„Ironikus, hogy ilyen erős lények, s mégis mennyire berezelnek, ha pár fajtársuknak bajuk esik."

„Az ő fajuk egyáltalán nincs hozzászokva a sebezhetőséghez. (...) Ha abban a hitben nőnétek fel, hogy fajtársaitokon kívül szinte semmi nem jelent veszélyt rátok nézve, majd egyszer eme hitetek egy nap leforgása alatt dől romba, ti is ösztönösen menekülnétek."

„Útközben rájöttem, hogy az aggodalom nem tesz jót a vonásaimnak!"

Délután volt, az ereszkedő napkorong fénye aranyként tükröződött vissza a tér közepe felé vonuló emberalakot öltött aranysárkányokról. Legtöbben párban érkeztek, avagy gyerekeikkel, családként. Fehér-arany öltözetük lágyan harmonizált bőrük világos színével, szőke hajukkal és sárga szemükkel. A nők hosszú szoknyát, a férfiak bő nadrágot viseltek, néhányan fejüket fehér sállal fedték be, egy részük távozni igyekezett, másik felük búcsúzni jött.

Nem volt mit tenni, a négy nappal ezelőtti sárkánygyilkosságok és az ezeket követő baljós üzenetek alaposan ráhozták a frászt Aaneleia népére, s sokat a távozásban láttak megoldást. A Rend még szinte sehol sem tartott az aranysárkányokat és macskavérűeket fenyegető Fekete Sárkányrend felkutatásával és leszámolásával, ami az aranysárkányok jelentős részét a város elhagyására késztette. Persze, csupán néhány sárkány döntött úgy, hazatér Auriába, többségük úgy határozott, a kontinens délebbi részein, a szavannákon, s az esőerdőkben keres menedéket egy időre, amíg Théba újra biztonságossá nem válik a számukra.

„A Nap felkel, a nép felemelkedik!" – hirdették a nap-negyed főterének közepén, a Naptemplommal szemben található térkőbe vésett hieroglifák, amik egy aranyozott napkorong motívumot öleltek körbe. Ám ezúttal a felirat mellett a Rend vezetői is felsorakoztak a főtéren a királynővel, nagyapjával, tanácsosával és a kormányzóval egyetemben. Mahado, Írisz, Sitara, Anu, Nailah és Noferu az első sorban álltak, nem messze a királynő testőreitől, arcukon komolyság, s egyben aggodalom ült. Theodora pár szót váltott a főként egyszerű embereket képviselő Maathoteppel, miközben a tér közepén gyülekező, még emberi formájukat viselő sárkányokat figyelték, amint a búcsúzkodók elköszönnek azoktól, akik maradni óhajtanak.

– Ők most akkor... – szólalt meg Nailah óvatosan – visszatérnek az otthonukba a csillagok között?

– Csak néhányan – felelte Mahado. – Nemrég úgy értesültem, a legtöbben nem szándékoznak itt hagyni a világunkat, csupán a városból távoznak egy időre.

– Az esőerdőkben próbálják meghúzni magukat, ahonnan én is jöttem – tette hozzá Nia. – Ironikus, hogy ilyen erős lények, s mégis mennyire berezelnek, ha pár fajtársuknak bajuk esik.

– Az aranysárkányok alapjába véve békés lények – mondta Írisz –, az események mélyen megrázták őket.

– Nem beszélve arról, hogy az ő fajuk egyáltalán nincs hozzászokva a sebezhetőséghez – tette hozzá a tábornok. – Ha abban a hitben nőnétek fel, hogy fajtársaitokon kívül szinte semmi nem jelent veszélyt rátok nézve, majd egyszer eme hitetek egy nap leforgása alatt dől romba, ti is ösztönösen menekülnétek.

– Azért nem mindenki megy el – jegyezte meg élelmesen Sitara –, ha jól látom, a sárkányok fele csupán.

A hercegnő magában még egyszer átszámolta őket, egy tucat aranysárkány készült távozni, közülük három tartott csupán az őshazájukba, tizenegyen pedig maradtak, közöttük az a házaspár is, akiknek pár napja megmentette a kisfiát, Tygaart. Valójában az aranysárkányok létszáma sosem haladta meg a harmincat Thébában, s Memphiszben sem. Páran éltek még a nagyobb városokban és falvakban, ám összesen, ha százan lehettek jelen a birodalomban. Mivel sokáig éltek, így ritkán szaporodtak, s általában csak egy-két gyereket vállaltak.

– Vannak, akik nem rettentek meg annyira, és kitartanak Théba mellett – válaszolta Mahado. A hercegnő bólintott, majd figyelemfelkeltés céljával megfogta a mágus karját.

– Nézd! – mutatott a házaspárra a kicsi, szőke fiúval. – Ők Aarina és Yaanos! Az ő kisfiukat, Tygaart nyugtattam le kicsit, amikor az a szemét húsárus úgy kitolt vele!

– Hm, értem – bólintott Mahado. – Tőlük kaptad a tőrt is.

– Igen – biccentett a lány.

– Tényleg? Ő Tygaar? – csacsogott közbe Nana. – Istennőm, de édes!

– Ők nem úgy néznek ki, mint aki távozni készül – állapította meg Írisz. – Ha megbocsátotok, csatlakozom a királynőhöz! – Egy biccentéssel búcsúzott a többiektől és a rendtagoktól, majd átvágva az őrökön besorolt Theodora mellé.

– Felség! – köszöntötte illendően Theát a varázslónő.

– Írisz! Már hiányoltalak – fogadta üdvözlését a királynő lágy, mégis gondterhelt mosollyal.

– Főpapnő – bólintott felé Maathotep is, majd némi társalgásba fogtak, amihez Bászthotep és Horumesz is csatlakozott.

– Nem kéne nekünk is odamennünk? – érdeklődte Sitara. – Thea mintha így észre sem venne minket – méltatlankodott.

– Még nem – ingatta a fejét Mahado. – Előbb elbúcsúzunk a távozó aranysárkányoktól!

Amint a mágus kimondta ezeket, a tucat aranysárkány, akik épp végeztek fajtársaikkal folytatott beszédükkel, feléjük vették az irányt. A távozó csapat elbúcsúzott a tábornoktól, a hercegnőtől és a Rend vezetőitől, majd lerótták hasonló tiszteletkörüket a királynő és a kormányzó előtt is. Ezt követően párosával, hogy azért túl nagy szelet ne keltsenek, átváltoztak, és hatalmas szárnyaikat kitárva felkapaszkodtak a levegőbe. Három hímsárkány a most csupán halványan derengő, megtelő holdkorong felé vette az irányt, míg a maradék kilenc délre fordult, s hatalmas, aranyszínű madárrajként szálltak tova. Az összegyűltek némi szomorúsággal vegyes megértéssel néztek utánuk egy darabig, majd ki-ki elsietett a maga dolgára.

A királynő és társasága a palota-negyed felé vették az irányt testőrök díszes kíséretével megtoldva. A Rend vezérei lassan visszaszállingóztak a központba, ahogyan az aranysárkányok nagy része is hazafelé igyekezett. Ám még mielőtt mindenki eltűnt volna, Sitara odasietett az éppen távozni készülő sárkánycsaládhoz, s hogy ne veszítse szem elől, Mahado is csatlakozott hozzá.

– Hé, srácok! Tygaar, Aarina, Yaanos! – kiáltotta a hercegnő hevesen integetve, mialatt odaért hozzájuk.

– Hercegnő – köszöntötték a szülők udvariasan meghajolva.

– Tara! – kiáltott fel ellenben Tygaar, miközben nagyra nyílt sárga szemeiben öröm csillant. – Tara! De jó, hogy itt vagy! Azt hittem, már sosem látlak! – ujjongott a fiúcska, s azon nyomban az oroszlánlány ölébe vetette magát és szorosan átkarolta.

– Öhm, én is örülök neked, Ty! – vigyorodott el Tara, és visszaölelte a szöszi kisfiút.

– De én jobban! – ellenkezett a fiú kacagva. Ekkor észrevette a fekete kutyát, aki most egy vakkantással hívta fel magára a figyelmet, majd hevesen nyalogatni kezdte. – És Anu! – vidult fel még jobban. – Szia, barátom! – vigyorgott a kutyára, miközben boldogan simogatni kezdte.

– Hogyhogy ti nem mentetek el? – érdeklődte a szülőktől a hercegnő. Ekkor ért oda hozzájuk Mahado.

– Tábornok! – köszöntötte Yaanos azonnal, majd felesége is biccentett felé. – Nem szerettük volna itt hagyni a Thébai életünket – magyarázta Yaanos immár mindkettejüknek. – Bízunk abban, hogy az Aranysárkány Rend, megoldja a helyzetet.

– Köszönöm a bizalmukat – bólintott Mahado, s Tara is. – Szóval önök azok, akiknek a fia belekeveredett abba a botrányba négy nappal ezelőtt...

– Igen – felelte Aarina. – Tudnia kell, hogy mélységesen sajnáljuk, ami történt!

– Felelőtlenség volt egy pillanatra is szem elől tévesztenünk a fiunkat – sóhajtotta Yaanos.

– Ez igaz – mondta Mahado komoly hangon –, ám legalább senki nem sérült meg különösebben, hála az embereim és – Tarára pillantott – a hercegnő közbenjárásának.

– Na, akkor most már nem is tartod akkora hibának, hogy beszálltam a buliba? – horkant fel az oroszlánlány, de a mágus leintette.

– Ne most, Siatara!

– Remek! Akkor mikor? – puffogott az oroszlánlány.

– Adtak egy tőrt is a hercegnőnek – folytatta Mahado.

– Igen – bólintott a házaspár. – Hálánk jeléül. Talán... rosszul tettük?

– Nem feltétlenül – válaszolta végül Mahado –, amíg van valaki, aki megtanítja bánni vele. Vigyázzanak magukra! – köszönt el a családtól, és arrafelé indult, amerre a királynő és kísérete épp elhagyni készült a főteret.

– Egyébként szuper a tőr – vigyorogta Sitara a sárkányokra kacsintva. – Minden jót, és vigyázzatok magatokra! Főleg te, Tygaar! – borzolta össze játékosan a fiú haját.

– Várj! Máris elmész? – kérdezte a kicsi csalódottan.

– Nos, tulajdonképpen... – esett gondolkodóba a hercegnő, de nem sokáig.

– Siatara! – hallotta Mahado türelmetlen kiáltását. – Mi lesz, elindulsz még ma?!

– Mennem kell – sóhajtotta az oroszlánlány szemforgatva. – Viszlát! – vetette oda még gyorsan, majd a tábornok után kocogott. – Anu, gyere! – kiáltott a kutyájának is, aki még egy utolsó puszit adott a kisfiúnak, s hevesen gazdája után ügetett. Tara és Anu végül csak akkor fékeztek le, amikor a főtér szélén végre beérték Mahadót.

– De gyors vagy, máguskám! Minek rohanunk?

– Beszédem van a királynővel! – jelentette ki Mahado, s megpróbálta mihamarabb beérni a főutcán haladó csoportot.

– Hát ja, Thea azért megvárhatott volna minket! – prüszkölte a hercegnő. – Hé, Thea! Várjatok már me...! – ordított a díszmenet felé, ám a tábornok tenyere ekkor a szájára tapadt. – Mmmn mmi vann mmárr?! – értetlenkedett.

– Ne ordibálj, közel sem illendő dolog! – oktatta ki Mahado, majd szúrós pillantások kíséretében végül elvette a kezét. – A királynő nem ér rá órákat ácsorogni, ez érthető. Hamar beérjük, váltunk velük pár szót, utána téged elviszlek a Holdtemplomba, én pedig megyek a dolgomra.

– Hjujj, milyen komoly napirend – sóhajtozott Tara. – Nem kéne inkább a távozó aranysárkányokra tekintettel szabaddá tennünk a nap hátralévő részét és megemlékezni róluk? – próbálkozott.

– Megemlékezni a halottakról szoktak, és a három szerencsétlenül járt sárkányról már a többiek megemlékeztek.

– Akkor más kifogást kell keresnem, hogy ne kelljen a nagyapámmal eltöltenem ezt a délutánt!

– Nem szükséges – közölte a mágus. – Ha jól látom, Bászthotep is a palotába tart. Ma valószínűleg Zuna veszi át az oktatásod.

– Hát, őt tulajdonképpen kedvelem.

– Nagyszerű!

– Anuval mi lesz? – pillantott Tara a mellettük vidáman ügető kutyára.

– Vigyázok rá – ígérte Mahado. – Miután múltkor úgy rájárt a süteményekre a pékségben, Nailah-ra nem szívesen bíznám.

– Ja, Dzsedkaré tuti kiborulna!

– Jaj! – kiáltott fel Nailah, amint ő, Noferu és Oziré a nap-negyed főutcáját rótták, valamivel a királynő és kísérete előtt. – Még nem is köszöntem meg neked, Oziré, hogy elkísértek a pékségbe! – pillantott az altábornokra és Noferura. Oziré ugyanis a sárkányok búcsúja után felajánlotta a tábornoknak, hogy kisegítésül elkíséri unokahúgát a munkába, utána úgyis leányát kísérné haza. – Vagyis... köszöntem meg önnek, altábornok úr!

– Szólíthatsz Ozirének, de csak ha magunk vagyunk – kötötte ki az említett, majd megengedett egy kisebb mosolyt magának. – Örülök, hogy Noferunak ilyen jó nevű barátnője van!

– Hát, nos... köszönöm – vakargatta a tarkóját a varázslólány. – Barátnő? – mosolygott utána a mellette sétáló Noferura.

– Barátnő! – válaszolta a másik bólintva. Megfogták egymás kezét, és egy ideig úgy szökkentek tovább, ám mivel a kézfogás Thébában főként csak szülő és gyereke között volt szokás, és pár járókelő furcsán nézett rájuk, így idővel felhagytak az érintkezéssel.

– Itt is vagyunk! – kiáltott fel Nana a pékség előtt! – Bejöttök szétnézni?

– Indulnunk kell! – ellenkezett Oziré, nekem dolgom van a Rendnél és a lányomat haza kell kísérnem!

– Valójában... egyedül is hazatalálok – vetette fel Noferu, de apja szigorú tekintetét beharapta ajkát.

– Nem biztonságos most lányoknak egyedül járkálni – rázta a fejét Oziré. – Ne induljunk...

A két lány lélekben felkészült a búcsúra, ám ekkor Nanának támadt egy ötlete.

– Várjatok! Mi lenne, ha Noferu is velem dolgozna ma? Dzsedkaré biztosan szívesen venné, kicsit munkaerőhiányban vagyunk mostanában!

– Igen, szívesen maradnék! – kapott az alkalmon Noferu.

– Valóban? – vonta fel a szemöldökét Oziré.

– Hadd maradjak, apa! – könyörgött Noferu. – Amúgy is szeretted volna, ha dolgosabb vagyok!

– Hadd maradjon! – kérte Nana is.

– A dolgosságot a ház körüli munkákra értettem – sóhajtotta Oziré. – Mellesleg így este jöhetnék megint érted, holott ma megint ügyeletes vagyok...

– Nem szükséges érte jönnie! – vágta rá rögtön Nana. – Mahado úgyis értem jön este, hazakísérjük Noferut is!

– Igen, a tábornok majd hazakísér – helyeselt Noferu is.

– Ám, legyen! Ha ti lányok nyakig a lisztben akartok úszni, nem állok az utatokba! – Oziré búcsúzóul biccentett egyet, tett pár lépést a főtér felé, majd aranyló aura vonta körbe, s pillanatok alatt eltűnt.

– Most térugrott? – érdeklődte Noferu.

– Ahham – bólintott Nana, majd átkarolva barátnőjét az ajtót kitárva az épületbe vezette. – Gyere, körbevezetlek!

– És ha a pékúr mégsem örül majd nekem?

– Ugyan! Ilyen szép lánynak nem fog nemet mondani! – kacsintott rá Nana.

– Felség! – szólította meg Mahado az uralkodónőt, amint beérte őket és kíséretét. Theodora mellett ekkor a királynő közvetlen közelében haladó Írisz, Horumesz és Bászthotep is ráemelték tekintetüket, majd a mellette siető hercegnőre.

– Tábornok, Sitara! – köszöntötte őket Theodora. – Ne haragudjatok, hogy úgy elrohantunk, ám fontos dolgokat kell elintéznünk a palotában.

– Ez érthető – biccentett Mahado. – Mindazonáltal... lenne egy dolog, amiről beszélnünk kellene.

– A Rendet illetően? – vetette fel a királynő.

– Sokkal inkább... a levél, amit Horumesz küldött Memphiszbe a királynak... Érkezett már rá válasz?

– Ezt nem magának kéne jobban tudnia, tábornok? – vonta kérdőre Bászthotep. – Végül is a Rend küldöncei közvetítik a királyi levelezést.

– Hozzánk még nem érkezett válasz, ezért felötlött bennem, hogy talán egyenesen a palotába vitték. Ám ezek szerint még oda sem érkezett levél.

– Még nem – felelt kurtán Theodora. Mint a múltkor, most is gondterheltnek látszott.

– Egy sólyomvérű egy nap alatt ér Memphiszbe, s egy nap alatt vissza, én pedig négy napja küldtem a levelet – közölte Horumesz. – Már meg kellett volna érkeznie a válasznak. Azonban... mind tudjuk, hogy a bátyám, Horré, aki valószínűleg a levelet kézhez kapta, nagyon elfoglalt ember, a király tanácsadójaként egy perc szabadideje sincs. S emellett a válasz megírásához ki kellett kérnie mind a király, mind a memphiszi tábornok véleményét. Előbbi köztudottan tölti a idejének nagy részét személyes ügyekkel, míg utóbbi igazán bőbeszédű ember, így hát talán érthető, hogy miért húzódik el ennyire a válaszlevél érkezte.

– Igaz – értett egyet Theodora.

– Rendben van – bólintott Mahado. – Ha bármi érkezik, értesítsenek!

– Úgy lesz – ígérte Horumesz készségesen.

– Sitara! – szólította most meg húgát a királynő. – Ma reggel nem láttalak. Máshol töltötted az éjszakát?

– Ja, Mahadóéknál aludtam – felelte laza vállrántással a hercegnő.

– Na de... – fortyogott Bászthotep – ...az esküvő előtt?!

– Csupán alvásról volt szó, külön szobákban – csitította a kedélyeket Írisz. – Mellesleg pontosabb megfogalmazás lenne az, hogy a nagynénénk házában töltöttük az éjszakát, nem pedig a fivérem és Elyaas legénylakására mentek.

– Értem – bólintott Theodora kimérten, s az öreg főpap is megenyhülni látszott. – Viszont ma Básztet napja van, remélem, megjelensz majd a vacsoránál! – sandított húgára szigorúan. – Ami önt illeti, tábornok, ma este nem szükséges a húgomra vigyáznia, elég, ha majd holnap reggel érte jön!

– Hm, valóban? – döbbent meg kissé Mahado. – Pedig már úgy összenőttünk – sóhajtotta színpadiasan. – Komolyra fordítva a szót... így alkalmam adódik a Rendnél éjszakázni, régóta nem voltam már ügyeletes.

– Tegyen úgy – bólintott a királynő.

– Tényleg csak így lekoptatsz? – akadékoskodott Sitara, amint ő, Anu és Mahado a Holdtemplom felé csörtettek. – Mi van azzal, hogy a te felelősséged vagyok?!

– Át kell gondolnom pár dolgot a mostani helyzettel kapcsolatban. Mellesleg, Theodora úgy tűnt, mintha nem igazán látna ma este szívesen. Nem szeretnék zavarni.

– Ja, nem tudom, mi van vele – sóhajtotta Tara. – Máskor örül, ha lát téged.

– Idővel mindenre fény derül, valószínűleg ez is tisztázódik majd – vette fel Mahado, ám legbelül igenis zavarta a királynő szokatlan viselkedése. De ki tudja, talán csak megváltoztak a vele kapcsolatos érzelmei. Végül is, ostobaság lenne olyasmiben hinni, hogy ő meg a királynő többek lehetnek annál, amik jelenleg, vagyis uralkodónő és a tábornoka.

Hamarosan megérkeztek a Holdtemplomhoz, ahol Zuna, szokásos holdtemplomi lila-ezüst öltözékében, már a lépcsők tetején várta a hercegnőt. Sitara kissé kelletlenül búcsúzott, majd felvonszolta magát a lépcsősor tetejéig, ahol a macskavérű papnő lazán átkarolta, és úgy terelte a bejárat felé. Még utoljára visszapillantott a távozó tábornokra, és a mellette haladó kutyára, aki ekkor búcsúzóul párat vakkantott felé. Anu mintha csak azt üzente volna: Hamarosan találkozunk!

Mahado már készült a nyugati-negyed szélére teleportálni, amikor hirtelen bizsergés járta be a testét, egy, a város felé tartó, erőteljes aurát érzett meg. Sejtését beigazolván egy hím aranysárkány tűnt fel az égen, röppályájából ítélve a nap-negyed felé tartva. A tábornok sejtette, hogy a főtéren készül landolni, így ölébe kapva a fekete kutyát, maga is végül a Naptemplom előtti térre térugrott. Anu kicsit megingott, amikor a térugrás után a mágus a földre helyezte, de hamar megtalálta egyensúlyát. Az impozáns templom lépcsői mellől figyelték, ahogy a hatalmas, aranyló test egyre ereszkedik, majd pár utolsó szárnycsapással, amik intenzív széllökéseket keltettek a téren, s bele-belekaptak az ő vállig érő barna hajába is, végül pontosan a tér közepén landol.

Felvillanó aranysárga aura, és a sárkány felvette emberi alakját, hosszú, aranyszőke haja, kék-fehér-arany öltözéke meglebbentek az átváltozás szelétől. A mágus ekkor elindult a férfi felé, aki szintúgy az ő irányába mozdult. Félúton találkoztak. Megálltak és pár másodpercig komoly tekintettel fürkészték egymás arcát, majd amilyen gyorsan feltámad a sivatagi szél, úgy tört meg a jég. A sárkányfi és a mágus átkarolták egymást, kölcsönösen megszorongatták a másikat és megveregették egymás hátát, majd lassan elváltak, hogy újra egymás szemébe nézhessenek.

– Elyaas! – mondta végül Mahado. – Örülök, hogy nem esett bajod!

– Hát annak én is! – sóhajtotta az aranyifjú. – Bevallom, az oda úton eléggé rettegtem... Ám útközben rájöttem, hogy az aggodalom nem tesz jót a vonásaimnak! – Ezt kimondva kislányosan beletűrt selymes hajába, majd kevélyen felszegte az orrát. – Így nem rettegtem tovább.

Mahado megforgatta a szemeit.

– Vagy csak akkor már közel jártál Alexander hatásköréhez, és remélted, hogy ő majd megvéd.

– Jól van, jobban ismersz, mint gondoltam – adta fel a sárkány.

Ekkor Anu is végre felkívánta hívni magára a figyelmet, s rövid, de hangos ugatásba kezdett.

– Széth! – csillantak fel a szőke szemei, s máris simogatni kezdte a fekete kutyát, aki ezt meglepő természetességgel fogadta. Anu nyalogatni kezdte az időközben féltérdre ereszkedett sárkány arcát, aki ekkor megpuszilta a kutya fekete pofáját. – Nekem is hiányoztál, Széth! – lehelte a fülébe. – De miért vagy sakál alakban? És... mikor mentél így össze?! Pár nap alatt így lefogytál?

– Khm, Elyaas! – vágott közbe Mahado, akinek akaratlanul is mosolyra görbült a szája.

– Ne már, épp a pasimat üdvözlöm! – morcoskodott a sárkány, és hagyta, hogy a kutya szájon nyalja, majd viszonozta azt. A mágus nem bírta tovább, hiába volt komédiába illő a jelenet.

– Elyaas, ez nem Széth, hanem egy egyszerű, fekete kutya!

A sárkányt jeges vízesésként érték a tények. Azonnal felpattant, majd köpködve a nyelvét kezdte törölgetni.

– Pfúj, pfúj, pfúj! – bosszankodott. – Ez végül is megmagyarázza a méretbeli különbséget – sóhajtotta, majd lesújtottan Mahadóra nézett. – Akkor meg mégis miféle állatot csókolgattam itt, mint valami idióta?! Igazán szólhattál volna, mielőtt beégetem magam! – prüszkölte felháborodva, majd a hatás kedvéért köpött még párat.

Anu ezalatt értetlenül forgatta a fejét jobbra-balra. Neki igazán bejött az ismerkedés.

A mágus nem bírta visszatartani és elnevette magát, de a sárkány méltató pillantását látva hamar be is fejezte.

– Ő itt Anu, a hercegnő kutyája – magyarázta pórul járt barátjának. – Amíg Sitara a Holdtemplomban van, én vigyázok rá.

– Remek – puffogta Elyaas. – Na, felejtsük is ezt el! – porolta le magáról a kutyaszőrt. – Te kutya – fordult most szigorúan Anu felé, aki nagy, ártatlan barna szemekkel bámult rá –, jobban jársz, ha távol tartod magad tőlem!

– Csak egy kutya, Elyaas, nem az ő hibája, hogy egy fekete sakáltól sem tudod megkülönböztetni – rótta meg Mahado. – Egyébként meg, az idegeskedés káros szokás...

– Az idegeskedés tényleg nem segít – ismerte el Elyaas, miközben lassan visszakanyarodtak korábbi témájukhoz –, ezt egyébként próbáltam az elmúlt két napban a fejembe verni!

– Verni! – ismételte Mahado, amint eszébe jutott valami. – A pajzsodat hol hagytad?

– Nos, az hosszú történet... – A sárkányfi arca elkomorult, ahogy lesütötte sárga szemeit. – Nem akarok beszélni róla...

– Na de... elvesztetted? – találgatott a tábornok.

– Mondhatni...

– Leesett repülés közben, vagy...

– Mondtam már, hogy nem akarok róla beszélni! – mordult fel Elyaas haragosan, s a mágus ekkor jobbnak látta nem firtatni a dolgot.

– Nyugodj meg! – kérte barátját, miközben támogatóan a vállára tette tenyerét, és megértően a szemébe nézett. – Majd elmondod később. Máshogyan nem segíthetek.

– Inkább menjünk – sóhajtotta a sárkány, s Mahado karját átvetve a vállán a nyugati-negyed felé kezdte terelni magukat. – Látni akarom az igazi Széth-et.

– Jut eszembe! – kapott Elyaas a fejéhez, amikor már a tér nyugati oldalánál jártak. A zsebében kezdett kotorászni, majd egy aranyszínű szalaggal átkötött, bordó viasszal lepecsételt pergamentekercset húzott elő onnan.

– Ez csak nem... – döbbent meg a tábornok.

– Horré nem tudott elég hamar válaszolni Horumesz levelére – magyarázta a sárkány, miközben átadta barátjának a levelet. – Így amikor összefutottunk, megkért, hogy hozzam el én Thébába. Háromszor olyan gyors vagyok, mint a sólyomvérűek, így a válasz hamarabb ideérhetett.

– Kitűnő! – felelte Mahado elégedetten. – Pontosan ezt a levelet vártam már napok óta!

A tekercsre tekintve azonnal felismerte a memphiszi uralkodó pecsétjét a bordó viaszba nyomva, az aranyszínű szalag pedig nyilván az uralkodói rang mellett a macskavérűek sárga szemét jelképezte. Megkönnyebbülten sóhajtott, majd köpenyének belső zsebébe dugta a pergament, s sétált tovább, mintha mi sem történt volna.

– El sem olvasod?! – méltatlankodott Elyaas. – Kivételesen gyorsan repültem, hogy mihamarabb kézhez kaphasd!

– Nem vagyok benne biztos, hogy hatáskörömben áll a királynő előtt kinyitni az üzenetet, végül is a fivére üzenete áll benne.

– Á, az a pimasz Thotmesz egy szavat sem fogalmazott meg abból, ami ebben az üzenetben áll – legyintett a sárkány, s a király nevét nyílt megvetéssel mondta ki. – Horré és Alex állapodtak meg a válaszban, majd a sólyomtata foglalta írásba.

– Ez várható volt – jegyezte meg végül Mahado. – Azonban nem ártana, ha több tisztelettel ejtenéd ki mindhármuk nevét!

– Nos, sólyom tata nem bánja, cserébe sárkánykölyöknek nevez, igazán fiatalnak tűnhetek – büszkélkedett a sárkány saját értelmezésével, holott nyilvánvaló volt, hogy Horré ezzel éretlen viselkedésére célzott. – Alex maga ajánlotta, hogy hívjam így, igazán közvetlen csávó. Vigyázz, mert a végén még jobban megkedvelem, mint téged! – incselkedett Elyaas, ám cserébe csak egy megsemmisítő pillantást kapott Mahadótól.

– És a király? A te királyod is, szóval...

– Az a pöffeszkedő hólyag Thotti meg sem érdemli, hogy királynak nevezzem! – prüszkölte a sárkány mélyről jövő utálattal. – Nem is értem, miért az ilyenekből lesznek uralkodók, mint ő...

– Elég! – fogta be a száját a tábornok. – Nyílt utcán vagyunk, ha az uralkodócsaládot becsmérled, még a végén hazaárulással vádolnak majd!

– A királynővel semmi bajom meg a kis hercegnőddel sem! Csupán azzal a nagyképű, felfuvalkodott... – Mahado szemei vészjóslóan felizzottak, így a sárkány végül nagy levegőt vett, visszafogta magát, és témát váltott. – Na, a lényeg, hogy a levelet legalább annyira neked címezték, mint a királynőnek, így teljesen mindegy, melyikőtök bontja fel először. Persze, az etikett megkívánná, hogy az első olvasás jogát a királynőnek add át, de szerintem... Szerintem pont leszarható, hogy ki olvassa ezt a nyamvadt levelet először – kelt ki magából kissé a szőke –, a tartalmán úgysem változtat!

– Rendben van – bólintott a tábornok. – Elolvasom – határozta el –, de nem itt, nem a nyílt utcán! Majd, ha a Központban leszünk.

– Úgy legyen – helyeselt Elyaas. – Ha már ennyit vesződtem a küldöncséggel.

– A memphiszi sárkányokkal mi a helyzet? – kérdezte Mahado. – Végül is, miattuk mentél.

– Megrázták őket a hírek – magyarázta Elyaas, majd az út hátralévő részében azt részletezte, hogy hogyan alakultak a dolgok fajtársaival, mind a Memphiszben élőkkel, s azokkal, akiket az útba eső kisebb településeken látogatott meg. Anu eközben próbálta magát Elyaas kéréséhez tartani, s mindig Mahado vele ellentétes oldalán ügetett. Egy idő után ez még a sárkányfinak is feltűnt, aki ahelyett, hogy megdicsérte volna a kutya eszét, inkább csak elégedetten elmosolyodott a tényen, hogy képes volt az ebet megregulázni.

...