„Akármilyen szörnyű dolog is történt... egy aranysárkány sem veszélyeztetne ártatlan életeket, ez szembe megy mindennel, amiben hisznek, amit vallanak. (...) Egy igazi aranysárkány sohasem kezdene gyászából kifolyólag dühös pusztításba és rombolásba... egy kifejlett aranysárkány legalábbis."

Pár kékfejű íbisz botorkált Théba nyugati-negyedének mellékutcáján, a folyótól messzire tévedve, s rikoltozva rebbentek tova, amikor egy arra tartó kereskedő szamár húzta kocsiját vezetve elhajtotta őket az útból. Még egy órája sem volt, hogy pirkadt, a narancsos fényt sugárzó napkorong nem sokkal a horizont felett lebegett, fekete árnyakká alakítva a város keleti része felé szálló madarakat. A Nílus parton sok íbisz tanyázott, akik még a krokodiloktól sem féltek, sőt néha a városba is betévedtek, ám jelenleg úgy tűnt, hagyták magukat természetes élőhelyükre visszazavarni. A világos ruhákba és fejét takaró sálba öltözött kereskedő a szamaras szekérrel az Aranysárkány Rend központja előtt is elhaladt, aminek hatalmas kapuszárnyai nem sokkal utána kitárultak, s a Rend tábornoka lépett ki rajta.

Mahado ma, Ízisz napján, nagyon korán, már hajnalban elindult, hogy a hercegnőért menjen a palotába, majd útközben unokahúgát és Noferut is összeszedve, reggelire visszaérjenek a központba. A délelőtt a szokásoshoz hasonlóan telt. A tábornok rövid megbeszélést tartott reggeli előtt, majd mind együtt étkeztek, s utána kivonultak az udvarra edzeni. Noferu és Nailah ezúttal két másik mágussal, Odionnal és Odinával együtt gyakoroltak, természetesen Mahado felügyeletével. Sitara, mivel előző nap hajlandó volt a büntetését elvégezni, ma Niával és Mosival edzhetett, aki további macska trükköket tanítottak neki.

A délelőtti edzést követően Mahado elvitte Sitarát a Holdtemploma, ahol ezúttal a hercegnő kénytelen volt elviselni nagyapja, Bászthotep társaságát is. Nanát és Noferut a pékségig kísérte, ahol immár mindkét lány dolgozni vágyott, majd csatlakozott Íriszhez a Naptemplomban a délben kezdődő szertartásra. A főpapnő már reggeltől a templomban dolgozott, ezért sem tudott ma is csatlakozni az edzésükhöz. Az előkészületekkel éppen hogy végeztek, amikor a nap-negyed népe elkezdett beszállingózni a templom kapuin, majd a padokban helyet foglaltak. Mahado és Írisz ekkor már mindketten fehér-arany díszpapi ruhájukat viselve sétáltak ki a főhajóba, és fordultak szembe a néppel.

Már közel járhattak az istentisztelet fénypontját jelentő áldozatbemutatási részhez, amikor hirtelen hatalmas robaj rázta meg az épületet és zavarta meg a szertartást, amit erősödő lárma, sikoltások és zúgolódás követett. Mind a hívek, mind a papság a templom kijárata felé fordultak, a zajok ugyanis odakintről, a lépcsők felől szűrődtek be. A tömeg szinte egyszerre indult meg az ajtók felé, ám Mahado és Írisz hamar előrefurakodtak, így az elsők között jutottak ki a templom árkádokkal fedett teraszára. Szinte egy emberként rohantak a lépcső kezdetéig, s néztek körbe az alattuk elterülő téren, ám tekintetük hamar közvetlenül maguk alá tévedt.

A látvány vérfagyasztó volt, hatására mindkettejük szívverése kihagyott egy ütemet, s mellkasuk szorítása még utána sem enyhült. A szentély lépcsőin két hatalmas aranysárkány teteme feküdt vérbe fagyva, mozdulatlanul. A főtéren hamarosan nagyobb tömeg gyűlt össze, akik bámészkodni és sugdolózni, sokan szörnyülködni kezdtek, s hozzájuk csatlakozott a Naptemplomból kiáramló hívek csoportja. Mahado azonban nem adott időt magának a bámészkodásra, amint meglátta a holttesteket, érzékeivel azonnal a lehetséges elkövetők után kutatott. Egyelőre nem sikerült nyomra akadnia, egy fekete ruhás egyén sem rejtőzött a tömegben, vagy menekült el a közelből.

– Ízisz szent nevére! – sóhajtott fel Írisz, s remegő tekintettel szája elé kapta kezét. – Újra megtörtént!

– Meg – felelte Mahado fagyosan, közelebb lépett a holttestekhez.

A sárkányok teste hatalmas volt, s ketten együtt szinte a lépcsősor egész magasságát elfoglalták, fejük felül helyezkedett el. Súlyuk alatt megrepedtek még az erős márványból készült lépcsők is, ám el nem törtek. Nagyjából úgy nézett ki, mintha épp a templomba tartottak volna, majd a lépcsőkön félúton érte őket a halál. Mivel holtan a sárkányok már képtelenek fenntartani a varázslatot, így testük visszavette eredeti alakjukat, legalábbis Mahado feltételezte, hogy nem sárkány alakban járkáltak a templom környékén.

Némi megfigyeléssel a tábornok azt is megállapította, hogy a szerencsétlenül járt áldozatok nemrég hunytak el, mi több, egyértelműen gyilkosság történt, amire a nyakukon ejtett egy-egy vágás tanúskodott. A két sárkány, egy nőstény és hím valószínűleg egy párt alkottak, mivel auráik még oszladozó állapotban is szorosan kötődnek egymáshoz. És ha már itt tartunk...

– Az auráik erősen halványodnak, visszahozni már nem lehet őket – szólalt meg némi tanakodás után Mahado. – Viszont... ezek az aurák még így is ismerősnek tűnnek a számomra...

– Tudod, kik voltak? És hogy mi történhetett? – lépett óvatosan közelebb Írisz.

– Nem tudom felidézni a pontos személyazonosságukat – ingatta a fejét Mahado. – Azonban az biztos, hogy ők ketten egy pár voltak, s mindketten, azonos időben estek gyilkosság áldozatául, percekkel ezelőtt.

Mahado magához intette a Rend egyik sólyom alakban a fejük felett köröző felderítőjét, s elküldte a központba beszámolni a történtekről.

– Küzdelmetek véget ért – emelte aztán tekintetét a főpap két halott sárkányra. – Anubisz vezessen titeket utatokon, s ha a sors is úgy akarja, találkozzunk a másik oldalon!

– Ha az istenek is úgy akarják, találkozzunk egy másik életben! – egészítette ki a főpapnő fivére mondanivalóját.

Pár pillanat néma csönddel adóztak a halottaknak.

– Az elkövető a közelben lehet! – vetette fel utána Írisz.

– Pont ez az! Amint megláttam a halottakat fekete ruhások után kutattam, de nem éreztem egyikük jelenlétét sem.

– Nem juthattak messzire!

– Talán nem! Írisz! – szólította fel nővérét a mágus. – Te maradj itt, oszlasd fel a tömeget, ha tudod, és várd meg, amíg a Rend küldöttei a holttestekért jönnek! Értesíteni fogják a többi sárkányt, hogy segítsenek elszállítani a testeket!

– És te?

– Átkutatom a nap-negyedet. Ha az elkövetők még a közelben vannak, megtalálom őket!

– Rendben. – Írisz egy bólintással búcsúzott, majd szomorú tekintettel pillantott a pórul járt aranysárkány párra.

Mahado pillanatok alatt a sekrestyébe teleportált, átvette tábornoki öltözékét, majd a templom előtti téren gyors kihallgatásba kezdett az állítólagos szemtanúk körében. Sok információt nem sikerült összegyűjtenie, csupán annyit, hogy páran két fekete ruhás, kapucnit viselő alakra lettek figyelmesek, akik mintha a semmiből bukkantak volna fel. Pillanatok alatt fekete pengéjű kardot rántottak, elvágták a Naptemplom lépcsőjén felfelé haladó szőke hajú pár torkát, majd a következő szélcsapással el is tűntek.

Mivel egyvalaki még hozzátette, hogy mintha az egyik mellékutca felé látta volna őket távozni, így a tábornok végül arra készült elindulni. Ám az utolsó pillanatban észrevett valamit. A lépcsősor aljánál, a holttesteket nézve egy fekete hajú, szürke inget és barna nadrágot viselő férfi éppen egy kék-arany ruhába öltözött, hosszú, szőke hajú férfit karol át. A szőke a másik karjaiban keresett menedéket, mellkasába temette arcát, és úgy tűnt, mintha sírását próbálná elnyomni ezzel. A fekete hajú férfi ez alatt odaadóan simogatta a hátát.

Mahado eddig is mély fájdalmat érzett a sárkányok sorsa miatt, ám most, hogy felismerte a párt, markolt igazán szívébe a veszteség súlya. Utat törve magának a tömegen keresztül a szokatlan pár mellé lépett, és a szőke hajú férfi vállára tette a kezét, miközben a másik még mindig simogatta őt.

– Elyaas – szólította meg kimérten barátját a mágus. Ám mivel a sárkány csak motyogott valamit párja ingébe hajolva, a feketére tekintett. – Széth.

– Tábornok – köszöntötte az említett. – A közelben jártunk – fogott magyarázatba a sakálvérű, s közelebb vonta magához Elyaast. – Sárkányfar... azaz Elyaas meg akarta mutatni nekem az otthonát, de mielőtt még odaérhettünk volna... nos, ebbe a borzalomba botlottunk. Sárkányfarkat... vagyis Elyaast lesújtotta a dolog, s ami azt illeti, engem is.

– Nem hiszem el, hogy megint megtörtént – mormogta a sárkány Széth ingébe, majd fájdalmas tekintetét végül Mahadóra emelte. – Hogy történhetett ez?! – vonta kérdőre már-már kissé indulatosan barátját, aki komoly tekintettel válaszolt rá.

– Ki fogjuk deríteni, pontosan mi és hogyan történt – biztosította a tábornok.

– Ez a helyzet így tarthatatlan! – rázta a fejét Elyaas.

– Valóban. – Mahado egyetértően bólintott. – Az elkövetők után indultam éppen, még a közelben lehetnek – közölte a párral.

– Veled megyek! – vágta rá a sárkány friss elhatározással, bár látszott rajta, mennyire összetört.

– Akkor én is! – bizonygatta Széth.

– Nem! – határozta el Mahado. – Elyaas, nem vagy olyan állapotban, hogy ebben a hajszában részt vegyél. Széth! Kísérd őt a házunkhoz! – szólította fel a sakálvérűt. – Azt számos védővarázslat őrzi, illetéktelenek nem juthatnak be! Elyaas majd mutatja az utat. Maradj vele és vigyázz rá... kérlek!

– Úgy lesz, tábornok – bólintott Széth –, ez a legkevesebb.

– Na de... – szipogta Elyaas, aki többé már nem bírta könnyeit visszafogni.

– Széth majd vigyáz rád – tette kezét a szőke vállára Mahado, miközben utoljára sárga szemeibe fúrta tekintetét, majd újra a sakálra tekintett. – Köszönöm.

– Ugyan – sóhajtott Széth, majd átkarolva sárkányát a tér széle felé kezdte terelni. – Na, gyere, sárkányfarok, induljunk! Jobb is, ha nem mászkálsz a nyílt utcán, amikor aranysárkányok hullanak a porba.

– A porba – nyögte Elyaas, s egyre távolodva a tábornoktól Széth vállára hajolt és sírni kezdett. – Ó, sakálfül... Mi lesz, ha én leszek a következő?

– Nem leszel! – ellenkezett határozottan Széth. – Nem hagyom!

Szörnyűség – sóhajtotta magában Mahado, s elsietett a korábban említett mellékutca felé. Mivel a testek korábbi becsapódásának robaja, és a bámészkodók keltette zsivaj egyre nagyobb és nagyobb tömeget csalt a nap-negyed főterére, Mahado a tér keleti szélére érve felpattant egy két emeletes ház mellé helyezett fahordóra, majd onnan az első emeleti terasz korlátjára, s végül a tetőre.

Tovább haladt kelet felé, a tér felé áramló tömeggel ellentétes irányba. Tetőről tetőre ugrott, tetőteraszokon vágott át különféle kihelyezett bútorokat, asztalt és székeket átugorva. Először kelet felé haladt. Volt, hogy egy előre-szaltóval ugrott át az alacsonyabb épületre, de az is, hogy vályogkerítésen szaladt végig, vagy korláton lendült át csupán egyik kezét használva. Bejárta a nap-negyed keleti felét, majd a palota-negyed szélénél visszafordult, ugyanis érzékei délre vitték.

A déli folyó-negyedhez érve a házak alacsonyabbak lettek, a járólapokkal, térkövekkel lerakott utakat földút váltotta fel. Volt, hogy egy tetőről a földre ugrott, majd a következő saroknál újból felfelé kapaszkodott. Délre haladt, tőle balra kanyargott a Nílus zöldeskéken csillogó vize. A folyóparti ültetvényeken íbiszek lézengtek és földművesek próbálták elhessegetni őket.

Hamarosan nyugatra fordult, és a házak tetején haladva hosszú ugrásokkal és gyors manőverezésekkel perceken belül a hold-negyedbe ért. Nem sokkal a templom-tér előtt két fekete ruhás alakot látott meg szintén tetőről-tetőre haladva nyugat felé haladni. Megvagytok! – gondolta, miközben a nyomukba eredt. Egyre nagyobbakat ugrott, sebesebben vette az akadályokat, fürgébben szaltózott át egyik teraszról a másikra, avagy érkezett a földre, hogy egy gyors felugrással újra a magasba lendüljön.

A nyugati-negyed határánál érte utol a két, testalkatuk és aurájuk alapján férfinek ítélt, alakot. Egy erőteljes mágikus csapással a földre, azaz az egyik ház teraszára terítette őket. Gyorsan feltápászkodtak, de Mahado ekkor készült újra lecsapni. A másodperc tört része alatt egy harmadik fekete ruhás tűnt fel a semmiből, egy női alak. Levendula lila haja élénken hullámzott kapucnija széleinél, s mikor felnézett, a mágus vethetett egy pillantást elszántan világító szürkéskék szemeire.

– Zoana! – kiáltott fel Mahado, kemény hangja meglepettségről árulkodott. Amint felismerte, tekintete zölden vibrálni kezdett, s ő maga szilaj rohamra készült, hogy egyszer s mindenkorra elfogja ellenségét.

– Most nem érek rá! – felelte a boszorkány gúnyosan, s megragadva két feketeruhás társa vállait szemei zöld izzása és aurája változása jelezte, hogy térugrani készül.

– Azt már nem! – mordult fel a tábornok, s egy erélyes energialökettel kitérítette koncentrációjából a varázslónőt.

Zoana dühösen megrázta magát, ám mielőtt újra próbálkozhatott volna Mahado két ellentétes irányú szilaj szélcsapással lesodorta a két férfit a tetőről, akik a ház ellentétes oldalaira estek. A lila hajú nőnek egy nem tetszett, bosszúsan összevont szemöldökkel nézett a mágusra, szúrós tekintetével mintha képes lett volna átnyársalni őt. Azonnal támadásba lendült, s varázslattal megerősített mozdulatokkal egymásnak estek a tetőteraszon.

Pár rúgás, kitárás, ütés, csel és átdobás... Zoana egy fahordón landolt, s ahogy az eltört súlya és lendülete alatt, szárított fügék gurultak szét a világos csempén. Nem törődött a fájdalommal, felpattant, s egy átfordulás után gánccsal támadott. Mahado ezt kikerülte, ám pár mozdulat után ő volt az, aki háttal egy faasztalra esett, ami ketté is tört alatta. Egy hátrabukfenc majd hátraszaltó, és újra talpon volt.

Az elemek kerültek sorra. Mahado a szárított fügéket eszméletlen sebességre felgyorsítva küldte a nő felé, akit pár el is talált, kékfoltokat hagyva maguk után. Ám a nagy részét egy megfelelően irányzott széllökéssel Zoana visszaküldte a mágusra, aki még épp idejében húzott fel egy zöld színű pajzsot saját védelmére. A pajzsot ezután támadó energialappá alakítva a nő felé küldte, de ő elteleportált, s a háta mögött jelent meg. A tábornok megérezte jelenlétét, s könyökével támadott, amit a nő kikerült. Mahado ekkor felgyújtotta az asztal és a hordó fadeszkáit, s azokat reptette a varázslónő felé, aki ekkor egy méretes cseréphordóból vizet emelt ki, s a nagy vízsugarat kisebbekké szétosztva oltotta ki a tüzet, s térítette el a darabokat.

Döntetlenre álltak, s ösztönösen álltak meg pár pillanatra hogy rendezzék koncentrációjukat, illetve légzésüket. Ennyitől azért nem ziháltak nagyon, de pár mélyebb levegővétel szükséges volt.

– Miért öltétek meg az aranysárkányokat? Immár ötöt közülük? – kérdezte Mahado szigorú, ítélettel telített hangon.

– Több is lesz, ne aggódj!

Zoana pimaszul elnevette magát, ám gúnyos kacaja nem tartott sokáig, ugyanis hirtelen, mintha fájdalmai lennének, arcához kapott. Mahadónak a harc hevében alkalma sem nyílt jobban megfigyelni őt, ám most újra arcára pillantott. Zoana középbarna arcbőrét sötétkék és -lila foltok festették be a jobb oldalon. A tábornoknak eszébe jutott a pofon, amit a boszorkány szenvedett el a látomásban, az ütés, aminek erejétől a földre esett.

– Mondd, megéri olyasvalakit követni, aki ezt műveli veled? – kérdezte Mahado epésen. A hangjába vegyülő halvány szánalom és a tény, hogy előző kérdésére adott, kielégítőnek semmiképpen sem nevezhető válaszán látszólag nem akadt fent, megdöbbentette Zoanát. Annyira, hogy teljesen kizökkentette a harchoz szükséges koncentrációjából.

– Honnan tudod, hogy... – hebegte a boszorkány, ám ekkor jött is a következő csapás, amit a mágus immár fizikailag vitt be. Egy zöld energiafüzér a földre rántotta a varázslónőt, majd aranyszínű láncokként materializálódott, amik karjait törzséhez szorítva, lábain körbefutva gúzsba kötötték testét úgy, hogy ezután csak hernyómódon mozoghatott volna. – A víziló szaros mindenségit! – bukott ki a boszorkányból, s szikrázó tekintettel illette a rajta felülkerekedő mágust. – De csak hogy tudd, pillanatok kérdése, és kiszabadulok! Csak meg kell találnom a megfelelő rezgést a lánc megsemmisítéséhez, és...

Mahado csupán egy fölényes pillantással válaszolt, majd kezét a nőre emelte. Az zölden izzott fel, és Zoana máris érezte az auráját kínzó, azt összezavaró és meggyengítő erőteret. Idegesen mordult a mágusra.

– Így nehéz lesz elmenekülni, nemde? – engedett meg magának némi gúnyt a tábornok, majd figyelmesen körbenézett. – A cimboráid nem jönnek a segítségedre? – kérdezte megvetően.

– Már messze járnak – közölte hűvösen Zoana, s közömbösség mellet hangjába némi sértettség is merült.

– Én is úgy vélem – bólintott a mágus. – Ez valójában nem zavar, nincsenek többé útban. Bár végül mindannyiótokat elkapunk, egyelőre elvégezték a feladatukat.

– Feladatukat?! – nyögte Zoana, miközben megpróbált dacolni a Mahado keltette kínzó energiahullámokkal, eddig eredménytelenül. – El vagy tájolva, sohasem dolgoznának neked!

– Mégis megtették, amire vágytam. – Mahado szája ravasz mosolyra húzódott. – Elvezettek hozzád!

– Unalmas életed lehet, ha ennyire vágytál rám – gúnyolódott a lila hajú boszorkány fájdalmai ellenére. – Talán ha most elengedsz, még lehet is valami kettőnk között!

– Soha az életben! – vágta rá Mahado elszántan. – És még én lennék eltájolva?! – méltatlankodott.

– Nem tudod, mit veszítesz – próbálkozott Zoana egy kaján mosollyal.

Csevegésüket egy, az égbe törő aranyszínű lézercsóva vibráló hangja, sárgán izzó fénye zavarta meg. A fénycsóva a nap-negyed felől érkezett, s még több másik, különböző irányba tartó csóva követte, amik szerencsére eddig csak a levegőbe hasítottak.

– Mi ez? – förmedt a nőre a mágus, s még erősebb erőtérrel próbált nyomatékot adni szavainak. Zoana vicsorgott a fájdalomtól, de nem volt hajlandó megtörni, soha. – Még több gyilkosságot terveztetek mára?

– Ugyan... – nyöszörögte a nő kitartóan gúnyos hangon. – Nem kell azt... elsietni!

– Álnok boszorkány!

– Nem is tudom, melyikünk kínozza éppen a másikat?

– Nem kéne ezt tennem, ha együttműködnél! – mutatott rá Mahado.

– Soha! Inkább ölj meg! – rázta fejét a nő.

– Nem! Erről nem én döntök!

– Akkor engedj el!

– Nem!

– Az a sárkány romba dönti a nap-negyedet – figyelmeztette ellenségét Zoana, aki oldalra fordulva épp átlátott a tetőterasz alacsony párkánya felett.

– Francba – szitkozódott Mahado, mivel az ég felé törő, immár zengő robajjal és felszálló porfelhővel kísért lézerek gyakorisága mit sem változott.

Döntenie kellett. Mivel nem várt az erősítésre, így szorult helyzetbe került. Sikerült, végre felülkerekedett Zoanán, ám nincs, akinek átadja. Ha úgy dönt, a nap-negyedbe rohan, el kell őt engednie. De vajon mi a fontosabb? Zoana, vagy az ártatlanok, akiknek az élete veszélyben forog? Ha az emberei már a helyszínen vannak, akkor talán képesek lesznek megfékezni a megvadult sárkányt, akit valószínűleg az iménti sárkánygyilkosságok sodortak az őrület szélére.

Az istenekre! Csak nem Elyaas az? Nem lehet, talán összetört, de nem ártana másoknak, hogy saját fájdalmán segítsen, ő nem ilyen... Akármilyen szörnyű dolog is történt... egy aranysárkány sem veszélyeztetne ártatlan életeket, ez szembe megy mindennel, amiben hisznek, amit vallanak. Ezért is tudtak megélni egymás mellett a sárkányok és az egyiptomiak annyi évszázadon keresztül, mert a sárkányok békére és harmóniára törekednek. Egy igazi aranysárkány sohasem kezdene gyászából kifolyólag dühös pusztításba és rombolásba... egy kifejlett aranysárkány legalábbis.

Két magyarázat maradt. Vagy az egész egy átverés, vagy...

– Zoana! Felelj! – nézett szigorúan foglya remegő, szürkéskék szemeibe. A nő fáradt és zihált, fájdalmai voltak, de nem adta fel, nem adta meg neki azt az örömöt. Makacsul állta a férfi tekintetét. – Ez is egy újabb elterelés?

– Talán – somolygott a boszorkány, ám inkább úgy tűnt, mintha vicsorogna.

A mágus érezte szavaiból, hogy hazudott, és a feketéknek kivételesen semmi közük a dologhoz. A nő is csak szabadulni akar végre. De hogyan döntsön? Ha nem elterelés, akkor a pusztítás oka csakis... Ha nem lép közbe... talán mindkét oldal hatalmas károkat szenved... de Zoana... Csak remélni tudta, hogy a korábban bűntett helyszínévé, s immár látszólag csatatérré változott nap-negyedben senki sem sérült meg komolyabban, vagy legalábbis újabb haláleset nem történt. Tudta, hogy lépnie kell, még mielőtt reményei szertefoszlanának!