„Nem lephet, se nem ijeszthet meg olyasmi, amiről hosszú évek óta tudok!"

„Népeink is abban hisznek majd, amit választanak."

„Beltérben tűzvarázslatokat használni, főként, ha fellengzésből és erőfitogtatásból, meglehetősen ostoba és felelőtlen dolog!"

A Rend sólyma, Hu, a tábornok által küldött üzenettel már egy órája megérkezett a thébai palotába, így a királynő és nagyapja a történtekről némileg tájékozódva várakoztak a trónteremben. Theodorafején a díszes kettős korona helyett most egy ágaskodó, ureusz kígyóvaldíszített aranytiarát viselt, melynek két oldalára Szekhmet napjánaktiszteletére aranyszínű macskafüleket is tűztek. Fehér selyemruháját aranyöv és gallér ékesítette, fekete hajába aranyszín gyöngyöket fontak. Minimális ékszert vett magára, pár gyöngyökkel, illetve egy aranyvázas, lapis lazuli szkarabeusszal díszített aranykarkötőt és aranyfüzéres, ankh kereszt medálos fülbevalót. Bászthotep szokásos, főpapi ruháját viselte, a lila és ezüst selymek vészjósló felhőként burkolták köpcös alakját, ezüstszín ékszerei élesen csilingeltek.

A királynő és nagyapja arcán megkönnyebbülés futott át, ahogy a díszes ajtón belépő tábornok oldalán megpillantották a hercegnőt. Theodora máris az irányába lendült, míg Bászthotep a komolyságot igyekezett visszaerőltetni vonásaira. A királynő szélsebesen szelte át az elegáns csempékkel borított termet, majd nagy hévvel vetette magát meglepett húga nyakába. Persze, elrabolták, meg minden, de Sitara régen látta már szeretete ilyen heves és leplezetlenül szenvedélyes kimutatását nővérétől. Legtöbbször ugyanis rangjához hűen igyekezett hűvös eleganciát sugározni, ha a szűk családtagok és barátokon kívül mások is tartózkodtak a közelben, mint most a teremben őrt álló katonák és pár lézengő szolga. Thea jelenleg mégis olyan erővel húzta magához, hogy szinte kiszorította belőle a szuszt, amit Sitara halk nyögéssel hozott tudtára.

– Thea... khm... megfojtasz! – A királynő végül enyhített az ölelésen, majd pár lépést hátrált húgától, s végül kezeit is leeresztette törzse mellé. Sitarának csak akkor tűnt fel, hogy az őt kísérő mágus igencsak megmosolyogta a jelenetet. – Te meg min szórakozol ilyen jól, máguskám?!

– Szeretem, ha együtt a család – vigyorodott el végül Mahado, hangja leheletnyi szarkazmust hordozott.

– Hát azt... én is kifejezetten imádom! – vágta rá az oroszlánlány, ő már jelentős iróniával.

– Meg is hallhattál volna! – tört ki a királynőből immár neheztelő hangon, szemöldökét összevonva, ajkait szigorúan összepréselve illette húgát szúrós macskatekintetével. – Mondd, a szüleink után hogy éltem volna túl egy ilyen hatalmas tragédiát?!

– Jellemző – költözött vissza a szokásos gúny Sitara szavaiba. – Most is csak az foglalkoztat, hogy neked hogy esett volna! Képzeld, én sem akartam ám fűbe harapni, meg Anukám sem! Szegényt elrabolták velem együtt...

– Már megint ez a vézna korcs! – csörtetett oda hozzájuk Bászthotep, érces hangja szinte bántotta a fület. Anu félénken Tara lábai mögé húzódott, ahogy az öreg közelített. Nem felejtette ám el a múltkori alkalmat, amikor Tara nagyapja kidobatta volna őt a palotából. – Nem kellene ennyit ezzel a rühes ebbel foglalkoznod! – korholta az öreg. – Akkor talán nem rabolt volna el az ellen!

A hercegnő dühvel vegyes döbbenettel kapta tekintetét Mahado felé. Rajta kívül ugyanis, csak Írisz, Nana, Noferu és még pár rendtag tudhatta pontosan, hogy Zoana miféle trükkel csábította őt ki az utcára a Naptemplomi istentiszteletről.

– Ki vele?! Ki árult el?!

– Tudtommal senki – felelte kimérten Mahado, s választ várva Bászthotepre nézett.

– Megvannak a forrásaim – dörmögte az öreg. – Ám több időt felesleges lenne az unokám újabb baklövésének felemlegetésére fecsérelni – tette hozzá szárazon. – Fontosabb dolgokat kell megvitatnunk!

– Ez igaz – ismerte el végül Thea. – Kövessetek! – mondta, majd lendületesen elindult a terem trónus mögött elhelyezett, aranyberakásos ajtó irányába. Tara és Mahado jól tudták, hogy az egy kisebb tárgyalótermet rejt, ahová nem léphet be akárki. Theodora, Bászthotep, Horumesz és Írisz sokszor tartottak odabent megbeszélést, melyre néhanapján Mahado, illetve Maathotep Merenré, Théba kormányzója is hivatalos volt. Utóbbi ember révén a lakosság kevésbé nemesi részét képviselte, míg a többi, szintén meghívott nemes az alakváltókat és mágusokat.

Mahado most jött rá tulajdonképpen, hogy az igazán bizalmas megbeszélésekre sohasem hívták, csak olyankor, ha már a kormányzó és az arisztokrácia is hivatalos volt az egyeztetésre. Sitara ellenben még ennyire sem volt jártas a helyiségben, az ő jelenléte bizalmasabb politikai, vallási vagy gazdasági ügyekben ritkán volt kívánatos. Bár azt legalább jól sejtette, miért, egyértelműen kifogásolható stílusa és hozzáállása miatt. Mahado ellenben most kezdett rájönni, hogy az uralkodóház sohasem élt teljes bizalommal irányába, bárhogy is próbálkozott, s később arra is rá kellett jönnie, hogy ez még enyhe kifejezésnek hatott.

A négyes megérkezett a terem végéhez, a tárgyaló ajtaját őrző két testőr Thea jelzésére utat engedett nekik, miközben kitárták a díszes ajtószárnyakat. Sitara fellelkesülve, hogy végre közelebbről is megszemlélheti a helyiséget, Anuval sarkában már lendült is volna be a küszöbön, ha Bászthotep érdes torokköszörülése nem akasztja meg a mozdulatban.

– Mi van már, nagyapa?!

– Több tisztelettel szólsz hozzám! – parancsolta kijelentésszerűen az öreg, majd sötét tekintettel Anu felé bökött. – A kutya kint marad!

– Na, de...

– Semmi baj, Sitara – helyezte kezét békítően a karjára Mahado, mielőtt ő megint túlságosan felhúzza magát. Semmi jó nem származik abból, ha a hercegnő és a még nála is konokabb nagyapja összeakasztják oroszlánbajszukat. Sitara meglepetten, s egyben méltatlankodva kapta tekintetét a férfira. – Anu biztonságban lesz a trónteremben – biztosította a tábornok meleg, magabiztos hangon. – A hercegnő kedvencéhez méltó módon, a testőrök bizonyára kifejezett erővel őrzik majd! – Állítását megerősítvén az ajtószárnyakat tartó őrökre pillantott, akik helyeslően bólintottak.

– Hát, azt ajánlom is! – fújtatta Sitara. Kissé morcosan, egyben elfogadóan s némi hálával nézett újra a mágusra. – Anu, maradj itt! – kérte hamar barátját, kinek barna gombszemei ezúttal is értelmesen csillogtak. Engedelmesen bólintott egyet, majd kissé távolabb somfordált, s ülésbe huppant a csempén, pontosan olyan pózban, hogy a tárgyaló ajtaját majd könnyedén szemmel tarthassa.

– Menjünk! – mondta Mahado. Karját most a hercegnő háta mögé csúsztatta, s tenyerét óvatosan lapockájához nyomva terelte beljebb a szobába. Thea szaporán lépkedett utánuk, kicsit meg is lepődött, korábbi fenntartásaik ellenére mennyire összenőtt ez a kettő. Azaz leginkább Sitara lázadozott Mahado jelenléte ellen, s most ehhez képest mintha már jól is érezné magát a közelében.

Utoljára Bászthotep lépett a terembe, aki intett az őröknek, ők pedig rájuk zárták az ajtót. Thea most látta elérkezettnek a pillanatot, hogy végre szóvá tegye azt a dolgot, ami még Mahado és Sitara barátságosnak mondható viszonyánál is jobban meglepte.

– Miért vannak a húgomon bilincsek? – fordult a tábornokhoz. Mahado és Sitara egyszerre vettek mély levegőt, mialatt az oroszlánlányba a korábbi dac, a mágusba aggodalmai egy része tért vissza. A tábornok már készült is volna a válasszal, miről sejteni sem merte, mi lesz majd az uralkodóház reakciója, ám a hercegnő ezúttal kimentette a kínos helyzetből. Persze, saját nemtetszése kinyilvánításával egybefűzve.

– Mert képzeljétek el, hogy a Névtelenről szóló legendák valósak, nekem pedig tűzerőm van! És ez mentett meg azoktól a gonosz kékektől, és épp, hogy csak belejöttem volna a használatába, erre a máguskám meg jól elzárta előlem, nemhogy a tüzet, de még a macskaerőmet is!

A királynő és az öreg főpap felvonták szemöldöküket, de mintha nem lepődtek volna meg annyira, mint a hercegnő és a tábornok tőlük várta volna. Mahado végül nem bírta szó nélkül hagyni a dolgot.

– Nem tudja még uralni az erejét, így biztonságosabb!

Thea és Bászthotep mintha kissé elgondolkoztak volna a dolgon, majd a királynő a birodalmát fenyegető idegenekre terelte a szót, akikről eredetileg is szeretett volna többet megtudni. Sitara és Mahado, bár kicsit megakadtak a dolgon, hogy Thea és Bászthotep ennyire elnéznek az ereje felett, de amíg az elmúlt nap eseményeiről beszéltek, megpróbálták száműzni csodálkozásukat. Azaz főleg a tábornok részletezte a tényeket és eseményeket, Sitara pedig, ahol jónak látta, ott szívélyesen közbekotyogott. Mivel egyiken sem aludtak már másfél napja, Mahado olyan fáradt volt, hogy már rendre utasítania sem volt ereje vagy, hogy egyáltalán megkérje, ne pofázzon már mindig közbe. Végül Bászthotep morrant a hercegnőre, aki arra csak egy durcás ásítással válaszolt. Mahado egyébként röpke tíz perc alatt összefoglalta a lényeget, nem szerette volna nagyon húzni a dolgot. A délelőtti kinevezések Niára vonatkozó részéről azonban még ejtett még szót. Jelenleg nem érzett már elég erőt magában, hogy Bászthoteppel vitatkozzon, aki bizonyára kifogásolná egy nő tábornokká való kinevezését.

– Tizenhárom túszt ejtettünk. Őket felhasználva igyekszünk majd a jövőbeli lehetséges összecsapásokra felkészülni – fejezte be mondandóját a tábornok.

– Értem – biccentett Thea, s Bászthotep mereven csatlakozott hozzá. – De látom már, hogy nagyon kimerült, tábornok. Távozzon nyugodtan, a húgomra majd vigyáznak a testőrök!

– Na persze, ha utolérnek! – pimaszkodott Sitara, de épp senki nem vette komolyan. Mahado hálásan hajtott fejet a királynőnek, s már indult is volna, de Thea még nem fejezte be mondandóját.

– Ám előtte még távolítsa el a bilincseket róla!

– Hogyan? – hökkent meg Mahado, efféle kérésre végképp nem számított. Sitarán hasonló döbbenet lett úrrá, arcára rögvest pimasz vigyor szökött.

– Hah! – szegte fel állát elégedetten.

– Ahogy mondtam – jelentette ki a királynő.

– Nem is értem, miért nem veszitek komolyabban ezt a dolgot! – tette szóvá végül Mahado. – Sitarának olyan ereje van, ami egy alakváltónál rettentően ritka, s tapasztalatlanságát tekintve kifejezetten veszélyes!

– Ez igaz – rántott egyet a vállán az oroszlánlány.

– Nem különlegesebb, mint bárki más a családunkból – állította végül Thea.

– Theodora, mire célzol? – kérdezte a mágus gyanakodva. A királynő összenézett nagyapjával. Úgy vélték, most, hogy a húguk titka kiderült, amúgy sem telne már sok időbe, míg az övék részben napvilágot lát. Inkább gyújtsanak tiszta tüzet a tartóban most, amíg még ők döntenek, az által, hogy a tábornok számára lerántják a leplet a fekete oroszlánok igazi örökségéről.

– Először vedd le Sitaráról a bilincseket! – követelte Theodora. Mahado elég kimerült volt már ahhoz, hogy vele se legyen több kedve vitatkozni.

– De én mosom kezeimet, ha felgyújtja a palotát! – fordult szaggatott sóhaj kíséretében a szélesen somolygó hercegnőhöz, majd egy laza csuklómozdulattal intett az irányába. Szemei alig egy pillanatra izzottak fel, mialatt kinyíltak a sárga fémkarikák, s a földre hullottak. Tara szinte azon nyomban felkapta a bilincseket, majd nagy lendülettel a tábornok kezébe nyomta őket.

– Tessék, máguskám! Ezeket visszaadom!

Mahado újabb sóhajt hallatott, aurájába rejtette a bilincseket, majd számon kérően fordult a királynőhöz.

– Ki vele Theodora, hogy lehet, hogy kissé sem lep vagy ijeszt meg a dolog!

– Nem lephet,  se nem ijeszthet meg olyasmi, amiről hosszú évek óta tudok! – felelte a királynő, kijelentésével hamar húgába és Mahadóba fojtotta a szót.

Theodora aranyszín íriszekkel nézett macskaszemet a gyanakvó tábornokkal, majd ő és az érdeklődve figyelő Tara döbbenetére íriszei hirtelen vörösbe váltottak. Eddig törzse mellé engedett karjait kissé eltartotta magától, majd a plafon felé fordított tenyerekkel felfelé emelte őket. Ahogy a mozdulatot végezte, sorban tűzre kaptak az ovális terem falaira helyezett fáklyák, ropogó, karmazsin lángjuk még a nappali fényben is intenzíven ragyogott.

Mahado és Tara hirtelen köpni-nyelni nem tudtak, a perzselő meleg ellenére teljesen elhűltek a döbbenettől. Még maga, a hercegnő sem számított arra, hogy nővére is az övéhez hasonló képességgel bír, a tábornok pedig még annyira sem. Hitetlenkedésüket fokozva Bászthotep legyintett egyet kezével, gesztusa hatására szapora lángok gyulladtak ki a terem kristálycsillárjának gyertyáin. Theodora kezeinek összehangolt mozdulataival végül eloltotta mind az általa, mind a nagyapja által gyújtott tüzeket.

– Mi a sivatagi hőségben szétégett macskaszar?! – bukott ki végül Sitarából.

– Igen, az – értett egyet Mahado, akinek saját káromkodásra most nehezen futotta. Talán a tény, hogy Théba királynője épp most mutatott be egy narancsszintű tűzvarázslatot, talán a fáradtság, de szinte úgy érezte, álmodik.

A hercegnő ellenben amennyire elképedt, annyi harag gyűlt fel benne, hiszen ezek szerint családja végig elzárta előle az igazságot saját örökségéről.

A királynő kihasználva leesett állú nézőközönsége ideiglenes szótlanságát, tömör magyarázatba fogott.

– A perzselő lángok ereje évszázadok óta öröklődik a fekete oroszlánok vérvonalában. Családunk számtalan generációja ismerte és használta ezt a képességet. A nép és a nemesek kíváncsi tekintetei elől azonban, legalábbis, amióta írott történelem létezik, elrejtettük ezt. Hivatalos feljegyzés sohasem készült róla, és óhajaink szerint nem is hoztuk volna nyilvánosságra ezt a dolgot... mostanáig – pillantott lopva, némi nehezteléssel húgára. – Amikor még egyek voltunk a számos nemesi macskadinasztia közül, a hatalmi harcok miatt már akkor sokan rossz szemmel néztek ránk, miután pedig bő öt évszázada a fekete oroszlánok kerültek Egyiptom trónjára, ellenszenvük felerősödött. Azóta számtalanszor cserélődtek a dinasztiák, ám jelenleg negyedik generáció óta újra mi vagyunk hatalmon. Számos ellenséget és haragost szereztünk, ha nem máshogy, irigységük okán. A macskarisztokrácia: sárga oroszlánok, akik a szavannáról jöttek, leopárdok és fekete párducok az esőerdőből, vörös hiúzok a távoli, nyugati sivatagból mind a trónra pályáznak, és csak az alkalomra várnak, hogy kitúrhassanak bennünket. Ha tudomásukra jutna valami ehhez hasonló jellemvonásunk, bizonyára elhíresztelnék a nép körében, hogy ez az erő gonosz istenektől, sőt, démonoktól való, s így fordítanák ellenünk őket.

– De hát nem egyértelmű, hogy a Névtelen Tűzistennőtől származik ez a képesség? – akadékoskodott Sitara. Kérdésére ezúttal nagyapja reszelős hangja válaszolt.

– Névtelen Tűzistennő, Mehit és Mefnet lánya, Szekhmet, a tűz és háború istennője, Széth, a káoszisten, Ámon-Ré, a Nap tüzének istene, és így tovább, számos istenséget tartanak számon, ki a tüzet képviseli. Kinek ez, kinek az, vidéktől és hívőtől függ – taglalta szárazon az öreg. – Nincs rá bizonyíték, kitől vagy honnan származik a képességünk. Személyes hitem szerint Szekhmet ajándéka, ám édesanyád, Básztet nyugosztalja, szintén a Névtelenben hitt. Ez viszont semmit nem változtat a tényen, hogy népeink is abban hisznek majd, amit választanak. Ha elkönyvelnek bennünket a démonok szolgáinak, nehezebb lesz kordában tartani a csürhét.

– A mágusok erejét sem tartják a gonosztól valónak!

– Igaz, de a mágusok minden elemhez tartoznak, bennünk pedig kizárólag a lángok lakoznak.

– Tök mindegy – legyintett végül flegmán a hercegnő. – Inkább azon kapom fel a homokot, hogy mi a fenéért titkoltátok el ezt előlem idáig, huh?! Nem gondoljátok, hogy jogom lett volna tudni?!

– Jogod lett volna felelősségteljesen és beszámíthatóan viselkedni! – korholta az öreg.

– Féltünk, hogy ha elkezded használni az erőd, képtelen lennél azt titokban tartani – tette hozzá Thea valamivel kedvesebb hangon. – Most is arra kérnélek, hogy ne nagyon mutogasd!

– Meglátjuk – fonta össze a karjait durcásan Tara.

– Ha ostobán bánsz a tüzeddel, talán visszatetetem rád azokat a karikákat Szekhemrével – figyelmeztette a nagyapja. Összenézett Mahadóval, aki rendezte még csodálkozóba hajló vonásait, s komoly arckifejezést öltött.

– Ki tud még róla? – érdeklődte a tábornok jelentőségteljesen.

– Thébában? – kérdezett vissza Thea, s a mágus bólintott. – A családunk tagjain kívül csak Horumesz és Írisz...

– Írisz?! – döbbent meg Mahado és Tara egyszerre.

– A bizalmasom! – vágta rá a királynő, mintha ez természetes lenne.

– Szóval az udvari tanácsosod és a barátnőd tudja – nevezte nevén a dolgot a mágus neheztelően, miközben egyre jobban felerősödtek benne az indulatok –, de a tábornokodnak nem jutott eszedbe megemlíteni?! Mind ez idáig csupán Hatsepszutról tudtam, hogy volt egy ilyen képessége, és Tara lehetséges erejére is egy látótól kellett választ kapnom!

– Mi? Egy látó is tudja?!

– Ne aggódjatok miatta, hallgatásban remek!

– Nem említettük, mert minél kevesebben tudják, annál több esély van a titok megmaradására!

– Nyílt titok – pontosított Mahado sarkalatosan –, a nép jelentős része sejti, hogy a fekete oroszlánok különlegesebbek az átlagnál! Azzal, hogy előlem elhallgattátok, csak saját magatokat sodortátok veszélybe, mert vészhelyzet esetén kevésbé valószínű, hogy a segítségetekre tudnék rohanni!

– Tökéletesen urai vagyunk az erőnknek – bizonygatta Theodora –, mi több, ez a képesség a vészhelyzetek előfordulási valószínűségét is csökkenti. Mellesleg, így élhetünk a meglepetés erejével! Ugyan úgy, ahogy Tarának is sikerült meglepnie az éjefleket!

– Hát nem rajtad múlt! – duzzogott Tara. – Thea, te fikarcnyit sem szóltál erről a hatalmunkról nekem! Ha Zuna nem mondja el azt a legendát a Névtelen Tűzistennőről, akkor...

– Nem kellett volna! – puffogott Bászthotep, miközben egyre emelkedett a feszültség a teremben. – Kifejezetten megtiltottam neki, hogy a Névtelenről beszéljen neked! Majd számolok is vele az éjjel!

Sitara segítséget várva pillantott a tábornokra.

– Ne tegye! – kérte az öreget Mahado. – Ha a hercegnőnek még csak sejtése sem lett volna az erejéről, lehet, hogy az éjelfek elbánnak vele, mielőtt odaérünk... Zuna szavai talán az életét mentették meg. Bevallom, most már sajnálom, hogy én magam nem világosítottam fel korábban...

– Helyes! – bólogatott Tara felszegett állal, összefont karokkal.

– Legjobb lett volna, ha nem veszíted szem elől, akkor el sem rabolják! – bosszankodott az öreg. – Ha a főpapi hivatásodra szánod az időd, és nem a Rendnél teszel túrákat az Alvilágba!

– Hogyan?! – horkantotta a tábornok.

– Írisz mindent elmondott, hogy egy hajszálon múlt, hogy túléltétek a merényletet! Ha a Naptemplomban lettél volna a nővéreddel, az sem történik meg!

– Ha a Naptemplomban vagyok, talán sosem tudjuk meg az igazat az éjelfekről, mielőtt túl késő nem lett volna! És gondolom, a nővérem azt sem felejtette el megemlíteni, hogy lemondok főpapi kötelességeimről!

– Igen. Elmondta, milyen egy áruló eretnek vagy...

– Micsoda?!

– Nagyapa! Ezeket a kifejezéseket te használtad! – tisztázta Theodora.

– Nem számít, mennyire haragszik – nézte Mahado a fújtató öreget. – Elhatároztam magam, és a döntésem végleges! Mostantól kizárólag az Aranysárkány Rend tábornoka vagyok!

– Tábornok – köszörülte meg a torkát Theodora. – Van egy fontos dolog, amit önnel is illene megosztanom, mielőtt holnap délelőtt a Telihold alkalmából útnak indulunk a déli szavannákra.

– Hogyan?! – méltatlankodott a mágus. – Az imént hívtam fel a figyelmeteket rá, hogy a fenyegetés még nem múlt el! A Nephtüsz-gerincben bujkáló éjelfekre jelentős csapást mértünk, de rengetegen vannak, szerte a világban! Talán már az ellenünk indított visszavágót tervezik! Nem bölcs dolog most védtelenül a szavannákon császkálni!

– Védtelenül? – kérdezte Thea, s előhozta sárgából pirosba forduló macskaszemeit, majd jobb kezében egy tűzgömböt idézett meg.

– Tyűha! Erre én is képes leszek?! – lelkesedett Tara.

– Nem kéne ilyenekkel játszadoznod! – oktatta ki a lányt Mahado.

– Te még ne próbálkozz ezzel! – csatlakozott Bászthotep.

– Ami titeket illet, nektek sem kéne ilyesmit tennetek! – sandított Mahado a másik két fekete oroszlánvérűre. – Theodora, tüntesd el a kezedből a tüzet!

– Csak nem tart tőlem, Szekhemré tábornok? – incselkedett a királynő, ajkai komisz mosolyra húzódtak.

– Cseppet sem! Ám mindenki más fog, ha felgyújtod a szobát! Beltérben tűzvarázslatokat használni, főként, ha fellengzésből és erőfitogtatásból, meglehetősen ostoba és felelőtlen dolog!

– Csak nem megmondod egy királynőnek, hogy mit tehet – kérdezte fellengzősen Thea, miközben jobb kezéből a balba dobta tűzgömbjét –, vagy mit nem? – Visszadobta a gömböt jobbjába, majd újra a balba, ám a harmadik átadásnál az egyszerűen felszívódott. Eközben látták, hogy a mágus szeme pár pillanatra zölden világít. – Elvetted a tüzemet! – csattant a férfira.

– Ezért volt ostobaság elhallgatnotok ezt előlem! – taglalta Mahado szigorúan. – Így a tűzvarázslatok biztonságos használatára sem tudtalak megtanítani titeket!

– Anya már megtanított – szegte fel az állát Thea. – Nagyapát meg az ő anyja!

– Mégis úgy hencegsz az erőddel, mint kislány a legújabb frizurájával!

Theodora kezdett nagyon dühbe jönni a hangnemtől, amivel a tábornok illette. Ösztönösen szeretett volna visszavágni, így végül bedobta.

– Hozzá megyek Claus Cassiushoz, Kréta koronahercegéhez! Három nap múlva indulunk!

A szobában síri csend, Mahadót és Tarát másodjára vágta kupán a váratlan kijelentés okozta sokk. A tábornok szemöldökei magasra szökkentek, az hercegnő sárga macskaszemei elkerekedtek a döbbenettől. Bászthotep ellenben elégedetten nyugtázta magában a mágus hitetlenkedését, miközben Theodora magában már felkészült húga és a tábornok kitörésére.