„ Mi értelme van hercegnőnek lennem, ha képtelen vagyok tenni bármit is ez ügyben? (...) Mi értelme van bárminek, amit teszek, ha a végén csak leszidnak érte?"

Egy órával korábban.

Az esti Nap sugarai narancsos árnyalatba öltöztették a királyi palota nyitott folyosóit, az egész vidék vörösarany fényében úszott, mialatt Ré bárkája a nyugati horizont felé süllyedt. Sitara bágyadtan pillantott a hófehér holdsarlóra, miközben Anuval hercegnői lakrésze felé baktattak. Soha nem érezte még magát ennyire hasztalannak, ennyire tehetetlennek. Égette a gyász a szívét, amit a meggyilkolt sárkányok iránt érzett, ám az érzés, hogy ez ellen semmit sem volt képes tenni, s a tény, hogy talán megbosszulni sem fogja tudni soha, lándzsaként hatolt lelkébe.

– Mi értelme van hercegnőnek lennem, ha képtelen vagyok tenni bármit is ez ügyben? – kérdezte a mellette ügető kutyától. Anu ragaszkodóan, ám kissé bambán pillantott fel rá. – Mi értelme van bárminek, amit teszek, ha a végén csak leszidnak érte? – célzott a mai „hőstetteire".

Anu nem tudott válaszolni, ő csupán annyit érzett, hogy gazdája ideges, ezért, hogy jobb kedvre derítse, odaadóan megnyalogatta kézfejét. Ez nem jött be, a hercegnő fájdalmasat sóhajtott. A kutya tovább próbálkozott.

Talán Mahadónak van igaza – gondolta az oroszlán elszomorodva. – A világ, a városom közel sem olyan tökéletes, mint hinni szeretném. Az emberek szívében gyűlölet él, gyűlölet, ami ilyen borzalmas dolgokba torkollik. De tényleg csak gyűlöletről lenne szó, vagy sokkal inkább politikáról?

– Mégis mi a macskaszar történik itt?! – rázta meg a fejét kedvetlenül, majd hirtelen elnevette magát, ám rosszkedve hamar visszatért. Csupán egy pillanatig arra gondolt, Mahado mennyire ki nem állhatná, hogy ezt a kifejezést használta. Anu is megörült egy pillanatra, mivel azt hitte, végre célt ért felvidító hadműveletével, és sebes farokcsóválásba kezdett.

Mahado... Én meg őt nem tudom kiállni, mégis... nem tudom utálni sem. A nővérem bízik benne, és a birodalomnak talán szüksége is van rá – ismerte el Tara. – De van valami, ami nem hagy nyugodni vele kapcsolatban...

Az oroszlánhercegnő és fekete kutyája megérkeztek a királyi lakosztályba. A tágas és fényűző folyosón, ahonnan Tara, Thea és Bászthotep lakrésze is nyílt, két cserepes legyezőpálma között beszélgettek a szobalányok. Axara, az idősebb magának, a királynőnek vetette az ágyát, húga, Nakato, a hercegnő szobalánya volt. Mindketten a híres-neves Zuberi klánból származtak, s anyjuk, Sade, közbenjárásának hála dolgozhattak a palotában. Sötét bőrük, és fekete, göndör hajuk kellemesen illett világosbarna vászonruhájukhoz és törtfehér kötényükhöz. Anyanyelvükön, egy, a szavannákról származó nyelven társalogtak, de Tara úgy vette ki szavaikból, hogy nagybátyjaikat, Baakót és Jojót beszélik ki a hátuk mögött.

– Khm – köhintett Tara egy alig hallhatót, hogy jelezze, a közelben tartózkodik. Sajátos köszöntéséhez Anu egy vakkantással csatlakozott, ami visszhangozva törte meg a márvánnyal lerakott, hófehér-arany folyosó csendjét. Axara és Nakato azonnal a hang forrása felé fordultak.

– Hercegnő!

– Hercegnő – üdvözölték gyorsan, és illedelmesen meghajoltak.

– Engedelmével, befejezem a királynő hálójának takarítását – közölte Axara, s miután Sitara biccentett, udvariasan, még egyszer meghajolva távozott.

– Hercegnő, a teljes lakrészét kitakarítottam! Mi másban lehetek a szolgálatára? – kérdezte Nakato, majd kicsit közelebb sétált Tarához. Három évvel volt idősebb a hercegnőnél, de ettől függetlenül alázatosan végezte feladatát. Szürke szemei most mégis aranyló macskaszemekké változtak, mikor orráig eljutott a hercegnő erős mocsárszaga. – Készítsem elő önnek, esetleg, a fürdőhelyiséget, és egy kád forró vizet? – ajánlotta készségesen.

– Csak nem arra célzol, hogy bűzlök? – vonta fel Tara sértődötten a szemöldökét.

– Nem, hercegnő, egyáltalán nem! – szabadkozott a szobalány. – Csak egy ötlet volt.

– Ugyan az az ötlet, ami a nővéremé – közölte Tara, majd játékosabb hangon folytatta. – Semmi gond, Naki, igazad van! Szaglok, mint a romlott hal. Legjobb lesz, ha megmosakszom.

– Előkészítem a fürdőt! – bólintott Nakato megkönnyebbülve, majd kinyitotta a fehérre festett, aranyszínű motívumokkal díszített ajtót a hercegnőnek. Megvárta, míg Tara belép lakrészébe, majd ő is ugyanazt tette, és elsietett a fürdő irányába.

Amíg szobalánya a fürdővízzel foglalatoskodott, Tara hálószobája felé vette az irány. A lakrész egyébként három szobából állt, köztük egy előtérrel egybekötött nappali helyiségből, amiben számos dísznövény, két kanapé, fotelek és egy faragott asztal volt található. Balra a fürdőhelyiség volt, és jobbra nyílt a hatalmas háló, ahol a tükörsima padlócsempe szinte elveszett a széles és puha selyemszőnyegek között. Az ablakot földig érő, áttetsző, korallszínű függönyök takarták el, a bordó, bársony és selyemtakaróval borított baldachinos ágyon számos, színes díszpárna feküdt. A fel mentén polcok, szekrények, és pár szobanövény kapott helyet.

Tara az ágyához sétált, és úgy, ahogy volt, ruhástól belevetette magát. A hasán landolt, majd hanyatt fordult és a plafont bámulva terült el a puha ágyneműk között. A szobát narancs és fahéj kellemes illatának keveréke lengte be, ami az itt-ott tálakban elhelyezett szárított narancsvirágokból, narancshéjból és fahéj rudakból áradt. Tara mélyen szívta magába kedvenc illatelegyét, ami jelenleg az éjjeliszekrényén álló színes díszvázában lévő vörös rózsacsokoréval keveredett. Nakato egyik kellemes szokása volt, hogy minden második nap friss rózsákat hoz fel a kertből, és helyez el a hálójában, mert tudta, mennyire szereti az illatát.

– Hercegnő! Jöhet fürdeni! – lépett ki Nakato a szemközti helyiségből néhány perc múltán. – Szeretné, ha ezúttal segítenék, vagy távozzak inkább?

– Ezeregyszer mondtam már, Nakato, hogy egyedül szeretek fürdeni – jelentette ki Tara morcosan a nappaliba lépve. Szobalánya kellemes lazításából zökkentette ki kijelentésével, viszont hamar rájött, hogy Nakato csupán azt tette, amire kérte, így visszavette kedvesebbik arcát. – Akarom mondani... köszönöm a segítséget, Naki! Innentől már boldogulok!

– Ahogy kívánja, hercegnő – mosolyodott el a lány, és a folyosó felé távozott. – Odakint leszek, ha szüksége lesz rám, csak kiáltson!

– Meglesz – ígérte Tara, válaszul visszamosolyogva a barna bőrű lányra.

A csempékkel körberakott fürdőhelyiség szintén világos színekben játszott, s itt is helyt kapott néhány cserepes növény, pálmák és leanderek. Tara egy nagy márványkádban ült, fürdővizét narancs és rózsaolaj keveréke illatosította. Mellette Anu egy valamivel kisebb, fából készült lavorban tette ugyanezt. Nakato mindig gondolt a hercegnő hű társára is, így Anu is Tarával együtt tisztulhatott meg.

A kutya eljátszott a szappanos vízben, míg Tara újra gondolataiba merült. Idővel azért kimászott a kádból, majd hidratáló balzsamot kent bőrére, s miután az a vízzel keveredve beszívódott, a Nakato által odakészített vászontörülközőt tekerte maga köré. Anu ekkor kipattant a lavorból és vadul rázta ki ébenfekete szőréből a vizet. Tara akaratlanul is elnevette magát. A friss, kellemes illatű fürdőnek, a meleg víz érintésének sikerült kissé megnyugtatnia és felvidítania.

Viszonylag jó hangulatban lépett ki a nappaliba, ám érezte, hogy valami nem stimmel. A hálóból áradó megszokott, virágos, gyümölcsös és fűszeres illatok közé most valami kellemetlenül fémes és bomló szag vegyült. Ha tippelnie kellett volna, azt mondaná, hogy ilyen illata van a pár órával korábban megölt állatoknak. De a szag, jobban kielemezve, nem állatéra hasonlított... sokkal inkább... egy sárkányéra! Szemében rémület csillant, sietős léptekkel rontott a hálószobába, Anu idegesen ügetett a sarkában.

A küszöböt átlépve az állott vér szaga erősödött, szinte arcon vágta a bűz, ami a szobában honolt. Az ablaka nyitva állt, pedig úgy emlékezett, csukva volt, s a függönyöket vadul dobálta az esti szél. Alig nézett körbe, máris megakadt a szeme egész élete legrémisztőbb, legocsmányabb látványán. Az ágya közepén egy levágott aranysárkány feje hevert, felállítva, mintha azon bordó ágyneműből nőtt volna ki, amit barnára festett a nyakrészből kiszivárgó vér.

Ösztönösen felsikoltott, majd tudatosult benne, hogy ez lehetőség szerint annak a fiatal sárkányfiúnak a feje, ami elveszett a korábbi gyilkosságok helyszínéről. Legalábbis remélte, hogy nem egy újabb áldozatról van szó. Hányinger lett úrrá rajta, szédülni kezdett, és kapaszkodó után kutatott, majd végül az egyik alacsonyabb szekrényen támaszkodott meg. Anu, aki eddig szűkölve nyüszített a döbbenettől, most meztelen lábai közé húzódott.

Hirtelen közeledő léptek zaja ütötte meg a fülüket. Tara megremegett, ám fekete ruhás támadók helyett Nakato lépett a szobába.

– Hercegnő, mi történt...?! – kérdezte a lány aggodalmasan, majd ő is meglátta a fejet. Szürke szemei elkerekedtek a rémülettől, és legalább kétszer olyan hangosat sikoltott, mint Tara. Anu ezt hallván, felbátorodva ugatni kezdett. Úgy döntött, nem adja meg magát a gazdája ágyát elfoglaló, ijesztő sárkányfejnek, hanem inkább jól megmondja neki a magáét.

Tara és Nakato sápadtan néztek össze, arcukon borzalom ült, macskaszerű íriszük cérnavékonyra szűkült, miközben Anu egyre hangosabban és vadabbul ugatott. Egyik lány sem tudott megmozdulni. Valójában nem is a levágott fej volt a legrémisztőbb a dologban, hanem, hogy valaki képes volt idehozni. Hogy valaki bejutott egy ilyennel együtt a palotába. Hogy valaki bizonyára valami rémes dolgot kívánt üzenni ezzel. Tara teljesen lebénult, egy szót sem tudott kinyögni, miközben Nakato ugyanaddig a szekrényig hátrált, amin ő is támaszkodott.

– Ozirisz nevére! – hallották, ahogy egy meghökkent, de egyben dühös bariton felkiált a hátuk mögött.

Az alvadó vér szagát kis időre elnyomta az intenzív menta, zöld citrom és kardamom illat, ami a férfivel együtt a szobába érkezett. Sitara nem tudta, örüljön, vagy ne Mahado érkezésének, ám elméje helyett ösztönei válaszoltak, s lábai önkénytelenül a mágus felé lendültek. Összetalálkozott a tekintetük, a tábornok arcán aggodalom ült. Ő is elindult felé, ám félúton mindketten Nakatoba botlottak, aki teljesen elsápad, tekintete üvegessé vált, és szinte alig lélegzett. Ezalatt, a hangulatot fokozni kívánván, Anu éktelenül ugatott az ágyon heverő sárkányfejre.

– Nakato – sóhajtotta Sitara erőtlenül, de több nem tellett tőle, a hányinger miatt újra meg kellett kapaszkodnia a szekrényben.

– Nakato! – vette át tőle a szobalány támogatását Mahado, és megfogta a karját. – Nakato, hallod, amit mondok? – nézett határozottan a lány elmosódott, szürke tekintetébe.

– Tá...tábornok – lehelte a leopárdvérű szobalány. Megpróbált megállni saját lábán, ám végül a férfire kellett támaszkodnia, aki kivezette a hálószobából a nappaliba, és ott leültette az egyik szófára, egy cserepes pálma mellé. Varázserejével kitárta az ablakokat, hogy a tágas helyiségbe friss levegő áramoljon.

– Ne aggódj! – mondta a varázsló, mialatt bátorítóan megfogta a lány vállait, és lehajolt hozzá. – Bárki is követte ezt el, már nem árthat nektek!

A háttérben a fekete kutya csaholása továbbra sem csillapodott.

– Anu! Anu, Szekhmet nevére, hallgass már! – szűrődött át Tara feszült hangja a szomszédos helyiségből. – Na, Anu!

Nakato próbálta összeszedni magát, és végül visszatalált saját hangjához.

– A hercegnő! – nyögte aggodalmasan. – A hercegn... – állt volna fel, hogy visszasiessen hozzá, de Mahado látta rajta, hogy koránt sincs túl a megrázkódtatáson.

– Ne! Maradj itt, és próbálj megnyugodni! – nyomta vissza a fiatal nőt az ülőalkalmatosság puha díszpárnái közé. – A hercegnő biztonságban van velem! – közölte, s szilárd tekintettel átviharzott a hálóhelyiségbe.

Odaát Sitara még mindig kutyáját próbálta csillapítani. Anu nem is dühös volt, hanem sokkal inkább kétségbe volt esve, hiszen az általa ellenségesnek vélt sárkányfej szenvedélyes ugatása hatására sem mozdult egy tapodtat sem. A kutyus remegett az idegtől, már-már kezdett berekedni, gazdája pedig próbált hozzá közelebb jutni, de minden újabb lépésnél, amit felé tett meg, Anu ugatásába morgás és vicsorgás vegyült. Persze, nem Tarát szerette volna bántani, sokkal inkább az általa veszélyforrásnak ítélt fejtől kívánta távol tartani gazdáját.

– Sitara! – kiáltotta Mahado.

– Nem... nem hagyja abba! – nyögte a hercegnő elfúló hangon. – Ki fog készülni! – célzott az ugatásba menekülő kutyára. Látszott rajta, hogy nincs olyan állapotban, hogy saját maga nyugtassa meg felizgult kutyáját. Könyörgő tekintettel nézett a férfira.

Mahado nem hezitált egy pillanatig sem. A gyorsaság kedvéért Anu mellé teleportálta magát, majd letérdelt mellé, és megpróbálta magára vonni a figyelmét.

– Anu! Anu, figyelj rám! – szólt az állatra, de az tovább csaholt. A mágus, mivel nem látott más megoldást, átkarolta a kutyát, aki az első pillanatokban vadul próbált szabadulni. Mahado szemeiben zöld fény csillant, s ugyanezzel a fénnyel kezdett ragyogni keze, amivel simogatni kezdte az ebet. – Csitulj, Anu! – suttogta utasítóan.

Tenyere az állat fejétől a háta közepéig haladt, újra és újra végigsiklott a selymes, fekete szőrzeten, mígnem Anu ugatása lassan elhalkult, s ő maga fokozatosan megnyugodott. Végül remegése is abbamaradt, és ellenkezés helyett úgy bújt a férfi karjaiba, mintha tulajdon apja lenne.

– Jó kutya – sóhajtotta a varázsló, s még párszor megsimogatta a kutyát, miközben a zöld szín elhalványult körülötte. Lassan felállt és kiegyenesedett, de továbbra is tartotta a szemkontaktust az ebbel. – Ül! – adta ki végül az utasítást, Anu pedig engedelmesen lehuppant a szőnyegre, és jó ideig úgy is maradt.

Tara elképedve bámulta, amit Mahado a kutyájával művelt. Valamiféle varázslatot használt, hogy lecsillapítsa, amire ő biztos nem lett volna képes. Nem tetszett neki, hogy Anu ilyen könnyedén megtanult engedelmeskedni a varázslónak, de mégis hálás volta mágusnak, hogy segített lecsillapítani barátját. Amint látta, hogy Anu nem fog ismét kiakadni, azonnal mellette termett, s mialatt Mahado előzékenyen hátrébb húzódott, szenvedélyesen átölelte, majd magához szorította a kutyusát. Anu szeretetteljesen nyüszögött, és a lány arcát nyaldosta, amitől ő kezdett kicsit megkönnyebbülni.

A dolgok kezdtek rendeződni, leszámítva egyvalamit. Tara még mindig törülközőben volt, azaz szinte félmeztelenül térdelt a férfi előtt a földön, s a szűkös vászondarab is kezdett lecsúszni kebleiről.

– Sitara! – szólította meg a varázsló. Kezét nyújtotta a kutyát ölelő lánynak, hogy e módon felsegítse, ám ő végül nem fogadta el azt, hanem makacsul saját erejéből állt fel. Sebes léptekkel indult a nappali felé, hogy minél előbb elhagyhassa az állott vérszagtól bűzlő helyiséget, ám Mahado az útját állta.

– Rosszul vagyok! – panaszolta a hercegnő. – Nem értem, miért szeretnél itt tartani!

– Tudom, és őszintén sajnálom, hogy át kell ezt élned – monda a varázsló –, de ha jól sejtem, minden ruhád ebben a szobában van – nézett végig jelentőségteljesen a Tara testét alig elfedő vászontörülközőn.

– Valóban! – jutott az oroszlán eszébe.

– Öltözz fel, és utána indulunk! – közölte a mágus.

– Indulunk?! Többes számban?!

– A nővéred megkért, hogy vigyázzak rád. Mivel itt már nem maradhatsz, és gondolom, nem is szeretnél, velem fogsz tartani! Nagyobb biztonságban leszel!

– És ha inkább a nővérem lakrészében maradnék?

– Velem jössz, és kész! – zárta le a vitát Mahado. – Itt nem vagy biztonságban!

– És a nővérem?! – kérdezett rá az oroszlánlány.

– A te szobádba hozták a fejet, nem igaz? Mellesleg, őrá vigyáz a palota számos őre és a testőrei is. Utóbbiak azok, akiket te előszeretettel rázol le magadról – jegyezte meg a tábornok, neheztelően. – Természetesen aggódom a királynőért is, de ő maga kért meg, hogy terád vigyázzak, és mivel nekem számos, más tennivalóm akad, az lesz a legjobb, ha velem tartasz!

– Jó, legyen, teszek rá! – egyezett bele flegmán Tara, és az egyik ruhásszekrényéhez vonult.

– Várj még! – kiáltott hirtelen utána Mahado.

– Mi van?! – hökkent meg a lány.

– Előbb én! – mondta a varázsló, és kielőzve Tarát kitárta a szekrény ajtaját, majd alaposan belenézett. Nem vett észre semmi rendkívülit. A főként világos színekben játszó selyem és vászonruhák rendezett sorokban álltak, a szekrény aljában egy tálból szárított narancsvirágok és a közéjük ékelt fahéj rudak kellemes illatelegye áradt. – Biztonságos – célzott a szekrény tartalmára, és távolabb húzódott, hogy Tara is odaférhessen.

– Mégis ki lenne az, aki a szekrényemben állít csapdát nekem? – forgatta meg szemeit az oroszlán.

– Sohasem tudhatod – felelte a tábornok kimérten. – Javaslom, ezúttal hosszabb és valamivel melegebb ruhákat válassz, mint nappal. Közeleg az éj, a hideg, és elképzelhető, hogy sokat leszünk odakint.

– Jó, jó, tudod, azt veszek fel, amit óhajtok! – felelte a lány dacosan.

– Csak segíteni próbálok.

– Tudok egyedül is választani! És felöltözni is!

– Jobb lenne, ha maradnék, amíg felöltözöl – vetette fel a mágus, de hangjában a vágy legkisebb jele sem volt felfedezhető, inkább oltalmazónak tűnt. Tara mégis morcosan felvonta szemöldökét.

– Illendő lenne az ilyesmi, tábornok?

– Arra gondoltam, nem szívesen maradnál együtt... azzal – bökött Mahado az ágyon heverő levágott, aranysárga fej felé.

– Nem vagyok már kislány – csattant fel Tara –, tudom, hogy nem fog újra életre kelni és megtámadni! Ha szerinted attól tartok majd, hogy, mondjuk, vörös fény villan a sárkányfej szemeiben, és kísérteties hangot kiadva lebeg körbe a szobában engem rémisztgetve, akkor nagyon tévedsz!

– Nem gondoltam bele ilyen részletességgel – csitította az oroszlánlányt a varázsló. – Másrészről, úgy vélem, a lehetséges támadókat tekintve is előnyösebb lenne, ha maradnék!

– Ne maradj! Tudok magamra vigyázni!

– Nem vagyok biztos benne, hogy felfogtad, milyen veszélyes emberekről van itt szó! – ellenkezett Mahado. – Képesek voltak meggyilkolni három aranysárkányt, utána pedig egy egyikük fejét a te szobádba csempészték! Ez egyértelmű üzenet! Veszélyben vagy, Sitara, nekem pedig kötelességem megvédeni téged!

– Ezt értem – fogadta el a hercegnő –, de... ha kimész a nappali helyiségbe, még elég közel leszel!

– Nem szívesen hagylak egyedül most, hogy...!

– Várj meg odakint! Menj ki! – követelte Tara.

– Megyek – egyezett bele nagy nehezen a varázsló. Nem látta értelmét tovább ellenkezni, és ezzel értékes idejét fecsérelni, de még az ajtóból visszapillantott. – Ha engeded, hogy maradjak, nyilván elfordultam volna, amíg öltözöl – tisztázta a dolgot, nehogy még a hercegnő félreértse. Az kellemetlen lett volna.

– Tudom, hogy elfordultál volna – vágta rá a lány. – Sosem tartottalak szemérmetlennek téged. De szeretek egyedül öltözni! Még Nakatót is kiküldöm olyankor.

– Értem – bólintott Mahado megenyhülve. Aggódott a biztonságáért, de el tudta fogadni, hogy a hercegnő nem óhajt mások jelenlétében öltözni. – Anu, gyere! – hívta volna ki magával a kutyát.

– Anu maradhat! – jelentette ki Tara. – Ő az egyetlen, aki megleshet – magyarázta, egy gyors mosoly és kacsintás kíséretében.

Mahado csodálkozott, hogy ilyen megrázó események után milyen gyorsan sikerült visszanyernie jókedvét, ha csak egy pillanatra is. Válaszul az ő arcán is halvány mosoly jelent meg, kilépett a nappaliba és bezárta az ajtót. Nem távolodott el messzire a szoba ajtajától, hogy ha mégis szükséges lenne, bármikor visszamehessen, ha megtámadnák a hercegnőt, közbeléphessen.

...