„Szánt szándékkal rohantok a veszély karjaiba, s már csak akkor eszméltek fel, amikor olyan erősen láncol magához, hogy képtelenek vagytok szabadulni!"

„Fontos, hogy belássuk, ha hibát követtünk el, de a hibáinkban megragadni, téves tetteinken rágódni, nem visz előbbre minket. A megbánás segítsen abban, hogy eldöntsd, miképp javíthatod ki, miképpen teheted jóvá."

„Senki sem születik vezetőnek, mindenki beletanul."

„A túl nagy hatalom, túl nagy hatáskör sohasem jó dolog. Mert lehet birtoklójuk a világ legnemesebb embere, mindenki hibázik, s ha egyedül vagy az élen, nincs, aki visszafogjon."

„Bár a racionális helyzetfelmérés nem bűn, a hitetlenség már annak számít. Tudhatnátok, hogy egy ügy sikere abban rejlik, milyen erősen hisznek benne!"

A ragyogó napkorong egyre feljebb kúszott Théba felett a tiszta, kék égen. A fák, bokrok ágain kabócák zúgtak, megadva a vidék hangulatát. Meleg, délelőtti szellő fújdogált a Rend villájának homlokzatát tartó oszlopok között, lágyan megmozgatva a díszítésként elhelyezett cserepes pálmák leveleit. Írisz, Mahado és Nailah félig a langyos árnyékban álltak, ahol a főpapnő lényegre törően beszámolt fivérének az éjjel történtekről. Elmondta, hogy Hatti és Imari kiszöktek a központ börtöncellájából, és elrabolták az idegen jogart. Ő, a holdpapság és a segítségükre kivezényelt rendtagok utána a hold-negyedben futottak velük össze, ahol kegyetlen küzdelembe keveredtek.

– Senki nem sérült súlyosabban, szerencsére – magyarázta Írisz. – Csupán a Holdtemplom... szenvedett némi károsodást. Ám a holdpapságnak és a rendtagoknak még időben sikerült elhagyniuk azt. Hatti az utolsó pillanatban ölte meg Imarit, hogy a jogart elszedje tőle, ám mielőtt túl sok kárt okozhatott volna, én megöltem őt... utána visszahoztam. Imarit már nem tudtam, ő halott. Hattit az embereid a pincébe zárták.

– Visszahoztad az ellenséged – mondta Mahado elismerően nővérének –, nem is várnék mást egy papnőtől. Mellesleg... ha önző célok is vezérelték, Hatti végzett egy árulóval, aki készült lerombolni egy egész városrészt. Ha mást nem, ezzel nálam is megnyerte az életben hagyását. Csak egy valami nem tiszta még... Akkor Hatti vagy Imari rombolta le a Holdtemplomot?

– Hát, tulajdonképpen... Egyre nehezebben tartottam vissza Imarit, a jogar végül kettőnk között landolt a téren. Akkor váratlanul megjelent...

– Én voltam! – lépett előre Nana lesütött szemekkel, amiket végül a tábornokra emelt. – Sikerült megszereznem a jogart...

– Hogy mit tettél?! – förmedt rá unokabátyja.

– És... és... – folytatta bizonytalanul Nana – hiába kért Írisz, hogy adjam át neki, én inkább megpróbáltam legyőzni vele Imarit... És hát... kicsit bénáztam, mert végül jól a Holdtemplomot találtam el a varázslattal, és... Akkor kissé lefagytam, Imari visszaszerezte a jogart... de akkorra Hatti magához tért, és levágta a fejét... Utána meg Írisz varázsolt egy kést Hatti nyakába, és...

– Nailah... – kezdte a tábornok baljós hangon, Írisz pedig bölcsen húzódott félre, szótlanul követve figyelemmel kibontakozó vitájukat.

– Én romboltam le a Holdtemplomot! – vallotta be Nana. – Véletlen volt, sajnálom, tudom, hogy ezt nagyon elszúrtam!

– Mit kerestél egyáltalán a hold-negyedben?! Hisz megtiltottam neked, hogy elhagyd a házat!

– Nos, igen... hát volt egy látomásom, és elmentem harcolni!

– Nailah, nem hiszem el, hogy ilyen felelőtlen voltál! Megszeged a parancsom, éjnek évadján harcba indulsz, szembeszállsz egy különösen veszélyes bűnözővel, akinél egy annál is rettentőbb erejű fegyver van?! Miután pedig pusztán a szerencsédnek köszönhetősen sikerül megszerezned tőle a fegyvert, saját magad próbálod használni azt?!

– Mahado... Sajnálom én csak... segíteni akartam...

– Van fogalmad róla, mennyit kockáztattál?! – korholta unokahúgát a tábornok. – Ha még el is nézem neked, hogy elszöktél otthonról, és az életedet kockáztattad... mert talán, esetleg, valóban szükség volt rád abban a csatában... Azt semmi elfogadható nem magyarázza, hogy miért kezdtél önkényesen a jogarral játszadozni, ahelyett, hogy átadtad volna azt az unokanővérednek, aki valószínűleg jobban tudta volna uralni azt!

– Imari rögtön rám támadt és... bepánikoltam... – motyogta a varázslólány, elégve a mágus neheztelő, mentazöld tekintetében.

– Ha rögtön átadod a nővérednek, akkor őt támadta volna. Biztos vagyok benne, hogy Írisz azonnal melléd térugrott, erre te inkább saját kezedbe vetted az irányítást...

– Nos... valóban így volt.

– El sem tudod képzelni, miféle erőkkel játszadoztál! Hogy mekkora veszélybe sodortad magadat és mindenki mást a környezetedben! Soha sem volt dolgod még efféle fegyverrel, de még csak hasonlóval sem! Lerombolhattad volna az egész negyedet, több száz ember halálát okozva! Ostoba vagy, felelőtlen és mérhetetlenül elbizakodott! Egy arrogáns fruska!

– De most miért vagy ilyen durva?! Tudom, hogy elszúrtam... tényleg nagyon sajnálom...

– Azt érezted, hogy amikor használod a jogart, elszívja az erőd?

– Nos... igen.

– A használója varázserejét, s ha az nincs vagy elfogyott, akkor az életerejét szívja el, és azt felerősítve okoz pusztítást! – magyarázta Mahado sarkalatosan. – Ha nem tudod uralni, elszívja az összes energiádat, a keletkező robbanás pedig elpusztít mindnet körülötted, s azzal együtt te magad is holtan esel össze! Nem csak mások életét veszélyeztetted, a sajátodat is!

– Én ezt... ezt nem tudtam!

– Mert tapasztalatlan vagy! Éppen ezért kellett volna otthon maradnod a seggeden, ahogy utasítottalak! Úgy vélem, ha valamivel nehezebben is, Írisz nélküled is megoldotta volna!

– Na de...

– Három hónapig szobafogságban vagy, Nailah, és ez idő alatt a varázserődet sem használhatod! – határozta el a tábornok szigorúan. – Ha anyád megengedi, dolgozni elmehetsz, de sehova máshova!

– Na de... de...

– És még engedékeny voltam!

– De, bátyuskám...

A mágus csak idegesen mordult egyet, majd megragadta a varázslólányt, szélsebesen magához rántotta és erőteljesen izmos karjai közé zárta. Nailah meghökkenve nyögött fel unokafivére hevességétől. Megpróbált kiszabadulni a szoros, de legalább annyira szenvedélyes ölelésből, ám csak némi fészkelődére futotta.

– A vakmerő önbizalmad és a meggondolatlan cselekedeteid fognak egyszer a sírba vinni, Nailah, az Alvilágból pedig még én sem tudlak visszahozni! – morogta Mahado a magához láncolt lány fülébe amennyire neheztelő, annyira aggódó hangon. – Te meg Sitara pont ugyanolyanok vagytok! Szánt szándékkal rohantok a veszély karjaiba, s már csak akkor eszméltek fel, amikor olyan erősen láncol magához, hogy képtelenek vagytok szabadulni!

– Mint... te most? – nyöszörögte Nana, mivel unokabátyja óhatatlanul is kiszorította belőle a szuszt.

Mahado enyhített a szorításon, de karjai fogságából el nem engedte a lányt. Nana végül elfogadóan hajtotta unokafivére vállára a fejét, és simult bele az immár gyengédbe forduló ölelésbe. A mágus védelmezően, egyik karjával fel-le járatva simogatta a varázslólány hátát. Nailah lassan megnyugodott, s végül megkönnyebbülve sóhajtott fel, mialatt ő is ragaszkodóan visszaölelte a mágust. Ettől végül Mahado is kezdett megenyhülni. Most, hogy unokahúgát ölelte, végre biztonságban tudhatta őt.

– Igyekezz jobban vigyázni magadra, Nailah, legalább a családtagjaid kedvéért! – suttogta a fülébe a tábornok lágyan.

– Akkor nem kell három hónapig szobafogságban maradnom? – kérdezte a lány, hangjában halovány remény pislákolt. Mahado mély levegőt vett, megfogta a vállait, majd eltolta magától és szigorú, de enyhülő tekintetét az övébe fúrta. – Három dekád! Amennyiben jól viselkedsz! – kötötte a lelkére.

– Elfogadom – bólintott Nana, arcán ezúttal megkönnyebbült mosoly bujkált. – Megbocsátasz?

– Mint általában – sóhajtott a mágus békülékenyen. – De tényleg óvatosabbnak kell lenned!

– Majd igyekszem.

– Szent a béke? – kérdezte Írisz, aki eddig türelmesen hallgatta végig a fivére és unokahúga között lejátszódó jelenetet. A mágus és a varázslólány mély sóhaj kíséretében bólintottak.

– Menjünk enni! – javasolta Mahado, majd mindkét lánytestvérét átkarolva terelte őket vissza az aulába.

Az étkezőbe érve már hatalmas zsibaj és lakmározás fogadta őket, mintha a jelen lévők egy győztes csatát ünnepeltek volna. Nana azonnal odarohant Tarához, s miután sebesen lehuppant mellé, Anu és Zara a hercegnő kacagását követően nyalogatták meg felváltva. Mahado azonban nem sietett ennyire, hanem komoly, kissé bánatos tekintettel nézett végig jó hangulatú emberein. Írisz észrevette tétovázását, s megértően átkarolta fivérét, miközben azúrkék tekintetét puhatolózva az övébe fúrta. A mágusnak nem kellett semmit mondania, bűntudatos arckifejezése mindent elárult nővére számára.

– Alexis röviden felvilágosított arról, ami a hegynél történt – mondta Írisz. – Megnyertétek a csatát.

– De milyen áron? – kérdezte a mágus, elfúló hangját megbánás színezte át.

– Végeztetek az ellenség nagy részével – állapította meg Írisz –, és emiatt érzel bűntudatot.

– Talán rossz az, hogy így érzem? Ostobaság? Gyengeség?

– Kevés olyan vezetőt ismerek, aki sajnálná, hogy kivégezte ellenségeit, sőt, lehetséges hódítóit. Gyengeségnek azonban nem nevezném, s egy érzés sem lehet ostoba. Sohasem bírtad a véres mészárlást, ahogyan én sem. Nem vagyunk sem ostobák sem gyengék, amiért az élet oldalán állunk.

– Az élet oldalán, valóban – bólintott Mahado, s végtelenül hálás volt nővérének, amiért egyet értett vele ebben, s megértette ellentmondásos érzéseit. – Megóvhatjuk az életet, vagy elpusztíthatjuk, a döntés a mi kezünkben van. S ha az ellen életéről is volt szó, úgy vélem, rosszul döntöttem. Mostanra beláttam, hogy szükségtelen volt a vérfürdő... mégis megléptem, mégis utasítást adtam...

– Meglehet. Ám nem minden döntésed volt helytelen és könyörtelen – emelte ki csitítóan Írisz. – Alexis azt is említette, hogy a gyerekeknek, nőknek és időseknek megkegyelmeztél.

– Nem tudtam mindet megmenteni – rázta a fejét a tábornok lemondóan.

– Sokat megmentettél – nyugtatta a főpapnő. – Másrészről, ami megtörtént, megtörtént. Fontos, hogy belássuk, ha hibát követtünk el, de a hibáinkban megragadni, téves tetteinken rágódni, nem visz előbbre minket. A megbánás segítsen abban, hogy eldöntsd, miképp javíthatod ki, miképpen teheted jóvá.

– A halál nem lehet kijavítani, Írisz. Legalábbis... így már nem. Az ellen legtöbb tagja azonnal szörnyet halt, ha akartam, sem hozhattam volna őket vissza a lelkük nélkül.

– Nem a halottak visszahozására célzok. Abban dönts, hogy a jövőben mit csinálnál másképpen. Mi módon akadályoznád meg, hogy hasonló hibákat kövess el.

– A jelenlegi rendszer nem működik – ismerte el Mahado. – Még csak most fogom átbeszélni a dolgot a vezéreimmel, de már most sejtem, hogy önkényes cselekedeteim is terítékre kerülnek majd. Engem választottak tábornoknak annak idején, az erőm miatt... és most úgy érzem, bármennyire is próbáltam bölcsen dönteni, visszaéltem az így kapott hatáskörrel.

– Senki sem születik vezetőnek – állította Írisz, hangjában nem volt ítélet –, mindenki beletanul. Személyes véleményem szerint, te egész jól boldogultál... a viszonylagos békeidőben. Négy éve nem volt háború, sem fenyegetés, csupán a rókák portyáztak néha. Ám most, hogy megváltozott a helyzet...

– Nem vagyok alkalmas vezetőnek...

– Rosszul véled! – rázta a fejét Írisz. – Minden szükséges adottságod meg van hozzá! Talán túl sok is...

– Túl sok? ...Várj, értem, mire célzol!

– A túl nagy hatalom, túl nagy hatáskör sohasem jó dolog. Mert lehet birtoklójuk a világ legnemesebb embere, mindenki hibázik, s ha egyedül vagy az élen, nincs, aki visszafogjon.

– Hm – morfondírozott Mahado. – Rosszmájú vagyok, ha erről rögtön Thotmesz jutott az eszembe?

– Nem illik az uralkodócsalád tagjairól ilyen hangnemben beszélni – rótta fivérét a főpapnő, ám ő is óhatatlanul megmosolyogta a dolgot. – Ám itt az irónia, hogy jelenleg a Rend tábornokainak vállát sokkal jelentősebb döntések meghozásának súlya nyomja. Túl nagy felelősség egyetlen embernek.

– Túl nagy felelősség egyetlen férfinak – pontosított Mahado. Tekintetét végigfuttatva a termen, mentazöld szemei végül Nián állapodtak meg. A leopárdnő, mintha megérezte volna, hogy figyelik, a tábornokra pillantott, s kis időre macskaszemet néztek. – Nia Meritpahet már akkor a Rend macskavezére volt, amikor mi még Elyaasszal edzés címen ügyetlenkedtünk a Nílus parton. Több csatában is részt vett, s egyiknek sem sikerült megtörnie elhivatottságát. Amikor hat éve én is vezér lettem, a mágusoké, őt, mint vezértársamat is jobban megismertem. S négy éve, amikor tábornokká váltam, tulajdonképpen elgondolkoztam azon, hogy ő talán sokkal jobb választás lett volna erre a címre. Nem férfi és nem mágus, akikből általában a Rend legfőbb vezetői válnak, azonban... Nia Meritpahet megtestesít mindent, ami egy jó vezért jellemez.

– Nos. Ha valakinek van lehetősége változtatni a helyzeten, az az Aranysárkány Rend jelenlegi tábornoka – mutatott rá a főpapnő.

Mahado újult határozottsággal bólintott.

– Köszönöm a tanácsokat, Írisz. A közeledő megbeszélésen beiktatok némi változtatást a szervezet vezetésébe. Ám előtte még el kell intéznem valamit. Te addig csatlakozz a többiekhez!

– Ahogy szeretnéd – bólintott Írisz. Átkarolta fivérét, majd bíztatóan lágy puszit hintett arcára. Mahado megkönnyebbült mosollyal csúsztatta kezeit nővére vállaira, majd kedvesen közelebb húzva magához gyengéden homlokon csókolta. Írisz testét halványzöld aura vonta be, ahogy energiái egy részét átadta fivérének.

– Írisz! Mit művelsz?! – hökkent meg Mahado, s döbbenten bámult az őt ölelő varázslónőre.

– Alexis azt is mondta, hogy minden energiádat elhasználtad, bár ezt én is éreztem, ahogy átkaroltalak. Úgy véltem, szükség lehet még az erődre a közeljövőben. Sohasem tudhatjuk.

– De így... saját magadat gyengíted le, már neked is alig maradt energiád!

– Egy vezérnek nagyobb szüksége van a varázserejére, mint egy papnőnek – magyarázta a mágusnő, s érvelését Mahado végül hálás sóhajjal nyugtázta. Lassan elváltak egymástól, s Írisz elegáns léptekkel Tara és Nana asztalához libbent, a mágus pedig rugalmas tempóban elhagyta az étkező termet.

A tábornok az aulát átszelve a pincébe vezető lépcső felé vette az irányt. Hamarosan már a börtön hűvös, nyirkos folyosóját rótta. Tompa pillantást vetett csak Hatti cellájánál az ajtó tetején lévő rácsos ablakra, s pár cellával távolabb egy újabb, világosbarna ajtó előtt állapodott meg. Intett a folyosón álló őrnek, aki közelebb igyekezett hozzá, majd nagy fémkarikájáról kiválasztotta a megfelelő kulcsot. A bronzkulcs fordult a zárban, az őr kinyitotta az ajtót, majd ahogy a tábornok besétált a cellába, az ajtó becsukódott mögötte, és a kulcs újra elfordult a zárban. Mahado tudta, hogy ha majd távozni szeretne, csupán kopognia kell hármat, s szóban is alátámasztania szándékát az őrnek.

Odabent félhomály uralkodott, melyet középen, a fal tetején lévő apró, rácsos ablakon beáramló pár gyenge napsugár tört csupán meg. A cella hűvös levegőjére némi feszültség nehezedett, ahogy a tábornok végigvezette szigorú tekintetét az odabent tartózkodókon. Imani, Nala, Khari, Jahi, Horu és Horel a kisebb terem kőpadlóján ültek, különféle pózokban. Igazán meglepődtek, hogy ilyen hamar látogatójuk akadt, s még annál is jobban, hogy maga, a tábornok tette tiszteletét. Ügyetlenül felpattantak a földről, s kezdetben némán bámultak a férfire, akitől jelenleg sorsuk függött. Mahado komoly tekintettel méregette őket, majd sóhajtott egyet, s belefogott beszédébe.

– Az árulás súlyos vétek, s bár az elmúlt napban segítségünkre voltatok, ez nem elég ahhoz, hogy egyszerűen szabad mozgást engedjünk nektek. Idelenn lesz némi időtök elgondolkodni, használjátok arra, hogy mélyen magatokba néztek! Döntsétek el, kihez akartok igazán tartozni, és amellett tartsatok ki! Csak támpontnak: Az éjelfek megöltek volna, ha árulásotok lehetősége akárcsak felmerül bennük, sőt, kényszerítettek, hogy egymást öljétek meg! Ellenben mi még akkor is hajlandóak voltunk visszafogadni, miután árulásotok megtörtént... sőt, egy egész éven keresztül történt! Legyen már önbecsülésetek, ha a józan eszetek már elvették! Itt mindig is értékesnek számítottatok, odaát eldobható szemétnek! Tudom, hogy titeket nem a becsvágy, hanem a túlélés vezérelt, ám még ez sem elég kifogás! Bár a racionális helyzetfelmérés nem bűn, a hitetlenség már annak számít. Tudhatnátok, hogy egy ügy sikere abban rejlik, milyen erősen hisznek benne! Én hiszem, hogy megállíthatjuk őket, ha újra thébaiakra vagy más egyiptomiakra támadnak. És ti? Gondolkodjatok el azon, kihez szeretnétek hűségesek lenni, és ha elhatározásra jutottatok, ha merő bizonyossággal vagytok képesek a szemembe mondani, jelezzétek! Mindaddig... pincelakók maradtok!

– Nagyon elmés – sóhajtott Khari gúnyosan. – Pincelakók, mert... a kékek barlangbörtönét is Pincének hívták...

– Ha így megmagyarázod, már nem olyan tréfás – közölte Jahi unottan, majd a tábornokra nézett. – Én már döntöttem, amikor megöltem Szokart! Nem engedne ki?

– A társad megölése koránt sem számít az Aranysárkány Rend iránti hűséged egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen bizonyítékának! – figyelmeztette a fiút Mahado. – Te csupán azt tetted, amit Tamir állítása szerint mindig is tettél, Jahi! Alkalmazkodtál a körülményekhez, oly módon, hogy az neked legjobban kedvezzen. De mi a biztosíték, hogy ha legközelebb az ellen kerül fölénybe, nem fogsz újból átállni melléjük?

– Az, hogy ezek után helyben kivégeznének?

– Nem elég jó, közel sem! Gondolkozz olyasmin, amivel meggyőzöl! – javasolta a tábornok, mire Jahi fáradt morgást hallatott. – Te pedig, Khari, ahelyett, hogy igyekszel mindenből viccet csinálni, végre megkomolyodhatnál! Komoly vétkek terhei nyomják a vállad, ahogy mindannyiótokét, és az én jóindulatom nélkül nem szabadultok tőlük!

– Elnézést – motyogta az oroszlánfiú.

– Ha az udvar, vagy éppen a vallási tanács fülébe jut, és idővel így lesz, hogy megkegyelmezni tervezek az árulóknak, nehéz helyzetben találom magam – magyarázta Mahado. – A ti bűneitekre az elfogadott büntetést ugyanis, amivel bizonyára tisztában vagytok, a halál, méghozzá nyilvános kivégzés! Ha ezek ellenére hajlandó leszek tartani értetek a hátam, legalább szeretném tudni, megéri-e!

– Sajnáljuk, tábornok – szólalt meg Nala röstelkedve –, mindent, amit ön és a Rend ellen elkövettünk!

– És a hazánk ellen! – tette hozzá Khari gyorsan. – Ez fontos, mert így teljes...

– Szóval sajnáljuk – csatlakozott Horu.

– Nagyon sajnáljuk – tette hozzá Horel.

– Tényleg baromira sajnáljuk – bizonygatta Imani. – Sakáleskü, hogy olyan mélyen elgondolkodunk rajta, amilyen mélyre a majomkenyérfa gyökerei nyúlnak!

– Az azért nem annyira mély – vont vállat Jahi –, de önnek van igaza, ezt be kell látnunk. Bár én őt nem ismertem, de Tamir elmondása szerint az ön előde, Szitamon tábornok, már rég a kivégzésünket tervezné.

– Azt állítod, én nem vagyok elég keménykezű? – vonta fel idegesen a szemöldökét Mahado, bár csak megjátszotta magát. Érezte, hogy Jahi megbocsátó képességének előnyös oldalát igyekezett kiemelni.

– Nem, nem... vagyis igen, de... jó ez így... – Mahado szemöldöke még magasabbra szökött. – Szóval... picsába... Ezt eltoltam, igaz? – nézett Jahi bizonytalanul a tábornokra.

– Eltoltad, hogy saját érdekeidet gátlástalanul és indokolatlanul hazád elé helyezted! És ne káromkodj a jelenlétemben!

– Igenis...

– Mind eltoltátok! – vezette végig komoly, mentazöld tekintetét Mahado újból az árulókon. – Mégis hajlandó vagyok megbocsátani nektek, és visszafogadni a Rend soraiba, ha őszinte megbánást és mellettünk való végeleges elköteleződést mutattok! Ráadásnak pedig felajánlok egy harmadik választást...

– Várjunk! Mi a második? – kérdezett rá Horu. – Van az, hogy visszatérünk a Rendhez...

– A másik, ha nem fogadsz nekik hűséget, akkor a tábornok nem véd meg, és kivégeznek az árulásért – vesézte öccsének Horel levonva a megfelelő következtetéseket.

– Komolyan, itt senki nem olvas a sorok között? – forgatta meg szemeit unottan Jahi. – Fárasztó, hogy mindig mindent meg kell magyarázni!

– Köszönöm a hozzászólást mindkettőtöknek! – közölte Mahado szarkasztikusan. – Akkor folytatnám!

– Csak tessék! – kotyogta Imani ösztönből, ám a tábornok neheztelő homlokráncolással jutalmazta. – Oh, bocsánat, csak kicsúszott...

– Gondoltam arra, hogy felajánlom, önkéntes száműzetésbe vonulhattok – mondta Mahado –, ám akkor fennállna annak a lehetősége, hogy esetleg újból csatlakoztok a kékekhez. Ezt nem engedhetem, hogy újabb információkat osszatok meg velük rólunk. Így a másik lehetőség, hogy tagságotokról lemondva, a királynőnek fogadva hűséget, civilként éltek tovább a városban. Az viszont biztos, akár a Rendnél maradtok, akár nem, hogy rajtatok tartjuk a szemünket! Ha innen idővel ki is engedünk titeket, engedély nélkül nem hagyhatjátok el a Théba területét!

– Na de... – méltatlankodott Khari. – Miféle szabadság az, ha egy város falai közé zárnak?

– Jóval több, mint amit érdemelnétek! Nektek hála Thébát majdnem leigázták. Ha Afolabi nem öl meg minket, ha Nalának nem támad kedve beszélni az Alvilág közelségének hatására... ha egyáltalán nem jutunk vissza... lehet, hogy egy dekád, és Théba elesik, tízezrek vesztik életüket! Egy hajszálon múlt, és... tulajdonképpen, amekkora szerepet játszottatok volna a város vesztében, annyit segítettetek a megmentésében – vallotta be végül Mahado. – Ha titeket nem soroznak be a kékek, a veszély ugyanúgy fennállt volna, csupán a Rend nem rendelkezett volna egy gyanúsítottal sem, akit szóra bírhat. A sors fintora talán... a kedvezőtlen események kedvező összejátszása. Árulásotok ezúttal nem megdöntötte, hanem megmentette Thébát, és erre csakis azért kerülhetett sor, mert a szívetek mélyén az, hogy ellenünk fordultok, titeket sem töltött el örömmel. Szóval, ha csodálkoznátok jóindulatomon, itt a magyarázat! Ezekért vagyok hajlandó megbocsátani nektek! Egyrészt, mert vallomásotok nélkül is érzem, hogy megbántátok, amit tettek... még ha egyesek kevésbé is, mint mások – sandított Jahira. – Másrészt, mert elhajlásotok véletlenül épp jól jött nekünk!

– Tábornok... – sóhajtott Nala. Ő, Khari, Jahi, Imani, Horu és Horel hasonlóan érzelmes tekintettel bámultak a férfire.

– Bár közvetett beosztottjaim vagytok mind, s a tegnapit leszámítva ritkán dolgoztatok mellettem, annyit már mind sejthettetek rólam, hogy én nyílt kártyákkal játszom. Éppen ezért mindenki mástól is ezt várom el! Ha én meg is bocsátok, az árulás attól még komoly bűnnek számít! Sokáig fogtok vezekelni érte, s emellett többé nem titkolóztok előttem és közvetlen feletteseitek előtt! Ez alap! Tartsátok észben, ahogy azt is, hogy pengeélen táncoltok! Elég a legkisebb hiba, és hatalmas bajban találhatjátok magatokat! Szóval ajánlom, hogy figyeljetek oda!

– Igenis! – felelték gyorsan, szinte egyszerre, figyelemreméltó fegyelemmel.

Mahado elégedetten bólintott, majd az ajtóhoz lépett, és hármat kopogott rajta.

– Végeztem! – üzent az őrnek. Kulcs fúródott a lyukba, majd kattant a zár, s ahogy kinyílt az ajtó, a tábornok kilépett a folyosóra. Egy utolsó, jelentőségteljes pillantást küldött Nala, Kahri, Jahi, Horu, Horel és Imani felé, majd engedte, hogy az őr rájuk csukja az ajtót. Bólintott beosztottja felé, aki visszaállt őrhelyére, ő pedig végre elindult reggelizni.

Az alatt a pár perc alatt, míg Mahado a pincében volt, az étkező hangulata koránt sem változott. Az asztalok még mindig bőségesen voltak étellel-itallal, melyek zamata ínycsiklandó illatokkal töltötte el a nyitott ablakokon beáramló szellővel kevert levegőt. Elyaas, ahogy meglátta barátját, a magasba lendítette addig Széth-et karoló karját, s hevesen integetni kezdett neki.

– Hé, Mahi!

Mahado sebes léptekkel az asztaluknál termett, és ahogy a sárkány és a sakál helyet szorítottak neki, lehuppant Elyaas mellé, majd kivett egy mélylilára érett fügét az előtte lévő gyümölcsöstálból.

– Elyaas – köszöntötte a mágus, miközben a sárkányfi egy aranyszín kupát teletöltött sörrel és a kezébe nyomta. Mahado egyszerre lehúzta a szénsavas italt, majd a fügébe harapott, és érdeklődve fordult szőke barátjához.

– Hova tűntél az előbb, Mahi? Láttam, hogy Írisszel dumáltok, aztán csak úgy leléptél. Csak nem az akasztott ki, hogy Ekon az unokahúgodnak és a hercegnőnek csapja a szelet? – kérdezte a sárkány, szája sarkában ravasz mosoly bujkált.

Mahado torkán majdnem megakadt a falat. Azonnal az említett kereskedő felé kapta a fejét, ám amennyire felhúzta magát a lehetőségen, annyira megdöbbent, amikor úgy tűnt, Ekon egyedül Sanurának udvarolgat, az oroszlánnő pedig egyre türelmetlenebbül utasítja őt vissza. Írisz, Nana és Tara ellenben tőlük valamivel távolabb ültek az asztalnál, a hercegnő és unokahúga leginkább egymással voltak elfoglalva, nővére pedig Niával elegyedett társalgásba. A mágus megkönnyebbülten, ám kissé bosszúsan fordult vissza barátjához. Elyaas és Széth már elég jól hallhatóan kuncogtak, majd amikor a tábornok bosszús tekintete találkozott az övékkel, kitört belőlük a nevetés.

– Igazad volt, sárkányfarok – suttogta mások számára is kivehető hangon a szőke hajú fülébe Széth. – Tényleg kiakad, ha bárki a női hozzátartozóinak mer udvarolni.

– Mondtam én, sakálfül. Úgy védelmezi a csajokat, mint Ureuszok az Alvilág Kapuját!

– Mikor hallottál te az Ureusz törzsről? – vonta kérdőre a sárkányt Mahado, miközben bosszúságát igyekezett visszafogni. Ugyanis elhatározta, hogy ilyen jelentéktelen tréfa miatt nem fogja egyiküket sem megróni, s végképp nem fog visszavágni. Helyette inkább pár nagy falatban megette a maradék fügét, s utána egy szelet napsárga színű dinnyét halászott magának a gyümölcsök közül.

– Sakálfül mesélt az Alvilági túrátokról az imént – magyarázta Elyaas. – Kemény vagy, hallod, hogy még annak az Ozi-bigyó Másviláginak is visszabeszéltél! – vigyorgott büszkén.

– Ozirisznek hívják, és nem hiszem el, hogy évtizedeket töltöttél az országunkban, s még mindig nem jegyezted meg a nevét!

– Ugyan! Csak direkt mondta így – magyarázta Széth.

– Látod, Mahi? – vigyorgott tovább Elyaas. – Széth tényleg ért engem.

– Remek – forgatta meg szemét az említett, s igyekezett jobban az evésre koncentrálni. Elyaas ekkor egy pohár mentás-citromfüves limonádét öntött neki, amit a mágus végül hálásan fogadott, s szintén egy húzásra megivott.

– És én is értlek téged – nyugtázta a sárkány mosolyogva, mire Mahado végül csak egy mosolygós hümmögéssel válaszolt.