„Olyan formában fogom szolgálni a népet, amit én jónak látok. (...) Azt teszem, ami igazából a népem érdeke, nem azt, amire hiszik, hogy vágynak, hanem azt, amire ténylegesen szükségük van!"

„Kevés istenség kérné arra hívét, hogy mondjon le az őt papként való imádásról. Legtöbben pont az ellenkezőjét követelnék."

„Az istenek nem azok, akiknek gondoltuk őket."

Mahado a nap-negyed főterén jelent meg és ruganyos léptekkel indult nagynénje pár utcával távolabb lévő házához. Önszántából térugrott ilyen messze, még át kellett gondolnia valamit, mielőtt beszél nővérével. Gyaloglás közben Ozirisz szavai visszhangoztak a fejében.

„Nem imádod az isteneket, hanem összebarátkozol velük. Nem tiszteletben tartod döntéseiket, hanem szembeszállsz velük. Nem feltétlenül bízol meg jó szándékukban, sokkal inkább bízol saját magadban és a csapatodban."

Ez igaz – gondolta a mágus. De az, hogy hajlamos az emberekben jobban hinni, tehetségükben, erejükben és jóságukban, mint az istenek fényében és szándékaiban... Tényleg elég ok lenne, hogy megszegje édesapjának tett ígéretét?

„Most már ne az apád céljainak élj, hanem a sajátjaidnak!"

Idővel az én céljaimmá is váltak – mondott ellent önmagának Mahado.

„...Ez a kettős élet tönkretesz téged!"

Talán így van, de nincs más választásom... – vívódott tovább a mágus.

„...Két tűz között őrlődsz teljesen feleslegesen."

Felesleges lenne? – tette fel magának a kérdést immár sokadszorra.

„...Téged nem ez tesz boldoggá, nem ez tesz egésszé!"

De mit számít az én boldogságom, amikor a nép, a többség érdeke mindig előrébb való? A Rend azt kérte, az oldalukon védelmezzem a birodalmat. Apám a halálos ágyán a szemembe nézett, és így szólt: „Fiam, most, hogy én Oziriszhez látogatok, neked kell átvenned a helyem!"

És meg is tettem, apám – sóhajtotta Mahado fájdalmasan. De már nem bírom tovább! Ez így nem megy, nem lehetséges! Ha nem tudom minden időmet csak az egyik foglalkozásomnak szentelni, mindkettőben kudarcot vallok!

„Jó akarsz lenni vagy bölcs?" – csendültek fel ekkor elméjében nagynénje, Iréne szavai. „Nem lehetsz mindkettő. Ha jó ember leszel, azt teszed, amit elvárnak, s így végül nem leszel más, mint a nép óhajának megtestesítője, a nemesek bábja. A jó ember ebben a világban nem más, mint az, aki saját akaratáról lemondott, hogy mások akaratának megfeleljen."

Eddig ezt tettem, mégsem mentem vele semmire... minden egyre rosszabbá vált, a dolgok kezdtek kicsúszni a kezemből...

„Ha ostobán ostobák ostoba elvárásainak akarsz megfelelni, többet ártasz, mint segítesz!" – közölte Iréne sarkalatosan. „Ám egy bölcs ember nem tenne ilyet."

Ostobán döntöttem, amikor úgy véltem, két utat kell egyszerre követnem, s egyben minden lehetséges elvárásnak megfelelni? – tanakodott Mahado.

„Önmagadat árulod el azzal, ha nem azt a hivatást követed, amit te igazinak érzel!" – állította neki Elyaas egykoron, amikor még mestere volt, és ő a tanítványa. „Tiszteld magadat annyira, hogy észrevedd, az utat, amin jársz, neked kell meghatároznod! Bárki más teszi ezt meg helyetted, az általuk kijelölt ösvényt sohasem érzed majd sajátodnak!"

Nem tisztelném önmagam, erről lenne szó? Nem tisztelem magam, amiért olyan hivatást vállaltam, amelyet sohasem éreztem igaznak, csakis kötelességemnek?

„A kiteljesedés sokszor áldozatokkal jár!" – világosította fel a sárkány.

Talán itt az ideje, hogy újabb áldozatot hozzak, ám ezzel egy ígéretet áldozzak fel. Ígéretet egy olyan kötelességről, amint nem én választottam saját magamnak...

„A bölcs ember elsősorban saját elvárásainak próbál megfelelni, sőt azokat újra és újra a körülményekhez igazítja" – állította Iréne. „Bölcs ember ebben a világban az a személy, aki a nép akaratától függetlenül hoz döntéseket, hogy óhajaikat figyelmen kívül hagyva azt cselekedje, amire igazából szükségük van!"

„Sejtetted már, nem lehetsz egyszerre főpap és tábornok is a végtelenségig! Választanod kell, és mindig is tudtad, melyiket!" – csengtek újra Ozirisz kitörölhetetlen szavai háborgó elméjében. „Te, Mahado Szekhemré, kicsit sem vagy főpapnak való!"

Lehet, hogy igazuk van – ismerte el a mágus. Valakinek csalódást kell okoznom, ez immár elkerülhetetlen. S inkább legyen az olyasvalaki, akit már nem érintenek az Élők Világának történései – hozta meg eddigi élete egyik legnehezebb döntését.

Apám, bárhol is vagy, tudd, hogy nem megbántani akarlak! Ám az utat, amit nekem szántál, nem járhatom tovább. Már rég más ösvényt taposok, csak eddig nem jöttem rá. Nem leszek tovább a papság tagja, nem leszek az utódod! Olyan formában fogom szolgálni a népet, amit én jónak látok! Főpapként mindig azon idegeskedtem, hogy ne okozzak csalódást. Tábornokként azonban nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyesmi visszahúzzon. Azt teszem, ami igazából a népem érdeke, nem azt, amire hiszik, hogy vágynak, hanem azt, amire ténylegesen szükségük van!

„Ez az a vakmerő udvariatlanság, amiről beszélek!" – visszhangzottak fejében a főisten ravasz szavai. „A papság alázatáról és az áhítatáról híres! Egy tábornokot viszont pontosan ez a merész magabiztosság és állhatatos rendíthetetlenség jellemez!"

„Én csak annyit kérek tőled, drága fiam..." – zendült fel újra apja kifáradt hangja –, „...hogy vezesd a népet! Vezesd őket, ahogyan én sohasem voltam képes! Mert ha csak addig hiszel a Napban, amíg látod az égen..."

– Elveszel az éjszakában – sóhajtott a férfi töredelmesen. Szóval erre céloztál akkor, apa? Hogy vezessem őket? – értette meg végül. Talán te úgy értetted, főpapként, vallási elöljáróként tegyem meg ezt, ám ha szó tágabb értelmét vesszük... akkor mégsem szegem meg igazán a neked tett ígéretem! Nem kell igazán csalódást okoznom neked!

„A világon időnként eluralkodik a sötétség, gyűlnek az árnyak, s amikor már az orrotok hegyéig sem láttok" – folytatta édesapja, hangját halk zihálás fonta át –, „fiam, legyél te Amon-Ré fénye, aki átvezeti népét még a legsötétebb éjszaka leghidegebb labirintusán is!"

A szavak, amiket ő is oly sokszor felhasznált papi beszédeiben, most újra és újra felhangzottak elméjében. Lágyan idézték fel apja ő belé vetett hitét, mintegy megerősítés képen. Mintha csak azt szerették volna tudatni vele, hogy amikor már azt hitte, letér az apja által számára javasolt útról, valójában akkor lépett arra igazán. Újult magabiztosság vett rajta erőt, ahogy emlékei újraértelmezése megszilárdította kikerülhetetlen elhatározását. Továbbra is a népét szolgálja, értük küzd és harcol majd, azért, mert ez teszi boldoggá, és azért, mert mélyen belül érezte, hogy erre született.

Ám egyvalami még hátra volt. Nővérével is közölnie kellett a híreket, miszerint magára hagyja őt templomi teendőivel. Így ahogy befordult abba az utcába, ahol már ott virított pár házzal távolabb családja otthona, korábbi bizonytalanságának egy része komiszul visszakúszott elméjébe. Vajon mennyire fog kiakadni? Talán később kellene megosztania vele a dolgot? Nem, joga van tudni.

Mahado tudta, hogy ha az éjelfek elleni küldetéstől bármi eredményt is vár, tiszta lappal kell annak nekiindulnia. Mivel nem szerette a titkolózást, saját lelki békéjéhez is elengedhetetlen volt, hogy ő se titkolja döntését nővére előtt. Felsietett a törtfehér falú lakóház bejáratához vezető rövid lépcsősoron és bekopogott a szépen faragott cédrusfa ajtón. Nem telt bele sok idő, kinyílt az ajtó, s nem más, mint Írisz volt az, aki fogadta őt. Arcán komolyság ült, ám azúrkék szemei izgatottan csillogtak.

– Minden rendben ment, fivérem? – érdeklődte őszinte törődéssel.

– Igen – bólintott a férfi kimérten.

– Ami a küldetést illeti... – Ám mikor a mágusnő további szólásra nyitotta volna száját, Mahado felemelt kezével akadályozta meg abban, s ő maga mély levegőt vett.

– Mielőtt bármit is mondanál – emelte kissé megtört, ám legalább annyira elszánt tekintetét nővére a mágus –, valamit tudnod kell! Ez nem tartozik különösebben leendő bevetésünkhöz, mégis...

– Mi lenne az? – kérdezte Írisz türelmesen. Megérezte fivére aurájában dúló feszültséget, kék szemeiben támogatás csillogott. Mahado mély levegőt vett, majd tovább nézve az égkék szemekbe végül kimondta.

– Írisz, eldöntöttem! Lemondok a főpapi rangomról! Mostantól kizárólag az Aranysárkány Rend tábornokaként szolgálom a birodalmat!

– Ideje volt már.

– Hogyan?! Ki sem akadsz? –döbbent meg Mahado.

– Nem – rázta Írisz a fejét. – Papi kollégaként igazán megbízhatatlan vagy, fivérem, és így rémálom veled dolgozni! Én és a többi papi személy mindvégig azon aggódunk, hogy mikor fogsz legközelebb elrohanni fontos rendbéli teendőidre hivatkozva! Valójában... nem Sitara az egyetlen, aki sportot űz a templomokból való kimenekülésekből!

– Na, jó, azért ne essünk túlzásokba!

Írisz elnevette magát.

– Tisztellek és szeretek, fivérem, ám egyértelmű, hogy sohasem fektettél annyi energiát és kitartást a papságba, mint tábornoki tevékenységedbe... és ezzel tulajdonképpen semmi baj nincs. Képtelenség két ilyen nehéz és felelősségteljes szakmában egyszerre helytállni. Örülök, hogy végre sikerült választanod! Hidd el, jobb lesz így mindenkinek!

– Magam is úgy vélem. Csupán atyánk kérése...

– Atyánk meg fogja érteni. Ő sem ismerhetett téged jobban, mint te önmagadat! Nem a papságban rejlik a jövőd, erre magadnak kellett rájönnöd.

– Nos, ami azt illet, némi segítségem azért volt.

– Hogy érted ezt?

– Fogalmazzunk úgy, hogy Ozirisz megadta a kezdő lökést az elhatározódáshoz.

– Akkor dicsértessék az ő nevét! – bólintott Írisz mosolyogva. – Kevés istenség kérné arra hívét, hogy mondjon le az őt papként való imádásról. Legtöbben pont az ellenkezőjét követelnék.

– Nos... az istenek nem azok, akiknek gondoltuk őket – világosította fel nővérét Mahado. – Ha mindennek az őrületnek vége, ha a város és a hercegnő biztonságban lesznek... elmondom neked, hogy miket tudtunk meg, amikor az Alvilág Kapujához tartottunk!

– Szóval tényleg igaz... minden, amit az írások állítanak! – sóhajtotta Írisz megvilágosultan.

– Nos... vannak azért eltérések. De erre később térjünk vissza!

– Rendben.

– Szóval hogy döntesz? – kérdezte Mahado. – Velünk tartasz az éjelfek elleni rajtaütésen és a foglyok kiszabadításában? Egy ilyen tehetséges varázslónőnek, mint te, nagy hasznát vennénk!

Írisz épp válaszolni készült, amikor megpillantotta a szemközti ház párkányán lépdelő fekete kandúrt. A macska aranyszínű szemeit rávillantotta, majd egy rugalmas ugrással a lábainál termett, s jelentőségteljes nyávogással nézett fel rá.

– Nem mehetek veletek, máshol van rám szükség – változtatta meg döntését utolsó pillanatban a papnő.

– Megértem – bólintott a tábornok visszafogottan. – Vigyázz a családunkra!

– Félreérted – ingatta a fejét Írisz. – A családunk biztonságát Iréne és Nailah nélkülem is meg tudják oldani.

– Akkor?

– Beszélek Zunával! A Holdtemplomban töltöm az estét. Van egy olyan érzésem – pillantott a most meztelen lábszáraihoz dörgölőző kandúrra –, hogy a hajnali nem az utolsó alkalom volt, amikor a kékek megtámadják a holdpapságot. Akár egy árulót küldnek, akár egyet sajátjaik közül, a megerősített őrség sem biztos, hogy elegendőnek bizonyul.

– Igazad lehet, erre nem is gondoltam.

– Ezért gondolok én. Ha én is ott leszek, akkor már lehet esélyünk. Zoana a múltkor elmenekült előlem, ám ha lesz képe visszamerészkedni, megkapja a magáét!

– Azért csak vigyázz! Zoana veszélyes ellenfél!

– Akár csak én!

– Küldök még néhány erős rendtagok a Holdtemplomhoz – határozta el Mahado. – Még neked sem bölcs dolog egyedül saját magadra támaszkodnod!

– De ne sokat! A barlangoknál rengeteg emberedre lesz szükség!

– Ne aggódj, meg fogjuk oldani! Te pedig vigyázz magadra!

– Rendben. Még valami... –jutott Írisz eszébe. – A királyi családot értesítette már valaki a hercegnő elrablásáról, vagy éppen az éjelfekről?

A tábornok a homlokához kapott és bosszankodva ingatta a fejét.

– Teljesen kiment a fejemből, hogy nekik is szólni kéne! Milyen tábornok az ilyen? – szidta mély indulattal saját magát. – Azonnal indulok, és... – Egy langyos kéz nehezedett a vállára és állította meg.

– Olyasvalaki, aki magát a hercegnő megmentését és az ellen lerohanását fontosabbnak tartja, mint az udvari formaságokat –mutatott rá a nővére.

– Igaz, mégis...

– Majd én beszélek az udvarral a nevedben! A helyzetet tekintve meg fogják érteni, hogy miért nem értél rá magad menni, vagy egy rendtagot küldeni. Ahogy remélem, azt is megértik, hogy én miért először hozzád rohantam a hercegnőrablás hírével, s nem őhozzájuk!

– Nyugodj meg, ebből úgy is én fogok rosszabbul kijönni – sóhajtott Mahado. – Theodora engem bízott meg Sitara őrzésével, én meg csak úgy rád hárítottam a felelősséget.

– Azért, mert nem szeretted volna, hogy kihallgatáson kelljen részt vennie! Teljesen érthető!

– Jól van, fejezzük be annak vitatását, hogy kire lesz a királynő és nagyapja mérgesebb!

– Én is ezt javasolnám – mosolyodott el Írisz. – Egy sordöntő összecsapást kell megszervezned és véghez vinned! Indulj! Az istenek ereje és bölcsessége legyen veled és segítsen utadon!

– Benned pedig, nővérem, Néith szent lángja lobbanjon új erőre!

– Ez gyönyörűen hangzott.

– Na, ugye? Azért annyira szörnyű papnak sem voltam – kacsintott a mágusnőre Mahado. – És említsd majd meg a palotaőrségnek, hogy legyenek kifejezetten éberek a közeljövőben! Még az árulók sem tudják, mi lesz az éjelfek következő, álnok lépése!

– Értettem. Szólok nekik – bólintott Írisz.

Búcsúzóul megölelték egymást, s nem lehetett tudni, melyikük szorította erősebben magához a másikat. Mindketten érezték, hogy az elkövetkezendő események sorsfordítóak lesznek, s nekik mindezzel külön utakon, egymástól távol kellesz megbirkózniuk. Végül mély sóhaj kíséretében elváltak egymástól, Mahado nyugatra, Írisz keletre indult. Pár lépés után visszapillantottak egymásra, majd mindkettejüket mentazöld aura vonta be, s térugrottak, Mahado a nyugati-, Írisz a palota-negyedbe.

Odina arra ébredt, hogy két vékony, de izmos kéz rázogatja, s amint kipattantak szemei, felismerte bűntársát, Nalát. Ágya mellett a szokásos két harcos őrködött, akik így, hogy a mágialekötő bilincseket viseli, könnyű szerrel megállíthatták volna, ha szökni próbál. A közelben a macskavérűek, s egyben kémek vezetője, Mosi mustrálgatta őt gyanakodva, mellette egy másik sötét bőrű férfi, Davu állt, aki vele együtt a védelmezők mágusa volt. Ám nem sokáig bámészkodhatott, ugyanis Nala rászorított a karjaira, miközben fekete tekintetét az övébe fúrta.

– Végre már, hogy felkeltél, Odina!

– Nala, mi folyik itt? – vonta kérdőre a leopárdlányt, s homlokát ráncolva felült az ágyban. Mostanra egészen összeszedte magát, ha szükséges, járni is képes lett volna, ám azt az őt őrzők eddig csak akkor engedélyezték, ha ki kellett mennie a mosdóba, s onnan szigorúan visszakísérték az ágyhoz. – Szabad neked velem beszélned?

– Sok minden történt, mióta felhoztak ide, Odina! Én és a vezérek is megjártuk a Tornácot!

– A mit?

– Az Alvilág előterét, ahová a halottak kerülnek a köztes állapotban... Mindegy, te nem emlékezhetsz, pedig bizonyára te is ott jártál, mielőtt Szekhemré visszahozott! Még a kihallgatásomon mesélte, hogy így volt, ahogy azt is, hogy kárára alig tudott valamit kiszedni belőled, mielőtt újra elájultál!

– Nem értem, Nala... Kihallgatásod volt?! Ezek szerint te is lebuktál... és utána meghaltatok?! Ez valami tréfa?! – nézett értetlenül Mosira és Davura, akik megrázták a fejüket.

– Gyorsan elmagyarázom, mert nincs sok időnk – javasolta Nala, és lehuppant Odina mellé az ágyra. – Lebuktunk, kilencen, Hatti, Imari és Afolabi kivételével. Engem hallgattak ki először, az összes vezér a szobában volt, amikor Afolabi váratlanul beállított, és szétszórta a fekete méreg por változatát. Imarit figyelmeztette, ő Hattival térugrott, majd hárman kintről ránk csukták az ajtót. A méreg olyan gyorsan hatott, hogy mire a vezérek bármit is tehettek volna, már elérte őket. Nem tudtak térugrani, sem az ellenszert bevenni, ami végig ott volt náluk. Meghaltunk, és az Alvilág Tornácán kötöttünk ki. Tudod, hogy én sosem akartam ezt, nekik dolgozni. És a halál ténye végleg megtört, elmondtam mindent Niának, majd a tábornoknak.

– Várj! Szóval a kihallgatáson nem beszéltél, de az Alvilágban meg igen? Miért, bűnbocsánatért?

– Nia és Szekhemré mindvégig hittek benne, hogy visszatérhetünk, és végül úgy lett. Hosszú történet, most nem részletezném, de miután magunkhoz tértünk, újból elmondtam mindent... mindenkinek!

– És miért tartottad olyan fontosnak, hogy ezt az orromra kösd? – fintorgott Odina. – Hogy a legkisebb nehézség után máris mindent elkotyogsz?

– Meghaltunk, Odina! Mégis mit vártál, hogy nem kötök békét azokkal, akiket mindig is fájó szívvel árultam el?!

– Hm.

– Ráadásul... miután visszatértünk, a tábornok felajánlotta, hogy megbocsát nekünk! Mindannyiunknak, amennyiben segítünk nekik legyőzni a kékeket!

– Megbocsát, mi? – ejtett gúnyos grimasz Odina. – A bátyámnak nem bocsátott meg, amikor hidegvérrel meggyilkolta!

– A bátyád éppen a hercegnő fejét készült levágni... és a tábornok akkor még nem sejtette, hogy saját emberéről van szó!

– És te még őt véded – sziszegte Odina. – Szánalmas!

– Mi voltunk szánalmasak... most már belátom ezt! – bizonygatta Nala. – Odionnak nem volt szerencséje. Bármelyiken lehettünk volna, ha épp mi kerülünk olyan helyzetbe, hogy egy csapásból véget vethetünk a hercegnő életének.

– Szóval még azt is elismered, hogy a tábornok téged is simán megölt volna.

– Ha így alakul, megérdemeltem volna!

– Ebben az egyben nem tévedsz!

– Odina, mi ketten kaptunk egy második esélyt, s talán a többiek is!

– Második esély, mi? Annak nevezed azt is, amikor a fivérem halála után otthagytál engem?! Tulajdonképpen a te hibád, hogy Imari megpróbált eltenni láb alól! Mert feláldoztál engem, hogy magadat és alakváltó társaidat menthesd!

– Hibáztam, Odina, ahogy mindannyian! Igazad van, önző lépés volt felhasználnom a te megtört koncentrációdat a meneküléshez, és ígérem, ha ennek vége, kitöltheted rajtam a dühödet.

– Nem, Nala, ezzel nem veszel meg. Rajtad csak önmagam miatt állnék bosszút, de akinek a fájdalmára igazán vágyok, az a fivérem gyilkosa!

– És mit érnél vele? Talán ő is hibázott, most komolyan, ki nem?! De gondolj bele józan ésszel! Szekhemré Théba hercegnőjét védte, s talán ideje sem volt végiggondolni a dolgot, mi pedig... a lehető legsúlyosabb bűnt követtük el árulásunkkal, s Odion még annál is súlyosabbra készült. Nem így kellett volna lennie, egyáltalán nem! Nekem sohasem kellett még átélnem egy testvér elvesztését, de egy valamit tudok. A fivéred legalább nem gyilkosként vonult be a Kettős Igazság termébe, s nem egy gyilkos szívét helyezte Maat mérlegébe! Egyszer még viszontláthatod! Mi ketten pedig... kaptunk egy új esélyt az életre! Amiken odaát keresztülmentünk jöttem csak rá igazán, hogy ez milyen mérhetetlenül sokat jelent!

– Neked talán – sóhajtott Odina. – Nekem a fivéremen kívül már senkim sem volt! Mit ér tehát az életem? Egy élet, melynek minden percében arra gondolok, akit elvesztettem, s arra, aki elvette őt tőlem! Talán töltsem azzal maradék évemet, hogy bátyám gyilkosát szolgálom?

– Odina, figyelj...

– Nala, hagyjál! Inkább végezzenek ki, minthogy...

– Ilyen könnyen eldobnád, amit csak most kaptál vissza? – lépett közelebb az ágyhoz Davu.

– És ha igen?

– Szerinted a fivéred ezt szeretné? –kérdezte jelentőségteljesen a mágus.

– Honnét tudjam?

– Mert szerintem azt szeretné, ha élnél, helyette is! És úgy kerek, ha további életedben azt szolgálod, aki megmentett, majd megkegyelmezett neked!

– Odion szerintem inkább szeretné, ha bosszút állnék érte.

– Ha bölcs, már elengedte a bosszút – jegyezte meg Mosi. – Mint kiderült, tiszta lélekkel hamarabb jutni a Túlvilágra! Másrészt, bosszúd már most kudarcra van ítélve. Gondolj csak a számos módra, amiken elbuknál, ha a Rend tábornokának életére törnél, s a szörnyű büntetésre, amit ezek után kapnál!

– Akkor legalább a fivéremmel lehetnék!

– Nem juthatsz a Túlvilágra, ha előtte nem cselekszel jókat – figyelmeztette Davu. Ő és Mosi egyetértően összenéztek. – Ez mind Egyiptomban, mind a szavannákon, mind az esőerdőkben tudott! Előbb szolgálnod kell, utána pihenhetsz!

– Szóval mit mondasz? – kérdezte Nala. – Csatlakozol?

– Nem mondhatom, hogy örömmel – válaszolta végül Odina. – És nem fogom megbocsátani Szekhemrének, amit a bátyámmal tett.

– Hát, kedvesem, azt már csak a saját lelked bánja – közölte vele Davu jelentőségteljesen.

– Na, akkor lássunk is munkához! – csapta össze a tenyereit Mosi. – De határozottan ne ezen a helyen!

– Ötletek? – kérdezte Nala.

– Menjünk a könyvtárszobába – javasolta Davu. – Íráshoz és térképkészítéshez való kellékekből is van ott rengeteg!

Odina feltápászkodott, és elhagyták a gyengélkedőt. Az őt felügyelő két őr levakarhatatlanul velük tartott, ám amikor a könyvtárhoz értek, megelégedtek azzal, hogy a folyosón várakoznak. Odabent máris összetoltak négy íróasztalt, hogy nagyobb munkafelületet kaphassanak. Mosi leseperte az azokon heverő kisebb papiruszlapokat, s minden feleslegesnek vélt egyebet. Davu már egy kivételesen nagy, hengeralakban tárolt papiruszlapot szedett elő az egyik szekrény mellől, s azt tekerte ki az asztalon. Nala ceruzát, strucctollat és tintatartót hozott, Odina különféle alakú vonalzókat, körzőt és más, geometrikus alakzatok szerkesztéséhez szükséges eszközöket lebegtetett az asztalhoz. Mély levegőt vettek és a kezdeti egyeztetések után hozzáláttak a tervrajz készítéshez.