„Az biztos, hogy folyton pörögsz, mint kavics a sivatagi szélben."

„Te és Mahado... Ha el is tekintünk tőle, hogy tizennégy évvel idősebb nálad, akkor is ott van a tény, hogy ti ketten tűz és víz vagytok!"

„Én vagyok a tűz, ő pedig, aki kioltja a jókedvem!"

Sitara immár emberi alakban, lazán feje és nyaka köre tekert legújabb selyemsáljával szökdécselt a Hold-negyed utcáin, elégedett mosollyal az arcán személve környezetét. A házak között kifeszített vásznak résein átszűrődő Nap tüze sem égette már, csupán melegítette bőrét. Az emberek ebben a formában már felismerték, amint elhalad mellettük, és fejet hajtva köszöntötték, hercegnőnek és oroszlánfelségnek szólítva. Mosolyogva, vidáman intett vissza nekik. Mennyivel jobban szeretett így a városban sétálgatni, mint nagyapja szövegelését hallgatni a Holdtemplomban!

Az emberek, és az emberi alakjukban lévő alakváltók vászonból, pamutból vagy selyemből készült öltözetet, sokan tunikát vagy szentit* viseltek, néhányan nadrágot is szoknyaszerű öltözetük alávettek. A ruhák színe és formája fajtájuktól, rangjuktól és hangulatuktól is függött. Ebben a negyedben általában világosabb, fehér, halványkék, orgona- és levendulalila, amiket ezüst motívumok díszíthettek. A gazdagabbak ékszereket és selyemsálakat vettek magukra, a kevésbé tehetős emberek a vászonruhájukhoz tartozó csuklyát húzták a fejükre a Nap ellen. Csuklya az ő ruhájához is tartozott, de jelenleg nem volt rá szüksége.

Az utcákon az emberek és isteni kegyeltek mellett számos, más élőlény is megfordult, főként kutyák és kistestű macskák. Ezek az állatok már több évszázada megjelentek a birodalom városaiban, néhányukból hű társuk vált, a többiek szabadon kószáltak a házak között. A kutyák nagy része magas, nyúlánk testű, hosszú fejű és fülű állat volt, legtöbbjük fekete vagy homokszínű, rövidszőrű. A macskák a párducok, szerválok kisebb változatára emlékeztettek, legalábbis fekete, illetve foltos mintázatukat tekintve. Testük a kutyákhoz hasonlóan vékony és nyúlánk formájúvá alakult, hatalmas fülekkel és hosszú bajusszal rendelkeztek.

Sitara izgatottan szemlélte az ablakpárkányokon sütkérező, vagy éppen árnyékba húzódó, doromboló macskákat és a standok körül ételmaradékot kereső cingár kutyákat. Szíve melegséggel telt el, tudván, hogy nemsokára viszontlátja saját kutyáját, akit nagyapja kérésére Nana gondjaira bízott. Négylábú barátja eddig mindig megpróbált belógni a Holdtemplomba vele együtt, és mivel odabenn állatok nem tartózkodhatnak, kivéve természetesen a macskaféléket, nagyapja ráparancsolt, hogy távolítsa el a kutyát.

Átlépve a negyedhatárt a város központi kerületében találta magát. A Nap-negyedet már széles, egyenes sugárutak, főként halvány sárgára, avagy narancssárgára meszelt, négyszögletes, középpolgári lakóházak jellemezték, amiken, ahol lehetett, az arany szín is megjelent.

Még néhány utca, amiken egy macska könnyedségével suhant át, és már el is érte a Nap-negyed piacát. Mivel a házak itt távolabb voltak egymástól, a főút, vagyis a Napsétány menti forgalmas Nappiacot csupán a standok közé lógatott, sárga, narancssárga és tejfehér vásznakkal árnyékolták, viszont így több, magasba nyújtózkodó pálmafa is szegélyezhette a sétányt. Az árusok itt is mindenfélét kínáltak, ám ebben a negyedben főleg emberek, a természetfelettiek közül pedig mágusok és harcosok laktak és kereskedtek, alakváltókat alig lehetett látni az utcákon. Népe tagjai tiszteletteljesen üdvözölték és kedvesen rámosolyogtak. Legtöbben elégedettek voltak az uralkodócsaláddal, akik elhozták az aranykort a birodalom számára.

A Nap-negyed főterén állt Amon-Ré temploma, a Naptemplom, ahol a Napisten fiainak és lányainak is szentélyeket építettek. A Napsétány főtérre forduló piacszakaszához érve hirtelen ismerős szagra lett figyelmes, s azzal egyetemben egy fekete árnyat vett észre az emberek lábai mentén felé haladni. A fekete, rövidszőrű kutya szélvész sebességével vágtatott az irányába, hosszú fülei fejére tapadtak, ahogy megfeszült az erőlködéstől. Pillanatok alatt odaért hozzá, és felágaskodva, lábait a csípőjére helyezve az arcát kezdte nyaldosni. Magas, vékony, agárszerű kutya volt.

– Anu, Anu! – köszöntötte Tara nevetve a fekete ebet, és eltolva arcától megsimogatta hosszúkás fejét. Ő erre ragaszkodóan nyüszíteni kezdett, gombszerű, barna szemei ragaszkodóan csillogtak. – Anu, már nekem is hiányoztál! – sóhajtotta Sitara, s leguggolva magához szorította kutyáját. – Szerencsére a pántod még megvan – mondta, a kutya nyakára kötött, saját öltözetéhez hasonló, ezüst írásjelekkel díszített kendőre célozva. – Másképpen, hogyan tudná mindenki, hogy te a hercegnő barátja vagy? – Anu megcsóválta a farkát és újból arcon nyalta Tarát, aki ettől önkénytelenül elmosolyodott. – Na, gyere, menjünk! Nana már biztosan ideges, mert nem tudja, miért szaladtál el mellőle!

Sitara és Anu együtt indultak tovább a széles, vásári standokkal teletömött sétányon. A hercegnő lábai körül sündörgő fekete kutya egyébként a fekete sakálistenről, Anubiszról, a holtak védelmezőjéről kapta a nevét, akire külsőleg nagyon is hasonlított. A hercegnő még kölyökként talált rá, négy éve, nem sokkal szülei elvesztése előtt. Az árnyékban kuporgott, egyedül egy elhagyatott mellékutcában és fájdalmasan vonított. Az oroszlánlány szíve megesett a kölyökkutyán és maga mellé vette. Azóta öt év telt el, és mostanra Anu és ő elválaszthatatlan társakká váltak. Az eb mindig mellette volt, ragaszkodott hozzá, és segített átvészelni azt a szomorú időszakot is, amikor a szüleit elvesztette.

Közel a Naptemplom előtti térhez, amibe a Napsétány torkollt, ott állt a negyed legjobb pékjének aranyszínű textíliával lefedett standja. A pék maga a stand mögötti sütödében ügyködött, így az eladásokkal legújabb, lelkes alkalmazottja foglalkozott. Nailah mosolygós, szeleburdi lány volt. Nagy, zöld szemei élénken csillogtak kerek, világosabb kreol árnyalatú arcán. Félhosszú, barna haja meztelen vállaira hullott, melyeket szabadon hagyott térd felé érő, krémszínű tunikája. Az anyagot széleinél aranyszínű minta díszítette, derekán egy széles, aranyszínű övvel simult Sitaránál kicsivel magasabb és karcsúbb alakjára. Pár aranykarkötőnél és egy arany nyakéknél ő sem hordott több ékszert. Világos bőrből készült csizmái szaporán dobogtak, ahogy az áruk körül sürgött-forgott.

– Nana! – kiáltott oda neki Sitara, és lelkesen odasietett a különböző méretű kenyerekkel és édes pékáruval telerakott asztalhoz. – Nana! – köszöntötte barátnőjét.

– Tara, de jó, hogy végre itt vagy! – köszönt vissza a lányka szokásos, kicsattanó jókedvével. – Már azt hittem, hogy valami baj történt, hogy rád omlott a templom, vagy kivégzett valami bérgyilkos, mert délre beszéltük meg a találkozót, és már egy óra is elmúlt, és... – hadara hevesen.

– Hé, nyugi, nyugi! – csitította a hercegnő. – Nem történt semmi ilyesmi, csak a nagyapám nem akart elengedni...

– Akkor hogyhogy itt vagy? Elszöktél?!

– Hisz ismersz – kacsintott rá az oroszlánlány pajkosan. – Persze, hogy elszöktem!

– Jaj, te! – szidta Nailah játékosan, mutató ujját ingatva. Kilépett a kenyeresasztal mögül, és a két barátnő odaadóan megölelte egymást. Sitara nem tudta nem észre venni a barna lány hajából és ruháiból áradó fahéj, szerecsendió és gyömbér illatát.

– Na, de ha már itt vagy, muszáj kipróbálnod a legújabb találmányomat! – jelentette ki Nailah, és máris átnyújtott a hercegnőnek egy kicsi, ráncos, zsemleszerű kenyeret.

– Mi ez? – vette szemügyre a sütemény-szerűséget Sitara, aminek édes aromája hasonlított barátnője illatához.

– Egy újfajta süteménytészta, amit én találtam ki! A pékúr megengedte, hogy kísérletezzek kicsit – újságolta széles vigyorral. – Így csináltam egy tálnyi kenyértésztát, de nem hagytam csak egy órát kelni. Raktam bele aszalt szőlőt, narancshéjat és mézet! Sőt, fahéjat, szerecsendiót, szegfűszeget és gyömbért is, amiket te hoztál nekem azoktól a tigrisvérű indus-völgyiektől!

– Hú, te aztán nem sajnáltad az alapanyagot – viszonozta a vigyort az oroszlánlány, ám különösebben nem lepte meg a dolog. Nailah mindig is szeretett rendhagyó ötletekkel előállni, új és más dolgokat kipróbálni. Bár korábban, amikor egy írnok, majd egy gyógyító, s utána egy építész segéde volt, nem igazán díjazták kreativitását. Az építész ugyan saját édesapja volt, a kiemelkedően dekoratív, azonban statikailag életveszélyes épületterveit mégsem hagyhatta jóvá. Még az a varrónő sem értékelte az általa alkotott, újszerű ruhákat, akinek legutóbb dolgozott. Ám most végre úgy tűnt, megtalálta a neki való hivatást.

– A pékúr nagyon rendes velem – mondta Nailah. – Ő értékeli, hogy újítani akarok! Nem úgy az a banya, akinek még két dekádja* dolgoztam!

– Két dekád, és máris kened-vágod a mesterséget! – vigyorgott elismerősen Sitara. – Ez az én barátnőm! Tizenöt éves, és máris kipróbálta magát számos szakmában.

– Nos, kereskedőként még nem dolgoztam, sem állatokkal, és szobalány sem voltam a palotában...

– A pékáru eladása végül is kereskedésnek számít – mutatott rá a hercegnő. – Nemrég Anura is vigyáztál, szóval az állatgondozás megvolt! Időnként pedig feljössz velem a palotába, a hálószobámba, és mivel lány vagy, azt vehetjük szobalányságnak!

– Jaj, annyira imádlak! – közölte hevesen a barna lány és barátnője nyakába vetette magát. – Ha az unokabátyám megint azzal jön majd, hogy legyek már valamivel komolyabb, majd az orra alá dörgölöm, hogy összesen már nyolc mesterséget is kipróbáltam!

– Az biztos, hogy folyton pörögsz, mint kavics a sivatagi szélben – nevette az oroszlánlány. Anu egyetértően vakkantott párat.

– Szóval akkor megkóstolod? – bökött Nailah a hercegnő kezében szorongatott süteményre.

– Persze – felelte Sitara, s azért némi félelemmel, de beleharapott az egzotikus illatokat árasztó, kenyérszerű, édes tésztába. – Hm... nem is rossz! – állapította meg némi ízlelgetést követően. – A narancs és gyömbér különösen frissé teszi, a fahéj pedig a kedvencem...

– És a többi íz? – kérdezte az alkotó izgatottan.

– Tudod, Nana, a kevesebb néha több.

– Ezt meg hogy érted?!

– Szerintem sok benne a szegfűszeg, és a szerecsendiót el is hagyhatnád.

– De a pékúr kedveli a szerecsendiót!

– Lehet, de az emberek nem fogják megvenni, ha túlfűszerezed a.. a... – Sitara hirtelen nem is tudta, hogy nevezze Nailah legújabb édes kenyérféléjét.

– Mézes... mézeskalács! – jelentette ki a barna hajú lány. – Mézeskalácsnak hívom. A kalács után, ami eddig a legújabb pékáru volt. Kalács, vagyis édes kenyér, amit melasszal ízesítenek, de én mézet tettem bele, szóval: mézeskalács!

– Igazán egyedi. Tényleg, mézet honnan szereztél? Az ritka dolog errefelé.

– Van egy fekete bőrű kereskedő a Holdpiac és a Déli-folyónegyed határán, aki mézet árul. Állítólag a családtagjai tartanak méheket, és tőlük származik a máz. A csípéseket elnézve a nyakán, fájdalmas dolog lehet. Rögtön vettem is tőle öt üveggel, hogy támogassam!

– És mit szól a pékurad, hogy mézre költöd a pénzét?

– Semmit. Az első fizetésemből vettem.

– Minden pénzed az üzletbe fekteted? – vonta fel Sitara a szemöldökét.

– Azért nem mindet – kacsintott rá Nailah, és megrázta az övén lógó barna szövetbatyut. – Hisz mondtam már, hogy tengerentúli útra gyűjtök! Látni szeretném végre Krétát, Hellászt, és az északi birodalmakat! Na meg persze a messzi Keletet is!

– Ha mész, engem itt nem merj hagyni! – kötötte ki a hercegnő. – Na de most együnk végre! – adta ki az újabb utasítást. – Kilyukad a gyomrom!

– Egyél még nyugodtan mézeskalácsot – nyújtotta felé barátnője az egyik süteményekkel megrakott tálcát. Ekkor viszont Anu megelégelte, hogy kihagyják a társalgásból, és mellső lábaival felágaskodott a levegőbe. Nailah kissé megriadt, és csípőjével az asztalnak ütközött. A kenyerek és sütemények sorra kezdtek lepotyogni a megingott deszkalap másik oldalán.

– A nemjóját! – riadt meg Nailah.

– Jaj, Anu, ezt miért kellett?! – szidta a hercegnő az ebet, aki egy, a tálcáról lekapott mézeskalácsot majszolt éppen. Az állat gömbszerű, barna szemeivel pillantott ártatlanul gazdájára. Sitara sóhajtva ingatta meg a fejét, és röstelkedve nézett barátnőjére. – Nana, annyira sajnálom! Kifizetem a kárt a főnöködnek!

– Ugyan, semmi szükség rá – mosolyodott el a lány –, nincs kár!

– De... nem adhatsz a vásárlóknak földre esett kenyeret! Tiszta homok az összes! – rázta a fejét a hercegnő.

– Dehogy is! – mosolygott tovább Nailah, s fejével az asztal mögé bökött. Az oroszlánlány ekkor vette össze, hogy az összes lehullott pékárú ott lebeg a levegőben, barátnője pedig kissé maga előtt tartja karjait, melyek körül halvány, narancsszín aura derengett. A barna lány ekkor néhány újabb mozdulatot végzett fénnyel bevont kezeivel, s a kenyerek, illetve sütemények mind visszalebegtek az asztalra, tökéletes rendbe sorakozva. – Nem estek a földre!

– El is felejtettem, hogy boszorkány vagy – vigyorgott Sitara zavartan tarkóját vakargatva, majd megkönnyebbült sóhaj hagyta el tüdejét.

– Varázslólány! – pontosított Nailah konokul a kifejezésen. – Vagy máguslány, esetleg mágusnő, de semmi esetre sem boszorkány! Az annyira gonoszul hangzik!

– Varázslólány – ismételte a hercegnő elfogadóan. – Ha jól látom, sokat fejlődött a varázserőd. Legutóbb még csak néhány követ tudtál a levegőbe emelni, most meg egy egész rakat pékárut.

– Mi mást is várhatnál a híres Mahado és Írisz unokahúgától? Az unokanővérem a Nap főpapnője, az unokabátyám pedig a Nap főpapja és egyben az Aranysárkány Rend tábornoka! Nagy dolgokra vagyok hivatott! – dicsekedett a barátnője, persze hangjába játékosság vegyült, hiszen csak viccből fényezte saját magát. Sitara ellenben most nem nevetett együtt vele.

– Azt az elviselhetetlen unokabátyádat, ha lehet, ne hozd fel újra! – sziszegte idegesen. – Épp elég, hogy akármikor összefutunk, megpróbál kioktatni, leszidni és megmondani, hogy mit tegyek, vagy mit ne tegyek! Pfúú, kikészít!

– Nyugi, néha engem is – sóhajtott együtt érzően Nailah. – Mahi egyszerűen nem tud lazítani!

– Mahi? Ha ezt hallaná, bizonyára meggyilkolna a tekintetével!

– Bizonyára.

Ezúttal mindketten elnevették magukat. Anu közben úgy döntött, amíg úgy sem foglalkoznak vele, elcsen még néhány mézeskalácsot az asztalról, s azokat lelkesen falta be egy árnyékos sarokban.

– De a legrosszabb – folytatta az oroszlánlány keservesen –, hogy a nagyapám teljesen a megszállottjává vált. Azt szeretné, ha feleségül mennék hozzá!

– Tudom... – nyögte Nana, ő nevetését igyekezett visszatartani. – Te és Mahado... Ha el is tekintünk tőle, hogy tizennégy évvel idősebb nálad, akkor is ott van a tény, hogy ti ketten tűz és víz vagytok!

– Én vagyok a tűz, ő pedig, aki kioltja a jókedvem – jelentette ki Sitara szenvedélyesen. A varázslólány minden erőfeszítése ellenére kuncogni kezdett. – Ráadásul ahhoz, hogy hozzámehessek, a Hold főpapnőjének kell lennem, mert az öreg szerint a Nap és a Hold házasságából különleges erő születik, bla, bla, bla... Mintha akarnék is valaha gyereket, hogy a nyakamon lógjon!

– Én akarok! – váltott témát Nailah. – Ötöt! Nem, hatot! Nem, hetet... nyolcat... Tizet!

– Jól van, elég! – nevette az oroszlánlány. – Felfogtam! Te vagy a termékenység istennője!

– Nem, az Básztet! Meglep, hogy nem tudod, hiszen te oroszlánvérűként... Meg Hathor istennő is képviseli a termékenységet, ha úgy vesszük...

– Nana, vicceltem! – sóhajtotta a hercegnő.

– Ó, az más! – kapott fejéhez a máguslány, s ő is nevetett egy sort.

– Na, hékás! Anu! – kiáltotta Nailah, amikor észrevette, hogy barátnője kutyája már betermelt legalább egy féltálcányi süteményt. – Anu, ne fald be az összeset! Megfájdul a hasad tőle! – aggodalmaskodott, és megpróbálta elrángatni az ebet az asztal mellől. Ebben Sitara is segítségére sietett. Végül sikerült meggyőzniük a kutyust, hogy elég volt. Anu most inkább Nailah arcát kezdte el nyaldosni. – Ne már!

– Haha, Nana – pimaszkodott a hercegnő. – Olyan édes vagy, mint a süteményeid!

– Jól van már – sóhajtott a varázslólány. – Inkább gyere! – fogta meg barátnője kezét, és a sátor hátuljához vezette. – Odaadom a kecskecombot, amit kértél! – Kivett egy vászonba csavart dolgot az egyik ládából, és kissé fintorogva átnyújtotta azt Sitarának. – Nem is értem, hogy bírod ezt megenni! Pfúj!

– Mi az, hogy hogy? Imádom a húst! – jelentette ki az oroszlánlány, s vágyódva megnyalta ajkait. Szemei újból macskaszemekké alakultak, és jóízűen harapott a sült kecskecombba.

– Én pedig utálom – felelte Nailah, és saját ebédje gyanánt egy narancsot kezdett meghámozni. Ő ugyanis vegetáriánus volt, nem evett húst, még halat sem nagyon. Főként növényeket, és néha tejet, sajtot és tojást fogyasztott.

– Pedig ez valami fenséges! – örvendezett Sitara a kecskehúst fogyasztva, ám hirtelen nagy bűntudat lett úrrá rajta. Lenézett a lábainál nyüszítő kutyára, aki kitágult, vágyakozó pupillákkal bámulta őt. – Anu, nem most toltál be fél tálca süteményt?! – forgatta meg a szemeit. Anu tovább könyörgött. – Na, jó – sóhajtott a hercegnő engedékenyen. Letette a combot a földre, és újra oroszlánná változott. A két fekete lény, az eb és az oroszlán együtt folytatta tovább a kecskecomb fogyasztását.

– Ragadozók – sóhajtott Nana szemforgatva, majd beleharapott a narancs egy cikkébe.

Mialatt barátnője és kutyája eltűntették az ebédjüket csontostól, bőröstűl, a varázslólány két narancson és egy mézdinnyén jutott túl. Még jó, hogy a piacon kedvenc gyümölcseit is kapni lehetett. Továbbá pedig bőven fogyasztott még olajos magokat, diót, pisztáciát, famogyorót és igazi egzotikumnak számító, keletről érkező mandulát. Desszertnek pedig egy kis batyu szárított fügét és datolyát vett elő. Miközben abból falatozott, néha Tara felé is dobot egy-egy darabot, aki elkapta azokat a levegőben. Anval is megpróbálkozott, de a kutya mára túlságosan is sok cukrot evett, így inkább kimerülten dőlt el a földön. Végül Tara is lefeküdt Anu mellé a stand felett kifeszített fehér vászon keltette árnyékban, Nana pedig elnyúlt a fából készített székben. Ideje volt némi pihenőnek.

* szenti: szoknyaszerű ruhadarab, amit az ókori Egyiptomban a férfiak viseltek

* Dekád: tíz napból álló egység, az ókori Egyiptomban ezt használták a hét helyett.