„Nem szabad kizárólag végletekben gondolkodni!"

„Túlzásaid könnyen beárnyékolhatják erényeidet."

„A macskák kifejezetten szívós lények! Lezuhannak, de talpra esnek, és már szaladnak is tovább!"

Langyos szellő szökött be a lugasos kertből és mozgatta át a levegőt a központ tágas, márványoszlopokkal tartott tereiben. Anu, a fekete kan és Zara, a búzaszőke szuka még az ebédlőben bóklásztak, és a korábbi lakomáról megmaradt ételdarabokból falatoztak. Reggeli után a rendtagok Selma és a gyógyítók segítségével a gyengélkedőre és a központ emeleti lakosztályaiba cipelték a sérülteket, így lassan a szomszédos aula is megüresedett. Páran lézengtek csupán odabenn, a legtöbben haza mentek, illetve a központ egy hálójában dőltek le a kemény csata fáradalmait kipihenni. A középső, széles lépcsősor mellett méretes cserepes pálmák álltak, közelükben Ekon és Ekene arról tanakodtak, hogy vajon Kharit meddig tervezi a tábornok bezárva tartani. A távozó sakáloktól leváló Hatanub elgyötört arccal csatlakozott hozzájuk, ő Imanit szerette volna mihamarabb falkájában viszontlátni.

Sitara és Nana a kényelmes ülőalkalmatosságokkal és dísznövényekkel berendezett társalgórészen, egy bordó huzatú rekamién ültek, színes, kacskaringós mintákkal hímzett díszpárnák körében. Írisz velük szemben, egy aranyszínű huzattal bevont fotelban várakozott fivérére. A lányok aszalt fügét és datolyát csipegettek az előttük lévő faragott faasztalra készített bronztálból, miközben Sitara az előző este eseményeit részletezte a szavait izgatottan ivó varázslólánynak.

– És akkor csak úgy leolvasztottam a polcokról a fegyvereket! – dicsekedett az oroszlánlány, némi túlzással ugyan.

– Hűha, nem vagy semmi, Tara! Az efféle magasabb szintű tűzköri varázslatok nekem még aligha mennének! Egy egész raktárnyi fegyvert?! Én csak a konyhát gyújtottam fel, azt is véletlenül... – emlékezett vissza Nana, miközben mutató és középsőujját elgondolkodva állára helyezte. – Így belegondolva elég ügyetlen vagyok... a Holdtemplomot is leromboltam véletlenül...

– Egen... – terült szét széles vigyor Sitara arcán. Akaratlanul is kuncogás tört ki belőle, amely barátnője csodálkozását és Írisz rosszalló szemöldökráncolását eredményezte. – Tudom, tudom, nem kellene ilyen jól szórakoznom ezen, de... így legalább elmaradnak a templomi tanóráim!

– Ne legyél abban olyan biztos! Ne igyál előre a bivaly bőrére! – mondta a főpapnő, s ezzel le is törte a macskalány lelkesedését.

– Igaz, a nagyapa úgyis kitalálja, hogyan keserítse meg az életemet! De tudjátok mit? Lehet, hogy legközelebb majd jól odapörkölök neki egyet!

– Nem lenne bölcs a hatalmadat ilyesmire használnod! – figyelmeztette Írisz. – Mellesleg, nem ártana, ha mindketten jobban odafigyelnétek a mértéktartásra.

– Igazad van – ismerte el Nana, s elszontyolodva biggyesztette le orrát. – Mindent csak elrontok...

– Nem szabad kizárólag végletekben gondolkodni, Nailah! – tanácsolta most nővére. – Sok mindent jól csinálsz, sőt, kiválóan! Ám túlzásaid könnyen beárnyékolhatják erényeidet. Ez rád is vonatkozik, hercegnő!

– Ugyan, mikor esem én túlzásba? – szegte fel állát kevélyen Sitara. – Tökéletesen ura vagyok az erőmnek! – állította mély meggyőződéssel.

– Máris? Ilyen hamar? – lepődött meg Nana, s fűzöld szemeiben a szomorúság hamar csillogó lelkesedésbe fordult. Sitara helyeslően hümmögött, s csípőre vágott kézzel rögtön ki is húzta magát. – Bár érthető, hiszen a te erőd egy macskavérű istennő öröksége! A macskák pedig igazán kiegyensúlyozott, elegáns lények!

Sitara mája hízott is rendesen a dícséretektől, még ha legbelül tisztában is volt vele, ő és az imént említett fogalmak nem is lehetnének távolabb egymástól. Sőt, így végre megtalálta a megfelelő alkalmat, hogy ténylegesen elbüszkélkedhessen új képességével legjobb barátnőjének!

– Szeretnéd látni, ahogyan használom? – kérdezte, szája sarkában pajkos mosoly bujkált.

– De még mennyire! – vágta rá hevesen Nana. – Ha már nekem meg van tiltva a varázslás három dekádig, legalább nézhetlek téged varázsolni!

A két lány azon nyomban felpattant a puha párnák közül, s valami könnyen felgyújtható dolog után kezdtek kémlelni tekintetükkel. Az aulát határoló déli falrésznél végig ablakok és az azokhoz tartózó sárga selyemfüggönyök húzódtak, mellettük aranyozott, öntött bronz fáklyatartók és zöldellő cserepes növények váltották egymást. Figyelmük végül Írisz helytelenítő arckifejezésével akadt össze.

– Nem hinném, hogy jó ötlet lenne most tüzeskedned, hercegnő – csendült a főpapnő szigorú hangja –, főleg nem idebenn!

– Hát, lehet így van... – bizonytalanodott el hirtelen Nana. Nem úgy Sitara.

– Nem jó, hanem remek! – válaszolta kapásból a hercegnő, s karon ragadva barátnőjét máris a legközelebbi ablakig rángatta. Nem messze a nyitott ablakszárnyak mellett lengedező sárga selyemfüggönyöktől egy-egy fáklyatartók volt mindkét oldalon, szemmagasságban a falra erősítve. Az oroszlánlány egyértelműen az azokba helyezett fáklyákat szemelte ki magának, azaz, egyelőre csak a hozzájuk közelebb esőt, az ablaktól balra, ahol kissé távolabb egy cserepes pálma is terpeszkedett.

– Na, akkor, lássuk! – csapta össze tenyereit Nana lelkesen, bár nővére szavai azért némi aggodalmat keltettek benne. Mindenesetre, ő igyekezett megbízni barátnőjében, és hinni állításában, miszerint tökéletesen ura már képességének.

Sitara mély levegőt vett, majd visszaemlékezett arra, amikor a barlangban tette ugyanezt. Azt az izgató, melengető, bizsergető érzést próbálta előhozni, amely ereje használatakor járta át, ám a feltörő szenvedély sajnos a korábbi szenvedést és tragédiákat is felidézte.

Amikor Imari bántotta Anut...

Amikor összetörten kuporogtak a sötét cellában...

Amikor életében először emberi lények megölésére kényszerült...

Amikor annyira kimerült, hogy elvesztette az eszméletét...

Amikor ádáz csatát vívtak a felfegyverkezett idegen katonákkal abban a kies barlangcsarnokban...

Több szikra is elpattant lelkében, karmai kiugrottak, kezei ökölbe szorultak. Végül emlékeiből kiszakadva nyíltak fel szemhéjai, vörösbe váltó macskaszemei szinte lángoltak a dühtől és fájdalomtól. Pár pillanat volt csupán, míg felismerte Nanát, s tudatosult benne, immár biztonságban van, de az a pár pillanat pont elég volt. Mert nem csak tekintete izzott, hanem karmazsin lángokba borultak a sárga selyemfüggönyök. S ahogy a szél lengette az égő függönyöket, a lángok tovább terjedtek és ugyanúgy emésztették immár a közeli pálma széles ágait is. A fali tartóban álló fáklyák viszont ironikus módon nem gyulladtak meg.

Ekon, Ekene és Hatanub meglepetten fordultak a pattogó tűz hangjainak irányába, mely még a terem túloldaláról is igazán látványosan mutatott. Nana rémült tekintettel, szájára tapasztott kézzel bámult barátnőjére, aki ezt kezdetben szokásos lelkesedésének vette.

– Na, sikerült? – kérdezte büszkélkedve, ám elégedett vigyora az arcára fagyott, ahogy a tűz hangos ropogását meghallva az ablak felé fordult. – Szent égő macskaszar! – kapta gyorsan ő is eltátott szája elé kezét. Ostobaság volt a meggyújtani kívánt tárgy helyett barátnőjét figyelni, erre hamar rájött. Talán ez is közrejátszott abban, hogy varázslata ennyire durván célt tévesztett, s el is lett túlozva. Ám ezt persze az istennőkért sem vallotta volna be, nyíltan legalábbis.

A lányok hosszú pillanatokig bámultak ijedten egymás szemébe.

– Öhm, Tara... – törte meg a néma tehetetlenséget végül Nana kissé bizonytalanul. – Nem gondolod, hogy... talán... most már... el kéne oltanod?

– Még mielőtt a tűz továbbterjed a többi berendezési tárgyra – javasolta Írisz. Hangja a várttal szemben nem volt sem rémült, sem dühös, sokkal inkább kimértnek hatott, s komoly arckifejezése is jelentőségteljes szavait támasztotta alá. A lángok pedig, ahogy megjósolta, az egyik tovalengő, égő függönyről most a jobb oldalon lévő cserepes babérfára terjedtek át, ahonnan pedig a következő ablak odalibbenő függönyére. S így tovább a lánc, a tűz az aula déli falrészének egyre nagyobb területét vette birtokba.

Hatanub és Ekon érdeklődve, Ekene rosszallóan figyelte, mi lesz ebből.

– Asszem, annak már túl késő – nyöszörögte a varázslólány.

– Ne nyafogj, hanem segíts eloltani! – parancsolt rá Sitara.

– Hogy én?! Nem te bizonygattad, hogy annyira jól uralod a képességed?

– Most segítesz, vagy nem?!

– Büntiben vagyok, nem varázsolhatok! – rázta a fejét Nana hevesen.

– Jogos – helyeselt Írisz, aki végül otthagyva ülőhelyét a lányokhoz sétált. – Hallottad a múltkor nálunk, Sitara! Amit csinálsz, tudnod kellene visszacsinálni! – emlékeztette az oroszlánlányt sarkalatosan. Érezte, hogy mivel korábban szinte minden maradék erejét fivérének adta át, most utolsó tartalékait készül felhasználni Sitara varázslatának megfékezésére. Mégsem kérhette unokahúgát ugyanerre, még ha fel is mentené a büntetés alól, amilyen balszerencsés szegény, még rontana a helyzeten. – Most az egyszer kihúzlak a pácból! – döntötte el Írisz, s kezének egy laza intésével egyszerre fojtotta el a függönyökön és fákon égő összes lángot. Kimerült testét mély sóhajtással próbálta rendbe szedni, a megerőltetésnek ezen kívül semmi más jele nem mutatkozott rajta.

– Hú, ez jó gyors volt! –bökte ki Sitara meglepetten.

Nana, Ekon, Ekene és Hatanub megkönnyebbült sóhajaikkal díjazták Írisz rátermettségét. Ám alig lélegezhettek fel, az emeletről közelítő léptekre lettek figyelmesek. Mahado robogott le a lépcsőn, de alig nézett körbe, máris szembetűntek neki a füstölgő, fekete foltok a sárga függönyökön és a növények megpörkölődött levelei. Szemöldökét szigorúan összevonta, rekordsebességgel szelte át az aulát, s összefont karokkal állapodott meg a lányok és nővére előtt.

– Mi az istennő történt itt?! – zendült számon kérő baritonja. Elsősorban Sitarát fürkészte neheztelő tekintetével, szinte biztos volt benne, hogy az ő keze volt a dologban. Ezt megérezvén Nana hamar a hercegnő elé szökkent, s röstelkedve kezdte bámulni a márványpadlót.

– Én voltam! – állította azonnal a varázslólány, de sajnos borzalmasan hazudott, ezért sem volt képes fivére szemébe nézni. Barátnőjét azonban szerette volna megvédeni, e miatt vetemedett ilyesmire.

– Varázsoltál, épp az után, hogy megtiltottam neked? – szökött immár a magasba Mahado szemöldöke, hangját gyanakvás hatotta át.

– Nos, ő...

– Nem vagy te ennyire ostoba, Nailah, hogy így próbára tedd a türelmemet!

– Hát, én, csak...

– Nem ő volt, máguskám, ne szapuld már! – állt végre a sarkára Sitara, s most ő lépett be Nana elé. Barátnőjével ellentétben ő fellengzősen, szög egyenest bámult macskaszemeivel a mágus zölden szikrázó tekintetébe.

– Gondoltam is, hogy te voltál! Egy szűk órára hagylak magatokra, s te máris felgyújtod az aulát magad körül! Ha az ostobaságot tanítani lehetne, te bizony, Sitara, jeleskednél benne!

– Baleset volt – mentette ki végül Írisz a hercegnőt. – Egyik lány sem ostoba, csupán van még mit tanulniuk! – próbálta fivérét megbékíteni, hogy a további vitának elejét vegye.

– Te pedig hagytad, hogy megtörténjen? – nézett neheztelően nővérére a tábornok.

– Most már engem veszel elő?

– Tudod mit... – fogott volna újabb szócsatába Mahado, ám végül visszaszívta a szavakat. Inkább hagyta hirtelen jött dühét elpárologni, és helyette így válaszolt. – Sajnálom. Eléggé lefárasztottak a történtek, nem rajtatok kellene levezetnem a feszültséget.

Írisz elfogadóan hümmögött fivére hozzáállásának gyors megváltozásán. Nana megkönnyebbülve sóhajtott fel, Tara arcára pedig elégedett mosoly ült ki, magában nyugtázván, hogy talán ezt megúszta ennyivel.

– Viszont, Sitara – fordult most a mágus a hercegnőhöz, aki hamar kezdte úgy érezni, talán túl előre örült. – Megkérnélek rá, hogy ne nagyon próbálgasd az új erődet! Legalábbis addig, amíg megtanítalak biztonságosan használni.

Persze, mondhatta volna, hogy rendben, így lesz, megígéri, a macskaisten úgy segélje, de Sitara Menheperré képtelen volt bármiféle megszorítással is kapásból egyet érteni.

– Nem kell tanítanod, megy magamtól is a tűzgyújtás!

– A lényeg inkább a tűzoltáson van!

– Az előbb kicsit kizökkentem, de amúgy mesteri vagyok! – bizonygatta Sitara. Szemei szélsebesen borultak lángba, s mielőtt Mahado rászólhatott volna, karját Írisz korábbi, könnyed mozdulatához hasonlóan az ablak melletti fáklya irányába lendítette. Ezúttal végre a fáklya is meggyulladt, csak éppen vele együtt a lány mozdulatának ívébe eső rekamié, szófa és az aszalt gyümölcsökkel együtt a faragott kisasztal is. Amikor aztán rájött, hogy ezúttal is eltolta a dolgot, kezeit a háta mögé rejtve, zavartan vigyorgott a tábornoka. – Látod, sült füge és datolya! A kedvenceid, máguskám, nem igaz?

– Azt nem aszalt gyümölcsből kell csinálni – csóválta a fejét Mahado mély sóhajtás közepette. – Na, oltsd el, de tüstént!

– Jól van már! – morgolódott az oroszlánlány, s mivel most a tábornok vizslató tekintete kísérte tetteit figyelemmel, fel sem merült benne, hogy újra Nanától vagy Írisztől kérjen segítséget. Akkor már igenis bebizonyítja, hogy képes rá. Kezét a lángok felé emelte, de tulajdonképpen fogalma sem volt róla, hogyan kellene eloltania őket, így véletlenül a tűz még nagyobb erőre kapott.

– Egyértelmű, hogy nem tudod uralni – állapította meg Mahado lemondóan.

Tara kezdte úgy érezni, hogy mind Írisz, mind Mahado csak azért hagyták, hogy egyáltalán belefogjon a varázslatban, hogy próbára tegyék, valójában mennyire ura képességének. Végül is, ha belegondol, kifejezetten erős és tapasztalt mágusok mindketten. Ha igazán szerették volna, megakadályozzák a cselekvésben, mielőtt egyáltalán kigondolta volna, mit lép. Hisz látta is már Mahadót ilyesmit csinálni, amikor a nap-negyedi csatában Imariba fojtotta készülő varázslatát. Ám a tény, hogy a tábornok csak teszteli őt, még konokabb hozzáállásra ösztönözte.

– De igen is tudom! – állította, kezei ökölbe szorultak a dactól. Olyan intenzitással hozta újra működésbe erejét, hogy mikor ujjait kitáró és tenyerét magától eltoló mozdulatba fogott, a lángoló fügék és datolyák egyenként robbantak fel a megolvadó bronztálban, s a kanapé pár díszpárnája szintén felrobbant a hőtől.

Mahado végül egy gyors, oldalra és lefelé ívelő kézmozdulattal eloltotta a tüzet, majd életet lehelt a kiégett díszfákba. Ám a pusztítás többi elszenvedőjét nem hozta rendbe varázserejével. Fekete foltos függönyök lógtak a porladozó karnisokról, hamussá égett bútorok igyekeztek nem összeomlani, megolvadt fémtál sistergett a megpörkölődött faasztalon, korábban díszpárnákat töltő, megpirult strucctollak szállingóztak a füsttel szórt levegőben a hercegnő katasztrófába fulladt tűzvarázslatának ékes bizonyítékaként.

– Feltételezem – zendült Mahado szigorú hangja –, a családod majd kifizeti a Rendnek a kárt. Túlzás lenne a hercegnő arroganciáját a nép rendadójából fedezni.

Sitara jól tudta, hogy Mahado szavai súlyos igazságot hordoztak. A számos adó mellett, amit a közpolgároknak kellett fizetni, jelentős összegnek számított az, amit a Rend fenntartására fordítottak. Emellett persze az udvar is támogatta a szervezetet, s Tara sejtette, ezek szerint következő holdszakban valamivel többel fogja a megszokottnál.

– Sajnálom – nyögte ki végül a hercegnő, s ez szinte egyenlő volt ostobaságának beismerésével. – Kicsit talán... tényleg eltúloztam... – Mahado szigorú arckifejezésében nem igazán látott enyhülést, így még hozzátette, de úgy, mintha minden szó különös megerőltetés lenne számára. – Legközelebb... majd... jobban... vigyázok...

– Egyelőre nem lesz legközelebb! – határozta el Mahado, tekintete ezúttal kérlelhetetlen volt. Az oroszlánlány nem teljesen értette kijelentését, míg a mágus szemei smaragd fénnyel fel nem ragyogtak, s egy újabb kézmozdulata után egy-egy aranyszínű fémkarika jelent meg csuklói felett. Súlyuk és formájuk ékszer helyett azonban inkább bilincsére emlékeztetett, s Sitara hamar rá is jött, hogy béklyói gátolják ereje használatában. Sőt, ezúttal még macskaszemeit sem tudta előhozni, a mágikus karikát mindennemű varázserejét elzárták előle.

– Na, ne már, máguskám! Mégis mi a fene ez?! – rázta a fejét kifejezetten felháborodva. – Ezt nem gondolhatod komolyan! Még a macskaszemem sem jön elő! Szedd le rólam őket, de azonnal, vagy...

– Vagy mi lesz, Sitara? – kérdezett vissza a mágus kihívóan, majd megenyhülve sóhajtott. – Sajnálom, de túl veszélyes most a varázserőd, a meggondolatlanságod pedig még kockázatosabbá teszi. Nem engedhetem, hogy olyasvalami, esetleg olyasvalaki lássa kárát, ami sokkal súlyosabb következményekkel járna.

– Ez akkor sem ér! Nana bezzeg nem kapott! – puffogott a hercegnő, de már meg is bánta, hogy barátnőjét vitájukba belerángatta.

– Róla tudom, hogy betartja a büntetés szabályait! – mondta Mahado, – vagyis, hogy nincs mágia három dekádig!

– Remek! – tört fel a szarkasztikus sóhaj a lányokból immár egyszerre. Nana végül nem haragudott meg, titokban ő maga talán nem is bánta volna a béklyókat tekintve, hogy mennyire ostobának érezte jelenleg magát a holdtemplomi baleset miatt.

Ekon, Ekene és Hatanub hangosan sugdolóztak a botrányos jelenetről, melynek akaratlan szemtanúivá váltak, amikor Oziré, Imina és Desta sétáltak le a lépcsőn. A korábbi gyűlés többi résztvevője még a központ egy-egy lakrészébe vonult pihenőre, ők hárman azonban hazafelé igyekeztek. Mindhármuknak azonnal feltűnt az aula megviselt, megpörkölődött látványa.

– Miről maradtunk le? – kérdezte a pletykálkodókat Desta kíváncsian. Oziré és Imina érdeklődve felvonták szemöldöküket.

– Á, nem sokról – legyintett Ekon színpadiasan. – Csak a tűzcica felgyújtotta kicsit az aulát.

– Micsoda?! – méltatlankodott Oziré.

– Kétszer! – kontrázott rá Hatanub.

– Hát, mit ne mondjak, igazán tüzes ez a macskarisztokrácia! – jegyezte meg végül Desta, amin Hatanubbal jót mosolyogtak. – Gyere, Hat – mondta aztán valamivel szomorkásabban emberének. – Hazakísérlek!

– Nem, majd én téged! – erősködött a sakál lovagiasan. Ő és Desta kölcsönösen átkarolták egymást, s borús léptekkel hagyták el az épületet, újból elbukott falkatársaik hagyta űrrel küzdve.

– Menjünk mi is! – javasolta Oziré, s lassan ő, Ekene és Ekon is útjukra indultak.

Sitara és Mahado még vitatkoztak azon, hogy Zarával mi legyen, végül arra jutottak, hogy ideiglenesen a Szekhemré házban szállásolják el, mert Bászthotep még egy ebet bizonyára nem tűrne meg a palotában. Írisz nemsokára hazakísérte Nanát, Zarával a nyomukban baktattak végig a városon. Iréne egész jól fogadta, hogy ismét újabb lakóval bővül háztartásuk, ám lányával azért hosszasan elbeszélgettek a hold-negyedben történtekről. Eléggé le is szidta Nanát, amiért az éjszaka közepén meglógott otthonról, s az unokabátyja által kiszabott büntetés jogosságát is elismerte. Tygaar azért felajánlotta, hogy szívesen tölti majd napjait Nanával a varázslásmentes szobafogságban, a varázslólány pedig ezért igazán hálás volt a szőke sárkányfiúnak.

Mahado a hercegnőt kísérte vissza a palotába, s kimerültségük miatt ezúttal nem gyalog, se nem térugrással, hanem lóháton mentek. Sitara szürke ménje és Mahado pej kancája lassú vágtában kopogott végig a széles sugárutak és keresztül a tágas terek sima felületűre csiszolt térkövein. Ámon-Ré napsárga korongja magasan úszott az égen, már átfordult zenitjén. Dél után járt az idő, s így a hőség is elég nagy volt, de lóháton, az ellenszélben még épp elviselhető. Nemsokára már a Nílust átszelő kőhídon vágtattak át. A palotakert hűs lugasain keresztül eljutottak az istállókhoz. Ott a fiatal lovász és tevész legények gondjaira bízták hátasaikat, s az uralkodói rezidencia már jól ismert, hátsó terasza felé vették az irányt.

– Azért elég érdekes ez a te erőd – jegyezte meg Mahado, mialatt ő és a hercegnő épp a Holdtó mellett haladtak el. A víz felszínén úszó kék és lila lótuszok édes illata kellemes bódultsággal töltötte meg a langyos és párás levegőt. Sitara érdeklődve kapta tekintetét a mágusra. – Állítólag kétszer is elhasználtad minden asztrális tartalékodat, de pár óra múlva már kicsattanó energiával gyújtogatod fel a központ bútorzatát!

– Nos... így belegondolva tényleg az – morfondírozott az oroszlánlány. – Hisz nálatok, mágusoknál ez nem így van, igaz?

– Ha elhasználjuk minden energiánkat, napokba is telhet, míg visszatöltődik, ha az auránk is sérül, akkor akár egy dekádba. Nekem Írisz átadta az energiái egy részét, de ha jól sejtem, veled nem tett így.

Sitara megrázta a fejét.

– Lehet, hogy ez is a Névtelen Tűzistennő erejének sajátossága. Végül is, a macskák kifejezetten szívós lények! Lezuhannak, de talpra esnek, és már szaladnak is tovább!

– Érdekes az is, hogy a karkötők miatt sem panaszkodtál a központ óta.

– Karkötők?! Na persze! – prüszkölte a hercegnő sértődötten. Most már a teraszra vezető széles márványlépcsősoron haladtak felfelé. – Egyébként meg, csak a megfelelő pillanatra vártam, amikor jogosan utasíthatlak, hogy szedd le őket rólam végre!

– Arra még várhatsz.

– Meglátjuk, máguskám!

Felértek a teraszra, majd a cserepes narancs- és citromfák mellett elsuhanva elérték a palota hátsó bejáratát. Felismervén őket az ajtót őrző, törtfehér szentit és aranyozott vérteket viselő testőrök félrehúzódtak az útból, ők pedig végre beléptek a hűs kőfalak közé.