„A macskák rejtélyes teremtések, akik szeretnek másokkal szórakozni."

„Ha jó ember leszel, azt teszed, amit elvárnak, s így végül nem leszel más, mint a nép óhajának megtestesítője, a nemesek bábja."

„Az embereknek néha áldozatokat kell hozniuk mások érdekében! Ha ez az ára a békességnek..."

„Ha ostobán ostobák ostoba elvárásainak akarsz megfelelni, többet ártasz, mint segítesz! Ám egy bölcs ember nem tenne ilyet! A bölcs ember elsősorban saját elvárásainak próbál megfelelni, sőt azokat újra és újra a körülményekhez igazítja. Bölcs ember ebben a világban az a személy, aki a nép akaratától függetlenül hoz döntéseket, hogy óhajaikat figyelmen kívül hagyva azt cselekedje, amire igazából szükségük van!"

A Nílus túlpartján vörös korongként emelkedett a hajnali Nap, bordóra festve a folyó vizét, s rózsaszínre az eget. Théba felett a félkövér Hold még a horizontnál lebegett, amikor város ébredezni kezdett. A palota nyitott ablakain friss, harmatos szellő süvített be, magával hozva a folyó, s a szavannák pereti illatát is. Theodora némi bűntudattal ébredt, s sétált az ablakhoz, hogy szemügyre vegye a lenyugvó Holdat. Nem volt biztos benne, hogy helyesen cselekszik, ám mi más választása lehetne? Egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, hogy felkeresi a tábornokot, ám amikor húga lakosztályához ért, megbizonyosodhatott róla, hogy Sitara és Mahado már kora hajnalban távoztak.

Talán jobb is így – sóhajtotta magában a királynő. Mahado valószínűleg nem értené meg. Hirtelen egy éles és nagyon is ismerős nyávogás ütötte meg a fülét. Lenézett, s a lábai mellett felfedezte a figyelmét kereső foltos, szőrtelen macskát. Foltos újból nyávogott egyet és leülve intett párat a bal mancsával, jelezve, hogy vegyék fel. Thea úgy tett, és ölébe kapta a cicát, majd lassan visszasétált saját lakrészébe, ahol szobalánya, Axara már várta, Nakatóval együtt. A királynő letette Foltost az ágyára, ahol a cica kényelmesen elhelyezkedett az egyik lila selyemmel borított díszpárnán, majd a sötétbőrű nőhöz fordult.

– Minden rendben, felség? – kérdezte Axara tapintatosan, miközben Nakato kíváncsian mellé lépett.

– Igen, igen – füllentette Theodora. – Csak... a húgomat és a tábornokot kerestem.

– Ó, ők már legalább egy félórája elmentek – tudatta Nakato. – A hercegnő szerint a Szekhemré* családnál reggeliznek.

– Értem – bólintott a királynő elfogadóan.

– A fürdőt már előkészítettük. Ha nem bánja, most a húgom is a segítségére lesz, együtt hamarabb végzünk a készülődéssel – mondta Axara.

– Persze – egyezett bele Thea.

Odakint, a nap-negyed utcáin már reggeli tömeg kavargott, baromfiárusok hirdették a friss tojást, pékek segédei a friss kenyeret. Bár a mai nap, a dekád tízedik napja, Amon-Ré nappala szent időszaknak számított Thébában, sőt egész Egyiptomban, volt pár ember, akik ilyenkor is csak az üzletre tudtak gondolni. Mahadónak, mint főpapnak illett volna megróni a ma reggel is a piacon állomásozó árusokat, de az igazat megvallva nem fűlött a foga hozzá. Figyelmét eléggé lekötötte a mellette szökdécselő hercegnő és a körülöttük sündörgő fekete kutya.

– Hé, máguskám! Nem veszünk pár tojást? – érdeklődte Tara lelkesen.

– Irénének bizonyára van bőven – közölte Mahado. – Reggelire is valószínűleg azt készít.

– Sütve! – pontosított Tara. – Én szeretem nyersen meginni! És Anu is szereti kinyalogatni a héjából...

– Amon-Ré napján nem is lenne szabad árulni a piacon, de ám legyen! – sóhajtotta a varázsló beletörődve. Inkább ez, mint hogy Tara az út hátralévő részét végignyafogja neki. Előkotort egy ezüstpénzt az övén lévő bőrtasakból, majd átnyújtotta a lánynak. – Vegyél párat, de igyekezz! – utasította sürgetően. – Iréne nem tűri a késést.

– Jaj, ugyan már! – utasította el az érmét Tara. – Nem kell a pénzed! – jelentette ki, majd elővett egy aranytallért saját bőrtáskájából, s azt megpörgetve mutatóujja hegyén indult el a legközelebbi baromfiárus felé. Mondani sem kell, hogy fél perc múlva egy kosár tojással, s az árus végtelen hálálkodásával tért vissza.

– Komolyan? – vonta fel Mahado a szemöldökét a hihetetlen mennyiségű tojás láttára. Tara erre csak vállat vont, majd feltört egy tojást, és annak tartalmát a szájába engedte. – Nem illik az utcán enni, főként nem...! – rótta volna meg a varázsló.

– Főként nem Amon-Ré napján – fejezte be flegmán az oroszlánlány. Halk nyüszítés törte meg a feszült légkört. Tara észrevette az őket nagy, vágyakozó barna szemekkel figyelő kutyát. – Ne aggódj, Anu, nem felejtettelek el! – jelentette ki a hercegnő, s feltört a kutyának is egy tojást, amit ő lelkesen majszolt el.

– Az utca közepén... – ingatta a fejét Mahado neheztelően.

– Tudod, mi lenne az igazán jó, máguskám? – kérdezte Tara, amikor végre sikerült tovább indulniuk. A kosarat immár természetesen Mahado cipelte, mivel a hercegnő kijelentette, hogy így az udvarias.

– Mi? – sóhajtotta a mágus.

– Strucctojás! – kiáltotta az oroszlán. – Miért nem árulnak strucctojást Thébában?

– Errefelé nem élnek struccok.

– Élhetnének!

– Mindig csak az ételre tudsz gondolni? – vonta kérdőre a lányt Mahado.

– Mindig csak kritizálni tudsz? – kérdezett vissza Tara. – De amúgy... – jutott eszébe valami fontosabb. – Szerinted megkérdezzük majd Íriszt, hogy miről tárgyaltak az este a nővéremmel?

– Bizonyára elmondják, ha itt lesz az ideje – próbált nyugodt maradni a tábornok.

– De... téged egy kicsikét sem érdekel? – faggatta tovább a mágust Tara.

– Kicsit nem... kifejezetten érdekel. De hiába kérdezném, ha nem akarja, nem fogja elmondani. Írisz sohasem hazudik, ám a titkok megtartásában ugyanennyire elkötelezett.

– Kár – sóhajtotta az oroszlán, s tovább baktattak a főtér felé.

A pirosló hajnali fény a Holdtemplom lila üvegablakain is beáramlott, melege lassan elérte az egyik középső padsorban álomba merült főpapnőt. Írisz az előtte lévő padsor támlájára támaszkodva tért magához. Nemsokára a templom fekete csempéin kopogó léptek zajára lett figyelmes, a s hamar egy lila és ezüst selymeket viselő papnő állapodott meg a közelében. A sötét bőrű nő óvatosan megérintette a vállát, mielőtt lágy hangon megszólította.

– Hölgyem, Írisz főpapnő...

– Igen, hogy? – kapta fel a fejét Írisz, miután felismerte a fiatal oroszlánvérű nőt. Finom, ovális arca volt, egyenes orra, szürkéskék szemei és hullámos, fekete haja. – Zuna! De hiszen... – nézett körbe hirtelen. – A Holdtemplomban vagyok!

– Igen, nagyon úgy tűnik – jegyezte meg Zuna. – Mit keresel itt, hölgyem, Básztet házában?

– Nos – fogott bele a magyarázatba Írisz, majd felállt, és kisétált a padok közötti folyosóra, ahol Zunára emelte tekintetét. – Úgy tűnik, elaludtam...

– Ez egyértelmű. Mit szólna hozzá, ha ez a dolog köztünk maradna? – vette fel Zuna készségesen. – Az emberek pletykálni kezdenek, ha kiderül, hogy a Nap főpapnője a Hold templomában éjszakázott.

– Igen, köszönöm, Zuna! – érintette meg hálásan az oroszlánnő vállát Írisz. – Az nagyszerű lenne.

– Azért érdekelne, mi hozott téged ide? – kérdezte Zuna, mialatt a sekrestyéből kivezető egyik hátsó kijárat felé tartottak. Írisz arany-kék ruhája és Zuna lila-ezüst öltözéke egész színes kavalkádot hoztak a Holdtemplom viszonylag sötét termébe.

– Késő éjszaka tartottam hazafelé a palotából – válaszolta Írisz visszaemlékezve. – A nap-negyed határán jártam, amikor egy fekete köpenybe öltözött nőt pillantottam meg, aki errefelé tartott. Gyanúsnak véltem, így követni kezdtem, de végül itt, a hold-negyed főterén nyomát vesztettem.

– És ha már itt voltál, gondoltad, tiszteletedet teszed, ám közben nagyon elfáradtál, és elaludtál az egyik padsorban... – találgatott Zuna.

Kiértek a kisebb teraszra, ahonnan szűk lépcsősor vezetett a templom melletti mellékutcába, ám Írisz még megállt körülnézni.

– Nem teljesen.

– Hát akkor?

– Nos... ez elég szokatlan...

– Micsoda? – érdeklődött kíváncsian a holdpapnő.

– Legelső gondolatom az volt, hogy hazamegyek, viszont... hirtelen észrevettem egy fekete kandúrt aranyszínű szemekkel.

– Egy macskát?

– Igen. És... mikor rám nyávogott, teljesen olyan volt, mintha azt szerette volna, ha követném. A kandúr a templomba vezetett, ám idebent eltűnt a szobrok között – mesélte Írisz. – Fogalmam sincs, mit akarhatott mutatni, de úgy döntöttem, várok egy kicsit, hátha visszajön. De nem jött, és... elaludtam.

– Hm, érdekes történet – vonta meg a vállát Zuna. – A macskák rejtélyes teremtések, akik szeretnek másokkal szórakozni. Talán csak játékból vezetett ide.

– Elképzelhető – sóhajtotta Írisz.

– Viszont, ami azzal a rejtélyes alakkal történt. Szerintem értesítened kellene a tábornokot – javasolta Zuna.

– Igen, fivéremet! – bólintott Írisz. – Épp vele reggelizem... Amon-Ré szerelmére, késésben vagyok! – nézett fel Írisz az égre. – Rohannom kell! Zuna, minden jót! Básztet és Amon-Ré legyenek veled! – kiáltotta, miközben már a lépcsőket szedte.

– És veled is! – kiáltott Zuna utána. – Naposok, mindig rohannak valahová – csóválta meg a fejét Zuna. – Csupán Básztet tudja, hogy az élet nem rohan sehová... – jelentette ki, majd fordult volna vissza a templomba, amikor figyelemfelkeltő nyávogás csapta meg a fülét. Oldalra kapva a fejét megpillantott egy fekete macskát a terasz párkányán, aki az ő tekintetét kereste. Mikor megtalálta, a kandúr egy közeli ház teteje felé nézett. Zuna követte tekintetét, s felfedezett ott egy fekete ruhás alakot, aki éppen őt méregette, ám mikor összetalálkozott a tekintetük, az alak hirtelen köddé vált. – Fura – jegyezte meg Zuna, majd belépett a templomba. A fekete kandúr leugrott a párkányról és követte, miközben tovább nyávogott, mintha mondani szeretett volna valamit. – Most nem érek rá, macska! – mondta neki Zuna, s nekilátott a szobrok tisztításának. – Dolgom van.

A fekete kandúr ekkor makacsul nyávogott egy utolsót, majd felpattant az egyik szobor tetejére, és Zuna folytonos kérlelésére sem volt hajlandó lejönni onnan. Odafentről figyelte hosszú órákig, ahogy a papnő a templomban tevékenykedik.

A Szekhemré család elegáns, de mégsem kihívó kétemeletes házából kedélyes női csevegés hangjai szűrődtek ki, amit vidám kacaj követett. Sitara lelkesen felszökkent a lépcsősor tetejére és bekopogott a bejárati cédrusfa ajtón, mialatt Mahado kimért léptekkel beérte. Közeledő léptek, majd a női hangok felerősödtek, amikor az ajtót kitárult.

– Mahado, Sitara! Épp időben! – köszöntötte őket Antef derűs mosollyal az arcán, amit biccentéssel viszonoztak. Ekkor éles vakkantásra lett figyelmes. A Tara lábánál ülő fekete kutya hívta fel magára a figyelmet. – És Anu! – egészítette ki Antef, amit a kutya elégedett bólintással nyugtázott. – A lányok nemsokára elkészülnek a reggelivel!

– Remek! – libbent be Tara a küszöbön, Anu pedig délcegen ügetett a nyomában. – Megyek, meglesem őket – jelentette ki egy kacsintás kíséretében. – Ó, és Antef! Külön öröm, hogy a hercegnő jelzőt elhagytad! – Antef egyetértően bólintott, de Tara ekkor már a konyhaajtóban járt. A ház nadrágot nem viselő ura ekkor Mahadót is terelte volna be az előtérbe, ám ő megállt az ajtóban, arcán komolyság ült.

– Antef, lányokat mondtál. Ezek szerint már Írisz is itt van?

– Írisz? – gondolkodott el Antef. – Napok óta nem láttuk őt sem. Úgy volt, hogy ma ő is velünk reggelizik, de még nem érkezett meg.

– Nem rá vall, hogy késsen – jegyezte meg Mahado a szemöldökét ráncolva.

– Szerinted történt vele valami?

– Valami biztosan történt, ha nem vele, mással. Ha megérkezik, majd tisztázzuk.

– Mindenesetre – karolta át Antef felesége unokaöccsét, és vonta végre be a házba –, ne várassuk meg Nanát és Noferut! – Mahado kissé megdöbbent az utóbbi néven, ám nagybátyja tovább terelte a konyhába nyíló étkezőhelyiség felé. – Irénét pedig még annyira sem érdemes! – kacsintott Mahadóra jelentőségteljesen.

– Valóban nem – értett egyet a varázsló. – Viszont... Noferu?

– Igen. Nana szerette volna elhívni az új barátnőjét, és ezért hajnal előtt kelt, hogy átmehessen szólni neki. Nem laknak messze, csupán pár utcányira.

Mahado helyeslően bólintott.

– Ismerem Noferut. Mágiát tanítok neki és Nailah-nak.

Az étkező egy nagyobbacska szoba volt középen egy fehér terítővel borított ovális cédrus asztallal, ami már meg volt terítve, és csak az ételek hiányoztak róla. Az helyiségnek délen és keleten voltak ablakai, így jelenleg meleg árnyalatot kölcsönzött neki a korai napfény. A fal mellett, a sarokba állítva egy L alakú lóca is helyet kapott, amin számos díszpárna szolgálta a kényelmet. A szekrények polcain díszes ezüst étkészletek, mintásra festett cserépvázák és fazekak sorakoztak, a szekrények mellett pár bronzüst és nagyobb, agyagból készült urnák álltak. Utóbbiak jelenleg csak pár szárított virágot és babérágat tartalmaztak, mert a gabonát, lisztet és magvakat tárolóakat a pincében tartották.

Az étkezőből egy boltíves átjáró vezetett a konyhába, ahová könnyen el lehetett látni akár az asztalnál ülve is. Odaát volt a tűzzel fűtött kemence, pár nyitott szekrény, aminek polcain fűszerek sorakoztak, illetve egy nagyobb és két kisebb asztal az ételek előkészítésére. A kemence és az asztalok körül most két barna hajú lány tevékenykedett, miközben nevetgélve csevegtek egymással.

Sitara, aki már a folyosón is érezte az ínycsiklandó illatokat, most a legnagyobb természetességgel sétált be Anuval a konyhába, és csippentett le magának egy darabot a szélső asztalon egy fatálba helyezett szárított és füstölt kecskehúsból. Anu vágyakozva nyüszíteni kezdett, így Tara neki is dobott egy darabot. Ezt követően kiküldte Anut a konyhából, hiszen Iréne szabályai szerint állat nem tartózkodhat a konyhában, és Tara nem szerette volna megkockáztatni Nana édesanyjának haragját. Nana, aki épp egy édes illatú tésztából formázott kis gömböket, és Noferu, aki egy sárga színű dinnyét szeletelt megálltak egy pillanatra, mikor észrevették őt.

– Tara! Hát itt vagy végre! – csillantak fel Nana szemei, majd úgy, ahogy volt lisztesen, kötényben magához szorította barátnőjét, aki még húst rágta.

– Rem...ek – nyögte az oroszlán, halvány mosollyal, s mikor végre Nana elengedte, fellélegezve nyelte le a falatot..

– És Noferu is itt van!

– Szia – biccentett Noferu felé Tara, aki válaszul a hercegnőre mosolygott.

– Ma talán nem lesz edzés, de mind itt vagyunk legalább! – lelkendezett Nana.

– Igaz, a máguskám Ré napjára hivatkozva ma nem volt hajlandó minket tanítani – prüszkölte Tara neheztelően. – Pedig már épp kezdtem belejönni a harcba.

– Máguskád? – ismételte Nofeu csodálkozva, majd folytatta a dinnye szeletelését és aprítását.

– Így hívom őt – vont vállat Tara. – Egész elfogadhatóvá teszi a jelenlétét.

– Nem kell neked az unokafivérem, hogy találj magadnak kihívást! – határozta el azonban Nana, és a hosszú faasztal másik végéhez terelte a hercegnőt, majd egy bárd szerű bronzkést helyezett az asztallapra. – Csak erre a késre van szükséged, hogy megküzdhess a szívós és létszámfölényben lévő kókuszdiókkal!

Az asztal sarkában valóban egy pálmalevelekből font kosár állt, amiben legalább tíz narancsos-zöldes árnyalatú, dinnye méretű kókuszdió volt látható.

– Kókuszdió?! – lepődött meg Tara, miközben bizonytalanul méregette a kést. – Azok nem csak messze délen teremnek?

– Az a barátom hozta, akitől a mézet is veszem – mesélte Nana, majd erejével az asztalra lebegtetett egy kókuszt, felkapta a bárdszerű kést és lecsapta annak a tetejét. A benne lévő opálos folyadék egy részét egy ezüstpohárba öntötte ki, amit aztán átnyújtott Tarának, ám mivel lisztes volt a keze, a pohár is az lett.

– Na, ezt összemaszatoltad! – nyafogta az oroszlán a poharat és tartalmát méregetve.

– Csak idd meg! – javasolta Nana. Az oroszlánlány végül úgy tett, majd a folyadékot ízlelgetve végül kellemesen csalódott.

– Nem is rossz – ítélte meg.

– Kókuszvíznek hívják – magyarázta Nana. – Tudod, Ekon nem csak méhész, hanem kereskedő is. Ismerősei hozták a kókuszdiókat délről, és mivel én már annyiszor vásároltam tőle, így ezeket ajándékba adta!

– Hm, vajon a vásárlói hűségedet, vagy a két szép szemedet díjazta vele? – kérdezte Tara, miközben úgy tett, mint aki elgondolkodik.

– Na, ne gúnyolódj, hanem folytasd! – parancsolt a hercegnőre, miközben egy ezüstkancsót helyett elé az asztalra, majd a kezébe nyomta a kést. – Ebbe a kancsóba öntsd a kókuszok levét!

– Tényleg elvárod, hogy dolgozzak? – döntötte oldalra a fejét Tara.

– Nekem be kell fejeznem a süteményt! – tudta le ennyivel Nana a kérlelést, s újból gombócokat kezdett el formálni a közeli fatálba helyezett nyerstésztából.

– Ch, legyen – prüszkölte az oroszlán, majd felkapott egy újabb kókuszdiót, és jól belevágta a kést, ami így beleragadt. Erőlködött egy kicsit, de végül sikerült eltávolítani a tetejét.

Mahado helyet foglalt az ebédlőasztalnál, az asztalfőként kinevezett kelet felőli végén lévő széket megfontoltan elkerülve. Az asztalfőn ugyanis hosszú évek óta a család úgymond feje, Iréne Szekhemré foglalt szokás szerint helyet. Ám mivel ő még nem tartózkodott itt, Antef mókából leült a helyére. Anu ekkor sompolygott ki a konyhából, majd kissé kedvetlenül telepedett Mahado lába mellé. Csalódottsága oka nyilván az volt, hogy csupán egy falatnyi kecskehúst tudott szerezni. A mágus csupán pár pillantást vetett a kutyára, mielőtt figyelmét nagybátyjának szentelte.

– Nem sokáig maradhatsz ott, ugye tudod? – kérdezett rá jelentőségteljesen. Antef válaszul felsóhajtott egy vállrántás kíséretében.

– Iréne bűbájos teremtés, de vannak dolgok, amiből az istenekért sem enged.

– Iréne? Bűbájos? – vonta fel a szemöldökét Mahado. – Inkább tábornokasszonynak nevezném – jegyezte meg, majd arcán méltatlankodás jelent meg. – Sokra vihette volna a Rendnél, magas pozícióba kerülhetett volna. Ám ő mégis Ré szolgálatába állt, ahogyan apám is, Ozirisz nyugosztalja.

– Iréne valóban Amon-Ré főpapnőjeként szolgált, amíg atyád, a fivére főpapként, ám fivére halálát követően lemondott rangjáról és otthagyta a templomot. Állítása szerint nem volt már, ami odakösse.

– Eddig úgy tudtam, hogy Írisz javára mondott le – jegyezte meg Mahado.

– Ez volt a hivatalos indok – magyarázta Antef. – De Iréne alapjába véve fivére nyomására áll be papnőnek, eredetileg gyógyítónak készült.

– Már papnőként is gyógyított betegeket – mutatott rá a mágus.

– Igaz, de elmondása szerint nem maradt elég ideje az önfejlesztésre, amíg Ré házát szolgálta.

– Nem – sóhajtotta Mahado a fejét rázva. – Én vagyok az, akinek kevés szabadideje marad. Kétféle rang által rám ruházott kötelességeknek kell eleget tennem nap mint nap, s még így is kerítek időt például a lányok tanítására.

– Hova akarsz kilyukadni?

– Úgy vélem, Iréne egyikünknek sem mondta el az igazat. Nem azért adta fel hivatását, mert egy másik hivatást választott helyette. Azért választott másik hivatást, mert a korábbit sohasem érezte magáénak.

– Valóban nem ő volt a leglelkesebb főpapnő, akit ismertem...

– Iréne... eddig csak sejtésem volt, ami mostanra bebizonyosodott. Iréne Szekhemré sohasem hitt a Napban, Amon-Rében, vagy akár általánosságban az istenekben – állapította meg Mahado. – Nem hiába kerüli a szentek nevének használatát, még a köznyelvben is. – Antefre nézett, hogy lássa, mit reagál, de az ember egy cseppet sem lepődött meg, csak fáradtan sóhajtott. Mahado azonnal megértette, mi a helyzet. – Te pedig ezt mindvégig tudtad, Antef. Egy eretneket választottál feleségednek, és elfogadtad ezt!

– A nagynénédről beszélsz, Mahado! – emlékeztette Antef. – Ha eretneknek nevezed...

– Ha eretneknek nevez, téveset állít – lépett be a szobába Iréne egy szürkéskék ruhában, a szokásos, komoly eleganciát sugározva. – Ugyanis az eretnek a vallását elhagyó és azzal ellentétes tanokat valló személy, én pedig sohasem tartottam a napkultuszt igazi hitemnek, de nem hiszek más istenekben sem.

– Iréne! – szólította meg Mahado, s felállt, hogy üdvözölje. Iréne válaszul biccentett, majd mindketten helyet foglaltak, miközben Antef szerényen átcsusszant az asztalfőről egy szomszédos székre.

– Meglep, hogy egy dekádon belül másodszor látlak – intézte szavait Iréne a mágushoz. – Mikor Nailah megemlítette, hogy ma nálunk reggeliztek, azt hittem, csak tréfál.

– Nos, itt vagyok, és a hercegnő is – bökött a konyha felé Mahado, ahol a három lány lelkesen sürgött-forgott, azaz főként Nana és Noferu, Tara pedig unottan csapdosta a kókuszt. – Mellesleg honnan szereztetek ennyi kókuszdiót? Ez Thébában ritka és drága árunak számít.

– Nailah kapta ajándékba egy kereskedőtől, akitől a mézet is veszi – magyarázta Antef. – Igazán nagyvonalú barátokat szerez magának.

– Nagyvonalúakat, hm – támasztotta meg az állát Mahado. – És mondd, férfi az a kereskedő?

– Ekonnak hívják – felelte helyette Iréne bólintva. – Elvileg a húga Ekene, és az öccse, Khari a Rend tagjai.

– Ekon... így már ismerős – hümmögte Mahado. – Legjobb lesz, ha végre normális ruhákat adsz Nailah-ra! – nézett jelentőségteljesen nagynénje szemébe. – Madarat tolláról, oroszlánt a családjáról. Ismerem a testvéreit, Khari nagy szoknyavadász.

– Adnék én, de Nailah makacs, mint a teve. Azért sem hajlandó hosszabb szoknyát felvenni, pedig ha jól tudom, már te is felhoztad ezt neki.

– Igen – gondolt vissza Mahado két nappal ezelőttre. – Nem is tudom, kitől örökölte ezt a konokságot – sandított a ház úrnőjére.

– Vigyázz, minek nevezel, Mahado! – viszonozta a pillantást Iréne összehúzott szemmel. – Talán felnőtt vagy, de attól még az unokaöcsém maradsz!

A mágus és a mágusnő szilajul egymás szemébe néztek, majd lassan megenyhültek.

– Nem konok vagyok, hanem eltökélt és céltudatos – kérte ki magának Iréne.

– Ahogy óhajtod – fogadta el végül Mahado. – De ami a hitedet illeti...

– Azt fontolgatod, hogy beszámolsz Iréne lemondását illető valódi indokairól a Vallási Tanácsnak? – kérdezte Antef kissé megijedve.

A Vallási Tanácsot Théba hét templomának főpapjai és főpapnői alkották, összesen tizennégy fő, akik az egész Felső-Egyiptomot érintő vallási ügyekben hoztak törvényeket, rendszabályokat, illetve súlyosabb vallási törvényeket megszegő, kultuszellenes bűnöket elkövetett egyének felett mondtak ítéletet. Mahado és Írisz is tagjai voltak a Tanácsnak, ám előbbi sokszor hagyta ki az üléseket Rendbéli kötelességei miatt. Feljelentést a Tanácsnak pedig bárki tehetett, annak tagjait is beleértve.

– Talán nem kellett volna ennyit fecsegned, szívem – sandított férjére az ex-főpapnő, ám arcán egy csepp aggodalom sem volt.

– Közben bele sem gondoltam, hogy Mahadónak, mint főpapnak kötelessége az eretnekséggel gyanúsítható személyeket... – aggodalmaskodott Antef.

– Nem fogok senkit feladni a Tanácsnak – vágott azonban szavába Mahado kimérten. – Mindenkinek joga van eldönteni, miben hisz és miben nem.

– Egész biztos vagyok benne, hogy főpapként ilyet nem mondhatnál – jegyezte meg Iréne, aki mintha mégsem csodálkozott volna ezen.

– A papok nagy része és a Vallási Tanács többi tagja meg van róla győződve, hogy a felségárulás, hazaárulás és gyilkosság után következő legnagyobb bűn az eretnekség – mondta a mágus egyet nem értően –, pedig vannak ennél súlyosabb dolgok. Személy szerint, én megértelek, Iréne. Olyasmivel szándékoztad tölteni az időd, aminek gyakorlati jelentősége van.

– Várj! – döbbent meg Antef. – Ezzel arra célzol, hogy...

– Mahado is a bátyám nyomására csatlakozott Ré házához, ahogy annak idején én is – közölte Iréne a legnagyobb természetességgel. – Nem csoda hát, hogy ő sem úgy beszél, mint, aki magának választotta ezt a hivatást.

– Elvállaltam, mert el kellett vállalnom. Atyám utolsó kívánsága ez volt.

– S mi a fontosabb? – kérdezte Iréne. – Egy halott ember óhaja, nyugodjon békében, vagy az élő nép érdeke?

Mahado mély levegőt vett, mielőtt válaszolt volna. Iréne ahogy sokszor, most is elevenjére tapintott ezzel a kérdéssel. Hiszen mindketten sejtették már a másikról, hogy az istenek imádatánál a gyakorlatiasságot előbbre helyezik. A mágus is legszívesebben egyedül a Renddel foglalkozott volna, de nem állt lehetőségében főpapi rangját feladni, nem tehette. Ő szíve szerint mindent megtett a nép érdekében, de a nép elvárásai néha túlságosan magasnak és célszerűtlennek tűntek.

Azt várták el tőle, hogy mindkét helyen megfeleljen, s azt, hogy majd egy jövőben esedékes házasságkötéssel megváltsa a népet. Pedig, ha józan ésszel belegondol, egy olyan törékeny dolog, mint egy érdekházasság nem biztosíthatja Egyiptom jövőjét. A biztonságot csakis az Aranysárkány Rendtől várhatják, amire ő is legszívesebben koncentrált volna. Ám a nép nagy része nem gondolt bele, a jelenlegi társadalom egy fontos mozgatója a vallás volt, s ezt nem tudta megváltoztatni sem ő, sem senki már évszázadok óta.

– Mindig is a gyakorlatiasság híve voltál – intézve végül szavait Mahado Irénéhez. – Ám a nép nagy része a vallásban él, a Napra és a Holdra támaszkodik, ezt lehetetlen megkerülni. Azt kell adni a népnek, amire vágyik, máskülönben zavarogni és lázongani kezdenek.

– Mindig is a béke és egyensúly híve voltál – válaszolta most Iréne. – De te sem tudsz mindenben egyensúlyt találni. Mahado! – szólította fel unokaöccsét, aki komoly tekintetét így őrá emelte. – Bárhogy is próbálkozol, ha nem választasz, két ló közül végül a földre zuhansz!

– Mire célzol ezzel? – vonta össze szemöldökét a mágus.

– Jó akarsz lenni vagy bölcs? – kérdezte a mágusnő.

– Mindkettő – felelte ösztönösen Mahado.

– Pont erről beszélek! Nem lehetsz mindkettő. Ha jó ember leszel, azt teszed, amit elvárnak, s így végül nem leszel más, mint a nép óhajának megtestesítője, a nemesek bábja. A jó ember ebben a világban nem más, mint az, aki saját akaratáról lemondott, hogy mások akaratának megfeleljen.

– Az embereknek néha áldozatokat kell hozniuk mások érdekében – közölte Mahado. – Ha ez az ára a békességnek...

– Nem mindegy, hogy milyen áldozatot! – ellenkezett Iréne. – Főként, ha a nép nagy része ostoba, mint a teve.

– Iréne... – dorgálta meg a férje. – Azért nem kellene ilyeneket mondanod!

– Csak az igazat mondom. Ha ostobán ostobák ostoba elvárásainak akarsz megfelelni, többet ártasz, mint segítesz! – mutatott rá Iréne. – Ám egy bölcs ember nem tenne ilyet! A bölcs ember elsősorban saját elvárásainak próbál megfelelni, sőt azokat újra és újra a körülményekhez igazítja. Bölcs ember ebben a világban az a személy, aki a nép akaratától függetlenül hoz döntéseket, hogy óhajaikat figyelmen kívül hagyva azt cselekedje, amire igazából szükségük van!

– Amire szükségük van, az a hit...

– Amire szükségük van, az egy erős és független vezető a Rend élén! – jelentette ki Iréne.

– Tisztában vagyok tábornoki feladataim jelentőségével!

– Mégis megalázkodsz az udvarnak!

– A Rend a királyi családnak tartozik... – magyarázkodott volna Mahado, egyre idegesebben.

– A Rend a népnek tartozik felelősséggel! – állította Iréne mély meggyőződéssel. – S a népnek egy vezérre van szüksége, nem pedig egy újabb bábra!

Mahado épp válaszolni készült, hogy ő bizony senkinek sem a bábja, amikor párbeszédüket a konyhából kiszűrődő sikoltások és kiabálás zavarta meg. Sejtette, hogy a lányok valami bajba keveredtek, így gondolkodás nélkül felpattant és a másik helyiségbe sietett.

...

Szekhemré család: Mahado és Írisz édesapja és Iréne testvérek voltak (Szekhemré vezetéknévvel), ám mivel ebben a történetben a isteni kegyelteknél (főként, ha a férj/apa ember) az édesanya neve is öröklődhet/átadódhat, felvehetik a gyerekek, így Iréne lánya, Nailah is a Szekhemré nevet kapta, és Antef is átvette az ő nevét.

Új szereplő:

Zuna Mefnet Mehithotep (25) – A Hold, és a macskavérű istenségek főpapnője. Bászthotep az ő helyét szeretné Sitarának átadni, de Zuna nem neheztel ezért a hercegnőre.

Egy borítókép, amit  készített nekem. Nagyon szuper lett (ahogy a többi is), köszönöm! :)