„Tényleg ilyen ostoba vagy?! Hagyod magad elrabolni a nyílt utcáról, fényes nappal?!"

„Ostoba vagy, hogy azt hitted, majd csak úgy hirtelen elkezdek felelősségteljesen viselkedni!"

„Rendhagyó helyzetekben néha olyasmire kényszerülünk, olyasmit teszünk, ami nem feltétlenül helyes, ám abban a helyzetben úgy tűnik, az egyetlen járható út, a legkézenfekvőbb megoldás..."

Fekete fáklyák kék és lila lángjai haladtak el sebesen mellette, színeik hosszú csíkká mosódtak össze a fal mentén, ahogy egyre sebesebben szelte a barlang folyosóit. Hosszú és vékony lila hajfonatai vadul bukkantak elő szürke csuklyája alól, ahogy az a nagy rohanásban legördült fejéről. Zoana már új terve utolsó lépéseit vette sorra a fejében. Először összeszedi a kis tűzcicát és a kutyákat. Magával hurcolja őket a közeli csarnokba, ahol végrehajtja a végzetes varázslatát. S amikor a hegy már önmaga ellen fordult, eltérugrik innen jó messzire, s ha szerencséje van, a kis tűzcicát is viszi magával. Utána a lány és a fekete kutyája csináljanak, amit akarnak, mert ő, amint tud, felkeresi a következő éjelf bázist, s megpróbálja elhitetni velük, a thébai támaszpont szerencsétlen módon egy átlagos, bár ritka földrengés áldozatául esett.

*

Halk fuvallat süvített végig az elnéptelenedett barlangfolyosók találkozásánál. Anu és Zara egymásra hajtott fejjel szunyókáltak, s megpróbálták egy sokkal kellemesebb, virágos mezőre képzelni magukat. Sitara reményvesztetten kuporgott a Zoana által számára kijelölt szikla mögött, s térdeit átkarolva hallgatta, ahogy a plafonról csepegő víz koppanásaiba a hűs légmozgás suhogó hangjai vegyülnek. A hangok viszont, mintha egy idő után egyre emberibbnek hatottak volna, s értelmes szavakat hordoztak volna, az ő nevének szótagjait. „Sitara..."

Hamarosan a két kutya is felkapta fejét, ám úgy tűnt, sokkal inkább a szél által hozott illatokra figyeltek fel, mintsem a hangfoszlányokra. Anu és Zara nyakukat nyújtogatva szaporán szimatolni kezdtek, majd a fekete kutya megerősítést várva fordult gazdájához. Sitara, aki eddig fel sem fogta, mit érez, mélyet szippantott a hűvös fuvallatból. Szinte azonnal felismerte a menta, kardamom és zöld citrom jellegzetes, friss elegyét a mágus összetéveszthetetlen szagával keveredve. Ekkor már egész kivehetően visszhangoztak fülében a férfi szavai.

„Sitara! Sitara, itt vagyok! Sitara!"

Megvilágosultan fúrta mézbarna tekintetét Anu lelkes, barna bogárszemeibe.

– Igen, én is érzem, Anu... és hallom is! Itt van – sóhajtott az oroszlánlány, ahogy vidámság és megkönnyebbülés járta át, arcára lelkes mosoly kúszott. Anu, jelezvén, hogy hasonlóan érez, bíztató vakkantásokat hallatott. Zara ellenben csodálkozva döntötte oldalra fejét. – Nem várunk tovább a boszorkányra! – határozta el Tara, mint aki csak az indokra várt, hogy újból megszeghesse Zoana utasítását. – A máguskám végre megérkezett! – kacsintott ravaszul a fekete kutyára, mialatt talpra tornázta magát, s kissé átmozgatta elgémberedett tagjait. – Nem szeretném megváratni! – Anu beleegyezően vakkantott, s máris a lány lábai mellé húzódott.

Zara tüntetően megrázta a fejét, jelezvén, hogy ő szívesebben várna Zoanára. Tara attól tartott, hogy Anu végül inkább a kutyalányt választja, és nem tart vele, ám kellemesen csalódott, amikor a fekete kutya ezúttal konokul kitartott mellette. Anu csupán kósza pillantást vetett a szőke kutyára, majd némi méltató ugatás után útra készen szegte fel fejét. Sitara elégedetten nyugtázta magában a dolgot. Mély levegőt vett, és miután alaposan körbenézett, és meggyőződött róla, hogy tiszta a levegő, kilépett a szikla mögül, egyben Zoana láthatatlanná tévő pajzsát is maga mögött hagyta. Anu sebesen szökkent ki utána, majd szapora léptekkel zárkózott fel a kicsivel arrébb szimatoló lányhoz.

Az oroszlánlány kis idő múlva a gyülekezési csarnokba visszavezető járatban indult el, mivel úgy vélte, arrafelé erősödnek az illatok, s a hangok is onnan szűrődnek felé. Anu helyeslő ugatással nyugtázta döntését. A hercegnő és a kutya igyekvő, lelkes ám egyben óvatos léptekkel tűntek el a kanyarban.

Zara még makacsul ücsörgött a gazdája által kijelölt helyen, ám egyedül csupán pár pillanatig bírta. Megijedt, hogy talán örökre egyedül marad, ha esetleg Zoana nem talál vissza hozzá. Kicsit morgolódott magában, majd végül nyílvessző sebességével lőtt ki az árnyak közül és iramodott a hercegnő és Anu után. Hamarosan be is érte őket, s jelenlétét éles vakkantásokkal adta a tudtukra. Anu máris vidáman hegyezte füleit, s odaügetett pár arcon nyalással üdvözölni szerelmét. Tara ellenben csak megforgatta szemeit, majd „tudtam én, hogy jönni fogsz" arckifejezéssel zárta le a történetet, s tovább lopakodott abba az irányba, ahol a tábornokot sejtette.

Idővel a két kutya sebes vágtába fogott, s kielőzve az oroszlánlányt az élre törve száguldottak abba az irányba, merre szabadulásuk nyitját sejtették. Sitarának nem sok választása maradt. Elmorogta magát a kutyák meggondolatlanságán, ami véletlenül sem emlékeztette volna önmagára, majd szapora, macskás léptekkel rohant utánuk.

*

A hatalmas, hegyes cseppkövekkel csipkézett mennyezetű barlangcsarnok párás levegője percről percre vált nehezebbé a robosztus cseppkőoszlopok között várakozó mágus számára. Mahado idegesen rótta a végtelennek tűnő köröket, néha egyre reményvesztettebb felkiáltásai zengő visszhangjukkal rövid időre megtörték a csarnok hűvös csendjét.

– SITARA! SITARA! ITT VAGYOK, HA HALLASZ, AKKOR... Akkor próbálj megtalálni, mert én téged képtelen vagyok – tette hozzá, ahogy erélyes hangja erőtlen sóhajjá szelídült. – SITARA! ...Az istennőkbe, mi tart már ennyi ideig?! – bosszankodott a mágus.

Mély levegőket vett, miközben igyekezett megőrizni hideg vérét, amire úgy vélte, most mindennél jobban szüksége van. Ha így folytatja, a megfogyatkozott varázsenergiája mellett hangját is elveszti majd a nagy ordibálásban, így időnként szünetet tartott. Ilyenkor megpróbált zajkeltés helyett a zajokra és járatokra figyelni, hátha meghall, meglát, egyszóval észlel valamit, ami a hercegnő jelenlétére utalhat.

Ezúttal sem történt semmi, ami végre megkönnyebbülésre adhatna okot, így megint csak sóhajtott, és újból belefogott szónoklásába.

– SITARA! MERRE VAGY?! – Lassan fordult körbe a tengelye körül, sorra véve minden lehetséges járat bejáratát. – SITARA! HA ITT VAGY VALAH...valahol...

A mágus hirtelen megtorpant, szavai a terem visszhangjába vesztek, ahogy a forgást befejezve tekintete végre megakadt valamin. A tőle legtávolabb lévő járat félhomályában egy nyúlánk kutya sötét sziluettjét vette észre. A fekete állat óvatos léptekkel tört ki az árnyak közül, majd miután jobban szemügyre vette a férfit, bíztató ugatással fordult vissza az alagút sötétje felé. Pillanatokon belül egy szőke szuka fékezett le mellette, aki már valamivel bizonytalanabbul mérte végig a mágust.

Anu... és talán... a boszorkány kutyája? – vetette fel Mahado, de alig gondolta végig, máris megérkezett a csapat harmadik tagja.

Mahado szíve nagyot dobbant, ahogy egy fiatal lány jellegzetes sziluettjét fedezte fel a járat félhomályából a csarnok felé rohanni, majd ahogy utolérte a kutyákat, alakja teljesen kibontakozott a sötétségből. Sitara vállig érő, fekete haja vadul lebegett feje mellett, majd, ahogy lefékezett Anu és Zara mellett, kócosan tapadt kissé piszkos arcára. A lányon látszott, hogy nem semmi dolgokon ment keresztül, világos tunikája számos helyen elszakadt, máshol agyagos sár vagy éppen vér színezte át, testét horzsolások tarkították. A mágus mégsem tudott elsiklani a tény felett, hogy mindezek mellett, minden félelem, rettegés és fájdalom mellett, amin keresztülmehetett, még mindig mennyi élet és küzdelem maradt a lányban, s ezúttal is milyen hévvel robbant ki abból az alagútból a csarnokba.

Sitara aranyszín macskaszemei elkerekedtek az örömmel vegyes meglepettségtől, ahogy kilépve a csarnok világosságába végre megpillantotta a mágust. A mágust, aki állítólag megjárta az Alvilágot is, mégis, ahhoz képest elég jól tartotta magát. Öltözetén meglátszott a korábbi küzdelmek hatása, ám ő maga szokásos szilajságával állt a terem közepén, miközben szigorú, egyben aggódó almazöld szemeivel éppen őt mérte végig. A hercegnőnek egész valós elképzelése volt arról, milyen pocsékul festhet, ám egyben arról is, hogy a tábornokot bizonyára nem ez érdekli. Ezt megerősítvén, amikor tekintetük végre összetalálkozott, az oroszlánlány érezte, hogy a mágus csak erre várt, hogy végre újra azokba a ravaszul, mégis barátságosan csillogó macskaszemekbe nézhessen.

*

Siető léptek kopogása töltötte el visszhanggal a lila-kék derengésben úszó járatok kereszteződését. Zoana hatalmas hévvel fékezett le a szikla előtt, mely mögött a hercegnőt és a kutyákat hagyta. Valamivel óvatosabban közelítette meg a rejtekhelyet, mert amit érzékelt, vagyis sokkal inkább nem érzékelt, gyanakvással töltötte el. Rossz sejtései hamar begazolódtak, amikor a láthatatlanná tévő erőteret feloldva senkit sem talált a másik oldalon. A harag és aggodalom kínzó elegye azonnal utat tört magának elméjében.

– Zara! – kutatott idegesen kutyája után. – Zara, merre vagy?! Zara?! – Ám a szőke kutya nem adott életjelet magáról.

Az az ostoba fruska! – bosszankodott magában Zoana, mivel kétsége nem fért hozzá, hogy Sitara a felelős azért, amiért elhagyták az általa kijelölt rejtekhelyet, s amiért még Zara sem volt hajlandó megvárni őt.

– Hé, tűzcica! Hova a fenébe mentél?! Sitara?! Nem viccelek, gyere elő most azonnal, vagy esküszöm, hogy itt hagylak meghalni! – Semmi válasz. Zoana egyre jobban felhúzta magát. – Ha valami baja esik a kutyámnak, akkor én esküszöm neked, hogy... – A boszorkány végül nem érezte helyénvalónak befejezni az újabb fenyegetést. Végül is, ő kérte meg a hercegnőt, hogy vigyázzon a kutyájára. Ez nyilván azt jelentette, hogy vitte magával, akárhová indult. Persze, azt is megparancsolta a lánynak, hogy maradjon a seggén, de mikor hallgatott rá ez az ostoba tűzmacska bármikor is?!

Pompás! – fortyogott magában Zoana, s próbálta eldönteni, hogy előbb Zarát keresse meg, vagy lásson neki tervének. Végül arra jutott, hogy a hegynek és az életben maradt kékeknek veszniük kell. Ha szerencséje van, a hercegnő nála jobb kiutat talált, amíg ő a fővezért hajszolta, s talán már vele együtt Zara is kijutott a veszélyes övezetből. Nem tölthet órákat a felkutatásukkal, a terve sikerén múlik Egyiptom jövője! Mély levegőt vett, majd kutyája, s a kevés, hercegnő iránti aggodalmát elnyomva magában vette az irányt a gyülekezési csarnok felé.

*

A mágus izzó, zöld tekintete pillanatok alatt rabul ejtette Sitarát, ám a lány fényes, aranyszín macskaszemeinek varázsától ő is képtelen volt hirtelenjében szabadulni. Hosszú pillanatokig bámultak egymásra, mialatt mozdulatlanul, szinte megdermedve álltak egymással szemben, levegőt is alig véve. Jelenleg már az is mellékesnek tűnt, hol vannak és hogy jutottak idáig. Arcukon vegyes érzelmek tükröződtek, ragaszkodás, megkönnyebbülés, a jobb jövő reménye. Végre vége lehet ennek az egésznek, végre kijuthatnak innen, együtt.

Elmerengve, kezdetben bizonytalan, majd egyre határozottabb léptekkel indultak meg egymás felé, ám mivel még egy fél barlangterem választotta el őket, Mahado végül türelmét vesztve térugrott. Egy szempillantás múlva, zöld ragyogásból kibontakozva pár lépésnyire az oroszlánlánytól jelent meg. Sitara kissé meghökkent, s ezúttal is aranyszín macskaszemekkel meredt a mágusra.

Az érzelmes meghittségnek végül Anu figyelemfelkeltő ugatása vetett véget. Az eb mintha csak azt igyekezett volna jelezni társainak, hogy bár egymásra találtak, még nincsenek teljes biztonságban. Kijózanító hangjára Sitara és Mahado kissé megrázták fejüket, s ezzel együtt azonnal emlékeztették magukat, mégis hogyan kerültek ide, és hogyan indult ez az egész.

A mágusnak eszébe jutott mindaz a felelőtlenség, ami a hercegnőt idáig juttatta, és ami miatt majdnem az életét vesztette, vagyis, ami miatt majdnem elvesztette őt. Az iránta érzett temérdek aggodalom neheztelő arckifejezésében szilárdult meg. A tábornok immár szigorú tekintettel illette az oroszlánt. Végül keze sebes lendítésével egy viszonylag visszafogott, de annál nagyobbat csattanó pofont kevert le a lánynak. A ütés hangja hosszú pillanatokig visszhangzott a csarnokban.

Sitara macskaszemei a korábbi eseményeket tekintve talán most nyíltak a legnagyobbra a döbbenettől. Nem tudta, min lepődött meg jobban, a csípő fájdalmon, amit arcbőre sajgása okozott, vagy a tényen, hogy Mahado most valóban megütötte őt. Sőt, a férfi szikrázó, zöld tekintete, szigorú arckifejezése koránt sem árulkodott arról, hogy legkevésbé is megbánta volna eme cselekedetét.

– Végzetes felelőtlenség volt úgy kirohannod a templomból! – rótta a hercegnőt a tábornok. Neheztelő hangja egyértelműen a tudtára adta, hogy most igazán sikerült kiakasztani. Már persze, ha az a csinos kis pofon nem lett volna elég a feltételezéshez. – A nővérem mellett kellett volna maradnod, ahogy kértelek rá! – korholta a lányt indulatosan. – Tényleg ilyen ostoba vagy?! Hagyod magad elrabolni a nyílt utcáról, fényes nappal?! Ennyit arról a híres, macskás furfangodról!

Sitara, bár először teljesen elhűlt a szidalmaktól, s a férfi tenyerének nyoma is egyre fájdalmasabban égette az arcát, végül idegesen megrázta a fejét. Tekintetében hamar megjelent a szokásos dac, ahogy ajkait összeszorítva, hasonlóan szilaj arckifejezéssel nézett macskaszemet a mágussal. Ám mielőtt Mahado még csírájában elfojthatta volna a kitörő feleselést, a hercegnő keze talán még az övénél is sebesebben lendült. Az oroszlánlány, ahogy azért érezte, hogy a mágus is így tett, ezúttal visszafogta magát. Mondhatni. Karmok nélkül, de a lehető legnagyobb lendülettel csapta arcon a férfit, majd amikor annak zöld tekintetébe kiült a döbbenet, ő is ugyanúgy nézett rá, mint aki semmit sem bán.

– Soha nem kellett volna magamra hagynod! – vágta a mágushoz Sitara, macskaszemei szinte szikrát hánytak. – Ostoba vagy, hogy azt hitted, majd csak úgy hirtelen elkezdek felelősségteljesen viselkedni! – szidta a férfit szenvedélyesen.

Mahado legalább annyira meglepődött a lány által arcára mért csapáson, mint korábban Sitara az ő pofonján. Bár maga az ütés szinte meg sem kottyant neki, Tamir gyakorlás gyanánt ennél tízszer erősebbeket szokott behúzni neki, azért meglepte a lány dacos reakciója. Azt remélte, legalább ez egyszer beismeri majd, hogy hibázott, erre ahelyett, hogy elszégyellné magát, még visszaszájal.

– Mégis mit vártál, huh?! – kiabálta dühösen Sitara. – Hogy majd engedelmesen és illedelmesen végigülöm azt az unalmas istentiszteletet?! Mégis mikor tettem én olyat?! Én, Egyiptom valaha élt legneveletlenebb hercegnője...

A tábornok mély levegőt vett, mert végül el kellett ismernie, hogy a lány tulajdonképpen jogosan vágott vissza. Szavai nem mentik fel tévedései alól, ellenben rámutatnak arra, ahol ő hibázott. Mert igaz, Mahado azóta bánta, hogy magára hagyta a hercegnőt, amióta nővére beszámolt az elrablásáról.

– Sitara... – szólalt meg végül a férfi egész lágy hangon. Talán a hercegnőnek kellene össze-vissza szégyellnie magát, amiért az ostobasága miatt elrabolhatták, most mégis a tábornok érezte úgy, bár a helyett a pofon helyett inkább elnézést kért volna.

– Ismerhetnél már! – fortyogott az oroszlánlány. – Az egyetlen, aki valaha kicsit is vissza tudott fogni, az anya volt... és most te!

– Ne haragudj! – ingatta a fejét a mágus, egy halk, töredelmes sóhaj kíséretében. – Ez volt az utolsó alkalom, ígérem! Soha többé nem hagylak magadra! – jelentette ki immár szokásos határozottságával, zöld szemei védelmező ragyogással figyelték a lányt.

– Helyes! – bólintott Tara, arcvonásai megenyhültek, macskaszemei végre elégedetten csillogtak.

Immár testközelből, elmélyülve néztek egymás tekintetébe. Most, hogy mindketten végre kiadták magukból aggodalmaikat, idegességüket és minden bosszúságukat, Mahado megragadta a lányt, majd gyengéden, de annál határozottabban húzta közelebb magához. Sitara, mintha várt is volna erre, ragaszkodóan simult a férfi mellkasára, fejét erős vállára hajtotta, ahogy az izmos karok óvón fonták körbe. Mindkettejük tüdejéből megkönnyebbült sóhaj szakadt fel, megnyugtatta őket a másik közelsége.

Teljesen szótlanul, hosszú pillanatokig, talán percekig ölelték egymást. Mahado boldog volt, hogy végre valahára biztonságban tudhatja az elveszett oroszlánt, Tara pedig, bár ezt korábban soha sem gondolta volna, szinte örült, hogy a mágus magához ilyen közel, ilyen szorosan tartja. Végül, amikor már mindketten érezték, hogy mégsem maradhatnak így örökre, lassan elváltak egymástól. Mahado óvatosan eltolta magától a hátralépő lányt, ám nem eresztette végleg, kezeit oltalmazóan vállain pihentette.

Anu és Zara most végre csatlakoztak hozzájuk, és a hercegnő mellett a földre telepedve, halk vakkantásaikkal jelezték, hogy ők is itt vannak. Mahado csupán pár rövid pillantást vetett az ebekre, mielőtt tekintete visszavándorolt az oroszlánlányra.

– Attól tartottam, az éjelfek már végeztek veled! – közölte a tábornok a fejét csóválva.

– Azt hittem, hogy meghaltál! – vágta rá a hercegnő hevesen. Macskaszemeibe önkénytelenül is könnyek gyűltek, s a fejét rázva hevesen pislogott párat.

– Egy időre, valóban – felelte Mahado. A könnyeit látva, gyengéden megszorította Tara vállait, miközben tekintetét melegen az övébe fúrta. – Szerencsére az embereim megmentettek, engem és a többieket.

– Szerencsére...

– Sitara, indulnunk kéne – jegyezte meg a tábornok. Eleresztette a lányt, majd egyik felszabadult kezét utána csuklójára csúsztatta, hogy e módon vezesse maga után. Persze, csak pár lépést tettek volna, mielőtt térugranak, ám így szerette volna jelezni, hogy meg kéne mozdulnia végre.

Sitara ellenben nem mozdult. Nehézkesen vette a levegőt, ahogy a halál és Alvilág kapcsán visszaemlékezett saját, sötét cselekedeteire. Előbb még elmondhatatlanul boldog volt, amiért visszakaphatta a mágust, ám ez sajnos emlékeztette a bűntudatra is, amit akkor érzett, amikor... Ha korábbi felelőtlenségét végül ki is magyarázta, mégis hogy vallja be, hogy...? Egyáltalán mit fog gondolni róla, ha... ?

Látva az oroszlánlány belső tépelődését, Mahado tekintetét ezúttal is mélyen az övébe fúrta. Egész meglepődött a rengeteg megbánáson, amit látott, de hirtelen annak tudta be, hogy a hercegnő végre belátta, milyen felelőtlen volt korábban.

– Sitara, később megbeszéljük! – ajánlotta, mialatt megszorította a lány kezét. – Nem érünk rá ácsorogni...

– Meg... megöltem egy tucat kék embert a Névtelen hatalmával! – hozta végül a tábornok a tudtára Tara, majd szinte azonnal, röstelkedve lesütötte tekintetét.

Mahado felvonta szemöldökét, ám nem igazán készült kiakadni a dolgon. Egyrészt abból, amit a többiektől hallott, és amit a múlt suttogása mutatott neki, már számított arra, hogy a hercegnőnek valami hasonlóban lehetett része. Másrészről, nem most volt itt az ideje, hogy ezt részletesen kitárgyalják. Ha már biztonságban lesznek, majd alaposan elbeszélget a lánnyal az ereje biztonságos és elfogadható használatáról.

– Önmagadat védted, és feltehetően a társaidat, ebben biztos vagyok – válaszolta végül a tábornok. – A többit később megbeszéljük.

– De én...

Látván, hogy lelkére milyen erősen nehezedik tetteinek súlya, Mahado úgy döntött, hogy kizökkentse, cserébe ő is megoszt valamit a hercegnővel.

– Rendhagyó helyzetekben néha olyasmire kényszerülünk, olyasmit teszünk, ami nem feltétlenül helyes, ám abban a helyzetben úgy tűnik, az egyetlen járható út, a legkézenfekvőbb megoldás...

– Ugyan, mégis mit tehettél te, ami...?!

– Főpap létemre feleseltem egy főistennel! – ismerte be a mágus, s amíg a lány teljesen elképedt, még gyorsan hozzátette. – Nem vagyok rá büszke, de az a hencegő uborka igazán kivívta a tiszteletlenségemet!

– Főisten? Uborka? Csak nem... Oziriszre célzol?! – kiáltotta Tara, s szabad kezével döbbenetében a férfi mellkasára csapott. Mahado visszafogottan bólintott. – Hát az... kemény... – vigyorodott el végül a lány. – Tudod mit? Jobb arc vagy, mint gondoltam volna!

– Azt mondod?

– ...Azért még mindig ellenzem a házasságunkat – jegyezte meg pimaszul a hercegnő, s kezét kihúzva a férfi markából játékosan hátat fordított neki.

– Ami azt illeti... – sóhajtott a mágus – az eljegyzésünk mostanra hatályát vesztette.

– Amiért annyira küzdöttem ellene? – fordult felé hirtelen Tara, hangjába némi bűntudat vegyült.

– Azért, mert lemondok főpapi rangomról! Ezúttal kizárólag tábornokként tekinthetsz majd rám!

– A Tűzistennő nevére! Hát ez... ez... – hüledezett Sitara, szája egyre inkább mosolyra görbült. – Hiszen ez...

Az oroszlánlány már nem fejezhette be. Váratlanul, hatalmas robajjal megremegett a csarnok, s utolsó szavai a vad morajlásba vesztek. Hamarosan már az egész hely félelmetesen, megállíthatatlanul rázkódott. A girbegurba cseppkőoszlopokon és a terem falán repedés futott végig, mennyezetről lelógó kisebb, hegyes végű cseppkövek letöredeztek és a talaj felé kezdtek hullani.

Sitara ösztönösen lépett szorosan a mágus mellé, és menedéket keresve bújt karjaiba. Anu és Zara ideges ugatás kíséretében furakodtak a közelükbe. Mahado ösztönösen karolta át és óvón szorította magához az oroszlánlányt, míg másik karját felemelve egy kupolaszerű, zöld erőteret húzott fel a védelmükre, amely a kutyákat is magába foglalta. A lehulló törmelék a mágikus pajzsba csapódott, majd a domború ív mentén pergett a földre.

...

Megj.: Megint beütött a történet befejezetlensége, és hogy még nem tiszták a fejezetek határai. Szóval utólag átcímeztem a részt és kivágtam a legvégét, mert az majd a következő részbe kerül bele, s a címnek is ott nagyobb jelentősége lesz. Elnézést, ha valakit összezavartam, de a kövi részben mindent újra viszontláttok! ^.^