoana... vajon mi tart ennyi ideig? Visszajössz még, vagy fogadjam el mostantól a barlangi macska sorsot?

*

A hegy gyomrában, a védelmi célokra használt csarnokba húzódott kék bőrű, ezüsthajú népeken kezdett elhatalmasodni a káosz. A nők és az idősek, amint a gyöngyházfényű erőtér második hulláma is áthaladt a barlangon, már gyanították, hogy talán komolyabb a helyzet, mint számítottak. A vezérek azt állították, urai a helyzetnek, s a harcra kevésbé alkalmasak számára a Bunkerbe vonulás pusztán óvintézkedés. Azt ígérték, a katonák majd kiűzik a betolakodó midgardiakat a hegyből, s ezt követően ők újból birtokba vehetik körleteiket. Azonban, a második hullám után sem a náluk lévő kevés fegyverbe, sem a portálvetőkbe avagy a kommunikációs készülékeikbe nem töltődött vissza az energia, és más módon nem tudták pótolni.

Hosszú perceket vártak, de semmi. Kezdték megbánni, hogy korábban hallgattak a vezérek utasításaira, és nem értesítették a többi bázist, nem kértek még segítséget. A nők és idősek nagy része jól sejtette, hogy ez egyféle büszkeség-ügy a vezéreknek, de mivel ezzel még kissé azonosulni is tudtak, így nem tettek semmit. Most azonban már túl késő volt, nem volt lehetőségük bárkit értesíteni. Csak abban bízhattak, hogy a katonák megoldják a dolgot, és minden visszatért a korábbi kerékvágásba. Mindenki végzi a bázison kiszabott dolgát, a gyerekek tanulnak, a vezérek pedig tovább tervezik, miképpen építik fel új otthonaikat ezen a bolygón. Ez azonban egyre kevésbé tűnt valószínűnek, mind sejtették, hogy valami nagy gond lehet odakint.

A nők és idősek idegessége és aggodalma lassan átragadt a gyerekekre, akik közül az igazán fiatalok ezt merő félelemként élték meg és ösztönösen könnyekben törtek ki. Az idősebbek így azt kezdték fontolgatni, hogy talán érdemes lenne pár tagjuknak kimerészkedni, s megnézni, odakint hogy áll a helyzet. Ha valami váratlan folytán a midgardiak állnak nyerésre, el kell hagyniuk a hegyet, mielőtt őrájuk is lecsapnak. Egyelőre mégis úgy határoztak, még valamennyit várnak, nehogy pont meggondolatlanságuk vezessen egy erre portyázó midgardi csapatot a védtelenek búvóhelyére.

*

Mahado sebes léptekkel szelte a métereket, mígnem hamarosan egy hatalmas csarnokban lyukadt ki. Többször is körbenézett, tekintetével a hercegnő után kutatva a barlangterem minden apró részletét jól megfigyelte, de semmi Sitarára utaló nyomot nem talált. Amit viszont látott, hogy a földön éjelf katonák hevertek, holtan, vagy a halál peremén, s elméjébe komiszul újra bűntudat kúszott. Igaz, hogy le akarták igázni őket, de ez csupán állítólagos szándékuk volt. Ők mondhatni gyorsabbak voltak, s kihívták végzetüket, mielőtt az értük jött volna, jelentős részét már el is intézték.

A mágus megrázta a fejét, s kényszerítette magát, hogy lényeges dolgokra koncentráljon, mint a hercegnő megtalálása, és a hegyből való kijutás. Lehunyta szemeit, mély levegőt vett, s megpróbálta újból megidézni Amenet ajándékát. Ám hiába igyekezett, ezúttal sem sikerült. Fájdalmasan tudatosult benne, hogy ez bizony egyszeri ajándék volt, ami többé már nem tér vissza. Hirtelen hideg zuhanyként söpört végig rajta a megsemmisítő érzés, amit a felismerés hordozott, hogy Niának bizony igaza volt. Sem túlvilági varázslat, sem alakváltószerű szagérzékelés... konkrétan semmi nyom, ami alapján a hercegnő után indulhatna.

Itt állt egy hatalmas csarnokban, egy véres csata volt helyszínén, és teljesen tanácstalanul meredt maga elé. Végül észrevette a teremből nyíló három másik alagút bejáratát, de fogalma sem volt róla, melyiket válassza, melyikben induljon el. Az hegyben töltött hosszú órák alatt azt már kitapasztalta, hogy bármelyik járat lehet zsákutca, vagy éppen végtelen útvesztők sorozata. Ha rossz lyukat választ, talán újabb órákra bolyong majd a hegyben eredmény nélkül. Persze, bármikor vissza térugorhat erre a pontra, de így értékes perceket veszteget el. Másrészről... talán a térugrás sem olyan biztos. Tartalékai nagy részét elhasználta, most már alaposan meg kell válogatnia, mibe fektet energiát.

Energia, hát persze! – jutott hirtelen eszébe, miközben homlokon csapta saját magát. A semlegesítőnek hála újra, és látszólag véglegesen kiveszett az energia a kékek fegyvereiből és más dolgaiból! Ezek szerint Elyaas-ék sikerrel jártak. Ez némi nyugalommal s megkönnyebbüléssel töltötte el, ahogy a tény, hogy így talán a föld érintését használva megkeresheti az oroszlánlányt. Új reménnyel szívében sietett a legközelebbi cseppkőoszlophoz, majd tenyerét annak síkos, kissé rücskös oldalára simítva igyekezett látomásba esni.

A mágus szemeiben alig izzott fel a zöld fény, ahogy csatlakozott a környezet energiáihoz, úgy hasított a gyötrő, idegen energia elméjébe. Látomása nem állt másból, mint vadul cikázó lila villámokból, s csattogó, pattogó lila szikrázásból. Feje már pár pillanat alatt kongani kezdett a fájdalomtól, így kénytelen volt ellökni magát az oszloptól, s kiszakadva a kínzó látomásból elgyengülve rogyott térdre.

Ezt... nem értem... – morogta magában. Vagy... talán mégis – jött rá pár mélyebb gondolat után. A gyöngyházfényű erőtér csupán az eszközeikben semlegesítette az oda betöltött energiát, ám energiájuk forrását nem pusztította el. Ha arra képes lett volna, akkor már előzőleg sem tudták volna visszatölteni azt. Elyaas és Oziré nyilván tönkretették a távtöltőket, de a generátorokat képtelenek voltak. Generátor? Így nevezte volna Elyaas a megbeszélésen az energiatermelő szerkezetet? Mindegy, ez nem számít! Kezdek egyre többet hibázni! Össze kell szednem magam!

Mahado újabb, mély levegőket vett, majd a fájdalmas élményből lassan kilábalva felegyenesedett, s újabb köröket róva a csarnokban tanakodott tovább. Talán térugorhatna odakintre, és mondhatni kölcsönvehetné az egyik sakálvérűt, hogy kövesse a hercegnő szagát, de... az oda-vissza térugrálás megint túl sok energiájába kerülne. Ráadásul, ha szerencsétlenül éppen egy csata közepébe varázsolja magát, váratlan támadás érheti, akármelyik fél részéről, amit felkészületlensége miatt lehet, túl sem élne. Nem, túl nagy a kockázat!

Végül, mivel egy épkézláb ötlete nem akadt, mély levegőt vett, majd a lehető leghangosabban elordította magát.

– SITARA! SITARA, MERRE VAGY?! SITARA?!

Jól tudta, hogy kiabálásával talán felhívja magára a hegyben maradt kékek figyelmét, ám jelenleg úgy érezte, semmi más választása nem akadt. Nem bánta meg döntését, hogy Nia csapatát végül kiutasította a hegyből, így legalább azt sejthette, hogy ők valószínűleg épségben kijutnak. Mélyen hitt abban, hogy energiájuk híján az odakint harcoló kékek még nagy létszámuk ellenére sem lesznek képesek leverni seregét, így ők várhatóan felülkerekednek majd rajtuk. Persze, semmi sem volt száz százalék, ám ő igyekezett jelenleg teljes erővel és elmével a hercegnőre koncentrálni.

– SITARA?! SITARA! HA HALLASZ, KÉRLEK, JELEZZ VALAHOGY! SITARA! ITT VAGYOK, MÁR NEM KELL BUJKÁLNOD!

Válasz kiáltásaira sajnos nem érkezett. Biztos nem lehetett benne, de sejtette, hogy a hercegnő talán olyan mélyen tartózkodik az egyik járatban, hogy hangja már nem jut el hozzá. Másrészről, a macskavérűek kiváló hallásukról híresek, a szárazföldi alakváltók közül ők rendelkeznek a legkifinomultabb hangérzékeléssel, így remélte, hogy a lány talán mégis meghallja hangját.

Egy idő után aztán új ötlet vetült fel benne. Ha hangját nem is, talán illatát felismerheti. Ő nem képes mások szagát olyan intenzíven érzékelni, hogy az nyomkövetésre alkalmas legyen. Habár mágiája segítségével felerősítheti érzékeit, azok közel sem állnak az alakváltók kifinomult, állati érzékeihez. Sitarának azonban nem csak hallása, de szaglása is kiváló. Mellesleg, Anu is feltehetően vele van. Valamelyikük talán megérti az üzenetet.

A mágus ezúttal alaposan átgondolta, mibe fektet energiát. Karjait kissé eltartva törzsétől, majd tenyereit felfelé fordítva enyhe forgószelet keltett maga körül, mely süvítve foglalta örvényébe a csarnok párás levegőjét. A szél ezután három részre szakadt, majd mindegyik fuvallat egy-egy alagút bejáratát vette célba, azt leszámítva, ahonnan a mágus érkezett. A spirálisan előre törő szélcsapások sebesen hatoltak be a számukra kijelölt járatokba. Az első pár forduló után a mágus elvesztette a kapcsolatot velük, ám remélte, hogy az általa keltett áramlat még egy ideig tovább halad, s illatát, vagyis, így a csata után sokkal inkább szagát magával hordva eljut a hercegnőhöz is, akárhol legyen. Már persze, ha még életben van.

Életben kell lennie! – határozta el Mahado. Olyan nincs, hogy nem! Ezt az egyet képtelen lett volna elfogadni, így realitását megkerülve még a hercegnő halálának lehetőséget sem volt hajlandó számításba venni.