„Ami az élő küzdelmet illeti, soha nem győztél, amíg az ellenfeled nem halott vagy eszméletlen, elég időre, hogy megkötözhesd és megbilincselhesd, vagy sikerült olyan helyzetbe hoznod, hogy bármerre mozdul, a következő lépésben végezhetsz vele. (...) Az igazi szemétládák nem adják meg magukat hátsószándék nélkül."

„Férfi és férfi, nő és nő, s legfőképpen nő és férfi tisztelje és becsülje egymást, mert egymás nélkül nem létezhetnénk, s állítson bárki bármit, egymás nélkül nem boldogulhatunk!"

Mahado rögtön eldobta pajzsát, hogy visszarántsa nadrágját, mivel erejéhez tisztességes férfi lévén az egyezség értelmében nem folyamodhatott, ám Írisz ezt kihasználva kirúgta másik kezéből a kardot, majd sajátját lendítette fivére nyakához. Az aranyszínű penge csupán pár hajszállal a mágus bőrétől állt meg. Írisz izzó, kék tekintetét kissé ledöbbent fivére zöld szemeibe fúrta.

– Győztem – jelentette ki a főpapnő diadalittas hangon.

– Csak mert hagytalak nyerni – nevette végül Mahado övét megjavítva, persze mindketten tudták, hogy nem így történt, amit nővére szóvá is tett.

– Nem tennél ilyet velem, nem ringatnál hamis magabiztosságba!

– Valóban nem – bólintotta tábornok, s óvatosan, nehogy a penge lapos oldalát érintve eltolta azt nyaka közeléből. Írisz aztán leengedte azt törzse mellé. – Simán csak elbuktam.

– Nő ellen veszíteni nem szégyen – mosolyogta a mágusnő. – Egyszerűen jobbak vagyunk a férfiaknál! – kissé komolytalan, ám részben saját meggyőződéséről árulkodó hangon.

– Sokan itt nyíltan szembeszállnának ezzel az állítással – mutatott rá Mahado jelentőségteljesen.

– De te nem.

– Én az egyenlőséget vallom, a legtöbb szempontból – emlékeztette nővérét a tábornok. – Szóval ne szállj el magadtól!

– Nem szokásom. Csak a tényeket közlöm.

– Sem a nők sem a férfiak nem jobbak a másiknál!

– Nálad jobb voltam – pimaszkodott tovább Írisz, s a hatás kedvéért kardját a földbe állította.

– Igaz – fogadta el a varázsló.

– Úh, de jó végre kicsit szórakozni!

– Örülök, hogy élvezed, de nem hiszem, hogy egy valódi csatában is ugyanígy éreznéd magad.

– Ne rontsd el a hangulatom, félek, így sem fog sokáig tartani!

Mahado együtt érzően bólintott, majd két hosszú, közepesen vastag, harci célból faragott ébenfa botot vonzott a kezébe.

– Tessék – dobta az egyiket nővére felé, aki elkapta azt röptében. Eközben a kardjaikat és pajzsaikat messzire lebegtette, ahol már nem lehetnek útban. – Akkor fokozzuk még! – javasolta a mágus, s megforgatva a botot kezeiben végül kiinduló pozíciót vett fel.

– Végre! – csillantak fel Írisz szemei, majd ő még látványosabb módon, egy forgás közepette pörgette meg a botot a teste körül, majd vett fel egy mélyebb behajlást igénylő kiinduló állást. – Gyere! – invitálta most ő fivérét a támadásra.

A botokkal folytatott Írisz igazán ügyesnek, már-már őstehetségnek mutatkozott. Még több akrobatikus és talajtorna szerű mozdulatokat vitt bele a harcba, mint előzőleg, s ez a tűz a tábornoknak is szemet szúrt, aki védekezett is rendesen. Írisz egy soron következő függőleges csapását, botját vízszintesen megtartva védte ki. Csattanás. Mindketten két kézzel feszültek neki egymás fegyverének.

– Le sem tagadhatod, hogy ez a kedvenc harcstílusod! – vigyorogta Mahado nővére arcába.

– Nem is fogom! – rántotta vissza hirtelen Írisz botját, majd egy pörgést követően ezúttal oldalról támadott, ám fivérének sikerült ezt is kivédenie.

Mahado és Írisz még hosszú percekig harcoltak, akaratlanul is egyre több figyelmet vonva maguk után. Különleges, és fantáziadús mozdulataik, amiket egymásból váltottak ki, felkeltették a környezetükben lévők figyelmét, akik pedig az ő mellettük harcolókat hívták közelebb. Kis idő múlva már az egész Rend, legalábbis a jelenlévők egy tágas körben és több sorban vették körül a varázserejüket még mindig makacsul visszafogó Szekhemré testvérpárt, akik először tudomást sem vettek róla, annyira belefeledkeztek kettejük csatájába. A legbelső köríven többek között a vezérek, az altábornok, Noferu, Nailah, s a büntetését nem rég befejező, s nem kis izomláztól szenvedő Sitara foglaltak helyet. Mind elismerően, s főként a fiatalabban elképedve nézték, hogy mire nem képes ez a testvérpár még a varázserejük nélkül is.

Végül természetesen Sitara volt az, aki nem bírta megállni, és belekotyogott a harcba.

– Ez az Írisz! – kiabálta a hercegnő. – Lásd el a máguskám baját, amiért így megdolgoztatott!

Ez egy pillanatra megakasztotta a harcoló feleket, s mindketten a hercegnőre pillantottak.

– Sitara – szólt hozzá tábornok. – Ezek szerint végeztél a kiszabott feladattal?

– Majd bele roskadtam, ha már tudni akarod!

– Még élsz!

– Alig!

Rövid vitájuknak a vezérek, és a csatlakozó Nana és Noferu hangja törte meg, akik lehetőséget láttak az újabb izgalmas eseményre.

– Harcot! Harcot! Harcot! Harcot! Harcot! – kántálták együttesen, s sokan még a tenyerüket is összecsapták, vagy botjukat, kardjuk végét verték a földhöz, hogy megadják a ritmust.

– Elég már! – csitította őket Mahado feltartott kezekkel. – Nincs itt semmi látnivaló! Vissza az edzéshez, már nincs sok hátra!

– Harcot! Harcot! Harcot akarunk! Harcot! Harcot! – folytatták a vezérek pimaszul, nagyokat vigyorogva.

– Megadjuk nekik, amire vágynak? – kérdezte Mahado nővérét.

– Most az egyszer... – mosolyodott el Írisz, majd ravaszul hozzátette –, láthatják, ahogy szétrúgom a segged!

– Na de milyen beszéd ez, főpapnő? – méltatlankodott a tábornok színpadiasan, miközben megforgatta botját.

– Ez egyszer megengedhetem magamnak – felelte Írisz tovább mosolyogva.

– Na, mi van máguskám, betojtál? – kiabálta be Sitara gúnyosan.

– Agyamra megy ez a lány! – sóhajtotta Mahado fájdalmasan.

– Rám figyelj! – kiáltotta ekkor hirtelen Írisz, s máris támadásba lendült.

Újabb szenvedélyes küzdelem mágus és mágusnő között, mágia nélkül. Botok csattanása, puffanása, levegő susogása, ahogyan lendülnek és pörögnek. Rúgás, ütés, kitérés, csapás, kerülés, támadás, hárítás, forgás, lendítés, vetődés. Mahado megpörgetve a botot hárította Írisz csapását, majd megpróbálta sajátjával kiseperni nővére alól a lábait. Írisz előre lendült, s anélkül, hogy karjai a földet érték volna, átlendítette maga felett lábait, egy pillanatra fejjel lefelé spárgázva. Amint földet ért támadást indított Mahado törzse ellen, ám ő az utolsó pillanatban elugrott s hajolt az elől. Írisz több csapással bombázta, s amikor a tábornok már nem tudott elhajolni egy deréktájra célzott ütés elől, Írisz korábbi mozdulatához hasonlóan előre hajolt, majd egyik kezét lerakva fordult át fejjel lefelé. Amikor földet ért guggolásba érkezett, s egy köríves rúgással megpróbálta kiseperni nővére alól a lábait, de Írisz gyorsabb volt, egy hátrafele kézen átfordulással kikerülte azt, majd felegyenesedve újból támadott. A két bot hangos kondulással ütközött egymásnak.

– Jó vagy – közölte Mahado nővérével, majd elkapta botját, és míg tekintetével rabul ejtette ellenfelét, keze máris lendült, s botját szabaddá téve ezúttal sikerült kisepernie Írisz lábait alóla, s így a mágusnő oldalasan a földre zuhant. Tompította ugyan az esést, ám így is a porból nézett fel fivére magabiztos, zöld tekintetébe. – De nem elég jó! – tette hozzá a tábornok, majd mielőtt ellenfele feltápászkodhatott volna, letérdelt, s kissé előre hajolva botját két oldalról tartva a papnő nyakának szorította, mindezzel együtt hanyatt döntve ellenfelét, s így szegezve a földre. – Én győztem! – eresztett meg egy halvány vigyort.

Írisz ezúttal valóban sarokba lett szorítva, ám mégsem esett kétségbe. Az ő arcán ravasz mosoly terült szét, majd viszonozva a kölcsönt, most ő ejtette rabul fivére tekintetét. S amíg Mahado kissé leeresztve elmerült a csillogó, kék tekintetben, Írisz rámarkolt a botjára, majd lábait használva úgy lökte le magáról a férfit, hogy az a feje felett átbucskázva tett egy fél hátra bukfencet, s hanyatt vágódott a földre. Ezzel egyetemben Írisz is átfordult, s így ő került felülre, azaz már fivérén térdelt, s ő nyomta a botot a férfi tokának, amit ezúttal mindketten fogtak. Patthelyzet alakult ki, amit mindenki feszült csendben figyelt. Írisz gondolt egyet, lökött egyet a boton, hogy elterelje ellenfele figyelmét, majd legördült róla, azzal együtt korábban elejtett borját is felkapta a földről. Tovább gurult oldalasan, majd felpattant, s még épp volt ideje kivédenie a hozzá hasonlóan talpra ugrott mágus következő támadását.

Újabb ütések, csapások és hárítások sorozata következett, majd Mahado megunta a dolgot. Nővérét meglepve, amikor mindketten támadásra készültek eldobta saját botját, s félre lépett, így Írisz botja a mellette lévő levegőbe hasított. Mahado sebesen elkapta a botot, majd rántott rajta egyet, minek hatására az azt reflexből görcsösen megszorító Íriszt is rántotta magával. Amikor Írisz elég közel került hozzá, úgy fordította a botot, hogy az a nő előtt legyen, majd szorosan nővére mögé lépett, a másik kezével is megragadta a botot, így hátulról előrenyúlva a nyakához szorította azt. Írisz megint kényes helyzetbe került, elölről a bot állta útját, ami még mozdulatlan állapotban is a nyakának nyomódott, enyhe fuldoklásra késztetve, hátulról fivére izmos teste feszült neki. Ebben a pozícióban képtelen volt ágyékon ütni, vagy könyökölni, a térdével pedig maximum saját orrát törhette volna be.

– Add fel végre! – szólította fel Mahado keményen. – Más dolgom is van, mint rajtad nyilvánosan felülkerekedni.

– Jaj, de nagy a szája valakinek! – jegyezte meg Írisz epésen, majd utolsó reménysugárként olyan magasra lendítette előre lábát, hogy függőleges spárga lett belőle, miközben megpróbálta e módon fivérét fejbe rúgni. Ám nem jött össze, túl lassú volt, és Mahadónak volt ideje kitérni a támadás elől. A papnő a másik lábával is megismételte, de szintén csak a levegőt találta el.

– Lenyűgöző a hajlékonyságod, nővérem, de nem vagy elég gyors. Egy teknős is elmenekülne előled! – gúnyolódott kicsit a tábornok. Írisz mégsem adta fel, nem tehette. Minden női Rendtag szenvedélyét magán érezte, részben őket is képviselte ebben a harcban. Egy nő pedig sohasem adhatja fel, végképp nem egy férfivel szemben! Még akkor is, ha az illető az egyébként szeretett és tisztelt fivére.

– Úgy véled? – somolygott a varázslónő újfent, majd hirtelen elteleportált a szorításból, s fivére mögött jelent meg.

Míg Mahado pár pillanatra döbbenetébe feledkezett bele, Írisz kezébe vonzotta fivére eldobott botját, majd annak segítségével egy erőteljes lendítéssel kiseperte alóla a lábait, s amíg esett, a nála lévő botot erejével kiragadva kezeiből messzire repítette. A tábornok tehetetlenül puffant a hátára, miközben Írisz a hatás kedvéért megpörgette botját, s szorosan mellé lépve annak egyik végét jelentőségteljesen az álla alá nyomta. Mahado kénytelen volt megemelni állát, s felnézni nővére szemébe, ha nem akarta, hogy a bot még erősebben ádámcsutkájának nyomódjon. A főpapnő ekkor egyik lábfejét jelképesen legyőzött ellenfele mellkasára helyezte.

– Győztem! – jelentette ki diadalmasan Írisz.

– Álnok kígyó! – csúszott ki Mahado száján, eme szégyenteljes jelzővel illetve nővérét.

– Hát így kell szólítani a drága nővéredet? – incselkedett a varázslónő.

– Az erődet használtad! – rótta fel a tábornok.

– Na és?

– Megegyeztünk. Ez így nem igazságos.

– Nem te mondogatod folyton, hogy egy valódi harc sohasem igazságos? Mindig az nyer, aki furfangosabb.

– Ármányos vagy, nem furfangos – sziszegte Mahado, majd mikor Írisz végre elvette állától a bot végét és lelépett róla, mélyet sóhajtva megregulázta magát. – De büszke vagyok rád. Úgy tűnik, te már nem szorulsz a védelmemre – eresztett el egy halvány mosolyt, még mindig a földön fekve.

Írisz ekkor felé nyújtotta botja végét, hogy felsegítse, ám Mahado visszavágás végett úgy döntött, visszaadja a kölcsönt, s amikor a nő úgy érezte, ellenfele végleg beletörődött vereségébe, megragadva a botot lerántotta magához. Mikor a nővére a mellkasán landolt, megragadta a vállait, majd elfordult vele úgy, hogy ő kerüljön felülre. Írisz a nagy meghökkenésben szinte hagyta, hogy fivére kirántsa a botot kezéből, eldobja, majd rajta térdelve lefogja karjait, s jelentőségteljesen a szemébe fúrja smaragdzöld tekintetét.

– Nem ér – nyafogta a papnő, most, hogy újra ő feküdt hanyatt a földön.

– Ha te is, akkor én is! – magyarázta Mahado szárazon, majd fél oldalon eleresztve nővérét jobb kezében egy aranyszínű tőr jelent meg, amit abban a pillanatban a nő nyakának is nyomott, nem olyan erősen, hogy mély sebet ejtsen, csak épp annyira, hogy a penge majd hajszálvékony, vöröslő csíkot hagyjon maga után.

Írisz felszisszent a fájdalomtól.

– Komolyan elvágod a nyakam azzal a pengével? – bosszankodott, s erejével megpróbálta azt eltolni magától, ám ekkor a tábornok is bevetett az erejét, s így a penge végső soron ott maradt, ahol volt, a papnő nyakának bőrével épphogy csak érintkezve.

– Hiába vagy jó, sőt talán még nálam is jobb – hajolt egész közel nővére arcához Mahado –, mindent még te sem tudsz. Nem vagy benne eléggé a gyakorlatban, míg én igen!

– Hova akarsz kilyukadni? – nyögte Írisz, aki kezdte elég kellemetlenül érezni magát.

– Fogadj meg egy tanácsot! Ami az élő küzdelmet illeti, soha nem győztél, amíg az ellenfeled nem halott vagy eszméletlen, elég időre, hogy megkötözhesd és megbilincselhesd, vagy sikerült olyan helyzetbe hoznod, hogy bármerre mozdul, a következő lépésben végezhetsz vele.

– És ha megadja magát?

– Mérlegelj, mennyire szorítottad hátrányba! De adott helyzetben soha se dőlj be ennek! Az igazi szemétládák nem adják meg magukat hátsószándék nélkül – felelte a tábornok, s egyben el is tüntette a tőrt kezéből. Írisz kapva az alkalmon végre eleget tett késztetésének, és erélyesen ágyékon térdelte fivérét, majd amikor ő önkénytelenül összegörnyedt a fájdalomtól, legurította magáról, s gyorsan feltápászkodott.

– Szemétláda! – vetette még oda neki fölényesen, s egy hümmögéssel kísérve elmosolyodott.

Némi szenvedés után Mahadónak sikerült meggyógyítania magát, vagyis enyhíteni ágyéka fájdalmain, s hamar talpra is ügyeskedte magát. Írisz, mintha semmi illetlenség nem történt volna kezet nyújtott neki, amit a tábornok végül, megszilárdítva vonásait, el is fogadott. Határozottan kezet ráztak, majd kéretlen közönségük felé fordultak, akik még mindig az események hatása alatt voltak. Persze, a sugdolózás és kurjongatás ment rendesen, de senki sem intézte közvetlenül a Szekhemré testvérekhez szavait.

– Mielőtt megköszönnétek a rendhagyó bemutatót, amiben nővérem, Írisz volt a segítségemre – ragadta magához a szót Mahado –, elmondom én, mi a tanulság! – Szemeiben ravasz játékosság csillant, miközben komolyságot tettetve kimondta. – Ne bízzatok a nőkben! Alattomos, álnok kígyó az összes!

– Úgy ám! – jött néhány irányból az egyetértő felkiáltás.

– És ne bízzatok a férfiakban – tette hozzá Írisz hasonló hangvétellel. – Mocskos disznó mind!

– Azok!

– Disznók! – hangzott most fel a hölgyek hada, akik közül sokkal többen megmertek most szólalni, mind előzőleg a férfiak közül. Persze, mindenki tudta, hogy a tábornok és a főpapnő, személyüket tekintve nyilván csak tréfáltak az előbb, hogy emeljék a hangulatot így, az edzés végén. Ezt belátván a Rendtagok végül nevetésben törtek ki, amihez végül Írisz és Mahado is csatlakoztak.

– Mindenesetre – szólt újra embereihez Mahado a nevetés elhalkultával –, tiszteljétek egymást, a Renden belül és kívül is! Habár gyakorlás közben sok mindent megengedhetünk magunknak, hogy az éles helyzeteket begyakoroljuk, az élet más területein ez ne így legyen! Férfi és férfi, nő és nő, s legfőképpen nő és férfi tisztelje és becsülje egymást, mert egymás nélkül nem létezhetnénk, s állítson bárki bármit, egymás nélkül nem boldogulhatunk! Legyen ez az egyik jelmondatunk! S ezzel az edzésnek vége! Mindenki menjen a dolgára!

A Rendtagok lassan visszaáramlottak az öltözőkbe, ám a vezérek még odaléptek a Szekhemré testvérekhez gratulálni a kiváló küzdelemhez, s Nana, Tara és Noferu is követték példájukat.

– Szép, megható beszéd volt ez az utolsó – szólalt meg természetesen Sitara elsőnek –, kár, hogy ettől függetlenül Írisz simán feltörölte a padlót veled! – gúnyolódott a nyelvét kinyújtva.

– Hercegnő, kérlek, most már fegyelmezd magad! – szólta meg Írisz neki szánt bókja ellenére az oroszlánlányt. – Több tisztelettel élj a fivérem iránt! Először még talán szórakoztató, de ez így nem mehet az örökkévalóságig, megbotránkoztatod a körülötted lévőket.

– Hát... jó... – motyogta Tara, akibe a papnő szigorú szavai most belefojtották a szót rendesen. Ezt kihasználva Nia ragadta azt magához.

– Abban azért igaza van a hercegnőnek, hogy van benned tűz – közölte a leopárdnő elismerően. S aki Niától kapott elismerést, az csakis a legjobbak egyike lehetett, mert a macskavérű vezér nem osztogatta ám a dicséreteket, úgy, mint a datolyát szokták. – Tetszik, ahogy mozogsz – folytatta Nia –, egyedi és hatásos. Nem is értem, miért nem vagy még egy közülünk!

– Más kötelességeim vannak – felelte Írisz –, de köszönöm dicsérő szavaidat.

– Fenébe a kötelességekkel! – rázta a fejét Nia. – Köztünk a helyed!

– Köztünk ám! – helyeselt Desta.

– Egyszer kiállnék veled – értett egyet Imina.

– Azért ön sem volt rossz – fordult a tábornokhoz Horeth.

– Hm – morfondírozott Imari, akit nem különösebben kötött le a harc.

– Remek harc volt! – ismerte el Tamir.

– Úgy ám! – bólogatott Oziré.

– Testvér testvér hátán, hm... – somolygott Széth, de szúrós pillantásokat kapott, így nem folytatta. Közben Írisz és Mahado bólintással fogadták a dicséreteket.

– Jaj, fantasztikusak voltatok mindketten! – rohant hirtelen oda hozzájuk Nana, és szerette volna mindkettejüket egyszerre megölelni. Ennek viszont az lett a vége, hogy két rokon között a föld felé kezdett zuhanni. Pár hüvelykre a földről varázserő állította meg a levegőben, majd a testvérek közös erővel talpra állították. – Jaj, köszi, köszi! Kissé mellélőttem – vakargatta a tarkóját a varázslólány. – Na, akkor közelebb jönnétek picit? – kérte őket. Mahado és Írisz végül eleget tettek kérésének, és hagyták, hogy Nana családi ölelőset játszon pár pillanatig, mialatt visszafogottan ők is visszaölelték. Noferu ezalatt csak halványan mosolygott, ám ekkor ő is kapott egy ölelést Ozirétől.

– Milyen boldog pillanat – jegyezte meg Tara kissé cinikusan, miközben Anu fejét simogatta. – Kár, hogy úgyis vége lesz. – Ekkor viszont meglepődött kicsit, mivel Mahado felé vette az irányt, majd átkarolva a villa felé kezdte terelni, amint a többiek is kezdtek lassan visszaszállingózni oda.

– Te boldog vagy? – kérdezte az oroszlánlányt.

– Nos... leszakad a lábam, a karom és az összes has és hátizmom a hülye gyakorlatoktól, amit adtál nekem, de ettől függetlenül, ja, remekül vagyok! – ironizált a hercegnő.

– Azt a feladatod megérdemelted, ugye felfogtad?

– Fel, fel – sóhajtotta a hercegnő morcosan.

– Egyébként arra céloztam, hogy végre láthattál veszíteni – pontosított a tábornok. – Végül is, ez volt minden vágyad, nem?

– Tudod mit, máguskám... – kezdte Tara, miközben megfogta a tábornok vállán pihenő kezét –, talán mégsem. Nem tett boldoggá igazán, hogy a földön láttalak.

– Valóban?

– Csak azért nem, mert nem én küldtelek oda!

– Hihetetlen vagy! – ingatta a fejét a mágus.

– Ezért kedvelsz engem – vigyorogta az oroszlánlány.

...