„A pénz fontos. Az mindennek a mozgatórugója. A pénz és a hatalom... mindenki erre vágyik."

„A rossz híreket mindig időben hozod."

Lila, kék és türkiz árnyalatokra festett napsugarak ömlöttek be a Holdtemplom színes üvegablakain, fényük meg-megcsillant a macskavérű istenségeket ábrázoló emberméretű szobrokon és a falakra mázolt olajfestményeken. Sitara és nagyapja a nyugati oldalhajó egyik kápolnájában tartózkodtak, amit kizárólag Básztetnek szenteltek. A nyolcszög alapú helyiség valójában csak hat, egymással százharmincöt fokos szöget bezáró falat számolt, a hetedik és nyolcadik fal helyén nyitott volt és a nyugti mellékhajóra nyílt. A nyolcszög nyugati csúcsában egy oltárasztalon fekete macska szobra ült, szemei arany színnel világítottak. Mellette, s még elszórtan a szentélyben cserepes pálmák díszelegtek a Holdistennő által ajándékozott termékenységet szimbolizálva. Egy ilyen nagyobb darab, ezüstszínűre festett cserépben álló pálmafa nyújtóztatta hosszú leveleit a felé a finom formájúra faragott márványpad felé is, amelyiken a hercegnő fogalt helyet.

Sitara az oltár közelében ült és a macskaalakos Básztet szobrot szemlélte, míg nagyapja az egyik falra írt ezüstszínű hieroglifák jelentését, és jelentésének magyarázatát vesézte már órák óta. Mélabúsan figyelte az ablakokon beáramló, az éjszaka színeiben játszó fénysugarakat, miközben megpróbálta sorozatos ásításait érdeklődést mutató felsóhajtásoknak álcázni. Hirtelen hideg bizsergés futott végig a testén, amely nyomán szőrszálai felálltak, szeme arannyá váltott, bensőjében kellemetlen érzés kavargott. Keze ösztönösen a pad mellett álló pálma törzsére tévedt, s mikor megmarkolta azt, már jött is a látomás.

A föld hangja most a városba repítette, keresztül a hold-negyed piacán, átszáguldva az utcákon, amíg végül a nap-negyed egyik forgalmasabb főutca szakaszán kötött ki. A nap-negyedi piacon, nem messze a főtértől hatalmas volt a káosz. Éktelen hangzavar, ricsaj, össze-vissza menekülő, s egymásba botló emberek kiáltásai és sikolyai zengték be a teret. A standok feldúlva, az áruk szerteszét hevertek a földön, nagy részük teljesen tönkrement. Fadarabokon, kelméken és ételeken is tűz lobogott, avagy már elégtek, s hamuként korábbi tüzek nyomairól árulkodtak. A tűz lassan tovább terjedt a közeli házak fából készült részeire, a piac további standjaira.

Ahogy megfordult a térben, az oroszlánlány ennek a felfordulásnak az okát is megláthatta. A zűrzavar kellős közepén egy bivaly nagyságú aranysárkány tombolt. Torkából induló lézerével minden lehetséges környező tárgyba belelőtt, s bár néha csupán az eget célozta, az embereket így is sikerült pusztításával a pánikba sodornia. A hercegnőn súlyos, kellemetlen érzés vett erőt, minta egy ismétlődő spirálba csöppent volna, mintha ez a dolog már megtörtént volna. Bár csak szemlélőként, mondhatni szellemként volt jelen a káoszban, valami annyira ismerős volt, annyira valós, annyira... emlékszerű. A fiatal sárkány, aki a piacot támadta ugyanis, nem volt más, mint...

Oda kell mennem! Most! – villant be a hercegnő agyába a gondolat, s amint ezt kimondta, máris visszatért a Holdtemplom Básztet szentélyébe, miközben keze lesiklott a pálmáról.

– Nagyapa! – pattant fel a padról. Arcáról, aranyló tekintetéből elszántság tükröződött, amikor keményen az öreg szemébe nézett.

– Mi az? Talán kérdésed van? – kérdezte leereszkedően a főpap. – Csodáltam is, hogy eddig mindent értettél.

– Nem kérdés, kijelentés! El kell mennem!

– Még nem végeztünk!

– Tudom. De nem maradhatok – magyarázta a hercegnő, s ezúttal megpróbálta határozottságát sokkal inkább udvariasan, mintsem alpári módon kifejezni. – Máshol van rám szükség!

– Ugyan hol? – méltatlankodott Bászthotep. – Templomunk legszentebb szentélyében vagyunk, egy macskavérű számára nincs fontosabb hely egész Egyiptomban!

– Szentebb hely talán nincs, de fontosabb van! Meg kell oldanom egy aranysárkány-ügyet! – jelentette be Sitara, s gyors, köszönésnek szánt biccentés követően máris eliszkolt a kijárat irányába.

A nagyapja természetesen még jó ideig kiáltozott utána, ahogyan a múltkor is, ám nem bánta. Ezúttal legalább megpróbált tisztelettudó maradni, s ezt fel is fogja hozni, bárki dörgöli az orra alá majd, hogy újból elszökött a Holdtemplomban tartott tanóráról. Mellesleg, ezúttal fényévekkel jobb kifogása akadt, mint legutóbb, amikor csupán az unalom űzte ki a szabadba. Életeket kellett mentenie. S bár legutóbb is végül azt tette, jelenleg ezzel már szökése pillanatában tisztában volt. Ahogy kiért a főkapun átvette mutatós fekete oroszlán alakját, s rugalmas ugrásokkal a lépcsők alján landolt, majd máris a hold-negyedi piac forgatagába vetette magát.

Vágtázás közben útba ejtette Taj és Ramida standját, s pár pillanatra lefékezve odabiccentett az árnyékban heverésző fekete kutyának. Mivel a tábornok ma nem tudott Anura vigyázni, hiszen a Naptemplomba mégsem vihette be, így a hercegnő úgy döntött, indiai barátainál hagyja a kutyát. Ők többször is vigyáztak már Anura, amikor régebben Nana nem ért rá, így ez most sem jelentett nekik akadályt. A kutya rögtön felkapta a fejét, hisz még oroszlán alakban is könnyedén felismerte gazdáját, azon nyomban fel is pattant, és odaügetett hozzá. A fekete oroszlán ekkor köszönésképpen biccentett egyet a házaspár felé is, majd ő és Anu szélsebesen a nap-negyed felé vették az irányt.

Ramida, aki jelenleg narancs és arany színekben pompázó szárit viselt, csodálkozó arckifejezéssel kékbe öltözött férjéhez fordult.

– Csak én látom így, vagy a hercegnő dolga olyan sietős mostanában?

– Az uralkodó családnál mindig zajlik az élet – vonta meg a vállát Taj. – Így volt ez Bombayben, s így van ez Thébában is.

– Úgy tűnik, a távoli tájak jobban hasonlítanak, mint bárki gondolná – mosolyodott el Ramida.

Nana és Noferu talpig lisztesen, s nyakig fűszeresen sürögtek-forogtak a hatalmas, fehérre meszelt faló konyhában, miközben egyszerre próbáltak meg új süteménytésztát összeállítani, a megkelt tésztából gombócokat formálni, s a gombócokat a kemencébe berakni és kisütni. Egyébként már nem is csak gombóc formát ölthetett a mézeskalács, Nailah és Noferu ugyanis ketten újfajta formákkal kísérleteztek. Volt például félhold alakú, lyukas karika alakú, s a kedvencük, rózsa alakú is – bár utóbbit elég nehéz volt megcsinálni, így abból volt a legkevesebb. A jövőben még újabb formákkal terveztek kísérletezni.

S míg ők a süteményekkel tevékenykedtek, Khepri és Dzsedkaré a másnapi kenyeret állították össze, míg odakint a piacon, ami többek között a ház előtti főutca szakaszon húzódott, jelenleg a pékúr felesége árulta a kész pékárukat. Hamarosan a feleség, Karina azzal a panasszal lépett be az ajtón, hogy senki sem veszi már tőle a kenyeret, sem a süteményt, mivel mindeni, akit csak lát, a főtér felé igyekszik. Szerinte valami olyan látványosság lehet ott, amit mindenképpen látniuk kell. Dzsedkarét, aki köztudottan élt-halt a szenzációkért ezzel könnyűszerrel rá is vette a dologra, s így a pékúr és párja a tömeghez csapódva elkavarogtak a Naptemplom előtti térre. Az árusítás így Kheprire maradt, aki kelletlenül ki is vonszolta magát az utcára.

Ami Kheprit illeti, igazán élvezte a két fiatal és csinos lány társaságát, s az istenekért sem mondott volna le arról... azonban mégiscsak az üzlet az első – ezt jó pékhez híven ő is tudta. Egy intéssel köszönt a szemközti standnál ácsorgó Safiya néninek, aki feltűnő fejcsóválással díjazta a főtérre nyomuló tömeget.

– Mindig csak a botrány érdekli őket – bosszankodott a néni. – Mennek a baj felé, mint a vak birkák. Csak az a kár, hogy ilyenkor a pásztornak más dolga akad, másik bajjal foglalkozik!

– Önnek is üdvözlet, Safiya néni! – biccentette Khepri, majd nagyot sóhajtva beállt a pékárus asztal mögé.

Egy idő után megjelent a közelben egy szamár vontatta szekér, s annak bakján a fején sálat viselő kereskedő, akihez tartozott. Arashi a tömeggel ellentétben a főtér felől érkezett, s a palota-negyedbe tartott, ám út közben még megállt beköszönni. A pékség előtt megállította szamarát, lepattant a földre, s azzal a lendülettel magához intette Kheprit és Safiyát.

– Arashi! – vidult fel Khapri. A pékfiú vidáman sietett oda hozzá, remélvén, hogy a kereskedő szokásához hűen ellátja majd a legfrissebb pletykákkal, míg Safiya néni kelletlenül bicegett ki standja mögül, s háta mögé helyezett karokkal, fejét ingatva lépett hozzájuk.

– Na, itt van a lepcses szájú! – köszöntötte a kereskedőt a néni gunyorosan. – Halljuk, miféle botránnyal örvendeztetsz meg ma minket!

– Khepri, Safiya, szép napot nektek! Vagyis, szép volt, amíg üzletkötéseimet egy újabb tragédia meg nem zavarta.

– Miféle tragédia? – érdeklődte Khepri.

– A nyugati-negyedben még minden rendben ment, a gondok akkor kezdődtek, amikor a nap-negyed főterének szélén álltam meg a szekérrel.

– Mi történt? – tudakolta a pékfiú, s majd kiugrott a bőréből. Safiya néni szemforgatással fejezte ki véleményét kíváncsiságáról.

– Nos... két fekete ruhás alak bukkant fel, majd a semmiből előrántottak két kardot... A pengék feketén fénylettek – húzta el Arashi a történetet, hogy még drámaibb hatást keltsen. – Egy aranysárkány pár tartott éppen a Naptemplomba, valószínűleg a déli szertartáshoz kívántak csatlakozni. Még a kapuig sem jutottak, a lépcső közepén érte őket a halál. A fekete pengék vérüket ontották, s ők kimúlásuk pillanatában sárkánnyá visszaváltozva a lépcsőkre zuhantak, súlyuk alatt berepedt a márvány, megremegett a tér. Ha jól láttam, a főpap, vagyis a tábornok azonnal kezébe vette az ügyet, majd a szemtanúkat kifaggatva eliramodott, valószínűleg az elkövetők után. Nem sok szerencsét jósolok neki, a két fekete alakot a merénylet után mintha a föld nyelte volna el.

– Sárkánygyilkosság! – sóhajtott fel Khepri, arcán fájdalom és kétségbeesés tükröződött. – Egy dekádon belül kétszer?

– Pontosabban hat napon belül, de két külön dekádban, és összesen öt gyilkosság történt – pontosított Safiya néni. – A számok fontosak.

– Nem ez a lényeg – rázta a fejét a pékfiú. – Ez szörnyűség!

– És még milyen szörnyen fog hatni a gazdaságra – tette hozzá baljósan Arashi.

– Te csak erre tudsz gondolni? – méltatlankodott Khepri.

– A pénz fontos – állt a kereskedő pártjára a néni. – Az mindennek a mozgatórugója. A pénz és a hatalom... mindenki erre vágyik.

– Én nem! – bizonygatta a fiú.

– Akkor apád rosszul nevelt – nevette Arashi. – Így nem fogsz boldogulni.

– Az Aranysárkány Rend sem ezekért, hanem a népért jött létre! – hozta fel Khepri.

– A Rend, amit a mi adónkból tartanak fent – közölte Arashi szárazon. – Remélem, akkor már megoldják a dolgot, mielőtt a pánik átragad az egész városra, s befuccsol az üzlet!

Pár perc múlva Arashi és Khepri Safiya néni standjánál majszolták már legalább a harmadik fügét, amiket utóbbi ajánlott fel nekik puszta jóindulatból. Cserébe persze megjegyezte, hogy szívesen elfogadna pár süteményt a pékúr standjáról, s néhány lapis lazuli követ Arashi rakományából. Hirtelen egy ég felé törő aranyszínű fénysugár éles hangja törte meg üzletelésüket, amire mindhárman felkapták a fejüket. A sugarat még számos másik követte, egyre növekvő zsivajjal és pusztítás robajával kísérve. Az emberek kiáltásai mintha csak a szomszédos utcából jöttek volna.

– A sárkányokat nem megölték? – döbbent meg Khepri. – Most meg mintha megtámadták volna őket.

– Vagy ők támadtak másra – vette fel Arashi.

– A sárkányok nem kedvelik az erőszakot... még az a kurafi Elyaas sem, aki néha megfordul errefelé – mutatott rá Safiya. – Ez valami más lesz.

Erre a hangzavarra már Nailah és Noferu is felfigyeltek, s csapot-papot otthagyva rohantak ki az udvarra, majd az utcára. A két konyha-piszkos, fűszerekkel borított fehér kötényt viselő varázslólány kissé lihegve fékezett le a háromtagú társaság előtt.

– Nailah! – köszöntötték mindhárman.

– És Noferu – tette hozzá még Khepri, ugyanis az új lány nevét egyedül ő tudta.

– Mi történik? – fordult a lézersugarak és robbanások irányába Nana. Arcán némi bizonytalanság ült, ám szemöldökét szigorúan összevonta, zöld tekintetéből szilajság sugárzott.

– Rosszul néz ki – lépett félénken Nana mögé Noferu.

– Fogalmunk sincs – vont vállat Khepri.

– De semmi jó, Íziszre mondom – ingatta a fejét Safiya néni.

– Ahhoz lehet köze, ami a Naptemplomnál történt – találgatott Arashi.

– Mi történt ott?! – rémült meg Nana. Hiszen... Mahado és Írisz is ott tartózkodnak!

– Meggyilkoltak két aranysárkányt – felelte komoran Khepri.

– Méghozzá egy szerelmespárt – tett rá egy lapáttal Arashi.

– Honnan veszed, hogy szerelmesek voltak? – vonta fel a szemöldökét Safiya. – Testvérek is lehettek.

– Felismerem a szerelmet, ha látom – emelte meg az állát a kereskedő.

– Mi...micsoda?! – hökkent meg Nailah, s Noferu szemei is hatalmasra nyíltak a döbbenettől. – Újra?! Megöltek... két sárkányt?! Várjunk... – gondolkozott el egy pillanatra. – Miért van olyan érzésem, mintha ez már megtörtént volna?

– Legutóbb, amikor öt napja hasonló gyilkosság történt, te ugyanígy nálunk dolgoztál – emlékeztette a varázslólányt Khepri –, s akkor szintúgy Arashitól tudtuk meg.

– A rossz híreket mindig időben hozod – fintorgott a néni a kereskedőre sandítva.

– Az ott... lehet, hogy egy megvadult aranysárkány lézere? – kérdezte Noferu óvatosan barátnőjétől.

– Meglehet – felelte Nana, aki immár összevont szemöldökkel figyelte az utcányira lévő zűrzavart. – Viszont egy megfelelően képzett, legalább arany szintű mágus is képes lehet hasonló fényvarázslatokra.

– Tényleg? – döbbent meg Noferu.

– Ühm – bólintott Nana. – A kérdés már csak az, hogy vajon ki okozza ezt és miért? Vagy, hogy... – esett újra gondolkodóba – odamenjünk, vagy ne?

– Nem, nem, nem, nem, nem! – legyeskedett a kezeivel hevesen Khepri. – A tábornok apám lelkére kötötte, hogy vigyázunk rátok, amíg értetek nem jön. Ha ezek után bajotok esik, azt megjárjuk!

– Nem járjátok meg, ha megmondom, hogy nem volt más választásod, mint elengedni! – bizonygatta Nana eltökélten. – Mellesleg, inkább nekem kéne megvédeni titeket! És ezt is fogom tenni! – határozta el, miközben tett pár lépést a lézercsóvák irányába. – Noferu, te maradj itt! – fordult vissza a társasághoz. – Én megnézem, mit tehetek!

– De... veszélyes lehet – nyúlt tétován barátnője után az említett. – Mahado megmondta, hogy ne menjünk sehová!

– Azt nem tudta, hogy ez lesz! – ellenkezett Nana. – Ti maradjatok itt! – intézte immár mind a négyükhöz, s azzal a lendülettel futásnak eredt.

Pár méter után ledobta magáról a kötényt, ami lebegve a földre terült. Ám ő ekkor már messze járt, a szinte megüresedett utcákon gyorsan haladt, egy ideig legalábbis. A sarokhoz érve ugyanis menekülő emberek tömegébe rohant bele, akik majdnem el is sodorták. Nagyon koncentrálnia kellett, hogy az áramló tömegben a réseket megtalálva tovább haladhasson, ám pár lökést, könyöklést és taposást így is bekapott. Nem nyafogott, tűrte, és egyre közelebb furakodott a káosz középpontját jelentő, lövöldöző aranysárkányhoz, aki egyébként kisebb volt, mint elképzelte. De legalább már azt tudta, hogy sárkányról van szó. Fiatal sárkányról, aki korához képes igen erős lézernyalábok megidézésére volt képes.